JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

I. KÖTET

ERDÉLY ARANYKORA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

ERDÉLY ARANYKORA

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

I. EGY VADÁSZAT 1666-BAN.

Mielőtt átlépnők a Királyhágót, búcsúzzunk el egy tekintettel Magyarországtól.

Egy jelenetet fogok előtökbe rajzolni, mely félig vaksors, félig mysterium, – félig vigalom, félig gyász. Egy pillanatnyi véletlen, s mégis egy-egy század fordulópontja.

Lelkemet nyomja a fölidézett események súlya, a megjelenő elmult idők alakjai elvakítják szemeimet. Vajha kezeim elég erősek legyenek visszaadni azt, a mit a lélek a bűvtükörben látott!

* * *

A Dráva mellékén vagyunk, egyikében azon végtelen lankaságoknak, mikben a vad is eltéved. Mindenfelé erdők, százados ihar- és égerfák, és az erdők tövében víz. Nagyszerű mocsár, melyből vizi virágok és sás helyett óriási szálfák nőttek elő, miknek lehajló galyairól gyökereket húz az élő víz szine. Ide építi rejtett fészkét a hattyú, itt tanyáz a koronás gém, a vak varju, az arany lile s egyéb fajai az emberkerülő vizi vadaknak, miknek alig téved ritkaságul egy-egy példánya a lakottabb vidékekre. Néhol egy-egy dombosabb helyen, honnan késő nyáron a víz aláapad, virágok nőnek fel, minőket tán csak az özönvíz után mutatott fel a föld, oly buják, oly ismeretlenek, minden fű, rekettye óriásira nő az iszapos földben, a tölcséres folyondár, a télizöld repkény oly vastag indákat hajtanak, mint a szőlő venyigéje, mik, egyik fáról a másikra kapaszkodva, összefonják azoknak derekait, lecsüggenek virágos sarjaikkal a sötétkomoly iharfákról, mintha valamely hamadryad koszorúzta volna fel a neki szentelt berket.

S ha alászáll az est, akkor kezdődik a vizek országainak élete; egész falkái a vízlakó madaraknak szállanak fel a légbe, s az ungok egyhangú rekegési közől kiszólal a vízi bika szomorú kürthangja, s a zöld teknősbéka fütyülése; a hattyú megszólal, elmondja négyhangos énekét, melyet már a mesevilágba számítanak; mert hisz itt nincsen ember közel, e hely még az Istené!

Akadnak ugyan néha merészebb vadászok, kik messze be mernek hatolni ez uttalan, fűzfa- és nyárbokrokkal ellepett tömkelegbe, néhol csónakon kell a fák között bujkálniok, melyet minden pillanatban felfordítnak a víz alatt messze elnyulongó szakálas gyökerek; pedig ott alant több ölnyi víz a mélysége, s a sötétzöld hinár és a sárga mocsárvirágok, és a kis feketepiros gyíkok, mik köztük futkározva oly közel látszanak, mintha kézzel le lehetne értük nyulni, mind oly magas víz alatt vannak, mely a legszálasabb férfit is elnyeli. Másutt a sűrű rengeteg állja útját a naszádnak, a fák, miket ember soha sem irtott, ezredek óta halomra düledezve, ott rothadtak; a lehullott törzsököt kővé változtatta a víz, a hinár gyökerei, a fűnyüg fonalai, az iszalag indái össze-vissza nőttek, erős szivós bürűt képezve a víz szine fölött, mely hajlik, ingadoz, de le nem szakad a léptek alatt. A tórongy fodros szövevénye azután folytatni látszik a bürűt, tovább futva a víz szinén, de már az nem tartja fel a rá lépőt; még egy lépés, és ott a halál. Ez ismeretlen, szokatlan vidéket nem látogatja jótét-lélek.

Délfelé egyedül a Dráva szab határt e lankaságnak, az erdő szélin levő fák bele düledeznek a habokba, miket sokszor medrébe sodor a kiáradt folyam, a hajósok veszedelmére.

Északnak tovább tart az erdő, csaknem Csáktornyáig, s a hol megszünik a mocsár, ott makkos fák, cser, tölgy és bükk diszlenek, oly magasak, oly egyenesek, minőket Magyarországon alig látni másutt. A széles rengeteg tele mindig a vadak minden nemeivel, legnagyobbak a vadkanok benne, mik nappal a mocsárban henteregnek; a szarvas sem ritkaság, s a mit találni, az nagy, erős és bátor; sőt akkoriban még bölényt is láttak e tájon, a mint esténkint a közelben fekvő totoveczi kölesvetésekre ellátogatott, hanem az a legkisebb üldözésre a mocsár belsejébe vette magát, a hova azt követni nem lehetett.

Az erdő szélében állt akkoriban egy vadásztanya, melynek több rendbeli épületei tanusítani látszának azt, hogy e vidék régóta kedvencz helye lehet valamely magyar vagy horvát főurnak. Némely épület egy századdal látszott idősebbnek a másiknál. A legódonabb egy tölgyfaderekakból jól-rosszul összerovátkolt kunyhó volt, tetejét benőtte a moh, oldalait befutotta a repkény, egészen be volt huzva élőzölddel, ajtaja fölé egy nagy szarvasfő volt kiszegezve huszonnégyágú fejdiszével. Az a körülmény, hogy a kis kalyibát a későbbi építkezők nem pusztíttatták el, némi kegyeletet enged gyanítani annak első alkotója iránt; beljebb az erdő felé látszott azután egy hosszú, pajtaforma deszkaszín, melynek egyetlen terme a később megnépesült vadásztársaságokat szokta magába fogadni; urak, csatlósok, paripák és agarak itt fértek meg bizalmas közelségben, ha a zivatar összeszorítá őket. Egy vén, terebélyes tölgyfa oldalához volt köröskörül építve egy csodás remetelak, úgy, hogy a középre maradt tölgy látszott egyetlen oszlopzata lenni. Az egész lak csupa vadkan-koponyákból épült, melyeket egyetlen vadászaton ejtettek el.

Végül egy emeltebb dombon, hol a kiirtott fák egy mosolygó tisztás tért engedének látni, tünt fel a legújabb épület. Egy kisded izléses mulatókastély, oszlopos homlokzattal, piros tetővel, márvány erkélylyel, kiülő rondellákkal, szines ablakokkal s a középkori építészet egyéb sajátságaival. A közelében fölhányt és félbenhagyott bástyák, egy-egy nagy rakás négyszögű kőhalmaz, a mély sánczárkok s magának a mulató kastélynak szertelen széles falai arra látszanak mutatni, hogy a ki építéséhez kezdett, várat akart itt alkotni, tán a török ellen? két hosszú sugárágyú s egy nagy vastaraczk, miknek eredetét bizonyítja a török fölirat, most is ott hevernek a ház hátuljában; hanem azután változtak az idők és kedélyek, s a későbbi utód tusculanumot épített a várnak szánt alapra.

Azon évnek egyik legderültebb napján, melyben eseményeink fonala kezdődik, számos vadásznép sürgött, forgott a vadásztanyán.

A nap alig veté szét első sugarait a sűrű fák között, a csatlósok, peczérek elővezeték aklaikból a paripákat, s a pórázra fűzött kopókat, melyek jókedvük előérzetében vihogva ugráltak vezetőik vállaira.

A hosszú társzekerek, mikbe bivalyok voltak fogva hatával, tizével, előre megindultak a kitüzött helyekre, hová az elejtendő vadakat fogják majd összehordani; a hajtásra kirendelt falusi nép baltával, villával, itt-ott puskával is fegyverkezve, csoportonkint elosztatott a vadászok által, az erdő hosszában ketten-hárman egy-egy faderékból vájt csónakot is vittek vállaikon, kiknek rendeltetésük volt az űzött vadat a mocsár felől visszariasztani, ha arra találna menekülni.

Minden emberen, minden állaton látszott az a vágy, az a sietség, maradni nem tudás, mely a vadászok előtt oly igen ismeretes, csak néhány vénebb vadász ért rá egykedvüen leülni a tűz mellé, szalonnáját pirítva.

Végre hallatszott a vadászkürt jeladása a mulatóház tornáczáról, a kisérők örömujongva ugráltak tüsszögő lovaikra, a peczéreket egyszerre jobbra-balra húzták a csaholó, ficzánkodó kopók, a vadászok föltekerték nehéz, kulcsrajáró puskáikat s várta mindenki készen az érkező úri népet.

Nemsokára egy csapat lovas szállt alá a mulatókastély dombjáról, néhány apródtól kisérve. Legelől jött egy magas, izmos termetű férfi, a vidék földesura, a többiek mintegy önkénytelenül maradtak hátra mögötte. Széles vállai, nagy domború melle herkulesi erőre látszottak mutatni, arcza naptól barnult, s oly csodálatosan ép, hogy semmi korosság nyoma sem látszik rajta; rövidre vágott szakálla, s erős bajusza, mely fölfelé van fésülve szálasan, martialis tekintetet adnak arczulatának, az erős hajlású sasorr, s a bokros, sűrű, szénfekete szemöld, büszke, parancsoló vonásokat rajzolnak arra, míg az ábrándos metszésű ajkak, a hosszúkás szelid kék szemek, s a tiszta, redőtlen magas homlok, valami költői fényt és árnyéklatot vonnak a különben oly daliás arczra. Rövidre vágott üstökét gömbölyű prémtelen süveg fedi, melynek tetejéből egy sasszárny mered föl; egyszerű zöld szőr-zeke van fölöltőül rajta, melynek zsinórjai össze sincsenek gombolva, láttatni engedve az alsó öltözetet, mely fehér szarvasbőr dolmány, szélein vékonyan sujtásozva ezüst zsinórzattal, oldaláról széles elefántcsont hüvelyű görbe kard lóg alá, s tenyérnyi vörös bogláros övéből egy görbe török kés gyöngyházas markolatja látszik elő.

A legelső pár, ki hozzá legközelebb van, egy ifju lovag s egy ifju amazon.

A lovag alig lehet huszonkétéves, a hölgy még fiatalabb.

Soha összeillőbb párt nem lehetne találni.

A férfi mosolygó, szelid, halavány arcz, dúsgazdag gesztenyebarna hajfürtei körülomlanak vállaira, kis bajusza alig árnyékozza még be felső ajkát, kék szemeiben örök mosolygás, gondtalanság, könnyelműség tündököl, s ha izmos karjai, termete, melynek idegei minden mozdulatnál keresztüllátszanak a feszes dolmányon, el nem árulnák benne a férfit, ábrándos gyermeknek lehetne őt tekinteni. Fejét kócsagtollas nyusztkalpag fedi, öltözete nehéz, sodrott selyemszövet, vállairól pompás tigrisbőr csüng alá, mely körmeivel átkarolva az ifju nyakát, egy nagyszerű zafiros csattal van összekapcsolva. Paripája bogárfekete török mén, skófiummal és pillangókkal kivarrott csótárján gyöngéd hölgykezek himzései látszanak.

Az amazon kihez az ifju olykor áthajolva édes szavakat látszik sugdosni, épen ellentéte ennek s épen azért illik úgy hozzá.

Komoly, bátor, életszinű arcz, szemei ragyogóbbak a gránátnál, gyakori szokása ajkait kissé fölvetni s szemöldeit, mik vékonyak, de sürűek, levonni szemeire, mi arczának némi büszke, megvető tekintetet ad, s ha azután ismét fölvillannak szemei, s ajkai, a korallnál pirosabbak, a lelkesülés egy saját mosolyától nyilnak meg, egy hősnő áll előttetek, kinél kar, szív és fő oly erős, mint bármely férfiunál. Jaspisfeketeségű hajkötegei félig lebocsátva vállaira, végeiknél fogva fel vannak szorítva hermelin kalpagja alá, melyről pompás paradicsommadár tollbokrétája hajlik féloldalra. Magas, délczeg termetét lilaszín világos bársony amazon-öltöny fedi, feszesen simulva karcsú derekához, s hosszasan folyva alá nehéz redőivel a rózsafehér arab mén oldalán. Elől ki van gombolva s kétfelé hajtva az amazon-öltöny, szabad tért engedve a lihegő kebelnek, mely egész nyakáig van fedve csipkefodraival. Az öltöny rövid ujjai szintén patyolatra himzett habzó csipkéken végződnek, melyeket sokszorosan tartanak fenn a kapcsoló aranyzsinórok. Bal lába fölött, mely a kengyelben nyugszik, fel van csiptetve a hosszú öltöny, háromszoros redőt képezve felakasztott rubin gombjaival s a fehér habzó selyem alsóöltönyt engedve láttatni, és a piros szattyán sarukba fűzött kicsiny kis lábacskák egyikét. Mezetlen hófehér karjai félig selyemmel himzett szarvasbőr keztyűkkel vannak védve, nem takarva el egészen annak hamvas bársonyát, melynek gömbölyű idomain keresztül látszanak olykor rándulni az idegek mozdulatai.

Az egész alak és arcz inkább hódolatra hí, mint szerelemre. E vonások nem mosolyognak soha. Nagy, sötét, tengermély szemei olykor a felé hajladozó ifjura vetődnek, és akkor annyi bűbáj, annyi szerelem sugárzik azokból, de az arcz még akkor sem mosolyog. Valami magasabb, nemesebb vágy látszik még akkor is arczán, mely több a szerelemnél, több a dicsvágynál, azon nagy lelkek önérzete talán, a kik előre sejtik, hogy neveik örökké emlegetve fognak lenni?

E szép pár háta mögött két, öltözetéről főnemesnek látszó férfi lovagol. Egyik mintegy harminczéves férfi, hosszú, fényes fekete szakállal, csillagos homlokú erdélyi telivér paripán, a másik egy sáppadt, hajlott korú ember, kinek hosszú szőke bajusza őszbe látszik már csavarodni, nagy, kopasz, redős homlokát asztrakán süveg fedi, szakálla szorgalmasan van borotválva; öltözete a keresettségig egyszerű, ruháján, csizmáin semmi paszománt, lován semmi czafrang, nyakravalója, mely dolmányára kilóg, ócskának is beillik.

A környezők e legutóbbi férfit nem látszanak valami különös tiszteletben tartani, mely azáltal lesz még felötlőbb, hogy okos, úgy szólván ravasz arcza észrevehetőleg viseli magán a neheztelés nyomait az érzett mellőztetés miatt. E férfi arczát jól megjegyezzük, mert sokszor fogunk vele találkozni. Hideg, száraz vonások; – ritka haj és bajusz, szőke, őszszel vegyülve; – hegyes, kettészelt áll; – gúnyos, halavány ajkak; – veressel körzött élénk tengervízszín szemek; – messze kiülő szemöldök; – magas, kopasz, fényes homlok, mely az indulatváltozatok alatt keresztülkasul van szeldelve redőkkel. El ne felejtsük ez arczot; a többiek: a herkulesi dalia, a mosolygó ifju, a délczeg amazon csak futó képek leendnek előttünk, melyek jöttek, hogy elenyészszenek; csak ez utóbbi fog bennünket végig kisérni a történetek folyamán, rontva és teremtve mindenütt, a hol megjelenik, s kezében forgatva nagy emberek és országok sorsát!

A kopasz férfi közelebb húzódik mellette lovagló társához, ki a kezében levő kopjákat látszik hajtásra próbálgatni, s mintha régibb párbeszédet folytatna, dörmögve szól hozzá:

– Ti erdélyiek tehát nem avatjátok magatokat ez ügybe.

– Hagyjon kegyelmed ma nekem békét a politikumokkal, szólt ez türelmetlenül fölpattanva, kegyelmed egy napig sem élhet cselszövény nélkül, de erre az egy napra kikérem, hogy hagyjon ki belőlök; én ma vadászni akarok, tudja, hogy milyen szenvedélyem.

Ezzel sarkantyúba kapva lovát, előre nyargalt, a daliás férfihoz csatlakozandó.

A kissé hevesen visszautasított férfi bosszúsan szorítá össze ajkait, s azzal egyszerre mosolyogva fordult az előtte haladó ifju leventéhez:

– Gyönyörű reggelünk van, kegyelmes uram, vajha mindenütt ily tiszta volna láthatárunk.

– Valóban. Felelt az ifju, azt sem tudva, hogy mit szóltak hozzá, míg a delnő közel hajolva hozzá, sötétlő arczczal susogá:

– Nem tudom miért, de nem tudok bízni ez emberben. Mindig kérdez, és ő maga soha sem felel.

E perczben a daliás férfi a vadászcsoporthoz ért, s hangos üdvözléseiket nemesen viszonozva, megállt közöttük.

– Dávid! kiálta egy vén ősz bajuszu vadászra; az levett süveggel oda lépett hozzá.

– Tedd fel süvegedet. A hajtók helyeiken vannak-e már?

– Mindenki, kegyelmes uram. Csónakokat is küldtem a mocsár felől, hogy a vadat visszariaszszák.

– Ember vagy, Dávid. Most tehát indulj meg a vadászokkal és peczérekkel magad s kerülj el azon az uton, a melyen rendesen szokás járni, mi magunk úgyis elegen leszünk arra, a mit akarok. Mi egyenesen fogunk keresztülvágtatni az erdőn.

A vadászok közt a csodálkozás és hitetlenség zúgása kezde terjedezni.

– De, kegyelmes uram, szólt ellenkezőleg a vén vadász, ismét levéve sipkáját fejéről, – én ismerem azt az utat, az nem istenfélő embereknek való. Az áttörhetlen bozót; a feneketlen vizek, a süppedő dágvány ezer életveszélyt mutatnak, végre a széles ördögárok, mely keresztben vonul át az erdőn, azon még senki sem ugratott át paripával.

– Mi átmegyünk rajta, jó öreg, jártunk mi már gonoszabb helyen is. A ki velem jő, semmi baj sem éri, hisz tudjátok, hogy engem pártfogol a sors.

A vadász föltette tollas fövegét s indulni készült a többiekkel.

A kopasz ember oda lovagolt a dalia mellé.

– Kegyelmes uram, szólt nyugodtan, csaknem sarcasmussal, én ugyan nagy balságnak tartom, hogy az ember semmiért veszélyeztesse az életét, kivált mikor arra nagyobb szükség van, hanem ezt már egyszer kimondta kegyelmed, tehát jól tudom, hogy meg fog történni; de tessék egy kissé széttekinteni és észrevenni, miszerint mi nem mindnyájan vagyunk itt férfiak, hanem oly nemből is van közöttünk valaki, a kit kalandjainkkal életveszélybe vinni gyöngédtelenség.

A dalia e beszéd alatt nem a szólóra, hanem folyvást az amazonra nézett, s nőttön nőtt és gyuladt a büszkeség lángja arczán, a mint észrevevé, hogy a délczeg hölgy mily nyugodtan néz végig kéretlen szószólóján, s azután mily önérzettel nyul azon strucztollakkal ékesített kopják után, melyeket apródja vitt utána, s azok közől egyet kiválasztván, nyeleit nyeregkápájába támasztva, valódi matadori állásban támaszkodik reá.

– Oda nézzen kegyelmed! kiálta föl a lelkesülés villámaival szemeiben a dalia. Ezt a leányt félti? Az én unokahugomat?

A dalia exaltált szavai, mint a harangszó zengtek vissza az erdőben. Nem hallatszott azon időben az övéhez hasonló hang; oly dörgő, oly mély, és mégis annyira csengő és átható.

Az amazon átengedé ölelni karcsu derekát a daliától, ki őt unokahugának nevezte, meg hagyta csókolni rózsapiros arczát, mert a magyar hölgy még akkor is el szokott pirulni, ha rokon csók éri.

– Hát hiába volna ő az én vérem, ha oly bátor nem tudna lenni, mint a legjobb férfi? Ne féltsétek ti őt, nagyobb veszélyben is fog ő még lenni, mint most – és ott is helyt fog állni.

E jóslatterhes szavak után sarkantyúba kapta paripáját a dalia; a megbántott paripa toporzékolt, ágaskodott, de a vaskemény férfi térdeinek egy szorítása ismét megalázta. «Utánam!» kiálta az, s a tüneményes csoport eltünt nyomában az erdők sürűjébe.

* * *

Előzzük meg őket. Kerüljünk oda, hol a szarvasok delelnek az árnyékos ligetben, hol a tekenősbéka sütkérez a napon, s a kócsagok fürdenek.

Micsoda hajlékok ezek itt? ötével, hatával egy rakáson, itt a víz és pusztaság közepett, e leásott czölöpökből készült gunyhók, gömbölyű, agyaggal tapasztott, vesszőkkel befont tetővel; ki építette ide ezt a gátat? hogy a víz soha el ne fogyhasson a házikók küszöbétől. Ah, itt a kedves, szorgalmas hódok laknak, kiket a természet megtanított házat építeni, ez itt az ő telepük; e vastag gerendákat ők rágták le fogaikkal, ők hozták ide, ők ásták földbe gátnak, s évről-évre vigyáznak rá, hogy el ne romoljék. Ime, épen egy most búvik elő gömbölyű hajléka legelső emeletéből, mely a víz alatt van. Oly szeliden tekintget szét, soha sem látott még embert.

Jerünk odább. Vén odvas fa tövében egy szarvascsalád pihen. Egy szarvasbika és egy szarvastehén két kis ünőjével.

A hímszarvas kiállt a napfényre, délczeg alakja tetszeni látszik önmagának, meg-megnyalja sima, fényes szőrét, ágasbogas szarvával megvakargatja hátát, s büszke rátartó járással lépked körül, kényesen szedegetve vékony lábait, karcsu alakjának izmai hullámzanak mozdulatai közben.

A nőstényszarvas nagy lustán fekszik a süppedező fűben, olykor fölemeli szép fejét s oly okosan, oly érzően tekint társára nagy fekete szemeivel, vagy játszódó ünői után, s ha látja, hogy azok messze találtak távozni, valami nyugtalan, nyihogó, szűkölő sirást hallat, melynek hallatára aztán előfutnak az egymást kergető kis eleven állatok, körültánczolják, átszökdelik anyjokat, lehenteregnek körüle, s annyi bohó, szeszélyes ficzánkodást követnek el, egy perczig sem tudnak nyugton maradni, minden tagjok mozog, és minden mozdulatok oly kedves, oly eleven, oly szeretetreméltó.

Egyszerre megáll merően a hím s elröffenti magát. Veszélyt érez, orrát feltartja magasra, orrlyukai széttágulva szaglálnak szét a levegőben, lábaival nyugtalanúl kapar, fejét leszegezve körülnyargalja a kis tért, s ágasbogas szarvait rázza fenekedve. Ismét megáll. Tágan kinyilt szemei mutatják az ijedelmet, mely ösztönében támadt. Egyszerre odafut nőstényéhez; valami mondhatlanúl gyöngéd nyihogással értetik össze orraikat; nekik is megvan a saját beszédjük, melyen egymást megértik. A kis ünő rögtön félve oda bujik anyja mellé, szüntelen reszketnek gyönge kis tagjai. A hímszarvas erre lassú, óvatos lépéssel eltávozik az erdőbe, alig hallik lépteinek ropogása. A nőstény pedig ott helyben marad, reszkető ünőit olykor meg-megnyalva, melyek visszacsókolgatják piros nyelvecskéikkel, s hirtelen fölkapva fejét s füleit hegyezve, ha valami zajt vél hallani.

Egyszerre fölugrik. Valamit hallott, a mit emberi fül még alig volt képes meghallani. Messze, igen messze elkezd az erdő zengeni. A vadászok előtt ismeretes ez a hang. A szarvastehén nyugtalanúl tekint szét, azután visszafekszik helyére s ott marad. Társát tudja, hogy visszajő, azt meg kell várnia.

A hajtás mindig közelebb-közelebb érkezik, s nemsokára csörtetve jő vissza a hímszarvas, szokatlan makogást hallatva fordúl társához, s ez arra hirtelen felszökik, s rézsút véve az utat a hajtás vonala előtt, két kis ünőjével együtt elszalad; a hím még néhány perczig ott marad s szarvaival fölhányja a földet, tán dühből, vagy elővigyázatból, hogy társa fektének nyomát eltörölje. Akkor fölnyújtja nyakát, s mint ezt ravaszabb szarvasoknál többször tapasztalják a vadászok, elkezd hangosan ugatni, utánozva a kopók csaholását, hogy ez által azokat tévútra csalja. Azután hirtelen megugrik, s szarvát hátára kapva, eltünt nősténye után iramodik.

A hajtás hangjai mindig közelebb érkeznek. Az ebek csaholása vegyül az ütött bokrok zörejével, s a puskások kiáltozásaival; az erdő megnépesül, a fölriasztott nyulak, rókák sűrűen futkároznak a fák között, mindenünnen üldöző hangoktól riogatva; néhol egy nyilt oduba siet menekülni a lihegő róka s ismét visszaszökik onnan, visszariasztva a bennlakó borz tűzszemei által. A futó nyulak közt őgyeleg itt-ott egy ordas farkas, vérszomjat felejtve, néha megáll, farkát hasa alá csapva, szétnézve, hogy nincs-e valamerre menekülés, s üvöltve nyargal ismét tovább, kergetve az üldöző hangoktól.

Pedig mindez állatokra senki sem vadász, nagyobb, nemesebb vad van a hajtásban, egy czímeres szarvas. A hajtás csomózata mindig összébb hurkolódik, a kopók már nyomon vannak, egyszerre azon oldalról, merre a szarvas elfutott, megzendül a riadó kürtszó, jeléül annak, hogy a szarvas üldözőbe került!

Hajrá! hajrá! hangzik messzünnen; a szemközt jövő hajtók megállnak helyeiken, elállva az utat. Az üldöző zaj sebesen közelít.

Nemsokára hanyatthomlok rohanó csörtetés hallatszik, s a cserjéken keresztül vágtatva, eltünik az elfutott két szarvas, két kis ünőjével. Egy nagy, széles árok fekszik közöttük s a hajtók között; a két nemes vad villámsebesen szökell keresztül az összedőlt faderekakon s nemsoká az árokhoz ér. Elől is üldözik, hátul is, de hátul félelmesebb, a daliás férfi, a merész amazon s a szenvedélyes erdélyi vadász. A hím legkisebb erőfeszítés nélkül ugrik keresztül a széles árkon, lábait egyszerre kapva föl s fejét hátravágva, a nőstény is hozzákészül az ugráshoz, de ünői visszaijednek s elfutnak a parttól. Ekkor a nőstény szarvas összerogy, térdei megtörnek, s fejét hátrahajtva, ott marad ünői mellett. Egy kopja, melyet az erdélyi vadász hajított rá, oldalába furódik. A megsebesült vad oly fájdalmas sirást hallat ekkor, mely az emberjajgatáshoz hasonló, még annál is szörnyebb, megölője sem mer hozzányulni sajnálkozásában, míg végig ki nem szenvedett, a kis ünők nagy szomorúan ott maradtak holt anyjuk mellett, elevenen hagyva magokat megfogdosni.

A keresztülszökelt hímszarvas azonban vérben forgó szemekkel nyargalt a szemközt jövő hajtókra, kik útját elállták, mérgesen, dühösen rázva nehéz szarvát. A hajtók ismerve a kétségbeesés által szerzett bátorságát e különben félénk állatnak, egyszerre arczra veték magokat előtte, szabad tért engedve neki, néhány kopó nyargal csupán elébe, azokat a dühös vad föltaszítá szarvaival, hogy véresen terültek el a földön, s azzal vágtatott a mocsár felé.

– Utána! ordítá mennydörgő hangon a dalia, s nekiugratott lovával az ároknak, melyen a szarvas átmenekült.

– Jézus segíts! Kiáltának az innenállók elszörnyedve, de a következő perczben örömujjongásra vált ijedelmök, a paripa átszökelt az árkon a merész lovaggal.

Az egész kiséretből csak ketten merték őt követni. A délczeg amazon és a szelided ifju. Mindkettőnek paripája egy perczben repült át az örvényen, a hölgy bársony ruhája, mint egy zászló lobogott röptében, mikor átszökelt, még visszatekinte büszkén, mintha kérdte volna, hogy lesz-e férfi elég merész, a ki utána rohanjon?

A kisérők jónak látták nem koczkáztatni e merényt, csupán az erdélyi ifju vágtatott neki, bár paripája az erdőben hátulsó lábát megsértette, s bizonyosan tudhatá, hogy az ugrást meg nem győzi; szerencséjére a szökés előtt egyszerre ketté szakadt nyeregszorítója, s ő épen a parton esett le lováról, mely csak első lábaival érhetve a túlpartot, végerejével egyet vágva magán, hanyatt zuhant a szakadékba.

A három lovas egyedül űzte tovább a kimenekült szarvast, mely egyszer kiszabadulva, vitte üldözőit magával a lápos ingovány közé. A dalia legközelebb érte, az amazon és lovagja oldalvást futtattak, a sűrű fák miatt nem törhetve az egyenes irányba. A szarvas végre belevágta magát a sűrű náddal benőtt ingoványba, s uszott benne odább, a dalia mindenütt nyomában. A mint azonban a két ifju lovas szintén a sűrű nád közé vágtatott, egyszerre vad horkanással röffen föl előttük két undok vadállat. Egy vadkan fészkire bukkantak; a két szurtos vadállat ott hevert nagy süketen a nádból és sárból lehevert alomban, s csak akkor vette észre a közeledőket, midőn az ifju paripája épen rajtuk hajtva, egy párt az anyjukat döfölő koczák közül agyongázolt, a többi kis csíkos állatocska sikoltozva futott szerte a nádasban, míg a két vén fenyegető röfögéssel rohant megtámadóira. Az emse egyszerre felugrott s vaktában egyenesen neki vágtatott az ifjunak, a kan még egy perczig ülve maradt, sertéi szélylyel borzadtak, füleit fölhegyezé, agyarait összecsapkodva, s azzal hirtelen felszökve, vérben forgó szemekkel rohant az amazon felé, tompa röfögés közt.

Az ifju messziről, biztos kézzel hajítá el kopjáját az emsére, a süvöltő dárda megrendülve állt meg a futó vad koponyájában, hegyével agyvelejeig hatolva. A vad még futott odább, a fejébe vágott gerelylyel, mint egy monstrosus egyszarvú, szemeivel nem látott már, elfutott a lovag mellett, s nyögés nélkül bukott el távolabb.

A hölgy nyugodtan várta be a tajtékzó vadkant. Kopjáját visszakézre fogva, hegyével aláfelé irányzá, s lova kantárát rövidre szedte. A nemes paripa mozdulatlanul várta be veszett ellenfelét, füleit hegyezve, nyakát kissé félrehajtva nézett alá a vadkanra, s azon pillanatban, midőn az épen hasa alá ért s egy dühös vágással felcsapott hasához fehér agyarával, egyszerre felszökött a betanított mén, keresztül ugrott megtámadóján, mialatt az amazon ügyesen meghajolva a vadkan bal lapoczkája fölött mélyen döfte kopjáját.

A halálra sebzett vadkan ordítva dült el a fűben. Még egyszer neki akart rohanni a hölgynek, de az ifju lovag leszökött paripájáról s egy karddöféssel megadta neki a kegyelemszurást.

E perczben hallatszott távolabb a kürtriadó. A dalia elejté a szarvast. A többi lovagok, kik nagy kerülő után csak most érkeztek a vadászat hőseinek nyomába, kitörő éljenzéssel fogadák a nap hőseit, a daliát, az amazont és az ifju lovagot.

A herkulesi férfi nyakig volt sárral befecskendezve, a többiek is mind, csupán az amazon öltözete volt tiszta és szakadástalan. A hölgy még ilyenkor is tud vigyázni ruhájára.

A dalia meglátva az unokaleánya által elejtett vadat, mely holtan elterülve még nagyobbnak látszék, az első tekintetre megdöbbent, mintha a veszélyre gondolna, melynek kedvenczét kitette s ijedten kiáltá el magát: «Ilonkám!» azután mosolyogva nyujtá neki kezét s diadalmas arczczal tekinte szét a körülállókon.

– Úgy-e mondám, hogy az én vérem ő.

Mindenki sietett valami bókot mondani a bátor delnőnek, ki ezuttal azon szokatlan megelégülést látszék érezni, mely a szerencsés vadász tulajdona.

A dalia büszkén látszék szemeivel keresni az erdélyi ifjut, ki ismét uj paripára ült s kérkedve szólt hozzá, az elejtett vadkanra mutatva:

– Miklós öcsém, teremnek-e ily derék vadkanok Erdélyországban?

Az erdélyi vadász, némileg ingerült lévén előbbeni balesete miatt, de meg, mint erdélyi ember, nem hagyhatva szó nélkül, hogy valami különbnek tartassék Magyarországon, mint Erdélyben, – daczosan viszonza:

– Vannak biz ott, még különbek is.

A kérdezőt e perczben semmi sem haragíthatta volna jobban ily feleletnél. A szenvedélyes vadásznak azt mondani, hogy szebb vad terem másutt, mint a mivel ő dicsekszik, kivált mikor azt kedvencze ejté el!

– Jól van, jól van öcsém, dörmöge mogorván a dalia. Hiszen majd meglássuk.

Ezzel elfordult tőle a neheztelés nyilvános jeleivel arczán s parancsot adva, hogy az elejtett vadakkal térjenek vissza a tanyára, egész odáig senkihez sem szólt egy szót sem, csupán kedvenczével beszélt, annak hizelkedett, azt magasztalá.

* * *

Késő délután volt, mire a vadászok lakomához ültek; egy nagy sík pázsitos téren volt számukra fölterítve az erdő közepében az egyszerű, izletes ebéd; a bor és a víg szó helyrehozá a kedélyeket, beszéltek egyről-másról, háboruról, vadászatról, szép asszonyokról, költészetről (akkor ez divat volt a magasabb körökben, nem úgy mint most) és udvari intriguekről, össze-vissza; de a sok víg beszéd után sem felejtheté el a dalia, hogy neheztelőleg el ne mondja: «hát csak különb vadak teremnek Erdélyben!»

Az erdélyi ifjut nyügözni kezdé a tárgy, nem oly komolyan mondá ő azt; – a kopasz férfi észrevéve a feszültséget s más irányt adandó a beszédnek, fölvevé kupáját és elköszönté:

– Adjon Isten jó kedvet a töröknek!

A dalia boszusan dönté fel poharát.

– De biz annak ne adjon, a bancsokos fejének, kiálta fel duzzogva, ha megvénültem úgy, hogy mindig verekedtem vele, csak nem fogok most imádkozni érte. Bolond az, a ki csak azért fárad, hogy gazdát cseréljen.

– Nekünk kegyelmes urunk a török, szólt közbe kétes mosolylyal az erdélyi ifju.

– Nem mondtam? nálatok még a török is szebb és jobb mint minálunk. Hisz úgy van! Erdélyben minden különb terem, mint Magyarországon; a vaddisznók nagyobbak, a törökök kisebbek, mint itt.

E pillanatban odalépett a daliához Dávid, a vén vadász, ragyogó szemekkel sugva valamit fülébe. A dalia arcza egyszerre kiderült e szóra. Hirtelen felszökött helyéről: «adjatok egy puskát!» kiáltá s hosszú ezüst-veretes lőfegyverét kezébe kapva, ragyogó arczczal fordult vendégeihez: «Csak maradjatok csendesen, egy roppant óriási vadkan van a közelben. Meg fogod látni öcsém, szólt Miklós vállára verve. Kétszer űztem már ezt a vadat, most el fogom hozni. Valóságos utóda az aper caledoniusnak!»

S azzal ment szenvedélyes önfeledséggel az erdőrész felé, melyet a vén vadász mutatott neki. Azt is visszaparancsolta, senkit sem engedett magával menni.

– Én nem tudom mit érzek? szólt Ilonka suttogva a mellette ülő ifjuhoz, mintha attól félnék, hogy valami veszély éri nagybátyámat. Úgy szeretném, ha te ott volnál mellette.

Az ifju szótlanul fölkelt helyéről s puskája után nyúlt.

– Nehogy utána menj, – szólt az erdélyi ifju, észrevevén annak készülését, dühbe hoznád azáltal, elvégzi ő azt maga is; a ki egész tatárhadakat emésztett föl, csak el tud bánni egy oktalan barommal.

A menni készülőt ott marasztották. A férfiak tovább ittak, a hölgy magábavonulva ábrándozott, minden perczben nyugtalanul tekintgetve az erdőszél felé.

Egyszerre lövés hallatszék az erdőben.

Mindnyájan letették poharaikat s szótlanul, szívdobogva tekintének arra.

Néhány percz mulva hallatszék a vadkan veszett ordítása, de nem azon ismeretes ordítás, mely a halálra sebzett vadkané, inkább valami sajátszerű meg-megszaggatott küzdés hörgő hangja. Mi ez? kérdezék egymástól. Tán csak kiáltana, ha valami veszélyben forogna? Erre ismét egy lövés hallatszott. Hát ez mi volt? kiáltának fölugrálva.

– Menjünk, menjünk oda, rebegé minden tagjaiban reszketve a leány, az egész társaság útnak indult a hallott lövések tája felé.

* * *

Alig haladt a dalia mintegy négy-ötszáz lépésnyire a berekben, midőn megpillantá egy nagy cserfa tövében a keresett vadállatot. Roppant túlizmos kan volt az, hátán és homlokán arasznyi magasan állt a fekete sörte, vastag nyakán ránczot vetett a pánczélkemény bőr, lábai hosszúk voltak és izmosak, nagy röfögő orrával fekvet turt magának a cserje között, s abba nagy idomtalanul végig hevert, a mint roppant fejét elhelyezte, agyarainak egy-egy ütésével karvastagságú csemetéket törve ki gyökereikből.

A mint a közelgő férfi lépteit meghallá a fenevad, boszusan emelé föl fejét s haragos agyarkodással tátotta el száját, féloldalt nézve megtámadójára.

A férfi féltérdre hajolt, hogy jobban czélozhasson, s hosszú fegyverét a vadnak irányozva, azon perczben lőtt rá, midőn az fejét egyszerre fölkapta. A golyó a vad koponyája helyett annak nyakába furódott, csak sebet ejtve rajta, a helyett, hogy megölte volna.

A megsebesített vad egyszerre dühösen ugrott fel fektéből, görbe agyarai szikrázva csattogtak össze, a mint egyenesen ellenfelére rohant; az ily dühös roham elől félre lehet ugrani, de a dalia nem volt az az ember, a ki ellenségét ki szokta kerülni. Elvetve puskáját, kardját rántotta ki, s szembe rohant a vaddal s egy irtóztató csapást intézett annak fejére, mely képes leendett azt állkapczáig ketté hasítani.

A veszélyes csapás a vadkan agyarát érte, e kőkeménységű csontot, s a kard markolatban törött ketté.

A csapás megszédíté a vadkant, s a mint agyarával felcsapott a férfihoz, csak könnyű sebet ütött annak czombján, mire ez két kézzel megragadva annak füleit, bősz dulakodásba eredt vele. Fegyvertelenül küzdött a fenevaddal; az hörögve, röfögve csavargatta fejét, de a férfi aczélöklei legyőzhetlen erővel fogták széles füleit, s midőn egyszer a fenevad két hátulsó lábára ágaskodott, hogy ellenfelét feltaszítsa, ez egyszerre óriás erővel egyet csavarított rajta s a vadkant hanyatt vágta, maga is rá esett s akkor felkerekedve, lenyomta a hatalmasabb erő ellen hasztalan küzdő vadállatot s hasára ült nagy diadalmasan.

A vadkan egészen meg látszott magát adni, hályogosodó szemei elfordultak, orrán, száján folyott a vér, megszünt ordítani, csak hörgött, lábai begörbültek, orrát hanyatt szegte, néhány percz mulva bizonyosan el kellett volna vesznie.

A daliának csak kiáltani kellett volna nem messze levő társai után, hanem ezt szégyenlé, – vagy elvárni, míg a vadkan vérvesztés miatt magától kimúlik, ezt meg unni kezdé; ekkor hirtelen észrevevé, hogy török kése övébe van dugva s egyszerre véget vetendő a további tusának, fél térdével lenyomta a vadkan fejét, hogy azalatt, míg kését kiveszi, félre ugorhassék, s egyik kezével övébe nyult.

E pillanatban valahol az erdőben egy lövés roppanása hallatszék. A legázolt vadkan érezni kezdé, hogy ellenfele kezeinek s térdének nyomása gyengül, s azzal végső erejével egyszerre lehányva magáról a férfit, még egyszer hozzácsapott agyarával, és e csapás halálos volt: a férfi torkát hasítá fel.

Az odaérkező rokonok és vendégek a megölt vadkan mellett haldokolva találták a daliát. Jajgatva futottak hozzá, torkát kendővel kötözve be.

– Semmi, semmi baj, gyermekeim, hörgé a férfi, és meghalt.

– Szegény bajnok, sóhajták a körülállók.

– Szegény hazám! rebegé keservesen Ilona, könnyes szemeit az égre emelve.

A vigalom gyászra vált, a vadászat torrá.

A vendégek búsan kisérék legjobb barátjuk holttestét Csáktornyára.

Csak a kopasz férfi vette más felé az útját: «mondtam, hogy másra is kell az élet, dörmögé magában. Ejh! másutt is él még férfi! Egy országgal megyünk odább».

* * *

Ez volt halála az ifjabb Zrínyi Miklós-nak, hazája legnagyobb költőjének s legvitézebb fiának.

Így halt meg a férfi, kit a sors mindig tenyerén hordozott, – honának szerelme, véde, dicsősége.

A vadásztanyát, a mulatókastélyt, hiába keresnétek ott. Elenyészett minden, a hős neve, családja, emléke.

A hadvezért, a státusférfit elfeledték, csak egy maradt fenn belőle, de él örökké: a költő.

II. AZ EBESFALVI HÁZ.

Most egy országgal odább.

Lépjünk előbbre egy országgal és hátrább négy esztendővel.

Erdélyben vagyunk. 1662-dik az év.

Egy egyszerű nemesi lak áll előttünk Ebesfalva aljában, szinte legutolsó ház a helységben.

Az épület inkább hasznosság, mint regényesség nézetei szerint van építve, minden czélra külön épület, alakra, minőségre, elhelyezésre. Két oldalt ólak, aklok, kocsiszinek, kőből, vályogból, vagy keményfa-deszkákból, ketreczek, szárnyas állatok számára külön csűrök, zsuppal fedve, s nagy tetejű birkarekeszek, hátul gyümölcskert, melyből egy méhes félszeg teteje látszik ki, s a széles udvar közepén a fehérre meszelt lakóépület, félszárnyra építve, előtte árnyékos diófák, melyek alatt malomkőből hevenyészett gömbölyű asztal áll. A lakó-udvar kőkerítéssel van elválasztva a szérüskerttől, melyben hegyesre rakott boglyák, megkezdett szénakazalok, s roppant nagyságú asztagok láthatók, miknek bubjáról kellemetlenül kiáltoz egy fölreppent páva.

Este van, a béresek haza takarodtak, az ökröket kifogták a széles társzekerek mellől, melyek érett tengerivel rakottan tértek haza, a juhnyáj kolompolva jön meg a legelőről, a sertések végig röfögve az uton, vágtatnak be a nyitott kapun egyenesen futva vályuikhoz, a kakasok czivakodnak a nagy diófákon, hova már naplementkor elültek; a távolban hallik az estharangszó, még távolabb a kútrajáró falusi lányok éneke, a béresek marháik után látnak, ki egy nagy nyaláb friss kaszált muhart hoz, ki meg nagy sajtárban hozza a már kifejt habzó, illatozó sárgafehér bivaltejet. A konyhából kivilágít a lobogó tűz, melyre piros-pozsgás leány tart egy nagy serpenyőt, a jó rántás-illat messzire elérzik. – Majd hozzák az ételt nagy zöldmázos tálban, a cselédség a malomkőasztal körül telepedik s eszik jó étvágygyal, a fehér kuvaszok áhitattal néznek fel a falatozókra. Aztán elhordják az edényt, leszórják a tengerit a szekerekről az ereszek alá. Innen-onnan a szomszédból átjönnek a leányok, a tengeri-fosztásban segíteni. Ráülnek az illatozó halmazra, mely átfülik a nyers melegségtől, valami pajkos fiú érett tököt vájt ki, annak szemet, szájat vágott, s gyertyát gyujtva bele, kitette lámpásnak, a leányok úgy szeretnének tőle félni. A hozzáértő legények hosszú füzéreket fonnak a megfosztott tengeriből, megfordított szakajtóra ülve, és e csöndes munka közben foly a víg dal, folynak a tündéres mesék aranyhajú királylányról, s árva gyermekekről. Itt-ott csók nélkül nem is esik meg a tréfa, a mit hangos sikoltozás kiván tudtul adni; a kis gyermeknépek örülnek, ha tarka vagy piros csövet találtak a sok közt. S addig ülnek ott és mesélnek és dalolnak és nevetnek a legcsekélyebb semmiségek fölött, míg semmi sem marad alattuk, akkor jójczakát kivánnak egymásnak és csevegve, sikongva elbúcsuznak hosszan, a távozók végig dalolnak az utczán – féltökben vagy jókedvükben.

Azután letakarodnak mindannyian, becsukják az ajtókat, eloltják a tüzet, a komondorok felelgetnek egymásnak a faluban, a félhold feljön, az éji őr elkezd kiáltozni vontatott rithmusokat, a többiek alszanak és nem hallják az abban foglaltatott aranymondatokat. Csupán egy ablakában a faluvégi nemes háznak látszik még valami világ, ott nem feküdtek le.

Egy vén, tisztességesen megaggott cseléd s egy ifjabb szolgáló a virrasztók. A vén asszony valami zsoltárból olvas keservesen, melynek minden sorát könyv nélkül tudja már; a szolgáló pedig, mintha nem dolgozott volna naphosszant eleget, guzsalynak ült s hosszú szálakat ereszget a selyemsima lenből, melyet tegnap tilózott, s ma gerebenezett el.

Eredj fekünni, Klári, szólt jó szívvel a vén asszony, elég lesz, ha én fenn vagyok. Holnap úgy is majd korán kelsz.

– Úgy sem tudnék addig elalunni, míg nagyasszonyom haza nem jő, szólt munkáját folytatva a leány, ha minden férfi itthon van is, úgy félek, mig ő meg nem jött, s ha pedig nagyasszonyom itthon van, olyan bizton érzem magamat, mintha kerített várban volnék.

– Biz’ leányom, sok férfinál többet ér ő. Hogyne, szegény? Annyi esztendő óta minden gond az ő vállán van, a mi csak egy férfit illet. Az egész nagy gazdaságot neki kell folytatni, s mintha nem lett volna a magáé elég, testvérei Bánfiné és Telekiné nagyasszonyomék itt lévő jószágait is hozzá vette bérbe. Mennyi processusa van majd ezzel, majd amazzal, szomszédokkal, atyafiakkal; de bezzeg emberükre találnak ő benne; maga megy a birákhoz, a törvényszékre, s olyan okosan beszél, hogy tanulhatna tőle akármicsoda prókátor; hát mikor Bánfi János uram eljött ide legyeskedni, azt gondolva, hogy asszonyom is csak olyan fajta szalmaözvegy, hogy kiadta neki az utat! A jó ur azt sem tudta, melyik lábával lépjen ki? pedig királybiró volna. S aztán boszujában sarczoltató hadnagyot küldött ellenünk egy csoport lándzsás gyülevészszel. Ott voltál, úgy-e, mikor azokat kiverette asszonyom a faluból? Hogy elfutottak szegények, mikor meglátták, hogy asszonyom maga is puskát ragadott ellenük.

– Hiszen csak ne futottak volna! beszélt közbe kérkedőleg a tűzről pattant leány, tudom istenem, hogy majd én is végig huztam volna egynek a hátán a pemetefával.

– Látod Klári, hát mikor az asszonyember annyi ideig kénytelen magára hagyatva a házat vezérelni, magát és családját maga erejével védelmezni, utóbb maga is hozzászokik ahhoz, hogy magát egészen férfinak tekintse. Azért van asszonyunknak olyan kemény tekintete, mintha soha sem született volna leánynak.

– De hát mondja meg kend nékem, Magda néni, szólt a leány közelebb húzva székét az asszonyhoz, sohasem fogjuk mi már látni nagyurunkat?

– Hjah, annak az Isten a tudója! sóhajta föl a vén dajka. Mikor szabadul ki, szegény, fogságából? Hej, de jól éreztem én a dolgot előre, de meg is mondtam, de nem is hallgatott rám senki. Mikoriban az Istenben boldogult fejedelem, György úr, nem érve be a maga országával, kiment lengyel királyságot keresni a szép feles magyar nemességgel, akkor ment el Mihály úr is vele. Hogy elmarasztottam, a nagyasszonyom is, mert csak fiatal házasok voltak még, magának sem nagy kedve volt hozzá a jó úrnak, mert inkább szeretett itthon ülni, könyveket olvasni, malmokat építeni, fákat oltogatni, de a becsület kivánta, hogy elmenjen. Én csak arra kértem, hogy legalább Bandi fiamat is vigye el magával. Jól is adta az Isten, hogy az is vele ment, mert a nélkül tán soha hirét sem hallottuk volna nagy uramnak. Mert a fejedelem úr, a holott meglátta, hogy a nagy marhasokaságú tatárt ellene hozzák, ő maga elszaladt haza, s a szép vitézlő rendeket mind ott rabolta el a pogány tatár, s elvitte keserves rabságba Tatárországba. A fiamat Bandit aztán, hogy hasznát nem vehették, mert a dereka megroppant, nagy kértére hazabocsátották, ő hozta hírét, hogy Mihály úr ott sínlődik a szomorú fogságban, s minthogy a tatárok észrevették, hogy a többi fogoly által milyen nagy becsületben tartatik, azt hitték valami herczeg, s oly iszonytató váltságdijat szabtak érte, a mennyit minden jószága, ha pénzzé törődnék, sem ér. Nagyasszonyom mindamellett nagyon megörült, azt hallva, hogy férje él, s mindjárt futott fáradott, hogy a váltságdíjt kiteremtse. De bizony sem atyafi, sem jóbarát nem adott ő néki semmit, még csak zálogra sem, mert háborús időben fekvőre nem örömest adnak kölcsön. Ő tehát eladta minden drágaságait, a mit anyja házától elhozott, a szép ezüst tányérokat, drágaköves kösöntyűit, metszett arany serlegeit, mik mind őseiről maradtak volt még reá, meg a nagy, selyemmel hímzett, skófiummal kivarrott palástokat, filigrámos mentéket, gyűrűit, boglárait, rezgőit, hajszorítóját, karbunkulusos csatjait, igazgyöngyét, briliánt fülönfüggőit, egy szóval de mindenét, a miből pénzt csinálhatott. Úgyde mindez még fele sem volt annak, a mit a tatár kivánt. Ő tehát rögtön kivette bérbe testvére jószágait, törette, szántatta az elparlagult földeket, erdőket irtatott ki, hogy helyökbe gabonát vettessen, éjszakából csinált nappalt, hogy ideje teljék minden munkára; semmi nemét a gazdálkodásnak ki nem felejtette, a miből valami pénzt teremthetett, majd vályogot vettetett, s kőbányát fejtetett, a miért pénzt adtak a környékben, majd göbölyöket hízlaltatott, a mit örmény hajtsárok vettek meg tőle; maga járt vásárra mindenüvé, borát elvitte Lengyelországig, gabonáját Szebenig, mézét, viaszát, aszalt gyümölcseit Brassóig, sőt a gyapjuval Debreczenbe járt el, hogy jobb áron adhassa. S maga e mellett mily szigorúan élt. A cselédtől ugyan nem húzta el a magáét, de saját szájától mennyire megvonta a falatot; takarítás idején, hogy a mezőn egész nap künn volt, hetekig sem főzetett magának ebédet, egy kis kenyér, a mennyit egy gyermek is keveselne, volt minden étele, s rá egy pohár tiszta víz; elhiszed, hogy sohasem látta őt azért rosszkedvűnek senki, soha egy keserű könycsepp nem esett száraz kenyerére, melyre férje iránti hűsége miatt szorult.

– Hogy érti ezt kegyelmed?

– Úgy, fiam: hogy a mi pénzt ily fáradsággal, szűkölködéssel megtakargatott évről évre, épen ilyen időtájon mindig elhordta Bandi fiam Tatárországba, hogy Mihály úr váltsága leteljék. A szegény nagyasszony ez alatt saját szájától vonta meg a falatot.

A dajka könnyezni kezdő szemeit törülgeté.

– S mennyit kíván a tatár váltságdíjul?

– Nem tudom biz én azt, fiam. Bandi mindig elhozta a kutyabőrt, melyre a tatár fölírta, a mit kapott, s a mit még kiván; asszonyomnál megvan, én bizony nem kérdezősködtem utána.

A leány elhallgatott, magában látszék gondolkozni, az orsó kétszerte sebesebben pörgött kezében, szíve gyorsabban dobogott.

– Most is oda van Bandi fiam, szólt az öreg asszony, unva a hallgatást; minden órán várom vissza, majd csak megtudunk már tőle valami bizonyost.

E perczben künn nyikorog a kapu, csörömpölő szekérke hajtatott be az udvarra, s a víg kutyaugatás tanusítá, hogy ismerős érkezett.

– Asszonyunk jő, szól a két cseléd, s mire fölkeltek helyükből, már nyilt az ajtó s belépett rajta Bornemissza Anna, Apafi Mihály felesége.

Délczeg, csaknem férfimagasságú asszony, izmos termetének karcsú, de erőteljes körrajzait az egyszerű, szürke lenszövetű ruha engedi láttatni. Mintegy 36 éves lehet, de arcza egyike azoknak, melyeken a késő vénségig meg nem látszik a kor. A szünteleni naponjárástól elbarnult, de a megtartott ifjúság bársonysíma hamva s az egészség természetes pirja annál sajátságosabb szépséget kölcsönöznek e rendkívüli arcznak. Tekintete meglepő, uralkodó, leigéző, de a varázs, mely benne rejlik, nem a vonásokban tűnik föl, hanem a bennök visszatükröző lélek kinyomatában. Magukban a vonásokban nincsen semmi kemény, semmi durva, éles, vagy férfias, a homlok domború, síma, egyetlen ráncz sem komorítja el, s mégis oly fönséggel tele; a szemöldökök gyöngéden rajzolvák, a szemek metszése bájoló, hosszú pillái félig árnyékban tartják a nagy, de nem vadfekete, hanem inkább mélyvilágú dióbarna szemeket, és e szemekben mégis annyi tűz, annyi villám látszik, és annyi hidegség: az orr, az arcz oválja, mind oly nőiesen szabályos alkotásuak, maga az ajk, ha csukva van, oly szelid, oly édes, a többi vonások erőszakot látszanak rajta tenni, hogy mosolyát nem osztják, és ha megnyilik, mégis parancsoló, oly büszke!

– Mégis ébren vagytok? kérdé cselédeitől. Szava kellemesen csengő volt, bár alhangjai élét kissé tompává verte a bánat.

– Meg akartuk várni kegyelmedet, hogy miattunk ne várjon odakin, viszonzá a vén dajka, tipegve úrnője körül, s annak palástját véve le vállairól.

– Nem jött még vissza Bandi? kérdé Apafiné szinte az elfogódásig mély hangon.

– Még nem, de minden órán várom.

Apafiné hosszan felsóhajtott. Mennyi elfojtott bánat, mennyi messzetünő remény, mennyi lemondás rejlett e sóhajban! A nő erős lelke előtt végig futottak az örömfosztott élet annyi szenvedési, az erős küzdelem sorssal, emberekkel s tulajdon szívével: a fájdalomba oltott szerelem, mely csak vágyakat tudott termeni, élveket nem. Ismét egy küzdelmes éve mult el életének, melynek hangyaszorgalma egyetlen czélra gyűjté áldozatmorzsáit, s ki tudja, mennyi év kelle még, hogy azt elérhesse. És addig mindig fáradni, tűrni és szeretni örömtelenül.

Apafiné visszakényszeríté arczára szokott hidegségét s cselédjeinek jó éjt kivánva, szobájába készült távozni; Klári megcsókolá úrnője kezét, s a nő csodálkozva tekinte rá. Érzé, hogy kezére forró köny hull, s a leány nem akarja azt elereszteni, hanem arczához szorítja.

– Mi lelt? kérdé Apafiné megütközve.

– Engem semmi sem, zokogá a leány. Hanem úgy megsajnáltam nagyasszonyomat. Már régen gondolkoztam valamiről, de sohasem mertem megmondani. Sokszor beszéltünk róla, hogy urunk fogva van, s váltságdíját nehéz lefizetni; – nekünk a faluban leánytársaimmal mindegyikünknek van nyakbavaló láncza, a mire annyi hiábavaló arany- és ezüstpénz van felfűzve, a minek senki sem veszi hasznát. Mi tehát leányok összebeszéltünk egymással, hogy ezt a pénzt, melyre nekünk úgy sincsen szükségünk, összerakjuk, s odaadjuk nagyasszonyomnak, hogy küldje el nagyuram váltságdíjába. Ha nem lesz is elegendő, de annyival is több lesz.

Apafiné önkéntelen könynyel ragyogó szemében szorítá meg a parasztleány reszkető kezét.

– Köszönöm leányom, szólt megilletődve. Többre becsülöm ajánlatodat, mintha Bánfiné húgom tizezer aranyos nyakkötőjével kinált volna meg. De hisz az Isten majd így is megsegít.

E pillanatban lódobogás hallék künn az udvaron, s az ebek ordítva kezdtek el üvölteni.

– Ki az? – Talán zsiványok? A vörösüngösök, hebegé a vén dajka, s egyik cseléd sem mert az ajtóhoz közeledni.

Apafiné erre fölvevé a gyertyát s bátran az ajtóhoz lépve, felnyitá azt, kivilágítva az udvarra.

– Ki jár itt? kiáltá ki erős, reszketéstelen hangon.

– Mink, akarám mondani – én: viszonza egy tétova hang, melyben mind a hárman Bandi hangjára ismertek.

– Ah te vagy az? siess, siess! kiálta örvendve Apafiné s betuszkolta az ajtón a nyilvános zavarban levő cselédet, ki kalapját forgatva kezében, nem látszott tudni, hogy min kezdje a beszédet.

– Láttad őt? beszéltél vele? Egészséges-e? kérdé hevesen Apafiné.

– Egészséges, felele a szolga, örülve, hogy van mihez kötnie a szót, tiszteli, csókolja nagyasszonyomat. Azt izente, hogy – majd jó az Isten.

– De hát mit tekintgetsz félre? kit ugatnak ottkünn a kutyák?

– Tán a Rárónak örülnek, hogy rég nem látták.

– Átadtad a murzának az erszényt?

Bandi felelet helyett ködmöne zsebében kezde keresgélni, s minthogy annak nyilása igen magasan, feneke pedig igen mélyen esett, volt kínja az ábrázatjának, míg a kutyabőrt előkereshette s szinte reszketett, a mint átadta asszonyának.

– Sok van-e még hátra? mit mondott a murza? kérdé Apafiné reszketésre hajló hangon.

– Nem igen sok van már. Mondhatni, hogy kevés, szólt lesütött szemmel Bandi s kalapja szélét kezdé rágicsálni kínjában.

– Mennyi? mennyi? kiáltának rá minden oldalról.

Bandi elvörösödött. – Hát, – hát, – semmi sincs hátra! Kiáltá kitörő hangon s azzal véghetetlenül elneveté magát s rögtön utána sírva fakadt.

Apafiné lelke egyszerre megkapta az igazi eszmét.

– Te ember! kiáltá indulathevesen megragadva a szolga vállát. Te elhoztad férjemet!

Bandi öklével mutatott hátra s fejével némán billentett, egyszerre sírt és kaczagott, szó sem jött ajkára.

Apafiné a végtelen öröm őrült sikoltásával rohant az ajtónak, s az már félig meg volt nyitva, valaki ott hallgatódzott régen és az – Apafi Mihály volt, a régen várt, az annyiszor megsiratott.

– Mihály! férjem! sikoltá az indulattól reszkető nő s magánkívül rogyott férje nyakába, érthetlen szavakat, gyöngédség, öröm és szerelem hangjait suttogva félig aléltan.

Apafi keblére ölelte a nőt, ki görcsösen látszott karjaival körüle fonódni, nem hallatszott más hang, mint a néma zokogás.

– Enyim vagy, – enyim vagy, hebegé suttogó szóval nagysokára az indulat rohamából magához térő hölgy.

– Tiéd vagyok, szólt Apafi, és esküszöm, hogy sem ország, sem világ tőled többé el nem szakaszt.

– Oh Istenem, mennyi boldogság az! kiálta fel Anna örömkönnyes arczát az égre emelve. Mennyi örömet hoztál nekem vissza! rebegé ismét férjére borulva, s arczát annak keblére temetve.

– És ha az egész világ enyim volna is, még akkor sem lennék elég gazdag arra, hogy visszafizessem neked hozzámvaló hűségedet. Isten engem! ha egy országom volna, azt adnám neked, s még az is koldus-jutalom lenne…

Az örvendő, a szerető, a túlboldog pár egyedül maradt örömeivel, boldogságával. Késő éjszakáig égett ablakukban a gyertya. Mennyi, mennyi mondani valójuk lehetett egymásnak.