– Ez a kegyelmed munkája?
Teleki nyugodtan felelt:
– Igenis, nagyságos uram.
– Kegyelmed formalis hadi taktikával ostromol bennünket.
– Nem tagadom, nagyságos uram.
– A követ urat kegyelmed vezeté be a fejedelemnőhöz?
– Úgy van, nagyságos uram.
– S azután kegyelmed tanácslá neki, hogy ily maskarában jőjjön ide, hogy engem szép szerével kicsalhasson?
– Mind én cselekvém.
– És kegyelmed tudósítá a fejedelemnőt, hogy most van ideje az általános megtámadásnak?
– Azt is én tevém, nagyságos uram.
– Bolondul cselekvé kegyelmed mindezeket, Teleki Mihály uram.
– Az még nincs bebizonyítva, nagyságos uram. Monda a miniszter lelki túlsúlyának büszke érzetével.
Erre belépett Apafiné a terembe. Fejedelmi tekintetéhez öltözéke is fejedelmi volt.
A jelen levő urak vetélkedve siettek üdvözlésére, Apafi elébe futott, s karját magáéba füzve, magánszobájába iparkodott őt kitünő gyöngédséggel átvezetni.
– Maradjunk itt, monda a fejedelemnő. Kegyelmed hollandi óráit később is idő leend megtekinteni. Most sokkal komolyabb teendők ideje van. A magyarországi urak várnak kihallgattatásra.
Apafi felpattanva szólt:
– Hallottam már, hogy mit mondanak s megmondtam, hogy nem akarom többet hallani.
– Tehát akkor ki fog kegyelmed hallgatni engem. Igen. Én is magyarországi vagyok, ki hazája nevében segélyért kiált Erdély fejedelméhez. Ne mondják azt, hogy titokban én kormányzom a fejedelem akaratát, ime nyiltan járulok trónja elé, védelmet könyörögve Magyarország számára, melynek fiait idegeneknek nevezik Erdélyben, de melynek én is leánya vagyok!
Apafin látszott, hogy már most örömestebb kihallgatná az urakat, mint feleségét, de fogva volt. Neje, mint folyamodó fél állt előtte, s ő nem látott többé menekülést.
Teleki Mihály kiszólt az apródoknak, hogy senkit se bocsássanak be a terembe többé; Apafi nyugtalan izgatottsággal ült le egy karszékbe, s várta a fejedelemnő szavait.
Anna azonban még el sem kezdheté beszédét, midőn hintózörej hallatszott az udvaron, s nemsokára szilárd léptek hangjai visszhangzottak a folyosón, s egy kemény, parancsoló hang, mely mindenki előtt ismeretesnek látszott lenni, kérdezé: «itthon a fejedelem?» s a mint e szóra az apród útját állotta, hevesen következett rá egy még hatalmasabb kiáltás: «pusztulj az útból, ficzkó!» s azzal erőszakosan fölszakítva az ajtót, berontott a terembe – Bánfi Dénes.
Úgy volt, a mint a kocsiról leszállott. Arcza szokottnál pirosabb, szemei élénken villogók. Egyenesen a fejedelemnek tartott; s első szava ez volt minden bevezetés nélkül:
– Ne hallgasson kegyelmed ezekre az urakra, nagyságos uram. Egy szavukat se hallgassa meg!
A fejedelem mosolyogva szólt Bánfihoz:
– Fogadj Isten, öcsém uram.
– Megbocsásson nagyságod, hogy siettemben elfeledtem üdvözleni; de a mint meghallám, hogy a magyarországi urak vannak itt kihallgatáson, egészen magamon kívül jöttem. Mit akarnak kegyelmetek? Folytatá az urakhoz fordulva. Nem volt elég, hogy fészkelődéseik által elvesztették saját országukat, hanem még a miénket is utána akarják rántani?
– Kegyelmed épen úgy szól felőlünk, jegyzé meg Teleki nyugodt sarcasmussal, mintha mi valami idegen tatárfajzat volnánk, s tudja Isten, mely vad idegen országból származtunk volna ide?
– Sőt ellenkezőleg, úgy szólok kegyelmetekről, magyar urak, mint a kik kezdet óta romlására voltak Erdélynek nyughatatlan terveikkel. A magyarországi emberek mind idioták.
– Kérem észrevétetni, szólt a fejedelemnő, hogy én is közőlök való vagyok.
– Bizony nagyságod akaratát sem örömest látom én uralkodni.
Apafiné sértett méltósággal fordult sógorához:
– Azért én kegyelmednek nem szűnök meg jóakaró rokona lenni. E szavakkal elhagyá a teremet.
– Kegyelmed kissé illendőbb hangon szólhatna a fejedelemhez. Monda Teleki a főurnak élességgel.
– Szóltam én a fejedelemhez egy szót? kérdé Bánfi vállvonítva, hát hozzáférhetek én a fejedelemhez kegyelmetek miatt, kik előtte állanak? én csak azok ellen keltem és kelek ki, kiknek semmi joguk sincs a trón lépcsőin állani. Kegyelmedet is oda értem, Teleki Mihály uram. Oh ismerem én jól azon okokat, miknél fogva kegyelmed annyira szerelmes a magyarországi expeditióba. Kegyelmednek nem elég Erdélyben lenni elsőnek a fejedelem után, hanem nádor szeretne lenni Magyarországon. Oh ti kölcsönösen bolondítjátok egymást. A franczia segítséget igér a magyaroknak, a magyarok nádorságot Telekinek, Teleki koronát Apafinak, s mindnyájan hazudtok és meg fogjátok csalni egymást.
– Uram, szólt Teleki keserűen, lehet-e így szólni vendégekhez, száműzött szerencsétlen rokonainkhoz?
– Engem ne tanítson senki nagylelkűségre, felelt büszkén Bánfi. Nálam a vendég, az üldözött mindig menhelyére talált, s ha azt kivánják a menekvő urak, hogy házunkat és hazánkat megoszszuk velük, itt a kezem, én osztályosaimmá fogadom; de a milyen józan észszel megtiltanám vendégemnek, hogy házamat fölgyújtsa, úgy hazám fölgyujtása ellen is protestálok! s ha kegyelmetek meg nem szünnek az országban fölviruló békét háborgatni: azon leszek minden erőmből, hogy kegyelmetek innen kiutasíttassanak!
– Ne ütközzünk meg e hangon atyafiak, szólt Teleki keserű gúnynyal az urakhoz. A méltóságos úr csak mult években kapott amnestiát a fejedelemtől, azelőtt ellenünk harczolván.
Apafi parázson látszott ülni.
– Szakítsák kegyelmetek végét az ortályoskodásnak; elbocsátom kegyelmeteket. Láthatják, hogy a tanácsurak ellenzik a dolgot, náluk nélkül pedig én semmit sem tehetek.
– Mi appellálunk az országgyűlésre, szólt ünnepélyes hangnyomattal Teleki.
– Én is ott leszek, felele rá Bánfi.
A fejedelem nagy boszúsan távozott el magánszobájába. Az urak ingerülten széledeztek ki a másik ajtón, Teleki hátramaradt.
Bánfi magas lenézéssel fordult hozzá, a mint eltávozott, süvege nyusztprémét rázva helyre.
– Jó hiremet itt hagyom, mondá gúnyosan.
Teleki hideg vérrel tekinte utána.
Miután mindenki eltávozott, Teleki néhány szót sugott egy apród fülébe, ki nemsokára egy szőke kondorhajú fiatal emberrel tért vissza.
Úgy látszik, hogy a férfit láttuk már valaha, csakhogy sokkal rövidebb időre, semhogy ráemlékezhetnénk.
A férfi kopottas öltözetén egy nyakába vetett koldustarisznya csüggött le, kezében görcsös koldusbot.
– Végtére megengedi tehát kegyelmed, hogy a fejedelem elé jussak? monda némi követeléssel Telekinek.
– Üljön kegyelmed ide az ajtóba, monda neki a miniszter. A fejedelem nemsokára itt megy keresztül ebédlőjébe, akkor majd beszélhet vele.
A fiatal ember a koldus tarisznyával sokáig ott ült a fejedelem ajtajában; míg végre Apafi Mihály kijött a terembe, ebédelni menendő. A koldustarisznyás útját állotta legottan.
– Hát kegyelmed ki fia? kérdé megütközve Apafi.
– Én vagyok azon híres vitéz Balassa Imre, ki egykor az első férfiak egyike volt Magyarországon, s ki most koldustarisznyával áll nagyságod előtt.
– Tán kegyelmed is conspiratióba keveredett? kérdé Apafi, kellemetlenül izgatva.
– Épen nem keveredtem, nagyságos uram. Ha méltóztatnék meghallgatni esetemet, elmondanám.
– Beszéljen kegyelmed.
– Volt Magyarországon egy híres rabló török vezér, Corsar bég nevezetű, a ki sok ideig pusztította a felső vidéket s kit az egyesült vármegyék sem voltak képesek sziklavárából kifogni. Én ez embert csel által kézre kerítettem; olyanformán, hogy kedvencz rabnőjét igéretek és csábítások által részemre hódítva, az egy éjjel valami bűbájos boszorkányság ürügye alatt lecsalta őt a várból egyedül, mely alkalomról engem előre tudósítva, én az erdőben elrejtett lovagjaimmal rárohantam, s az embert elfogtam elevenen, rabnőjével együtt, a ki a legszebb és leggonoszabb leány volt a világ minden asszonynépei között.
– Ezt már hallottam kegyelmed felől, Balassa uram. Ez derék cselekedet volt.
– Halljad tovább, nagyságos uram. Alig futamodik híre e fogásomnak, rajtam izen a nádor, nagy potentiával követelve, hogy a foglyokat adjam át neki. A törökök az elfogott bégért nekem már tizenhatezer arany váltságot igértek, a leányt pedig nem adtam volna semmi áron. Én tehát azt izentem vissza a nádornak, hogy ha bég kell neki, bujjék ki a felesége háta mögül, s fogjon magának egyet, én ugyan a magamét nem az ő számára fogtam.
Apafi nagyot nevetett.
– Ennek ugyan megfelelt kegyelmed.
– Erre megharagudott a nádor s császári parancscsal katonaságot küldött ellenem, hogy vegyék el tőlem a foglyokat. Nagyságod sógora, Bánfi Dénes, ugyanakkor épen menekülőben levén nálam, a fogoly leányt, kibe egészen bele voltam bolondulva, reá bíztam, hogy szöktesse el magával ecseghi váramba, s a mint láttam, hogy a nádor minden alkalomtól megfosztott, melyben a töröknek a kivánt váltságért Corsar béget átadhatnám, miután ő csupán azon czélból akarta azt kézrekuporítni, hogy Budán minden martalóczok példájára fejét vétesse, mérget adtam a töröknek. Az, csakhogy a vesztőhelytől megmeneküljön, köszönettel fogadta tőlem a mérget; eképen a nádor katonái, midőn odaértek, nem kaptak nálam egyebet a kivégzett holttestnél, melyet aztán a törökök megvettek tőlem ezer darab aranyon.
– A nádor természetesen megharagudott? kérdé Apafi.
– Én haragudhattam volna, mert tizenötezer aranyat vesztettem rajta, s mégis sikerült neki a miniszterektől elfogatási parancsot eszközölni ki ellenem. Én jól előre megérezvén a bűzit, magamhoz szedtem drágaságaimat, hogy míg a dolog feledékenységbe menend, átszaladok Erdélybe. Első dolgom volt ecseghi váramat útba ejtenem, hová a török leányt küldém Bánfi Dénes uramtól. Még az útban hallám, hogy Bánfi úr amnestiát kapott nagyságod által s elébbi hivatalába visszahelyeztetett. Megörülék neki, gondolván, hogy itt majd nagy pártfogómra találok benne. Ecseghre érve azonban, sem híre, sem hamva nem volt a leánynak, várnagyom azt mondá, hogy Bánfi uram odább vitte azt magával s számomra egy levelet hagyott hátra, melybe ezen sorok voltak írva: «Barátom, tanuld meg, hogy lovadat, órádat és szeretődet sohase bízd másra!»
– Mit! kiálta föl Apafi. Igaz volna ez?
– Ime, nézze nagyságod saját írását, szólt Balassa, bőrtáskájából elővonva a kérdéses levelet. A leányt, mint mondják, most magánál tartja valahol bánfi-hunyadi erdejében.
Apafi haragra gyuladva monda:
– Ez szörnyűség. Azon embernek szép, derék felesége van. Az én nőm testvére s így el tud feledkezni férji kötelességeiről. Ezt nem fogom elszivelni.
– Engedelmet kérek, nagyságos uram. Bánfival nekem semmi bajom többé. Panaszomat most Kapi ellen vagyok kénytelen fordítani.
– Hát azzal mi dolga van kegyelmednek? Hallatlan! Oly szép feleség mellett török rableányt tartani.
– Ez a Kapi volt az, ki erdélyi jószágaimat használatra birta. Én tehát Bánfiról tudni sem akarva többé, egyenesen hozzá szállottam be aranyosi várába. Nagyságos uram, azon pompáról, melyet ez ember űz, fogalmam sem volt ez ideig, pedig én nádori és fejedelmi udvarokat is láttam eleget. Annak a felesége lépni sem tud maga, még a kapuig is aranyozott zselyeszékben hordják, s a mi ruhát egyszer magára vett, másodszor föl nem veszi.
– De hát mi közöm nekem Kapiné viganóihoz?
– De van közöm nekem, mert ilyen fényüzés miatt kénytelen aztán a férj imposturákra vetemedni, hogy minden úton módon eleget tehessen a menyecske kivánalmainak. Egyébiránt nagyságodnak lehet köze hozzá, mert az ilyen túlságos pompa egyébre sem való, mint azon ellentétek felötlővé tételére, melyeket észrevesz az ember, ha nagyságod fejedelmi udvarának egyszerűségét összehasonlítja ezeknek a kis királyoknak ragyogó büszkeségével, a mi a külföldről jöttekre nagy benyomást csinál. A mint hogy meg is tette a hatását, mert a hogy a minap a bajor követ Ebesfalváról Aranyosvárra jött, egy ebédnél saját fülem hallatára mondá hizelegve Kapinénak, hogy ő most a valódi fejedelemasszony Erdélyországban.
– Azt mondta? kiálta föl Apafi, rendkivül érdekelve. Folytassa csak kegyelmed tovább. Tehát azt mondta, hogy ő az igazi fejedelemasszony?
– Pedig bizony nyomába sem hághat ő nagyságának, Apafi Mihályné asszonyomnak, sem szépségre, sem tekintetre nézve, mihelyt leveszszük róla a sok drága gyöngyöt, miktől a nyakát sem tudja mozdítani.
– Csak folytassa kegyelmed.
– Ez a Kapi tehát egy órában ravaszul elhiteti velem, hogy nagyságod parancsot kapott a nádortól, hogy engem fogasson meg és szolgáltasson kezébe.
– Én parancsot? Semmit sem tudok róla.
– Vesztemre elhittem szavait s nem találva a két tűz közől más menekülést, azt gondoltam ki, hogy erdélyi jószágomat átruházom örök áron Kapira, nehogy a fiskus elvehesse tőlem, ő pedig nekem ellennyugtatványokat ad, miknél fogva azokat, a mikor tehetem, visszakaphatom, s azzal elhatározám, hogy míg a veszedelem tart, kiszököm Lengyelországba. Ő két kalauzt adott mellém, a kik a havasi utakon elvezessenek a határszélig, alattomban pedig tudósítá a határszéli portyásokat, hogy én a római császártól küldött kém vagyok, ki az erdélyi dolgokat kifürkészve, loppal vissza akarok szökni. Azok a zsiványok utamat állották, kifosztottak mindenemből, elvették pénzemet, irományaimat, meghurczoltak gyalog Fehérvárig; ott azután kisült az ártatlanságom, de sem pénzemet, sem irásaimat nem tudtam visszakapni többé. S már most Kapi uram azt állítja, hogy én minden jószágomat eladtam neki s ihon van, most nincs egyebem, mint ez a bőrtarisznya a nyakamban, mehetek vele koldulni.
– Ne féljen kegyelmed, példás elégtételt fogok szolgáltatni, monda a fölharagított fejedelem.
– Ezzel nagyságod saját tekintélyének is tartozik. Ösztönzé őt Balassa. Ezek a főurak oly önkényüleg intézkednek az országban, mintha senki sem volna már fölöttük.
– Legyen nyugton, kegyelmed. Majd megmutatom én, hogy ki hát az igazi fejedelem Erdélyországban?
Apafi egészen fölháborodva hagyta el a kihallgatási teremet.
Két hatalmas ember feje fölött, kik Telekinek útjában álltak, már gyülekezett a zivatar.
X. A CZIRKÁLÓ.
Kelemen diák dugá az ő tollát a füle mellé és olvasá azon szép verseket, melyeket épen leírt vala, s melyekben kétszáz strófán keresztül minden sor ezen szón végződik: «vala», nagynéha szakasztva meg egy-egy «volna» által.
Apafi Mihály uram ő kegyelme rendesen meg szokván bánni, ha valakit megbántott, ez indulatból nem állhatá, hogy Kelemen diákot a minapi kudarcz után meg ne engesztelje, melyet is aképen intéze el, hogy a jámbor poétát kinevezte czirkáló hadnagynak.
Ezen hivatallal sok szép foglalatosság volt azon időben összekötve, melyet Kelemen diák hagyott történni, a hogy akartak; e helyett írt verseket és krónikákat nagy bőséggel.
Tehát most is egy hőskölteményen legelteti szemeit, melyben megiratik: Apafi Mihály uram ő nagysága Érsekujvár ostromához miként indult vala; oda szép bátorságban miként érkezett vala; az ellenséget meglátván, kardjához miként kapott vala; s meggondolva a dolgot, vissza miként fordult vala; vele levők közől egy is ott nem maradott vala.
Kelemen diákot annyira elfoglalá a költői szórakozás, hogy már egy hete, mióta az inasa megszökött s sarkantyus csizmáit szintén elszökteté, s még nem tudott hozzá jutni czirkáló hadnagy létére, hogy a szökevényt fölkerestesse, mindig ebben a circulus vitiosusban tekeregvén, hogy mikor a csizmáit kereste, eszébe jutott, hogy azokat az inasa ellopta, s ha az inasa után akart látni, eszébe jutott, hogy csizmái nincsenek, s ilyenkor mit tehetett egyebet? leült ismét és írt megfoghatatlan mennyiségű verseket.
Szobája számtalan heteken keresztül nem volt már seperve, minélfogva por és pókháló látszott benne elég, hanem a padló tele volt fecskendve tintacseppekkel, az egyetlen asztal körül, melynek két lába téglákkal vala kiegészítve.
A poéta irt, törült, rágta a tolla szárát; az ablak hidján állt egy darab kenyér, meg egy darab sajt: a poétának eszébe jutott, hogy azt neki meg kell enni; de még elébb ki akarta irni a tollába vett tintát, s míg azt kiirná, megint másik gondolat jött bele, azután meg egy harmadik, meg egy negyedik; ezalatt előjött három egérke az ablakból: szőttek, fontak, tánczoltak, neki estek a kenyérnek, sajtnak, azt megették szépen, azután megint bebujtak lyukaikba; a poéta ezalatt ütötte az ekébe fogott pegazust, míg el nem bódult bele, mikor aztán fölocsudott, kereste a kenyeret és sajtot, s a hogy látta, hogy csak a morzsák maradtak ott belőle az ablakon, azt gondolta, hogy maga ette meg s elhitte, hogy már jóllakott és ismét leült és irt.
A mint eképen törné magát az utókor javáért, valaki elkezd kaparászni az ajtaján, elébb az ajtósaroknál keresve a kilincset, s a hogy végtére ráakadt, jobbra-balra nyomogatva ugyan azt, mint a ki nem tudja a nyitját; – Kelemen diákot kellemetlenül zavará föl e zakatolás költői lelkesüléséből, s miután egy párszor hasztalan kiáltá el nagy haraggal: hogy nincs zárva az ajtó! utóbb is kénytelen volt fölkelni helyéről s kinyitni az ajtót, nehogy a bejőni akaró letörje a kilincset, vagy sarkából emelje ki.
Egy tátott szájú oláh állt előtte, pecsétes levéllel kezében, ki rendkívül meglátszék ijedni, a mint meglátta, hogy kinyilik az ajtó, pedig maga is azt akarta.
– No mi kell! förmedt rá Kelemen diák, iszonyúan haragudva, hogy miért nem szól?
Az oláh fölhúzta gömbölyű szemöldökeit, melyek mintha szénből lettek volna kanyarítva az orrtól a halántékig, mozdulataik által szabadon tolták előre hátra a homlokra lenyomott báránysüveget, s fejbenézve a poétát karikára kinyilt szemeivel, ilyen kérdést intéze hozzá:
– Kend az az ember, a ki pénzért szokott hazudni?
Ilyen terminológiával írta körül az oláh Kelemen diák hivatalos hatáskörét.
Kelemen diák méregbe jött.
– Hát te ki ökre vagy? kiálta az oláhra.
– A dumnye nagyságos úré, a ki ezt a leveledet küldi, felelé az egész ártatlanul.
– Hogy híják az uradat? kérdé emez boszúsan kapva el a levelet az oláh kezéből.
– Hát nagyságos úrnak.
Kelemen diák fölszakítá a levelet s ezen szavakat olvasá belőle:
«Jőjjön kegyelmed egy szóra hozzám, a hova ezen ember vezetni fogja.»
Kelemen diák idáig is dühös volt, végre még azon gondolat, hogy őt valahová hivják, mikor csizmája nincsen, egészen kivette sodrából.
– Eredj! ordítá az oláhra, mondd meg az uradnak, akárki fia legyen, hogy – eb ura a fakó, – ő is annyira van én hozzám, mint én ő hozzá, ha ő akar velem beszélni, ő fáradjon ide. Értetted?
– Értettem, dumnye macska; viszonza az oláh; ijedtében azt a czímet ejtve ki száján, melyen egymás között szokták emlegetni a czirkálót; hanem azután kotródott is.
Kelemen diák pedig nagy prosopopejával helyzé el magát magashátú székére, két rettenetes nagy folianst helyezve maga elé a földre, hogy az érkező észre ne vehesse mezítlábos voltát.
Nemsokára kemény, nyomatékos léptek hangzottak kívül az utczán, s a mint Kelemen kitekinte az ablakán, nagy megütközéssel vevé észre, hogy a ki őt látogatni jő, senki más, mint gróf Csáky László uram ő méltósága, két aranysujtásos hajdú által kisérve.
No Kelemen, gondolá magában a diák, most tarts tekintélyt; ez ugyan gróf és méltóságos úr, de olyan férfi, ki a fejedelemnél kegyvesztésben áll, te pedig grátiában vagy és azonfölül hivatalbeli ember. – Tehát eldugá lábait a könyvek alá s tollát keresztbetéve szájában, engedte Csáky Lászlót maga elé járulni. Föl sem kelt előtte.
Csáky boszúsnak látszott a fogadtatásért.
– Kegyelmed nagyon fön tudja tartani a hivatali tekintélyt, monda Kelemennek némi duzzogással.
– A mi vagyok, az a fejedelem ő nagysága kegyelméből vagyok, viszonzá csinált büszkeséggel Kelemen, s összefonta karjait nagy kevélyen.
– Hisz én is a fejedelem akaratából jöttem kegyelmedhez. Épen egy igen kényes dologgal bizott meg ő nagysága, melyben kegyelmednek segítségemre kell lennie, hanem az egész titokban végzendő, s csak azért kivántam volna, ha kegyelmed jött volna hintómhoz.
Kelemen diák e fölvilágosításra elfeledé tekintélyét.
– Engedelmet instálok, hebegé megzavarodva, s fejét alázatosan nyakába húzva, nem tudtam, – tessék leülni. Nem levén azonban több szék annál a szobában, a melyen ő maga ült, fölugrott róla, hogy a grófot leültesse, s ezáltal kitünteté, hogy lábai a szükséges öltözet híával vannak, melyre is Csáky rendkívül jóizűen elnevette magát.
– Mi a patvar, hadnagy uram! Kegyelmed a nagy tisztelet miatt csizmáit veti le, mint a török?
– Instálom, nem vetettem le, hanem az inasom ellopta, mikor aludtam, s ez volt egyedül az ok, mely miatt kénytelen voltam méltóságodnak ama goromba feleletet adni, a melyért remélem, hogy régen megbocsátott.
Csáky jó kedve csak növekedett e nyilatkozat által.
– Hiszen hacsak ez a baj, azon mindjárt segíthetünk, mondá Kelemen úrnak, s kiáltva hajduinak, megparancsolá, hogy a kocsiládában eltett saját díszcsizmáit hozzák el a hadnagy úr számára.
Kelemen diák szabódni készült, hogy ez rá nagy grátia, hanem azután, hogy megpillantá az elhozott csizmákat, azok rendkívül megtetszettek neki, lévén királyzöld szattyánból, és kivarrva skófiummal, kétfelől széles arany paszománynyal megczifrázva, s fölütve emaillos sarkantyúval.
– Huzza fel kegyelmed szaporán, mondá Csáky, mert azután rögtön útra kell indulnia.
Kelemen diák tehát megfogá a csizmát két fülénél fogva, s miután abba belemosolygott volna, elkezdé fölfelé húzni. Ez persze nem kis munka volt, mert Csáky uram nagy gavalléros szűk csizmákat viselt, Kelemen diák pedig jókora lábakkal volt ellátva, úgy hogy háromszor is hozzá fogott; háromszor kifáradt bele, míg lábát a csizma torkáig birta sajtolni, s e közben úgy dolgozott szemével, szájával, hogy Csáky László kidugta a fejét az ablakon, úgy nevetett. Végre, hogy a sarkánál fönakadt, megfogva a lábtyű két fülét, elkezdé magát bele gázolni, meggörnyedt positurával kopogva körül a szobát, s nagyot nyögve minden dobbantásnál, úgy hogy mire az egyik saruba belerugdalta magát, kidülledtek a szegény poéta szemei, s pofáján csorgott az izzadtság.
Hasonló keserűségbe került a másik sarú felöltése is a jó czirkáló hadnagynak, ki miután hat lóerővel dolgozott, hogy lábait a nem nekik való térbe beleszorítsa, neki vörösödött elégültséggel mosolyogta körül pompás feszes csizmáit, mik gyönyörűen harmoniáztak öltözetének többi poros, tintás és zsiros alkatrészeivel.
– Figyeljen kegyelmed arra, a mit mondok; szólt Csáky leülve úrias positurával az egyetlen székre, míg az állva maradt diák hol az egyik lábát, hol a másikat emelgette sziszegve, s majd kékre, majd zöldre sáppadva, a mint a csizma kezdte szorítani tyúkszemeit.
– Mikor volt kegyelmed czirkáló körúton? kérdé Csáky.
– Bizony nem tudom azt.
– Kellene kegyelmednek tudnia. Mért nem jegyzi föl magának? A fejedelem kivánja, hogy menjen kegyelmed tüstént, és tegye meg a czirkálást haladéktalanul, legszigorúbb szemügyre vevén a Toroczkó, Bánfi-Hunyad és Bonczida közt eső helységeket. A szokott kérdő-pontokon kívül, melyeket a nép elé szokás terjeszteni, még e következő kérdést fogja kegyelmed a kikérdezettekhez intézni: «nem látott-e valaki idegen országi állatokat a körül fekvő erdőkben?»
– Idegen országi állatokat? ismétlé gépien a fanyalgó hivatalnok.
– És ha valahol azt fogják mondani, hogy láttak, elvezetteti kegyelmed magát azon környékre, s mindaddig fog fürkészni, míg csak nyomára nem akad.
– Instálom alássan, miféle állatok lehetnek azok? kérdé szepegve a diák.
– No no, ne féljen kegyelmed, nem hétfejű sárkány az, sem minotaurus, legfölebb is egy fiatal párducz.
– Párducz? hebegé elszörnyedve Kelemen diák.
– Nem lesz kegyelmedre bízva annak elfogása, vigasztalá őt Csáky, csupán tartózkodása helyét kellend kikutatnia, s azt énnekem hírül adni.
– S vajjon, ha ama fenevad, melyről pedig nagyon kételkedem, hogy Erdélyországban tartózkodjék, valahogy Bánfi Dénes uram territoriumába találna átvetődni? kérdé Kelemen diák, mittevő legyek akkor?
– Utána menend kegyelmed.
– De az ő birtoka, instálom, liberbaronatus: a hol az én hatásköröm megszünik.
– Kelemen diák, ne legyen kend oly együgyű! kiálta föl Csáky. Hiszen nem mondtam én, hogy oda brachiummal szükség menni, az egész expeditiónak titokban kell megtörténnie. A kalauz és kegyelmed fogják egyedül nyomozni a vadállatot; mely, hogy e környéken van, arról biztos tudomást szereztünk, kegyelmed ügyességétől függ annak határozottabb fölfedezése. A többi azután vállalkozóbb emberek dolga lesz.
Kelemen diák nagyon furcsának találta az egész bizományt, de nem mert szólni, csak meghajtá magát, nagyot sóhajtva.
– Mindenek fölött pedig ügyesség, gyorsaság és titoktartás. E három dolog, melyet kegyelmed figyelmébe ajánlok.
– Tüstént indulok, méltóságos uram, szólt aláhangoltan Kelemen, csak elébb lovat kérek valahol kölcsön, nem akarnám ezeket a szép csizmákat elszaggatni a gyalog utazásban.
– Az egy kissé lassan is fogna menni; hanem azért ne fáradjon kegyelmed ló után, majd egyik csatlósom leszáll a magáéról, s kegyelmed felülhet arra, csakhogy aztán el ne feledjen neki abrakot adatni, nehogy a bőrét hozza vissza.
Kelemen diák magán kívül lőn ennyi grácziára s rögtön sietve köté föl tarsolyát és rezes kardját oldalára, s miután tarsolyába egy tekercs pergament, egy szál irónádat s egy srófonjáró fakalamárist elhelyeze, késznek nyilatkozék a rögtön indulásra.
– Kegyelmed ugyan könnyű készülettel van az útra; mondá Csáky.
– «Integer vitæ, scelerisque purus, non eget Mauri jaculis, neque arcu», viszonzá a philosoph, a classikusokat czitálva, s miután kezébe adták a kantárszárat, azon volt, hogy a lóra felülhessen. Az uri paripa azonban, a mint észrevette, hogy a diák egyik lábát a kengyelbe tette, elkezde oldalogni, keringeni, féllábon ugráltatva maga mellett a felülni törekvő poétát, míg a nevető csatlósok zablájába nem kaptak s föl nem segíték a jámbor lovagot, kinek minthogy hosszú lábai voltak, s a gonosz hajdúk igen magasra csatolták fel a kengyelszijat, úgy kellett ülnie a lovon, mint a hogy a tevén szoktak ülni.
Csáky László még egyszer utána kiálta, hogy el ne felejtse a mondottakat, mire a poéta akaratja ellen sarkantyúba kapta paripáját, s eszeveszetten neki rugaszkodék s nyargalt vele árkon bokron keresztül; a mente, fringia és tarsoly csak úgy lódingolt a szerencsétlen lovas után, ki elől hátul kapaszkodott a nyereg fájába, Thoroczkó népének nagy hahotájára, kik sorban ültek künn házaik előtt a szakállszárítón.2)
Legelőbb is Abrudbánya felé vette útját a czirkáló hadnagy; hajdan, míg inasa is volt, abból állott egész úti kisérete, ennek híával kénytelen volt helységenkint a helybeli biróság assistentiájával beérni s magánosan szállinkózni faluról-falura.
A mint egy szűk útból kiérve, egy hegyi patakon keresztül vezető rozzant hidon átbaktatna, a sürűségben nagy tűz körül egy csoport szurtos emberfélét lát guggon ülni. Eleinte czigány családnak nézte őket, míg közel érve hozzájok, nagy rémültére tapasztalá, hogy azok tatárok, kik lovaikat széteresztve, egy levágott ökröt sütnek s azt ülték körül.
Visszafordulni már nem volt tanácsos, az út pedig épen a sütkérező csoport mellett vitt el. Kelemen diák tehát legjobbnak találta olyan képet csinálni, mintha épen nem félne, s nagy nyugodtan kullogva el a rábámuló csoport előtt, úgy tett, mintha különösen érdekesnek találná megszámlálni, hogy hány makk van egy fán? s mintha csak akkor venné észre őket, mikor melléjök ért, megbillenté előttük süvegét s röviden eldörmögé a «salem alek»-et s ment tovább, a nélkül, hogy hátra nézne.
Idáig jól ment minden, hanem e perczben a tűz mellől fölugrott két tatár, s utána kiáltott a lovagnak, hogy álljon meg! Kelemen diák látva, hogy mindkét ember fegyvertelenül rohan feléje, gondolá, hogy tán nem valami gyilkos szándék vezérli őket ellene s bevárta magához.
A mint azonban mellé ért a két kutyafejű, egyik jobb, a másik balfelől kapva a lovagot, megkapák annak lábait s semmitsem akartak kevesebbet, mint azokról a szép zöld csizmákat lehúzni.
– Ejnye beste lélek fiai! kiálta föl, dühbe hozva, Kelemen diák, s kapá rezes kardját, hogy majd mindjárt kihuzza s levágja valamelyiknek a fülét. De a becsületes fringia tíz év óta nem levén kihúzva tokjából, belerozsdásodék abba úgy, hogy Kelemen diák minden erőködése mellett sem birta azt kimozdítani, mialatt a két tatár jobbra-balra czibálta a hánykódó lovagot lábainál fogva, természetesen nem sikerülvén nekik a szűk sarukat azokról lehúzhatni. A tatárok Kelemen diákot, ez pedig őket szidta és mocskolta.
E lármára odaérkezék az aga; egy fehér szakállú, feketeképű sovány orángutáng s rekedt hangon kérdezé, hogy mi baj?
Kelemen diák elővoná mentéje zsebéből az őt hitelesítő pergament s azt mutatá neki, nem birva beszélni dühében, a két tatár pedig mérges taglejtéssel magyarázott valamit idegen nyelven, a csizmákra mutogatva.
– Ki vagy, te hórihorgas hitetlen? kérdé tőle az aga; a ki a próféta szent szinét, a világos zöldet, melyet az igazhivők csak templomaik boltozatán s a padishah turbánján bírnak megtekinteni, öltözeted legalsó részén, a csizmákon viseled, mikkel a sárban szokás járni? hogy égj meg elevenen, istentelen giaur!
– Én Apafi Mihály uram ő nagyságának czirkáló hadnagya vagyok, szónokolta a diák félelmes páthoszszal. Az én személyem szent és sérthetetlen. Én rendelem meg a felséges szultán seregei számára az enni és inni valókat, én szedem be az adót és én hirdetem ki; azért engemet bocsássatok szabadon, mert én nevezetes személy vagyok.
A plaidirozás tetszett a tatároknak, az aga helybenhagyólag inte alattvalóinak, mintha épen ez volna az az ember, a kire szükségük van; s azzal nyájasabb hangon kezde szólni hozzá:
– Te mondád, hogy az adót ki szoktad hirdetni; ime, az én uram, a nagyváradi Ali basa ő kegyelme, azért küldött engem e helyre, hogy az új adót adjam tudtára a népnek; de hát te épen jókor jösz előmbe, nincs is egyéb dolgod, azért okosan fogsz cselekedni, hogyha egyúttal ezt is kihirdeted.
– Igen szivesen, monda Kelemen diák s szeretett volna már menni.
– Megállj még! szólt az aga visszaintve, azt sem tudod még, mennyi lesz az új adó? Potomság az egész. Csupán csak annak elismerésére lesz ez kivetve, hogy mi uraitok vagyunk. Az egész nem több, mint fejenkint minden embertől egy kis pénz. Ez bizony nem sok.
– Nem biz az, hagyá helybe Kelemen, csakhogy elébb szabadulhasson.
– Csak ne szaladj még! Csitítá az aga. Én nem szeretném, ha e rendeletemet nem hajtanád végre, de miután tudom, hogy ti a nekünk adott szó nem teljesítését nem tartjátok esküszegésnek, tehát egy becsületes szolgámat melléd rendelem, a ki faluról-falura kisérjen, s vigyázzon rád, hogy az adót mindenütt kihirdesd.
– Jól lesz, kegyelmes uram, biztatá őt Kelemen diák, arra gondolva, hogy majd elhagyja ő azt a becsületes embert a legelső faluban.
– Ülj föl lovadra, Zülfikár, inte ezzel az aga egy szolgának.
A megszólított gonosz kancsalszemű szikár legény volt; szurtos, mint a többi, de arczalkotása bizonyítá, hogy nem e fajból való; sőt ha ily jelentéktelen egyéniségekre gondunk volna, ráemlékezhetnénk, hogy már láttuk őt valahol.
– Te pedig, szólt az aga a mindenképen szabadulni vágyó Kelemenhez, levesd azokat a zöld csizmákat a mint haza érsz, mert ha még egyszer meglátom azokat a lábadon, olyan ötszáz ütleget kapsz a talpadra, hogy vőlegény korodban is megemlegeted.
Kelemen diák helybenhagyott mindent s örült, hogy végtére megszabadulhatott, és ügetett tovább Abrudbánya felé. A melléje adott tatár-kisérő hűségesen lovagolt oldala mellett.
Kelemen diák egyszer-egyszer félretekinte kisérőjére, ismét hirtelen visszakapva róla szemeit, mert a török kancsal tekintete miatt sohasem lehetett kivenni, hogy hová néz? E közben elgondolá magában Kelemen diák, milyen könnyen meg fogja ő ezt a tatárt csalni, s e gondolatra titkosan mosolygott magában s szemeivel hunyorgatott s fejével önelégülten biczczente rá.
– De nem fog kend engem rászedni, czirkáló hadnagy uram! Kiálta föl egyszerre véletlenül tiszta magyarsággal a tatár, mintegy leolvasva a gondolatot a hadnagy arczáról.
A megszólított csaknem leesett lováról ijedtében, el nem tudva képzelni, hogy mely ördög ez, a ki leolvassa az ember orráról a gondolatot, s magyarul szólal meg tatár létére?
– Sohase törje kegyelmed rajtam a fejét, szólt nyugodtan a török; én magyar renegát vagyok, hajdan Balassa Imre uramat szolgáltam, én segítettem Corsar béget elfogni és megmérgezni, s hogy e miatt a magyarok elkezdtek üldözni, fölcsaptam töröknek, s ha a próféta segít, még valaha kapudán basa is lehet belőlem. Azért ne is fáraszsza kegyelmed az elméjét azon, hogy engem mint tegyen lóvá? mert láthatja, hogy vén rókával akadt össze.
Kelemen diák keservesen megvakará tarkóját s faluról-falura kisérve a renegát által, miután a hivatalos kérdéseket elvégezte, kénytelen kelletlen kihirdeté az egy kispénz adót is, melyen annyira kapott mindenfelé a nép, hogy ott helyben rögtön lefizeté azt a tatárkisérő markába.
Hanem a párduczról senkisem akart tudni semmit. Ha a paszomántos zöld csizmákat nem respectálják, még tán ki is nevették volna a hadnagyot.
Csupán egy kis oláh falu volt még hátra, messze benn a hegyek között, – Marisel, – azontúl már Bánfi úr hatósága alatti földek következtek, a hová a czirkáló hatásköre nem terjedett.
XI. SANGE MOARTE.
A czirkáló és kisérője fél napnál tovább haladt már a batriniai rengetegben Marisel falva felé; Kelemen diák fűtől fától kérdezősködött, hogy itt lesz-e már a falu? s szüntelen azon választ kapta, hogy még jó messze van.
Majd egy-egy oláh paraszt jött reájok szembe; hosszú szekerébe bivalok voltak fogva; az ember szüntelen kiabált a lomha állatokra s ijesztgető kézmozdulatokkal iparkodott azokat sebesebb menésre serkenteni; majd egy-egy patakon kellett átgázolniok, hol félmeztelen, de rongyaiban is tarka czigánynép mosott a fövényből sáraranyat, a kérdezősködő idegenre bámészkodva vadállat módjára; itt-ott az útfélen mohos fa odvába egy-egy szent kép volt felállítva, melynek elavult festéséből csak a halvány aranyozás látszott még meg; a pudvás fülkébe le volt téve a pomana, egy korsó tiszta forrásvíz, melyet fiatal oláh leány állított oda hagyományos kegyes szokásból a szomjas utazóknak.
Az út majd a mélybe, majd a magasba vitt, az utazók többet vezették lovaikat gyalog, mintsem rajtok ültek. Köröskörül változékony rengeteg; magas egyenes bükkfák, terebélyes tölgyek, néhol sötétzöld fenyves.
Egy helyen kétfelé látszott válni az út; egyik ága ment végig a völgyön, másik felvonult oldalt a meredeknek, egy kopasz hegy tetejére, melyről egy kiálló szikla oly meredeken függött alá, mintha minden perczben alá készülne rohanni.
– No, most merre menjünk? kérdé tétovázva Kelemen, ennyire soha sem jártam.
– Hát csak menjünk a járt úton, felelt Zülfikár, bolond menne fel ide a meredekre? ez bizonyosan valami hámorba vezet.
Kelemen diák kételkedve tekinte szélylyel s ime megpillanta egy embert ott azon sziklán ülni, mely meredeken az út felett függött.
Fiatal oláh legény volt, sápadt arczczal, hosszan lelógó göndör hajfürtökkel, bőrködmene szét volt nyitva mellén; süvege mellette hevert; ott ült gunnyasztva a százlábnyi magas szikla szélén, lábait a mélységbe lógatva, s fagyos arczát két tenyerébe fektetve, mialatt szemei mereven látszottak a távolba bámulni.
– Hej! hopp, frátye! kiálta fel rá Kelemen diák, keverve magyarral és latinnal az oláh szót: ungye méra ista via?
Az oláh hallani sem látszott a kiáltást; azon helyzetben maradt, bámulva és könyökölve.
– Ez süket, vagy meghalt, szólt Zülfikár miután hiába kiabáltak fel rá mind a ketten. Legjobb lesz, ha megyünk odább a tört úton. S azzal ügettek előre.
Az oláh utánok sem nézett.
Már az est is elközelgett s a mariseli útnak még mindig nem szakadt vége, egyik völgyből a másikba ment az át, a nélkül, hogy valahol emberi hajlék mellett vitt volna el, az útban heverő kövek s a keresztül szivárgó vadvíz csaknem járhatlanná tevék.
Végre valahol az erdőben tüzet láttak fellobogni maguk előtt, s énekhangos rikoltozás üté meg füleiket.
Közelebb jutva a helyhez, egész faderekakból rakott máglyát láttak égni egy fáktól beárnyazott téren, melyeknek lombjait veresre perzselé a koronájukon túlcsapkodó láng.
A máglyától nem messze egy csoport oláh tánczolt, szilaj tagjártatásokkal; hosszú botjaikat leütötték a földre, s nagyokat vetettek magukon vele, lábaik rángatózásai jegyeket látszottak írni a földre s kezeikkel vadul hadarászva, átkozódó verseket mondtak közbe, mintha valami boszantó szellemhez beszélnének.
A férfiak körül fiatal lánykoszorú tánczolt, egymás kezét fogva, amazokat körülvevék, s jobbra-balra körül keringék; szép, fiatal, nyájas arczaik, gyöngyökkel és szalagokkal átfűzött fekete hajtekercseik, virágokkal himzett öltözetük, ránczos patyolat-ingeik, széles csíkos katrinczáik, gömbölyű nyakukon csengő-bongó arany, ezüst pénzfüzéreik, sarkas piros csizmácskáik oly kellemesen ellentétezve férfiaik vad, marczona képeivel, a bozontos hajgubanczra felnyomott magas csalmákkal, a vörösre égett mezetlen nyakkal, a zsiros bőrködmönökkel, a széles rézcsatos tüszőkkel s a szíjas bocskorokkal. Még a táncz és ének is oly különböző volt; a hölgyek összefogózva lebegék körül a férfiakat s valami panaszos andalgó danát énekeltek azalatt, míg a férfiak vad rugdalózásokkal tapodták a földet, rikoltozó kurjantással szólva közbe. A mellettük lobogó tűz vörös fényt és sötét árnyat vetett a vad csoportozatra.
Végül egy fatörzsön ült egy vén dudás, kiáltozó kecskebőrét nyeggetve hóna alatt, melynek egyforma czifrázatai szilaj disharmoniával keveredtek az énekbe.
Midőn a máglya már egészen parázszsá égett, hirtelen szétváltak a tánczolók, s előhozva egy szalmából kitömött s rongyokkal felöltöztetett nőalakot, fölfekteték két nagy rudra s vadul kiáltozva: «Marcze Záre! Marcze Záre!» a tűzhöz vivék azt, s ott felkiáltva mindannyian háromszor: «égj meg, átkozott kedden esti3) boszorkány!» bele hajíták a tűzbe s azzal az összefogózott nők körültánczolák örömdanával a máglyát, míg a báb el nem égett; azután pedig a férfiak ugráltak keresztül a tűzön vad örömriogással.
– Hát ti kik vagytok s mit csináltok itten? kiálta rájok Kelemen diák, kit egész odáig senki sem vett észre.
– Mariseli lakosok vagyunk, Marcze Zárét égettük meg; felelék azok egyhangúan és komoly képpel, mint kik valami bölcs dolgot végeztek.
– No hát csak végezzétek hamar, aztán jertek a faluba, mert törvényt kérdeni jöttem ide, az én uram, a fejedelem parancsából.
– Én pedig az új adót beszedni, folytatá a szót Zülfikár, az én uram, a hatalmas nagyváradi Ali basa parancsából.
Az oláhok szótlanul néztek a czirkáló után, míg szemeik elől eltűnt, akkor ökleikkel fenyegetőzve kiáltának utána:
Vigyen el a Marcze Záre!
Azután előlbocsátva a dudást, s hosszú sorban összekapaszkodva, nagy énekszóval vonultak be a nem messze eső faluba.
* * *
Hosszadalmas oláh helység volt, melybe a czirkálók jutottak. Egyik ház olyan, mint a másik, magas tetejű sárkalyibák, kiálló szarufáikkal, sövénynyel körülfonva, az ajtók alacsonyak, a ki belép rajtok, fejét alá kell hajtania. A ház egyetlen szobából áll, abban lakik az egész család, gyermekek, vének, és tyúkok és kecskék. A falu elején áll egy óriási diadalív, roppant márványdarabokból összehordva, a portale tetején egy Minerva fő nélkül, a homlokzaton csaták alakjai domborművezetben, alattuk nagy betükkel, római nyelven: «e várost építteté a győzhetlen Traján diadalai emlékére». Túl rajta rongyos, sárral tapasztott kalyibák.
Egy halottas ház előtt ül ledőlt corynthi oszlop capitaléján a legvénebb vénasszony, a prefika, megfizetett jajgatással siratva a benn holtan fekvő fiatal hajadont.
Fűvel benőtt domboldalban látszik valami gömbölyű kőépület; hajdan tán egy római hős emlékére épült fanum lehetett az, most az oláhság elfoglalta azt templomnak, hegyes tetőt épített rá, s belsejét bemázolta szörnyű festésekkel.
A czirkáló más nyilvános hely hiányában a templomba gyűjté össze a népet. A sokaság körül állt, az öregek mankóikra támaszkodva. Az alkony vereslő sugára keresztül sütött a gömbölyű ablakokon, sajátszerű világítást adva az ódon épület belsejének, mely földig tele volt festve idomtalan szentek képeivel, miket paraszt művészek szörnyeteg phantasiája felöltöztetett piros palástokba, sarkantyús csizmákba. A sok csodakép közől nem hiányzott azon szokott allegoriai kép, mely a halált ábrázolja, karjai közt egy királyt, egy koldust és egy papot ragadva magával, s az ájtatos szent képek között ott terpeszkedtek a nyelvöltögető ördögök, elkárhozott bűnösök üstökébe kapaszkodva. Egy-egy alak akkora, mint egy óriás, a másik, mint amannak az ökle.
Az ikonostas mögött állt a pópa és a czirkáló, aranyos képek s szentelt koszorúk özönében: a midőn a czirkáló fölolvasva a nép előtt szokott megbízó levelét, a korláthoz szólítja a birót, egy magas, nagyfogú férfit s e következő kérdéseket intézi hozzá:
– «Vannak-e közöttetek bűbájosak és varázslók, kik az ördögöt segítségül hívják?»
A sokaság félelmes suttogással fogadta a kérdést s hosszú szünet után a pópa felelt:
– Egy volt a mult évben, nagy jó uram; egy istentelen gonosz, kinek májfoltok voltak nyakán és testén, melyek, mint az ördög által az emberi testbe foltozott darabok, ha tüzes vassal süttetének, sem fájtak neki. Ezt még tavaly fölküldtük a synedriumnak Fehérvárra, a holott nem állva ki a vízpróbát, csakugyan meg is égettetett.
– «Vannak-e köztetek boszorkányok, lidérczek, mások gyermekeinek megrontói, kik az emberek belein csomót kötnek, a levegőben járnak, a tejet véressé teszik, s kigyótojásokat költenek ki, vagy zárnyitó füvet keresnek, avagy magukat láthatlanná teszik?»
E kérdésre egyszerre száz felelet szólalt föl, mindenki iparkodott a kérdezőt saját tudomásával megismertetni, kivált a fiatal menyecskék dühösen tolongtak a czirkáló körül.
– Csak egy beszéljen egyszerre! parancsolá a hadnagy tekintélylyel. Szóljon a biró, mit tud.
– Igenis, volt egy vén boszorkány a faluban, nagy jó uram, szólt sunnyogóan a biró, nálunk Dainicziának hítták. Régen rontotta már az embereket, mert veresek voltak a szemei. Ha akarta, olyan zivatart hozott a falura, hogy a házak tetejeit szedte le a szél. Egyszer szintén oda volt jégesőért s a faluban három helyen ütött le az istennyila. Erre az asszonyok felbőszültek, megragadták s beleveték a patakba. Az asszony még ott is azt kiáltotta: megálljatok, visszakérnétek még tőlem azt a vizet, a mit most megitattok velem. Az asszonyok erre kifogták alább, hogy a köveknél fenakadt, karót vertek szivén keresztül s elásva a völgyben, egy nagy követ hengerítettek rá. De az idén csakugyan beteljesült rajtunk boszorkány-átka. Egész nyáron egy csepp eső nem esett a határon! elszáradt mindenünk, barmaink vészben hullottak el. «Az esőt és harmatot mind a Dainiczia itta meg». Erre mi is lementünk sírjához, nagy lyukat fúrtunk belé mélyen, azon keresztül «addig töltöttük bele a vizet, míg csak bevette», ezt kiáltozva: igyál, lakjál jól, átkozott lidércz, ne idd meg tőlünk az esőt és harmatot. Igy fordult el tőlünk a nagy szárazság végtére.
A pópa bizonyítá, hogy az előadás hiteles, Kelemen diák följegyzé azt buzgón a pergamenre.
Jött a harmadik kérdés.
– «Van-e közöttetek, a ki dohányt mer színi? levelet pipába vágva, avagy tűzre téve, s úgy belehelve».
– Nincs, uram, felele a biró, nem ismerjük azt az eledelt.
– Meg se is próbáljátok ismerni, mert a ki rajta kapatik, ország határozatánál fogva a pipaszár orrán keresztül szuratik s a bűnös úgy vezettetik végig a vásártéren.
Negyedik kérdés az volt:
– «Nem visel-e a parasztok között valaki posztó ruhát, avagy nyestkalpagot; vagy pedig szattyáncsizmákat?»
– Dehogy viselünk, uram, tiltakozék a biró, bárcsak ködmenre és bocskorra telnék szegénységünktől, nem hogy festett posztóra és szattyánra vágyódjunk.
– Ezt tennetek nem is volna szabad, mert az ország rendei «megtiltották a parasztoknak úrias ruhába öltözködni».
Ötödik kérdés:
– Kik voltak, a kik ellene szegültek az ország azon határozatának, «hogy a parasztok irtsák ki a verebeket?» kicsufolván azon embereket, kik a verébfejek beszedésével valának megbízva?
A biró alázatosan közeledett a czirkálóhoz.
– Higyje meg kegyelmed, nagy jó uram: a szárazság, a rossz esztendő miatt még a verebek is elpusztultak a határból; – mondja meg kegyelmed a fejedelemnek, hogy egyet sem foghattunk az egész nyáron.
– De hisz ez hazugság! förmedt föl Kelemen diák.
– Bizony mondom, úgy van, állítá a biró, megfogva Kelemen kezét s nagy ügyesen két ezüst máriást csúsztatva markába.
– Az bizony nem lehetetlen. Szólt a czirkáló megengesztelődve.
– Végtére, feleljetek azon kérdésre: nem látott-e valaki közületek külföldi állatokat, avagy idegen fenevadakat itt a környékben kóborolni?
– De biz uram, láttunk mi eleget.
– S mely állatok voltak azok? Kérdé Kelemen diák örvendetes kiváncsisággal.
– Hát – kutyafejű tatárok.
– Bolond! nem olyat kérdeztem. Valami idegen négylábú vad, holmi pettyegett bőrű állat nem jött-e szemeitek elé, mikor erre-arra jártatok az erdőben? hisz ti minden barlangot fölkutattok, mert még most is keresitek Decebal elrejtett kincseit.
A biró fejét csóválta nagy hitetlenül s szétnézve népein, vállat vonva viszonzá:
– Mi nem láttunk semmi ilyes csodát, uram, hacsak talán a Sange Moarte nem látott, mert az szüntelen az erdőket és barlangokat járja bolondképen.
– Hát hol az a Sange Moarte? ide kell híni.
– Hjaj uram, bajos azt megkapni. Ritkán jön a faluba. De itt lesz tán az anyja.
– Itt van, itt van! kiáltozák többen, egy vén, beesett képű asszonyt tuszkolva előre, kinek feje össze-vissza volt burkolva fehér kendőjével.
– Hát kend micsoda bolond nevet adott fiának? riadt rá a czirkáló, ki hallotta azt: valakit «holt vérnek» nevezni el?
– Nem én adtam neki e nevet, uram, szólt tört hangon az oláhnő, a falu népe nevezte őt annak, mivelhogy sohasem látta őt nevetni senki, sem senkihez nem szólt soha, s ha megszólíták, nem felelt rá; apját sem siratta meg, mikor meghalt, sem a leányokhoz nem járt el a fonóba; csak az erdőket járta szüntelen.
– Jól van, öreg; erre nekem semmi gondom.
– Tudom, uram, hogy ezzel neked semmi bajod; de mégis kell azt tudnod, hogy a falu legszebb leánya, a szép Floricza, az én fiamba volt szerelmes. Nem volt annál szebb hajadon egész Havaselig sehol. Olyan fekete szemeket, olyan sarkig érő hajtekercset, piros orczát, karcsú termetet hetedhét országon nem találnál többet. S hozzá milyen szorgalmas volt és fiamat hogy szerette! Tizenhat hímzett inge volt festett ládájában, miket maga kezével font és szövött, s nyakában kétszáz ezüst és húsz arany pénzből viselt füzért. – Sange Moarte soha rá sem nézett a leányra. Floricza hiába kötött bokrétát, ő nem tűzte azt süvege mellé, hiába adott neki kendőt, nem kötötte gomblyukába; énekelhetett a leány a tűzhely mellett, mikor ő azon ment, akármilyen szép nótákat, Sange Moarte meg sem állott a küszöbnél; pedig úgy szerette a leány! Sokszor mondta neki, ha az utczán találkoztak: «felém sem jösz, még tán akkor sem néznél meg, ha meghalnék». – Sange Moarte azt felelte: «Akkor mégis megnéznélek». – «Meg is halok én hát nemsokára». – Szólt búsan a leány. – «Akkor majd meglátogatlak». – Szólt Sange Moarte s odább ment. – Unod magadat, jó uram? A mesének vége van már. A szép Floricza halva fekszik. Szíve megszakadt bújában. Ott fekszik a ravatalon, a ház előtt ki van tűzve a gyászfenyős armindenu; majd ha meglátja Sange Moarte, s megtudja róla, hogy Floricza halva fekszik, előjön ismét az erdőkből, holt szerelmesét megnézni, a mint annak megigérte, mert ő megszokta tartani szavát. Akkor beszélhetsz vele.
– Jól van, öreg, szólt Kelemen diák elkomorodva s mintegy boszankodva azon, hogy a paraszt embereknek is van költészete, kik Horaczius ars poetikáját sem olvasták. Rá kell lesni a fiúra, mikor oda jön s hirül adni.
– Jobb lesz uram, ha magad jösz oda, szólt az öreg, mert másnak alig hiszem, hogy feleletet adjon akármi kérdésre.
– Legyen hát, vezessetek oda, szólt hivatalos buzgósággal a czirkáló s az egész összegyűlt csapat megindult a falu túlsó végén levő halottas ház felé.
A mariseli falu túlsó vége annyira van a templomtól, hogy mire a gyülekezet odaért, egészen beestveledék.
A hold feljött a hegyek megül; a házak mellé fenyők voltak ültetve, azoknak sötét lombozatán keresztül sütött halaványan az éjszakai világ; – a távolban valami pásztorsíp búbánatos dúdolása hallik; – kis fehér ház előtt sirdogál a fizetett vén asszony; – a szellő lengeti az armindenu gyászpántlikáit; – a kis házban fekszik holtan a szép fiatal leány, várva elbujdosott kedvesét; – a holdvilág rásüt halavány arczára.
* * *
A nép körülfogta a halottas házat, tipegve, susogva belopózkodtak az udvaron, benéztek az ablakon; suttogák: «itt van, itt van!» A czirkáló, a pópa, a biró és Sange Moarte anyja beléptek a szobába.
A küszöbön keresztül feküdt holtrészegen a leány apja, ki a nagy gyász miatt még tegnap úgy leitta magát, hogy holnapig föl nem ébred. A szoba közepén volt a fenyőfakoporsó, tarka rózsákkal bemázolva mezei művészek ecsetétől; benne feküdt az alig tizenhatéves leány, szép homloka halotti koszorúval átfonva, egyik kezébe volt adva egy viaszgyertya, a másikba egy kis pénz; fejtől két czifra viaszgyertya égett mellette, egy-egy mézes lepénynyel fedett csuporba dugva, lábánál magas hátú festett széken ült összegörnyedve s merev szemeit le nem véve a leány arczáról – Sange Moarte.
A pópa és a biró babonás kegyelettel álltak meg az ajtóban; Kelemen odalépett a legényhez, s a mint rátekinte, megismeré benne ugyanazt, ki nem akarta neki megmondani az útat.
– Héj fiu, te vagy az, ki nem szoktál az embernek feleletet adni?
A megszólított azzal igazolá e kérdést, hogy nem felelt rá.
– Hallod-e, most ide hallgass és felelj arra, a mit kérdek, én vagyok a czirkáló hadnagy.
Sange Moarte némán, elmélázva tekinte Floriczára s oly mozdulatlan maradt, mint maga a halott, még lélekzetvevését sem lehete észrevenni. Anyja, a jó öregasszony, hizelgőleg fogta meg kezét s igazi nevén szólongatá:
– Fiam, Jóva! felelj ezen úrnak, nézz reám, én vagyok az édes anyád.
– Az én uram, a fejedelem nevében fölszólítlak téged a feleletadásra! Kiálta rá mindig növekedő súlylyal a czirkáló.
Az oláh hallgatott.
– Kérdem tőled: vajjon erre-arra az erdőben kóboroltodban, nem láttál-e külföldi állatokat? nevezetesen egy foltos, sárgapettyes bőrű fenevadat, melyet párducznak neveznek a tudósok?
Sange Moarte összerezzeni látszott; mintha álmából költötték volna föl: merev szemei egyszerre ragyogva tekintének a kérdezőre, arczán valami lázas hevület ütötte ki magát s csaknem reszketve hebegé: «láttam, láttam, láttam».
S azzal eltakarta szemeit, hogy ne lásson a halottra.
– Hol láttad azt? kérdé a czirkáló.
– Messze, messze! sóhajta az oláh s azzal ismét elnémult, homlokát tenyerébe temetve.
– Nevezd meg a helyet: hol?
Az oláh félve tekinte szét s mintha hideg borzadály futná át, összerázkódék s félelmetes szemforgással sugá a czirkálónak:
– A Gregyina Drakuluj4) mellett.
A pópa és biró háromszor vetett magára keresztet, s ez utóbbi nagy áhítattal pillanta egy a falon függő szent Péterre, mintha oltalomra hívná ez alkalommal.
– Te bátor legénynek látszol, hogy az ördög kertjéhez közel mertél menni, szólt a czirkáló; elvezetnél-e engem oda?
Az oláh örvendő arczkifejezéssel jelenté, hogy elvezeti.
– Szent Miklós és minden arkangyalok nevére kérlek, uram, kiálta közbe a pópa, ne menj oda. Még a ki csak azon helyre tévedt, sohasem került többet vissza. Jó lélek sohasem megy annak tájára sem, ezt is csak a bűne vitte oda.
– Magam sem jókedvemből megyek oda, szólt fejvakarva Kelemen, nem azért, mintha a táj nevétől félnék, hanem mivel nem szeretek a hegyeken mászkálni, de hivatalom parancsolja s annak eleget kell tennem.
– Legalább hát tűzzön kegyelmed egy szentelt barkát a süvege mellé, sürgeté őt a gondoskodó lelkipásztor, vagy vigyen el magával egy Mihály angyalt, hogy az ördögök közel ne érhessék.
– Köszönöm atyafiak; jobb lesz, ha egy pár bocskorról gondoskodtok, mert ezekben a sarkantyús csizmákban nem járhatom a hegyeket; ellenszereiteknek úgy sem vehetném hasznát, mert én unitárius vagyok.
A pópa szinte keresztet vetett magára s fölsóhajtva mondá:
– Azt hivém, igazhitű vagy, hogy oly buzgón kérdezősködtél a boszorkányok felől.
– Az csak hivatalos dolgom, de nem hitem. Küldjétek be a törököt.
A pópa kifordulva mormogá félhangosan: «összeilletek! két pogány».
– Atyámfia Zülfikár, mondá Kelemen diák a belépő töröknek, mialatt az átvett bocskorokat kötözé lábaira, most már ám lássad, merre indulsz, mert nekem egy kis félreugrást kell tennem a hegyek közé.
– Ha te ugrol, én is ugrom, felelt a gyanakodó renegát, megyek a merre te mégy.
– Jó barátom, nincs ott mit zsebre raknod, a hova én most megyek, hacsak az ördögöket nem, mert ott ember sohasem jár.
– Mit tudom én, hol lakik itt ember a ti görbe országtokban? nekem az a rendeletem, hogy veled menjek, mindaddig, míg oda vissza nem érek, a honnan elindultam.
– Annál jobb, többen leszünk, hanem legalább segítsd kihúzni a kardomat, ha valami baj talál lenni, legalább védhessem magamat.
– Hát te olyan kardot tartasz, a mit csak két ember húzhat ki a tokjából? no add ide.
S azzal neki veté egymásnak a lábát a két férfi s két kézzel kapaszkodva a kardba, egy darabig húzták-vonták egymást annálfogva. Végre kiszaladt a kard hüvelyéből, Kelemen diák szinte hanyatt esett vele.
Azután pedig fogá Kelemen az egyik mézes ibriket s mézzel végig kenve a kard rozsdás pengéjét, úgy dugta vissza hüvelyébe.
– Induljunk, öcsém, mondá az oláhnak. Az sebtében fölvevé a földről süvegét, baltáját s hátra sem nézett a halottra, ment elől.
Anyja megfogta kezét:
– Holt szeretődet nem csókolod-e meg?
Sange Moarte oda sem tekinte, kihúzta kezét anyjáéból s ment a két idegen férfival az elsötétült erdők felé.
* * *
Egész éjjel haladtak a vállalkozók egy hosszú, mély völgyben, melynek fenekéből csak a minden oldalról emelkedő óriás bérczeket láthaták, legfelül csillogott csak egy foltja a csillagzatos égnek.
Reggelre a havasok közepén találták magukat.
Ragyogó látvány! A távolban kristálybérczek gyémántos ormokkal, hóval borított fehér mezők, mik közt borúsan vonul végig egy-egy sötétzöld fenyőerdő; oldalt egy bazalt-szikla, toronymagasságú szegletes oszlopok egymás mellé állítva, mint egy óriási orgona sípjai, tetejükön gömbölyű fákkal koszorúzva, előtte fehér felhő vonul keresztül, a roppant bazaltszikla alapja és teteje kilátszik belőle; néha egy-egy villám lobban ki a felhőből, a visszavert menydörgési viszhangot nagy későre hallatja omlatag accordokban a felséges sziklaorgona.
Amott egy sziklahasadék tünik föl, két átelleni darabja minden töréseivel egymásba látszik illeni, több öles nyilásán keresztül a hideg Szamos egyik eltévedt ága rohan elő, ismét elveszve a partjait ellepő sűrű tölgyek között.
Egy helyütt lépcsőzetet képeznek a sziklák, de azok nem emberi léptek számára vannak alkotva, minden fok egy torony magasságával bir; másutt egymásra vannak döntögetve a bérczek, egyik a másik hátán fekszik, oly alakban, hogy ha a legalsót megmozdítanák, az egész bércztömeg ismét más csoportozattá omlanék.
Minden azt hirdeti, hogy itt vége van a földnek, az ember uralmának, a szédítő magasságból nem látni egy emberi hajlékot, még növényzetnek is gyéren van adva hely, mezetlen sziklák, tátongó örvények látszanak mindenütt, mikben tombolva fut végig a hegyi zuhatag; csak a vad zerge szökell egyik kőszálról a másikra.
– Merre megyünk itt? kérdé Kelemen a vezetőtől, aggodalmas tekintetet vetve a környékre, melyben legnagyobb lehetőség volt örökre eltévedni.
– Csak bizd magadat reám, viszonzá Sange Moarte s vezette embereit biztos helyismerettel a laktalan vidéken. A hol alig látszott valami lehetőség a szakadékos ormokon áthatolhatni, ő ismeré az útat, emlékezék minden gyökérre, mely a szikláról lemászónak hágcsóul szolgál, az örvényeken keresztül fekvő faderekakra, a keskeny sziklapárkányokra, miken csak félrehajolt derékkal s a repedéseken fogózva lehet körülhaladni, s a legbiztosabb tájékozással látszék magát kiismerni a tömkelegben.
– Közel vagyunk! szólt egyszerre, a mint egy meredek sziklafalra fölkapaszkodva, széttekintett s kezét nyujtva az utána kapaszkodóknak, felsegíté őket maga mellé.
Ismét új látvány mutatkozék.
A sziklahát, melyre fölkapaszkodának, túlsó oldalán fényesre volt simítva s félkörben körülfutva a vidéket, egy medenczét látszott képezni, melynek száz ölnél mélyebb fenekén egy gömbölyű tengerszem sötétlett barnazöld vizével s bár körül csöndes volt a lég, háborogva hullámzott; tán a tenger dagályát érzé.
A sziklamedencze átelleni oldalát egy óriási havas bércztömeg képezte, csupán legalól benőve fenyőfákkal, s a mint a két bércz egymáshoz ért, a völgy-csatornából egy kis patak csergedezett a tengerszem öblébe, a völgyre omlott jéghegyek kristályboltozatot képeztek fölötte.
– Hová megyünk ide? kérdé elszörnyedve Kelemen.
– Azon csermely forrásáig! mutatá Sange Moarte, az a jég között barlangot vájt magának s mi e nyomon a keresett helyre jutunk.
– De hogy megyünk odáig? hisz ez a szirtlap olyan mint a tükör, ha az ember megcsúszik rajta, meg sem áll, míg a tóba nem bukott.
– Vigyáznotok kell: hanyatt fekve oldalvást csuszamlunk. Néhol egy-egy bokor fülrózsa látszik, ott meg lehet fogózni; egyébiránt mezitláb nem lehet tartani a sikamlástól; tegyétek azt, a mit én.
Hajborzasztó mulatság. Az emberek csizmáikat levetve, talpaikkal és tenyereikkel tartózkodának a sima kőlapon, melynek meredek lejtője alatt a feneketlen tengerszem sötétlett föl reájok.
Már fele útján lehettek a lejtőnek, midőn az átelleni szikláról egy rejtelmes moraj kezde alázúgni. A szirtet remegni érzék maguk alatt a rajta fekvők.
– Hah! maradjatok ott, kiálta Sange Moarte az utána jövőkre. Egy hófuvatag közelít az átelleni hegyről.
S már a másik pillanatban lehete látni a fehér gombolyagot, mely a véghetlen távol magosságokból meglódulva, veszett sebességgel hömpölygött a meredeken alá, egész sziklákat és kitördelt fenyőket szedve föl útjában s minden pillanatban iszonyúbbra nőve s vad iramodtában megrázva a helyet, melynek lejtőjén ötven öles ugrásokkal szakadt a völgy felé.
– Jézus! kiálta föl Kelemen, félkezével vezetője után kapva rémültében, másikkal a sziklába fogózva. Ez eljön idáig és mindnyájunkat itt csap agyon.
– Maradjatok veszteg! kiálta rájok Sange Moarte, látva, hogy felfelé akarnak kapaszkodni, az elcsúszás veszélyének téve ki magukat. A lavina ott ama sziklaköbnek fog menni, mely útjában áll s ott vagy összetöri magát, vagy fennakad.
És valóban lehete látni, hogy az óriásivá nőtt görgeteg mint vágtat a völgy homorulatán egy kiálló sziklacsúcs felé, mely oly törpének látszott hozzá képest. A lavina mennydörgésitől nem lehete többé hallani semmi hangot.
Most egyszerre az útjában levő szikla mögött megugrik a hógömb s egy iszonyú szökéssel egyenesen annak élére esik, oly ütést adva az egész hegynek, hogy megrendült alatta.
Egy perczre az egész vidék egy gőz-sebességgel szétszórt hófelhőtől lőn ellepve s a végső csattanás után megszünt a dörgés. Arra ismét irtóztató ropogással újra kezdődék az; a görgeteg letörte súlyával az útjában álló sziklát, vele együtt iszonyú forgással zúdulva le a meredeken, egyenesen belezuhant az alatta fekvő tóba.