III. KÉNYSZERÍTETT FEJEDELEM.
Egy év folyott le Apafi Mihály hazaérkezte óta. Az ebesfalvi háznál nagy lótás-futás volt. Egyik kocsi fogatai alig pihenték ki magukat, már a másik indult útnak, a cselédeket küldözték ide-oda; látszott, hogy valami nagy baj van a háznál, de azért még nem tetszett senki szomorúnak.
A bizalmasabb kérdezősködőnek aztán megsugták, hogy Apafi Mihályné asszonyom minden órán várandós.
A jó Mihály úr egy perczre sem hagyta el szenvedő neje szobáját; mint mondják, az érzékeny asszonyságnak nagy vigasztalására szolgált férjét láthatni, ki nem szűnt meg őt édes, hizelgő szavakkal biztatni.
Egyszerre vad robogás hallatszik az udvaron s az őgyelgő cselédek nagy rémülésére mintegy huszonnégy arnót lovas vágtat be a ház elé, kiket egy nagyfejű török aga vezetett. A törökök mind szörnyen föl voltak dárdázva, késezve.
– Itthon urad? kiáltá le az aga az ijedtében sem jobbra, sem balra mozdulni nem tudó Andrásra. No, ha itthon van, folytatá, be sem várva a feleletet, hát mondd meg neki, hogy jőjjön ide, hadd beszélek vele! András még mindig nem tudott szóhoz jutni; a török újra rá nyomta: vagy ha ő nem jön ide ki, hát majd bemegyek én.
S azzal leugrott lováról s benyitott a pitvarajtón. András egy rövid szót bátorkodott hozzá szólni: «de nemzetes uram…»
– Jobb szeretném, öcsém, ha nem papolnál olyan sokat; s azzal belépett a pitvarba.
Apafi épen ekkor lépett ki neje szobájából, meghallva a kardcsörgést s szinte visszahökkent, a mint a nem várt vendéggel szembe találkozott.
– Kegyelmed Apafi Mihály? kérdezé emez haragosan.
– Én vagyok szolgálatodra, kegyelmes úr, felelt Apafi jámborul.
– Jól van. Azt izeni kegyelmednek az én uram, a hires Ali basa ő nagysága, hogy menten minden időhaladék nélkül üljön kegyelmed szekerére és jőjjön ki az én uram táborába, Kis-Selyk alá, senkit sem hozván magával.
– No szépen vagyunk, dörmögé magában Apafi. Megbocsásson kegyelmed derék aga, az most épen lehetetlen, a feleségem betegágyban fekszik, egy pillanaton függ, hogy él-e vagy hal, nem hagyhatom most el.
– Hívasson kegyelmed orvost, ha felesége beteg, és gondolja meg, hogy azzal úgy sem fogja meggyógyítani, ha a hatalmas basa haragját magára gerjeszti.
– De csak egy napot engedjen kegyelmed, aztán nem bánom, ha fejem elütik is.
– Semmiképen sem ütik el a kend fejét, ha engedelmeskedik, ha pedig szót nem fogad, akkor hamarább baja lesz. Azért legyen kendnek esze.
Anna meghallá ott benn a szobában a kívül folyó vitát s aggodalmasan kiáltozá férje nevét. Apafi sietett hozzá, ott hagyva az agát a faképnél.
– Mi baj? kérdé szorongva a nő. Oly halvány volt e pillanatban.
– Semmi, semmi, szívem, valahová hívnak, de nem megyek.
Apafiné azonban meglátta a függönynyilásokon fölül a törökök dárdahegyeit s kétségbeesve sikoltá el magát: «Mihály! téged el akarnak vinni!» s görcsösen szorítá férjét keblére. Nem bocsátlak, inkább öljenek meg engem, mielőtt téged rabságra hurczolnának, hogy ismét elveszítselek!
– Csendesülj, édesem, biztatá Apafi, hisz én magam sem tudom, hogy mit akarnak velem? hisz nem vétettem a jámboroknak. Legfelebb is sarcz kell nekik, azt meg majd előteremtem.
– Oh én rosszat sejtek, szívem szorul, téged valami baj fog érni, rebegé a beteg nő, s azzal heves zokogásba törve ki, férje nyakába vetette magát: Mihály! én soha sem látlak téged többet.
Az aga ezalatt megunta magát odakünn s dörömbözni kezde az ajtón és kiáltozott:
– Apafi! Héj Apafi? Gyere ki, mert én be nem lépek a feleséged szobájába, mivel ez illetlen dolog volna tőlem; hanem azt megteszem, hogy fejedre gyujtom a házat, ha ki nem jösz.
– Már csak elmegyek, mondá Apafi, csókjaival csillapítva feleségét, ha ellenkezem, még nagyobb baj lesz belőle, de visszajövök, amint eresztenek.
– Sohasem látlak többet, rebegé Anna s közel volt az ájuláshoz.
Apafi használva e pillanatnyi elszédülés időközét, erőt vett magán s elhagyva feleségét, könnyes szemekkel lépett ki az agához.
– No uram mehetünk, mondá neki.
– Hát csak nem fog kend kard nélkül jönni talán, mint egy paraszt ember, szólítá meg a török, menjen kend vissza és kössön kardot, s mondja meg a feleségének, hogy semmitől se féljen.
Apafi visszalépett szobájába, s a mint ágya felül leakasztá nagy ezüstös kardját, vigasztalólag mondá feleségének: lásd, aligha lesz bajom, mert akkor nem mondanák, hogy kardot kössek; bízzál az Istenben!
– Bízom, bízom, rebegé a nő, férje kezét csókolva hevesen, s szorongatva lihegő kebléhez, s aztán ismét elkeserülve sírva fakadt. Apafi, ha meghalok, ne felejts el!
– Ah! kiálta fel Apafi, keserűen bontakozva ki neje ölelő karjaiból, s hirtelen kirohant a szobából, s a tenger mélységes fenekére kivánt valamennyi törököt, a ki született és születni fog.
Akkor aztán nagy búsan szekerébe vetette magát, s nem nézett sem égre, sem földre, hanem az egész úton azon eszmével küzködött, hogy ha felesége most meg találna halni, még csak el sem hagyták tőle búcsuzni. Ezzel aztán egész lánczolata a legbúsítóbb eszméknek volt összekötve.
Alig haladott Ebesfalvától egy órányira kiséretével, midőn a törökök egy vágtató lovagot vettek észre, a ki nyilván utól akarta őket érni. Figyelmeztették rá Apafit.
Eleinte hallani sem akarta, hogy mit beszélnek, hanem azután, hogy azt mondták neki, hogy a lovag Ebesfalva felől jő, megállíttatá szekerét s bevárta a hirnököt.
Bandi volt az, ki kendőjét lobogtatva nyargalt nagy lóhalálában.
– Mi baj, András? kiálta dobogó szívvel Apafi a szolgára még messziről.
– Jó hír, uram! kiálta Bandi, asszonyunknak fia lett, ő maga, hála Istennek, túl van minden veszedelmen.
– Áldassék az Úr neve, sóhajtá megkönnyebbült szívvel Apafi, s visszabocsátva a hirnököt, a mint bánatának alapeszméje elröppent agyából, elmultak a többi aggodalmak is egyszerre, fiára gondolt és e gondolat mellett a kisérő törököket mind oly derék, becsületes, civilizált embereknek kezdte nézni, a milyet csak látott valaha a világon.
Késő éjjelre értek Ali basa táborába. Az őrök aludtak, mint a tök, az egész tábort el lehetett volna miattuk lopni. Apafit ott várakoztatták a basa sátora előtt, míg ő maga felöltözött, s midőn félrehúzták a sátor függönyeit, unszolva Apafit a belépésre, Ali ott ült a sátor hátuljában leterített szőnyegen, keresztbevetett lábakkal, háta mögött két czifra öltönyű szerecsen, kivont handzsárokkal. A sátor másik rekeszének szőnyegén egy pár hátul álló arcz kiütő lenyomata látszék. Tán a basa hölgyei lehettek ott, kik fölkeltek hallgatózni.
– Kegyelmed azon Apafi Mihály, kérdé a basa az illő üdvözlések megtétele után, a ki több esztendeig volt a tatár murza fogságában?
– Igen is, kegyelmes basa, s a ki énnekem irgalomból elengedé váltságdíjam hátralevő részét.
– Igazítsa meg magát, kegyelmed. A murza elengedé a hátralevő váltságot, mert az én uram, a felséges szultán parancsolá azt ő neki; és még többet is fog kegyelmedért tenni a felséges nagyúr.
– Álmélkodva hallom és köszönöm, nem tudva, hogy mivel érdemlettem e kegyelmet; viszonzá Apafi.
– Hallotta a felséges szultán, hogy kegyelmed szomorú fogságában mily becsülettel, okossággal és emberiséggel viselte magát és hogy annyira meg tudta nyerni a többi foglyok szivét, mikép ámbátor a rabok között nem lehet rang, mert azok mindnyájan egyenlők, mégis a többi fogoly magyarok úgy tekintették kegyelmedet, mint a kire legtöbbet hallgattak. Ezt tekintve, de meg másrészről figyelembe véve azt, hogy a mostani fejedelem, Kemény János uram ő kegyelme, a magas portától nyilván el akar szakadni, elhatározta a felséges nagyúr, miképen kegyelmedet minden időhaladék nélkül Erdély fejedelmi trónjára emelje és abban megerősítse.
– Engemet? tréfálni méltóztatol, kegyelmes úr, hebegé Apafi, káprázván szemei előtt a világ.
– Igen, tégedet magadat, és azon nincs mit csodálkoznod. Ha a felséges úr akarja, basák, fejedelmek lesznek egy intésére rabok, koldusok, vagy halottak, és másik intésére közkatonák, nemesek, vagy rabok lépnek amazok helyébe. Te szerencsés lettél kegyét megnyerhetni. Élj vele és vissza ne élj.
– De kegyelmes uram! Miképen gondolod te, hogy én fejedelem lehessek?
– Az az én gondom. Majd azzá teszlek én.
– De Erdélynek más fejedelme is van: Kemény János.
– Az is az én gondom. Majd elbánok vele én.
Apafi vállat vont. Érzé, hogy még ilyen bajban nem volt. «Csakugyan megérezte előre a feleségem, hogy valami nagy veszedelem fog ma érni,» gondolá magában.
A basa újra szólt:
– Azért minden tétovázás nélkül siessen kegyelmed menten országgyűlést hirdetni, hogy a beiktatás czeremoniái mentülelébb végbemehessenek.
– Én! De hát ki fog az én szóltomra megjelenni? Uram, én legkisebb vagyok az ország nemesei között, kinevetnek vele s azt mondják, hogy bolond vagyok.
– Majd átlátják, hogy ők voltak azok.
– Aztán nem is küldhetnők sehova a leveleket, mert a székelységet kivéve, mindent kezében tart Kemény.
– Tehát elküldjük a székelységre, majd eljönnek onnan.
– Azok között sem ismerem én a nevezetesebb embereket, mert nem vagyok közőlük való. Legfölebb oly embereket ismerek közőlük, mint Kun István, meg Daczó János, meg Naláczi István uraimék.
– Hát hívja meg kend Kun István, meg Daczó János, meg Naláczi uramékat, ha becsületes embereknek tartja.
Apafi a fejét kezdte vakarni.
– De hátha, fölteszem, hogy eljönnének, hát hol tartanók meg velök az országgyűlést? helyünk sincsen. Kolozsvárott Bánfi Dénes a sógorom, esküdt ellenségem, és ő a kapitány; Szebenben maga ül Kemény János.
– Hát itt van Kis-Selyk. Gyűljenek kegyelmetek ide.
Apafi kínjában elnevette magát. – Hisz nincs itt olyan ház, a hol csak harmincz ember is elférjen együtt! szólt újabb elevenséggel.
– Ott a templom! riadt rá a basa. Megtarthatják benne kendtek az országgyűlést: ha Istent tisztelni eléggé szép a ház, azt hiszem, egy embert megtisztelni is az lehet.
Apafi nem látott többé menekülést.
– Tud kegyelmed írni? kérdé tőle a basa.
– Tudok, szólt Apafi nagyot sóhajtva.
– No mert én nem tudok. Tehát üljön neki kegyelmed és írja meg a rendeknek a levelet.
Egy csausz rögtön asztalt, pergament és veres tintát hozott. Apafi leült, mint valami áldozatra szánt bárány, s első kezdetnek akkora betűt kanyarított a pergamentre, hogy a török fölugrott ijedtében s azt kérdte, hogy mi az?
– Ez egy M betű, válaszolt Apafi.
– De hát a többinek is hagyjon kend helyet.
– Ez csak kezdőbetű, a többi majd apró lesz.
– No hát mondja kegyelmed fenhangon, hogy mit ír?
Apafi reszketve írt és mondá: Minekutána…
A basa elkapta előle dühösen a pergament s ráordított:
– Mit «minekutána» és «annakutána»! Mit czikornyázza kegyelmed. Írja kegyelmed úgy a hogy szokás: «Mi Apafi Mihály, Erdély fejedelme, parancsoljuk neked, hitvány szolga, hogy a mint e levelet veszed legottan mi előttünk Kis-Selyk helységében megjelenni, fejed vesztésének büntetése alatt – el ne mulaszd.» Punctum.
Apafinak nagy bajába került capacitálhatni a basát arról, miszerint magyar nemesekkel nem szokás ilyen stylusban correspondeálni: végre is annyit megengedett neki, hogy fogalmazza hát úgy a levelet, a hogy neki jobban tetszik, de tartalma határozott legyen és parancsoló.
Apafi megirta a körlevelet. Ali basa rögtön lóra ültetett egy csauszt s elküldte vele lóhalálában azokhoz, a kiknek szólt.
Apafi kiverte pennáját és fölsóhajtott, mondván magában: Azt az embert szeretném most látni, a ki megmondaná, hogy mi lesz mind ebből?
– Addig pedig, a míg az országgyűlés összejön, itt marad kegyelmed táboromban.
– Hát nem mehetek haza a feleségemhez és fiamhoz? kérdé Apafi szívdobogva.
– Mehet kegyelmed a ménkőbe! majd hogy elszökjék előlünk! Ezek a magyar urak mind így vannak a fejedelemséggel, a ki nekünk nem kell, az mindig a nyakunkon van a fejedelemkéréssel, a kit meg oda akarnánk tenni, erővel szökik előlünk.
S ezzel kimutatva leendő sátorát Apafinak, elbocsátá őt a basa, de a tiszteletére állított őrnek egyuttal az is utasításul volt adva, hogy el ne hagyja őt szökni.
– Ebben ugyan szépen benne vagyunk, sóhajta magában Apafi nagy resignatióval. Csak az az egy reménye volt még, hogy az urak, a kikhez a körlevél szólt, nem fognak eljőni az általa hirdetett országgyűlésre.
* * *
Pár nap mulva, midőn Apafi Mihály uram, reggel levén az idő, még tábori ágyán heverészne, ime betoppannak hozzá Kun István, Daczó János és Naláczi István uraimék, a többi székely nemesekkel egyben, a kikhez a körlevél szólt.
– Ugyan az Istenért, kiálta föl Apafi Mihály, hová jönnek ide kegyelmetek?
– Hiszen nagyságod parancsolta, hogy ide jőjünk, felelt Naláczi.
– Igen, de kegyelmeteknek lehetett volna annyi eszök, hogy ne jöttek volna el. Most mitevők lehetünk?
– Hát azt teszszük, hogy nagyságodat inauguráljuk ünnepélyesen, s ha kelleni fog, meg is védelmezzük székelyesen! felelt erre Kun István.
– Kevesen vagytok ahhoz, atyámfiai, veté ellen Apafi.
– Tessék kinézni a sátorból, szólt Naláczi, félretolva a szőnyeget, s egy csoport karddal és lándzsával fegyverkezett székelyt mutatván be, kik a sátoron kívül maradtak. Cum gentibus jöttünk mi, hogy ha fejedelmünknek elfogadtuk kegyelmedet, megmutathassuk, hogy nem tréfálunk.
Apafi Mihály uram vállat vont, s elkezdte csizmáit fölhuzni, de folyvást oly gondolkozó, mélázó volt, hogy beletelt egy órába, míg felöltözködött, mert minden ruháját félszeg vette magára, elébb a dolmányt, utoljára a mellényt.
Körlevelére több száz nemes csoportosult össze Selyk alatt, a mit ő nem is gyanított, de nem is óhajtott.
Ali basa, kijövén sátorából, a vitézlő rendek közé lépett, s Apafi Mihály uramat kézen fogva előttük, egy ujdonatuj zöld bársony mentét adott reá s egy hermelinprémes süveget nyomva fejébe, tudtul adá az összegyűlt rendeknek, hogy tekintsék őt ezentul valóságos és igazi fejedelmüknek. A székelység éljent ordított rá, s Apafi Mihály uramat fölemelék vállaikra, úgy ültették fel a bársonynyal bevont emelvényre, melyet Ali basa készíttetett számára.
– Már most menjenek kegyelmetek a templomba, s esküdtessék meg a fejedelmet a maguk szokása szerint, præstálják a homágiumot egymásnak, már én beharangoztattam, kegyelmetek szolgáltassanak misét, a hogy illik.
– Megkövetem, én református vagyok, szabódék Apafi.
– Azt még jobb szeretem. A dolog annál rövidebb bajjal történik meg. Itt van tisztelendő Magyari Ferencz uram, ő mondhat prédikácziót.
Apafi Mihály uram hagyott magával történni mindent, nem tett egyebet, mint hosszú bajuszát simogatta erre arra, s vállat vont, ha valamit kérdeztek tőle.
Naláczi s a többi székelyek jónak látták oly tisztelettel bánni vele a templomban, mely egy fejedelmet illet; Magyari Ferencz uram hatalmas prédikácziót improvisalt ex tempore, dörgő szózattal bizonyítgatva, hogy az Izrael Istene, ki Dávidot a juhok őrzésétől hivta el a királyi székre, s hatalmassá tette minden ellenei fölött, bizonyára tetszése szerint megtartandja most is, a kit kiválasztott, bárha ellenségeinek száma annyi lenne is, mint a mezőkön a fű.
E kis egyszerű templom sem gondolta volna, hogy valaha országgyűlés és fejedelemválasztás szinhelyévé legyen; de még Apafi sem, hogy mindez rajta essék meg.
Nem látott, nem hallott ő sem fölszentelést, sem prédikácziót, mert neki folyvást azon járt az esze, hogy már most ha Kemény el találja őt fogni, feleségét, gyermekét kizavarják jószágából, hová lesznek azok szegények? hol huzhatják meg magukat? Utóbb eszébe jutott, hogy él még a Székelyföldön valahol István testvére, a kivel mindig föntartotta az atyafiságot, az majd csak pártjokat fogja, ha látja, hogy elpusztulnak.
E gondolatok annyira elfelejtettek vele mindent, a mi körüle történik, hogy a mint szónoklat végeztével a gyülekezet fölállott, hangosan rákezdve a «Téged Isten dicsérünk» hymnuszát, ő is felállt, elfeledve, hogy e szertartás most az ő tiszteletére történik.
Ekkor valaki hátulról két kezét vállaira téve, visszanyomta őt székébe, s egy ismerős hang dörmögé:
– Maradjon kegyelmed ülve.
Apafi odatekintett, s megdöbbenve esett hátra székében. Testvére István állt a háta mögött.
– Kegyelmed is itt van? szólt hozzá Apafi nagy busan.
– Kissé elkéstem, szólt István, hanem azért elég jókor jöttem s a meddig kegyelmed parancsolja, itt fogok maradni.
– De hát te is vesztedre törsz?1)
– Már bátya, sorsunk Isten kezében van, de a mi kezünkben is van valami, a mi bele szólhat: mondá ez, kardmarkolatára téve a kezét. – Kemény Jánosból az ország nagy része kiszeretett, nem kell magyaráznom, hogy miért? Kegyelmednek oka is, módja is van diadalmaskodni.
– De hát ha nem? mi lesz feleségemből? Nem látta őt kegyelmed?
– Épen onnan jövök, ott késtem el.
– Beszélt vele? Mit mondott esetemhez? Búsul nagyon?
– Korántsem. Sőt nagyon örült neki, azt mondta, hogy Erdélynek nem is adhattak volna jobb fejedelmet kegyelmednél, mert kegyelmed azt megérdemli, jobban mint akármelyik főrendi úr, a ki csak zsaroláshoz és tivornyázáshoz ért; s hogy nagyon sajnálja, mikép betegsége miatt nem jöhet kegyelmedhez, hogy biztatná és erősítené kegyelmedet.
– No akkor hát jobb szeretném, ha őtet választották volna meg fejedelemnek, mondá Apafi Mihály fél tréfásan, fél boszusan.
– Bizony vigyázzon kegyelmed, incselkedék István, mert a menyecske nagyon megszokta már otthon viselni a süveget, megérjük, hogy az ország süvegét is felteszi a fejére ha kegyelmed jól le nem szorítja a maga homlokára. Hanem ez csak tréfából van mondva…
(A közmondás szerint azonban minden tréfában szokott lenni valami valóság.)
IV. EGY LAKOMA A MAGYAR FEJEDELEMNÉL.
Kemény János uram ő méltósága e közben vigan ült és mulatott Nagyszebenben. A jó úrnak kiváló szenvedélye volt az evés; ha az ország minden kereke kihullott volna is, mégsem kelt volna föl ebédjétől s valamennyi tanácsosai közt legfontosabb ember volt mindig a szakács.
Épen ebédnél fogjuk őt találni. A község háza egészen rendelkezésére lévén bízva, azt udvari kisérete végkép elfoglalá; az udvaron sarkantyus, vasas katonák incselkednek a szolgálattevő szász menyecskékkel; az őrségre rendelt egy pár német muskatéros a kapufélfának támasztotta puskáját, s ismeretséget kötve az ételt visszahordó kuktákkal, nagy jucunditással dalol hirtelenében tanult magyar nótákat a kezével magasra tartott pohár bornak, s tánczol valami nagyon ártatlan tánczot, egyik térdét a levegőbe emelve, míg a magyar testőrhajduk, sárga dolmányban, zöld zsinórral nagy hallgatva ülnek itt-amott a fal mellett, meg sem nézve a kezükbe nyomott kupa bort, hanem csak nagy komolyan beöntve az illető helyre egy hajtókával s visszaadva az üres kupát a barátságos kulcsárnak, a ki maga is alig áll a lábán, s nevetve kinálgat boldogot, boldogtalant s mintha könnyebben esnék neki hátrafelé menni, mint előre, neki-neki farol az ételvivő szakácsnak, ki magasra tartva kezeivel egy-egy ezüst tálon majd egy Bábeltornya mintájára épült, fölczukrozott, virágozott mandulatortát, majd egy nagy virágos porczelláncsebret, a melyben forró punchnemű ital fűszeres illata gőzölög szerte, majd egy nagy fatálat, melyen egy egész sült páva fekszik, pompás fejtollai s hosszú farka azon módon rajta hagyva, – bámult terheivel alig tudott végig futni az udvaron a nagy néptömegtől, mely ügyes bajok elintézése végett tódult össze s várja, míg a fejedelem megebédel, kapva azalatt bort, pecsenyét és süteményt, csak igazságot nem, a miért jött.
Benn az étteremben már vígan vannak az urak és asszonyságok. Az ebéd már régen tart, és még soká fog végződni. A franczia szakácsművészet minden tudományát remekbe látszik fölmutatni Kemény lakomáján. A természet minden országa ide van parancsolva az emberek ínyeit csiklandani. A mit Lucullustól kezdve a franczia gourmandokig föltalált a nyalánkság, izletest, szokatlant, rendkivülit, itt össze van hordva. Nagy ezüst hűtőkben mindennemű hazai és külföldi borok, pompás velenczei metszett és szinezett kristályüvegekben, az ezüst tálakon a legritkább vadak és madarak különnemű elkészítéssel; reszkető, átlátszó rózsaszin kocsonyák, miknek magyar ember a nevét sem tudja; nádmézbe főtt ind gyümölcsök, kakastaréjból készült ragoutok, ismeretlen csigák, inkább szemnek, mint szájnak valók; óriás tengeri rákok, ritka tengeri halak, egészen fölczifrázva, ételek, mikről kényes finyáskodásból hitették el magukkal az emberek, hogy jóízüek, mikor már a jót megunták; árticsóka, osztriga, teknősbéka, miket igaz embernek büntetés megenni: rettenetes pástétomok merő csukamájból készítve; nagy kosarakban rózsaszínű hattyutojások, miket a vendégek mulatságul maguk főzhetnek meg a mindenki elébe rakott kis ezüst tojásfőzőben, alágyujtott borszeszlángban, s számtalan csodás ételnemek, miknek mindennapi ember rendeltetését sem tudja, s mindezek olyan halmazban, hogy hatannyi vendég is eleget látna belőlük; aztán a fűszeritalok mindenféle neme, ki milyet kiván, püspökital, barbarász, királypunch, vagy lengyel pálinka, semmi sincs elfeledve.
Minden vendég háta mögött áll egy apród, nagyhamar elkapva előle a tele tányérát, mihelyt oda nem néz s tisztával váltva föl; maga a fejedelem háta mögött Csáky László uram fia áll, ki büszke arra, hogy fia töltögethet a fejedelem poharába.
S a fejedelemnek sűrűen kelle töltögetni. Az erdélyi lakomák rendesen azon szoktak végződni, hogy az urak fogadásból neki ültek egymást leinni. Kemény János helyt szokott állni magáért. Most is fölhivta a bátrabbakat a szokott versenyre. Az urak nagyobb része nem fogadta el a kihivást, a Bethlenek, János, Farkas, Elek, ez a mindig józan faj, megköszönték a tiszteletet, és kihuzták magukat belőle, csak hárman fogadták el: Wenzinger, a német hadak vezére, egy magas, csontosképű, kopaszra nyirott férfi, világos kék szemekkel, kissé meghajlott nyakkal s alig látszó szőke szemöldökkel. A másik volt Béldi Pál, a székelység generálisa, háromszéki főkirálybiró, szép, kedves arczu férfi, komoly, magas homloka nyugalomra mutat, szelid szemei kissé ragyognak a bortól, hallgatag ajkai kissé mosolyognak, egyéb hatását nem venni rajta észre a bornak. Egyszerű, sárga kamukadolmány van rajta, piros ezüstös gombkötőmunka-övvel átkötve, fehér inggalléra szélesen kihajtva sötétkék nyakkendője fölött, sima hajzata középen kétfelé választva, fülei mögé van simítva s egészen hátrahull, kezei finomak és fehérek. Vele átellenben ül a másik vetélkedő, Bánfi Dénes, kolozsvári főkapitány, a vármegyék generálisa. Középtermetű, széles vállu, büszke ember, aristokrata arczán valami vad negédesség uralkodik; nagy sürű szakálla köröskörül meg van hagyva, sötét gesztenyebarna fürtei elől rendezett csigás üstökben feküsznek homlokán, s kétfelől gazdag göndör fürtökben omlanak vállaira, gömbölyű arcza természettől is piros, most a bor még elevenebbé tette. Ragyogó szemei villogva tekintenek szét, ha valakihez szól, tokáját alászorítja, nyakát félreszegzi s éles, bántó hangon beszél, daczosan vagdalva hátra büszke fejét, vastag, fekete szemöldei untalan mozganak homlokán, végtelen lenézést tudva kölcsönözni arczának; öltönye sötétbibor dolmány, nagy zománcz gombokkal, mely fölé nehéz fehér selyem zeke van felöltve, hattyuval prémezve, kis rubin gombokkal, a zeke rövid ujjai könyökön felül nyitvák. Az arany vitézkötés úri hanyagsággal van félvállára vetve.
Maga Kemény János az asztal fején ül, kétfelől mellette Béldi és Bánfi felesége.
Kemény, miként ez Bethlennénál levő arczképén látható, minden érintkezés mellett a nyugati viszonyokkal, még folyvást a keleties viselethez tartotta magát. Nyirott fő, nagy szakáll, komoly, méltóságos arcz és kevés beszéd jellemzék, arczvonásaiban félreismerhetlenül uralgó volt valami végzetszerű kicsinylése mindennek, a mi körüle történik, mi rá nézve később oly veszedelmes catastrophát idézett elő.
A mellette ülő hölgyek egyike Bánfi Dénesné, egy finom, idegzetes gyönge kis teremtés, alig husz éves, tizenhatodik évétől kezdve heves, parancsoló férje jellemének befolyása alatt állva, szinte félénk, mint egy gyermek. Alig meri szemeit felütni, akkor is csak férjére tekint, kit hódolattal szeret. Nehéz habos selyem ruhája nyakát és vállait elfedezve, egy sor briliántos gombbal van összegombolva, nyakán egy széles czikkekből készült aranyláncz, mindegyik czikk közepén egy nagyszerű smaragd, fején gyöngyökkel szegélyezett selyem főkötő, mely csaknem homlokáig lejő, irigyen takarva el a szép nő szőke hajfürteit.
Tulnan Béldi Pálné ül, férje és a fejedelem között. Még most vakító szépség, arcza szine, mint a fehér rózsáé, most át van gyuladva a lakoma hevétől, az egészséges pir szinte égni látszik rajta. Könnyelmű fekete szemei ragyogva tétováznak erre-arra, – piros ajka majd megcsattan, – szemöldeiben annyi beszédes báj rejlik, s ha olykor szempilláit félig lesülyeszti égő szemeire, tekintete elragadó. Fényes fekete fürteit főkötő helyett sajátságos művészettel körülfont gyöngysorok tartják össze; hátul egy kis gyémántos diadémra hajolva fel, melyről hosszú aranyfátyol csügg le a földig. Öltönye kivágott meggyszin bársony magyar váll, mely derékban feszesen simul karcsu termetéhez, elől szélesen szétnyilva s a himzett patyolat felett igazgyöngy zsinórokkal tartva össze, hófehérségű vállai félig kilátszanak a duzzadó rövid ujjakból, melyeket középen egy-egy nagy opál tart össze s fedetlenül láttatják a gömbölyű, tisztán alkotott karokat, melyeket csuklóban egy sor nagyszemű keleti gyöngy vesz körül. Kebléhez könnyelmüen van odatüzve egy halvány-piros rózsa.
Az asztal tulsó végin ülő Bethlenek nyilván szólják a tetszelgő asszonyt, kinek már eladó leánya van s mégis nyitott vállban jelenik meg, de annál nagyobb kedvét találja benne a fejedelem, és a heves Bánfi, s maga a szelid férj, ki bálványozza nejét.
A borverseny már meglehetősen felvillanyozta az urakat, úgy hogy közbe kezdtek dalolni a karzaton levő zenészek nótáiba, melyek egész ebéd fölött hangzottak, midőn nagy sebtében érkezik Haller Gábor, s egyenesen a fejedelemhez sietve, komoly képpel valamit sug fülébe. Kemény ránézett, azután a mint kezében tartá a serleget, azt nagy nyugodtan kiitta, s akkor erősen felkaczagott.
– Mondja el csak kegyelmed ezt az ujságot az uraknak, ők is hadd hallják. Kiálta fenhangon Hallerra.
– No csak mondja el kegyelmed. Ennél mulatságosabb történetet nem mondhatna. Ti oda fenn hallgassatok el a zenével. Ez gyönyörű tréfa.
Az urak mind ráestek Hallerra, hogy mondja el nekik a tréfát.
– Nem sok az egész, – szólt Haller, vállat vonítva, – csupán annyi, hogy Ali basa megtette fejedelemnek Apafi Mihály uramat.
– Hahaha! kaczagott fel az egész társaság e szóra. A fejedelem tréfás negéddel fordult egyikhez is, másikhoz is.
– Ismeri valaki ezt az embert, hallotta valaki hirét?
Bánfiné elsápadva kapaszkodott férje karjába, ki oda könyökölve az asztalra, némi restelkedéssel mondá:
– Én ismerem szegényt nagy messziről. A feleségemnek valami rokonát vette el ő is. Sokáig volt tatár rabságban, onnan bizonyosan csak úgy eresztette ki a török, (haragban levén most velünk) ha meg hagyja magát fejedelemnek tenni; különben csak nem veszett meg.
Az urak ujra felkaczagtak.
– No majd inauguráljuk, szólt gúnyosan Kemény János, hátravetve fejét.
– De inaugurálták már azt, szólt Haller.
– Hol? kicsoda? kérdé összevont szemölddel a jó kedvű fejedelem.
– Kis-Selyken, az országgyűlés.
Kemény tenyerével és szemöldei felrántásával mutatá, hogy nem érti a dolgot.
– Ki volt jelen? kik voltak a rendek? hisz a ki csak nevezetes ember az országban, mind itt van nálunk.
– Ott volt Apafi István, Naláczi, Daczó és többek, a székelység, közel egy pár száz.
– No majd megszámláljuk őket, ha egyéb dolgainkat elvégeztük, szólt kicsinylőleg a fejedelem; adjatok széket Haller uramnak!
– De nem várnak azok minket oda, hanem elébünk jönnek, azóta Segesváron vannak.
– Tán biz el akar bennünket kergetni Apafi Mihály uram a maga kétszáz székelyével? kaczagott fel Kemény János.
Wenzinger erre felállt székéről s katonás készséggel kérdé:
– Kivánja nagyságod, hogy összedoboltassam a sereget? Nyolczezer fegyveresünk van, ha nagyságod akarja, úgy szétverjük a gyülevész népet, hogy kettő sem marad együtt.
– Maradjon kegyelmed nyugton, szólt fitymálva a dolgot Kemény, üljön le és igyék. Csak hadd jőjenek ők közelébb; mit fáradnánk mi elébük? Akkor legalább lovastul – macskástul elfoghatjuk őket. – Restellem, hogy kegyelmednek atyjafia azon ember, Bánfi Dénes uram; annyit azonban a kegyelmed iránt való deferentiából megteszek, hogy nem töretem kerékbe az embert, hanem – kitömetem.
Óriási kaczaj fogadta ez ötletét Keménynek.
– Adjatok poharat Haller uramnak! Folytassuk a dolgot. Ti odafenn húzzátok rá az elébbi nótát.
S újra megszólalt a zene, a czigányok palotást húztak, az urak összeütötték poharaikat s elkezdtek dalolni. Ott künn a csatlósok ugyanazt a nótát kezdték rá; a kiivott poharak repültek a falnak. Nem is volt ember, a ki poharát ezer darabra nem tudta törni, csupán Haller Gábor uram, minthogy legkésőbb érkezett s még józan volt, szégyenkedék a drága velenczei kristályban kárt tenni.
– Csapja kend az asztalhoz, hogy összetörjék! kiáltott rá a fejedelem; Haller Gábor uram aztán, hogy a fejedelemnek kedve teljék, szép engedelmesen és csinosan odakoczczantotta poharát az asztalhoz, úgy hogy az nyakban szépen, illedelmesen eltörött, s akkor meghajtá magát a fejedelemnek, szófogadó alázattal.
Bánfiné reszketve sóhajtott magában, rokonaira gondolva. Bánfi azonban, nehogy valaki azt gondolja, mintha az eset őt legkevésbé érdekelné, felugrott székéről s a csárdás hangjai mellett fölkérte a szép Béldinét egy tánczra.
A menyecske készen volt rá, Bánfi átkarolta a szép nő karcsu derekát, s hevesen magához szorítva megforgatá őt maga körül, a heves hölgy tündérkönnyen fordult tánczosa karjain, dereka, csipeje oly érzékien hajlongott, keble hullámokat hányt a lenge patyolat alatt.
A többi urak is, a példától elragadva, felugráltak helyeikről s tánczba ragadva szomszédnéikat, szeszélyesen összezavart tömkeleget csináltak a társaságból, melyben mindenki tapsolt, tánczolt és ujjongott.
Bánfi heves, könnyűvérű ember volt, különben is szerette a szép asszonyokat, most meg a bor is hevíté; a mint egyszer szép tánczosnéja ismét karjára kerülve, égő piros arcza oly közel esett hozzá, egyszerre elfeledkezék magáról s az igéző szép hölgyet hevesen kebléhez szorítva, annak arczára egy forró csókot nyomott.
Béldiné felsikoltott, s eltaszítá az önfeledt férfit. Bánfi maga is megdöbbenve tekinte szét; azonban itt minden ember el volt foglalva saját jókedvével, senki sem látszott észrevenni sem csókot, sem sikoltást.
Béldiné mindamellett is neheztelve hagyta el a tánczot s az engesztelést hebegő Bánfinak boszúsan inte, hogy maradjon el tőle.
E csókot egykor drágán fogja megfizetni Bánfi.
Senki sem vette észre, csupán a kit leginkább érdekelt, – a férj. Béldi szemei meglátták azt. Oh nem kell hinni, hogy a férj, a ki szeret, nem félt. Bár úgy tesz, mintha nem nézne, nem hallgatna oda, lát és hall és figyelmez. Ő meglátta, hogy Bánfi megcsókolta nejét, s bár úgy tett, mintha észre se venné neje megzavarodását, ki egészen felindulva kereste föl férjét, megfogta annak kezét s kivezette a teremből, ott künn megparancsolá neki, hogy menjen fel szállására s öltözködjék útnak.
– Hová fogunk menni! kérdé a felindulástól reszkető hölgy.
– Haza Bodolára!
Bánfi Dénesen kívül senki sem vette észre, hogy ők eltüntek a teremből.
V. BODOLA-VÁR.
Felső-Fehér vármegyének egyik beszögellő kerületében, a mint az ember a bozai szorost elhagyja, vagy egyikén az óriási bérczeken keresztülvezető gyalogösvényeknek megkerüli a mély útat, meglátszik a Tatráng völgye.
Köröskörül mély lilaszínbe borult hegyek, melyek hátterében fehéren tünik elő a Kapri előhegy egettartó orma, tündökölve a korán leesett hótul; a köddel fátyolozott völgyben négy-öt falu tűnik elő, fehér házaival, mik kékes füstöt bocsátnak föl a zöld kerti fák közől; a Tatráng vize ezüstkéken csavarog a csendes falvak alatt, itt-ott, a míg a hegyek közől kijut, zuhatagokat képezve, melyek habfehér ködöt mutatnak a távolból; a felhők oly alant járnak a völgyben, hogy néha majd ezt, majd amazt a tárgyat takarják el a hegycsúcson álló szemei elől aranyos fátyoltestükkel; ott látszik Hosszúfalú, messze elnyúlt utczájával, Zajzonfalva, kis templomának hegyes bádogfedele messze elragyog, a hogy a nap rásüt, Tatráng, épen a vízparton, melyre ott magas fa dobogóhíd van építve, messze, igen messze belátszanak nagysötéten, ködösen Brassó falai s akkor még jó karban levő fellegvárának kékes körrajzai. Alant a völgy fenekén van egy szétszórt falu, Bodola. A házak lent, a templom magasabban épült, s átellenben a helységgel látszik valami kis lovagvár, széles tornyokkal, fekete bástyákkal, kiülő ormokkal, nyugatfelé eső bástyája egy meredek sziklára van épülve, honnan épen a házak tetejére eshetik le az ember egy pár száz ölnyi magasról.
Különben csak messziről látszik oly sötétnek ez a vár, közelbe érve, meglátja az ember, hogy a távolból sötétzöld bozótnak nézett koszorúja a bástyáknak mind megannyi virágos kert, – a nagy góth ablakok ékes czifrázatokkal s színes üvegekkel vannak földíszítve, – a meredek sziklákra a legjobb karban tartott kigyóút vezet föl, mohos kőpadokkal minden kanyarodásnál, – a szikla meredekén nagy mellvéd van fölvetve, s a vár hegyes tornyocskái mind pirosra vannak festve, szeszélyes alakú szélvitorlákkal.
A bozai szoroson át, Brassó felé vezető út egy pár órányi távolban visz el e kisded nemesi vár mellett, melyen azalatt, míg Kemény Jánost Szebenben hagyjuk mulatni, egy hosszú sor lovasságot látunk aláfelé szállani. Mintegy kétezer török lovas lehet, messziről megismerhetni őket turbánjaik piros tetejéről, s hófehér kaftánjaikról, köztük néhány száz havasföldi kurtány, barna szűrökben, hosszú fekete csalmákkal.
Az út szorossága miatt csak párjával haladhatnak a lovagok egymás mellett, úgy, hogy a csapat vége még most bontakozik ki a fölül csaknem összehajló hegyek közől, midőn az eleje már Tatránghoz jutott. Egy középtermetű, napsütötte arczú férfi vezeti a csapatot; szemei merészek, megtámadók mint a sasé; homlokán nagy sebforradás vonul keresztbe; szakálla apró fürtökbe van göndörülve állán, bajusza szinte gyors kunkorodással pördül föl kétfelől, e férfi szertelen heves természetét gyaníttatva, mit igazolni látszanak rövid, kemény szavai, fejének büszke emelgetése s heves tagjártatásai.
A falun kívül megállítá a sereget, s bevárta, míg a vége is megérkezik. Leghátul két podgyászszekér és egy nehéz, dinnyealakú hintó látszott döczögni. Ez volt minden nehéz teher, mit a török magával hozott. Az utócsapatot egy fiatal gyermek vezette, kinek telt, gömbölyű arczához oly különösen illett a komoly parancsoló tekintet s a villogó görbe kard. Alig lehet tizenkét éves.
Benn a kocsiban, melynek függönyei kétfelől ki vannak tárva, hogy az esti lég szabadon járhasson keresztül, egy fiatal nő látszik ülni, mintegy 32 éves, félig törökös, félig keresztyénies öltözetben, a mennyiben bő selyem bugyogót s nyitott kék kaftánkát visel, de turbánját leoldta fejéről, s arcza török szokás ellen fátyol nélkül levén, egész nyugalommal nézeget ki a kocsiablakon, vizsgálva a tájat s a jövő-menő parasztembereket.
A török vezér rendbe állítja seregét a falu alatt. Úgy látszik nagy fegyelemhez van az szoktatva. Mindenki vezérére néz és meg sem moczczan. Balfelől a fiatal gyerkőcz, jobbfelől egy magas, szálas férfi állanak a csapat szárnyán. Hátul vannak fölállítva a kurtányok.
– Vitézeim! szólt a basa gyors, kemény hangon a csapathoz: – E helyütt tábort fogtok ütni. Mindenki helyén marad, fölnyergelt lova mellett, s fegyverét le nem oldja. Ferhád aga tizenketted magával bemegy a faluba, s megmondja becsületesen a bírónak, hogy küldjön ki negyven mázsa kenyeret, ugyanannyi húst, kétannyi szénát és zabot, fontját kifizetvén általjában négy asperével; sem többet, sem kevesebbet.
Azután a kurtányokhoz fordult a basa.
– Ti kutyák! Ne gondoljátok, hogy rabolni jöttünk ide. Helyeitekről meg ne moczczanjatok, mert ha megtudom, hogy csak egy ludat is elloptatok a faluból, kujásaitokat fölakasztatom, titeket pedig megtizedeltetlek.
Akkor négy lovast kiválaszta a seregből.
– Ti követni fogtok engem. A többiek addig pihenjenek, mert még az éjjel folytatjuk az útat. Távollétemben Feriz bég parancsol.
A fiatal gyerkőcz meghajtá magát.
– Ha Feriz bég parancsot fog tőlem kapni eltávozásra, akkor visszatértemig Ferhád agának engedelmeskedtek.
A basa ezzel kengyelvasát lova oldalába vágva, négy kisérőjével Bodola felé elvágtatott.
Ekkor a fiatal gyermek, kit a basa Feriz bégnek nevezett, katonás biztossággal rugtatott elő s csengő erős hangon adott a hadaknak parancsot a leszállásra; keményszájú arab paripája hányta vetette magát alatta, szügyébe vagdalta fejét, két lábra ágaskodott; a kis vezér, mintha észre sem venné paripája ficzánkolásait, biztos öntudattal osztá tovább parancsait.
… A basa azalatt folytatta tovább útját Bodola-vár felé.
A vár ura, Béldi Pál, csak előtte való nap érkezett haza feleségével együtt, odahagyva szó nélkül Kemény János udvarát, s épen a tornáczon állott, midőn a török lovagok bevágtattak udvarára. Azon időben oly viszonya volt Erdélynek a törökkel, hogy az ilyes látogatás minden előleges bejelentés nélkül is megtörténhetett.
A basa meglátta Béldit, rögtön leugrott lováról, s a lépcsőkön felsietve hozzá, rövideden bemutatta magát.
– Én vagyok Kucsuk basa. Erre lévén útam, feljöttem hozzád egy szóra, ha ráérsz.
– Parancsolj velem, szólt Béldi, s maga előtt bocsátva vendégét, bevezette őt a várterembe.
Nagy négyszögű szoba volt az, falaira keleti vidékek festve; ablakai között hosszú, földig érő metszett tükrök, ragyogó aczélrámában. A márvány padlaton hosszú tarka szőnyegek keresztül vonva; körül a falakon emlékezetes ősök képei s egy-egy csomó régi fegyver, csodálatos alakzattal és összerakással; közepén egy nagy zöld márványasztal girbegurba lábakkal; szerteszét nagy karszékek, maroquinnal borítva, nehézkes faragványokkal. Egy átelleni ajtó az erkélyre vezetett, honnan messze a havasokra volt a kilátás; az alkony világa piros és lilaszín foltokat vetett a színes üvegeken át a belépők arczaira.
– Miben lehetek szolgálatodra? szólt Béldi a basához.
– Jól tudod, szólt Kucsuk, hogy most Erdély fejedelmi széke fölött nagy viszálkodás van az országban…
– Nem törődöm vele. S nem szándékozom magamat sem egyikért, sem másikért beleavatni, – felelt Béldi óvakodva.
– Nem azért jöttem hozzád, hogy vagy tanácsodat vagy segítségedet ez ügyben fölkérjem; azt a kard fogja megoldani. A miért jöttem hozzád, csupán családi ügy s merőben engemet illet.
Béldi csodálkozva ülteté le vendégét maga mellé. – Beszélj.
– Hallottad talán, hogy egy időben egy Kállay-leány itt Erdélyben egy fiatal török lovagba beleszeretett és – természetesen rokonai tudta és akarata nélkül, annak nejévé lett.
– Hallottam. Mondják, hogy a fiatal török ép oly hódító volt az asszonyokkal szemben, mint vitéz a harczban.
– Meglehet. A harcz hódításai azonban letörülték a szerelem hódításait az arczról; a mint láthatod, arczom keresztül-kasul van vagdalva sebhelyekkel; mert azon férfi, ki e nőt elvette, én vagyok.
Béldi a meglepetés kiváncsiságával kezde figyelni a basára.
– Én e nőt mindvégig hódolattal szerettem, folytatá a basa. Ez te előtted furcsán fog hangzani egy török szájából; hanem úgy van. Sem több nőt, sem rabszolgálót nem tarték mellette. Egy fiam van tőle, a kire büszke vagyok. Most oly élin állanak ügyeim, hogy vagy csodákat kell elkövetnem Isten segélyével, vagy elvesznem a harczban. Azt tudod, hogy Mahomed vallása nagyon ajánlja a csatatéri halált, arra én nem sokat gondolok, hanem eszembe jut nőm, ki ha engemet és fiát el találja veszteni, a legkétségesebb helyzetben maradand. Törökországban üldözni fogják azért, mert keresztyén maradt, Erdélyben azért, mert törökhöz ment nőül. Ott az én rokonaim, itt az övéi. E végett jöttem hozzád egy kéréssel. Téged becsületes embernek hallottalak emlegetni, nődet is derék asszonynak. Fogadd nőmet családod körébe. Annyi vagyont hagytam neki, hogy terhedre nem leend; csupán védelmedre lesz szüksége. Ha ezt megigéred, számolhatsz örök időre barátságomra és hálámra s parancsolhatsz kardommal, vagyonommal és életemmel, – azon esetben, ha megmaradok.
Béldi megszorítá a basa kezét.
– Hozd nődet ide, monda biztatóan, én és nőm mint testvérünket fogjuk őt tekinteni.
– Csak mint testvért ne! tréfálkozék Kucsuk. Nálatok a testvér szó azt jelenti, a mit nálunk az ellenség. Tehát elhozhatom őt?
– Szívesen látandjuk, szólt Béldi s parancsot adott csatlósainak, hogy a basa kisérőit vezessék vissza Tatrángig s onnan fáklyavilággal hozzák föl a basa hintaját.
Kucsuk megizente, hogy Feriz bég is feljőjjön.
Béldi ezalatt bemutatta Kucsuk basát nejének, s nem kis örömére szolgált, midőn neje a basa feleségéről úgy emlékezék, mint egyikéről ifjúkori barátnéinak, kit viszontláthatni természetes kiváncsiság és öröm ösztönzé.
Néhány óra mulva megérkezék a hintó, begördülve nehézkes fogatával a négyszögkövekkel kirakott várudvarra; Feriz bég lóháton kiséré.
Béldiné a lépcsőkig lefutott a basa neje elé s a mint az kiszállt hintajából, örömsikoltva fogadta:
– Katalin! Ismersz-e még?
A hölgy szintén ráismert Béldinére s azzal a két barátné egymás karjaiba rohant, összevissza csókolózva s kölcsönös hizelgésekbe törve ki, «hogy megszépültél, mily délczeg asszony lett belőled!» stb. stb.
– Nézd, ez itt fiam! szólt Katalin Feriz bégre mutatva, ki lováról leszállva, gyermekes gyöngédséggel sietett anyjához csatlakozni.
– Oh mily gyönyörű fiú! szólt Béldiné elragadtatva s a szép rózsa-arczú gyermeket magához szorítá, összevissza csókolá.
Ha tudta volna, hogy az nem gyermek többé, hanem hadvezér!
– Oh de nekem is vannak gyermekeim, szólt Béldiné, édes versenyzésével az anyai érzetnek. Látni fogod őket. Tud fiad magyarul?
– Magyarul? szólt Katalin, szinte sértett önérzettel. Egy magyar nő gyermeke, hogy tud-e magyarul? Ilyet csak kérdezhetni is?
– Annál jobb, szólt Béldiné, úgy a gyermekek is hamar meg fognak ismerkedni egymással. Mert ti a mi családunkhoz fogtok ezentúl tartozni. Férjeink már elvégezték egymás között s mi annak igen fogunk örülni.
A kedves eleven házi nő azzal átölelte barátnéját és Feriz béget kézen fogva felvezette családi körébe, folyvást csevegve egymással s ezer kérdést és feleletet téve egymáshoz.
A kis női teremben vigan lobogott a kandalló tüze; nagy nehéz virágos selyemfüggönyök sötétíték el a falakat; kis elefántcsont asztalon pompás álló óra ketyegett, czifrázatai ragyogtak rubintól és chrysoprastól; a terem hátuljában dagadozó kerevetek kinálkoztak, metszett buzavirágszín bársonynyal bevonva; a középen levő kerek asztalon, melyről himzett persa szőnyeg omlott a földig, nehéz massiv ezüst karos gyertyatartó állott, syrent ábrázolva, ki mindkét kezével egy-egy szál viaszgyertyát tart magasra.
A csinos fehérmárvány kandalló előtt álltak Béldiné gyermekei, a nagyobbik Zsófia, egy tizennégy éves felnőtt leányka, finom alakzattal, szemérmetes arczczal, a tüzet látszott rendezni. Haja még egész gyermekesen volt két tömött tekercsbe fonva hátul s csaknem sarkig ért le kétfelől. E leány lett később Wesselényi Pál felesége.
A másik gyermek, – egy négyéves leányka, nénje lábainál térdel s füstölő virágokat szór a tűzbe. Ezt Arankának híják; nevét hajfürtein viseli, melyek aranyszőke csigákban hullanak le kis gömbölyű vállaira; eleven arcza, szemei, kezecskéi szüntelen mozognak, nénjének akadékoskodva, s fel-felkaczag ártatlan kedélylyel, ha nénje haragudni akar érte, a mi annak természetesen nem sikerül.
A két gyermek, lépteket és hangokat hallva az ajtóban, fölrezzen, a nagyobbik látva, hogy idegenek jőnek, ruháját igyekszik helyre simogatni, míg Aranka lármásan szalad anyja elé, s annak térdeit átölelve, nevetően néz föl gömbölyű arczával reá.
– Ezek meg az én gyermekeim, monda Béldiné benső gyönyörrel.
Katalin megölelte a nagyobbik leányt, ki félénken hagyta homlokát megcsókoltatni.
– Hát öcsédet? őt is meg kell csókolnod, a kis Ferizt, szólt Béldiné s összetuszkolta a két tétovázó gyermeket, kik alig merték ajkaikat egymáshoz értetni. Zsófia fülig elpirult utána, s kifutott a szobából, s azon este nem lehetett rávenni többet, hogy mutassa magát.
– Oh te szemérmes nebántsvirág, kiálta utána kaczagva Béldiné; bezzeg Aranka merészebb náladnál. Ugy-e kis leányom, te meg mered csókolni Feriz bácsit?
A kis leány feltekinte a gyermekre s anyja köntösébe kapaszkodva, hátrahuzódott, de nagy sötétkék szemeit azért le nem vette róla. Feriz bég is, mintha egyszerre eszébe jutott volna, hogy hisz ő katona! bátran odatérdelt a kis leányhoz s azt magához szorítva, annak gömbölyű fényes arczára egy határozott csókot nyomott.
Aranka ezen átesve, hamar készen volt az ismeretséggel; leültette egy zsámolyra a kandalló mellé a török bácsit, s ölébe dülve, elkezdett tőle mindenfélét kérdezgetni, a mit látott rajta kardmarkolatától turbánja forgójáig.
– Hagyjuk játszani a gyermekeket, szólt vidám kedélylyel Béldiné s őszinte nyilt örömmel vitte barátnéját ki az erkélyre, mely a nő oldalszobájából a tatrángi völgyre mutatott kilátást, melyen végig ömlött most a hold világa.
Itt a két hölgy, – mialatt a férfiak komoly dolgokról értekeztek s a gyermekek játszadoztak, bizalmas beszélgetésbe eredt, mi annyi kellemmel szokott birni a fiatal hölgyek előtt, kik egyedül érzik magukat, s kivált, a kiknek annyi kérdeni és felelni valójuk van, mint ezeknek.
Kucsuk basa neje, középtermetű izmos, erőteljes nőnek látszék, domború keblén, széles vállain megfeszült a selyem kaftán, mely karcsú derekán aranyfonalas sárga övvel átszorítva, kissé hosszabban nyúlt alá a szokottan viselt török női kabátoknál, alig engedve láttatni a piros selyem bugyogó ránczait, melyek kisded sárga papucsaira omoltak. A délczeg nő arcza kissé szokatlanul erős kifejezéssel birt; arczszine a leghevesebb véralkatra látszott mutatni; sűrű szénfekete szemöldei középett csaknem össze voltak nőve, s tekintete szinte égetett; a feltolakodó vér a legkisebb hevületnél kidomborulni kényszeríté ragyogó arczát, s ilyenkor forró piros ajkai szinte megcsattantak, s finom orra rózsaszín czimpáin látható volt a lehellet és vér lüktetése.
Béldiné maga mellé ültette őt s kezét megfogva bizalmasan, félenyelgéssel kérdé tőle:
– Tehát férjednek nincs rajtad kívül több neje?
Katalin felkaczagott, némi futó árnyalatával a neheztelésnek.
– Azt gondolod, hogy egy magyar nő azért megy nőül törökhöz, hogy annak rabszolgálója legyen? Oh, férjem engem nagyon szeret!
– Elhiszem, Katalin, de ez tinálatok szokás.
– Mi nálunk? Hisz én nem vagyok török.
– Hát micsoda?
– Keresztyén reformata, mint te. Reformatus pap esketett össze férjemmel is, tisztelendő Biró Márton uram, ki Konstantinápolyban számüzetésben él s kinek férjem köszönetül Perában parochiát alapított, hová az erdélyi urak s az ott lakó magyarok isteni tiszteletre járhassanak.
– Ah! Férjed tehát nem üldözi a keresztyéneket?
– Épen nem. A török azt hiszi, hogy minden vallás jó és mind az égbe vezet, csakhogy a magáét tartja legjobbnak s a legmagasabb égbe vezetőnek. Férjem pedig kitünően jószívű és felvilágosult a többi között.
– Hát akkor miért nem vetted őt rá, hogy legyen keresztyénné?
– Minek? Tán azért, mert a költők rendesen azon szokták végezni regéiket, mikben egy törököt belebolondítanak egy keresztyén leányba, hogy megkeresztelik s mentét adnak rá kaftán helyett? Hadd lássatok most már olyan kalandot is, a hol a nő követi férjét s az áldozza fel érte mindenét.
– Hisz igazad van, Katalin, de mikor ez még is oly különös, hogy keresztyén, magyar nőnek török legyen a férje.
– És lásd Béldiné: Isten még sem számíthatná nekem oly érdemül, ha férjemet megtérítettem volna hitünkre, minthogy hagytam annak, a minek született. Mint keresztyén renegát legfölebb egy széket foglalt volna el a templomban, míg így, mint egyike a legnagyobb befolyással biró basáknak, az egész Törökországban levő keresztyének sorsát oly kedvezővé tette, hogy más országokból, mint az igéret-földére, úgy tódulnak át a határon a keresztyének; sokszor, midőn a hadi zsákmányból kikapta neki járó nagyszerű részletét, nekem csak egy hosszú levelet adott át, melyre azon fogoly hazámfiainak nevei voltak fölírva, kiket a rabságból nagy pénzen kiváltott. Egész roppant kincsét e czélra költötte. S lásd, kedvesem, e nevek olvasása kedvesebb volt nekem Kelet legszebb igazgyöngyeinek látásánál, miket férjem ez összegen bizton megvehetett volna, s ezen tette magasabbra emelte őt előttem, mintha a zsoltárokat mind könyvnélkül tudná énekelni. És ő nem is azon ember, a kitől azt lehet várni, hogy hitét megváltoztathassa: – akár embernek, akár Istennek adta azt; – ha ő le tudná esküdni vallását, nem tudnék hinni szerelmének; mert akkor megszünt volna önmaga lenni: a kinek én ismerem, a kinek én szeretem: férfi, a ki ha egyszer kimondott valamit, a mellett megáll, hátra nem lép, meg nem indul, – sem a halál iszonyától, – sem az asszony könnyeitől.
Béldiné átkarolta barátnéját, annak kigyulladt arczát megcsókolva.
– Igazad van, Katalin. Minket előitéleteink gátolnak magasabban gondolkozni a mindennapinál. Igaz, hogy a szerelemnek is van hite, vallása; de hát hazád? nem gondoltál hazádra soha?
Katalin büszke önérzettel emelkedett föl helyéről s megszorítá barátnéja kezét.
– Biztosítson a felől, hogy hazámat szerettem, az: hogy most föláldozom érte férjem és fiam életét, kiket ez órában tán utoljára látok.
Béldiné arczáról az látszott, hogy nem fogta fel barátnéja szavainak értelmét, s Katalin már épen hajlandó volt azokat kimagyarázni előtte, midőn az udvarszolga jelenté, hogy az urak rég az ebédlőben vannak, a felhordott estebéddel csupán a hölgyekre várnak.
Béldiné ezzel vígan, kellemteljesen karonfogá barátnéját s átvezeté őt a terembe; a két gyermek is annyira megbarátkozott egymással, hogy Aranka Feriz bég ölében hagyta magát a terembe átvitetni, gyermekes negédességgel játszva az izmos fiú turbánjának drágaköves boglárával.
Az asztalnál a háziasszony mutatta ki mindenkinek a maga helyét, az asztalfőhöz ültette Katalint, jobbjára a basát, balján maga foglalt helyet, az asztal végén ült a házigazda. Feriz és Aranka egymás mellett, Ferizzel átellenben egy üres szék maradt, Zsófia helye, ki szüntelen talált ürügyet az asztaltól távol lehetni. A tizennégy éves leánynak már megsugták sejtelmei, hogy itt pirulnia illik.
Katalin látva, hogy férje elé nagy ezüst boros kanta van téve, hirtelen megcserélte azt a maga előtt álló metszett kristály palaczkkal, melyben tiszta forrásvíz ragyogott. Béldiné észrevette azt s kérdőleg függeszté a zavarban látszó nőre könnyelmű szemeit.
– Nem szokott bort inni, – mentegetőzék Katalin; – árt neki, különben is nagyon heves természetű.
Kucsuk elmosolyodva vonta ajkaihoz Katalin kezét.
– Mit szépíted a dolgot? mért nem vallod meg, hogy nem iszom bort, mert az Alkorán tiltja, mert török vagyok.
Béldi megcsóválva fejét, tekinte feleségére, s hogy más tárgyat adjon a beszédnek, az egymás mellett ülő gyermekekre mutatott.
– Úgy látszik, Kucsuk basa, fiad már egészen megszokott nálunk. Meglásd, mire visszajösz, milyen magyar fiút növelünk belőle!
Kucsuk és Feriz egyszerre valami büszke tekintetvillámmal néztek egymásra s azután mindketten Béldire.
A gyermek arcza egyszerre elváltozott, s e pillanatban apjáéhoz kezde hasonlítani, ugyanazon kemény szemszögezés, azon merész hátratartás, azon büszke homlokemelés.
– Beszédedből azt kezdem érteni, szólt Kucsuk kemény hangon: mintha te azt hinnéd, hogy én fiamat csak azért hoztam magammal, hogy itt hagyjam.
– Hisz tán csak nem viszed e gyermeket magaddal a csatába?
– Gyermeket? Ő négyszáz lovas spahi parancsnoka, már háromszor volt ütközetben, két lovat lőttek ki alóla, s a legközelebbi harczon seregem balszárnyát fogja vezényleni!
Béldiék csodálkozva kezdének a gyermekre tekinteni, ki észrevéve a rászegzett pillantásokat, még egyszer oly büszke kinézést igyekezett magának adni.
– De kegyelmed legalább fia mellett fog lenni a harczban? kérdezé Béldiné átható aggodalommal.
– Épen nem. Én a derék-sereget vezénylem. Ő is végzi a maga dolgát. – Ily idős koromban mint ő, én már sebhelyet hordtam az arczomon. De reménylem, hogy ezuttal ő sem fog a nélkül visszatérni.
– De ha kardra kerül a sor, s ő a viadalba talál keveredni? kérdezősködék tovább aggódva Béldiné.
– Akkor harczolni fog, a hogy illik, kiálta Kucsuk végig pödörve bajuszát, mely ismét egyszerre helyre kunkorodott.
– Ah! gyenge ő még arra, hogy férfiakkal küzdjön; – szólt Béldiné sajnálkozva.
– Feriz! kiálta fiára Kucsuk, emelj le egy kardot onnan a falról, s mutasd meg barátinknak, ha meg tudod-e azt forgatni úgy, miként valaki más?
A fiú fölugrott helyéről, s a falra aggatott fegyverek közől bizakodó büszkeséggel nem kardot, hanem egy nehéz buzogányt emelt le, s azt legvégén megmarkolva, kimeresztett karral oly könnyűséggel forgatá meg maga körül, mely akármi férfinak is becsületére válandott. Az általános csodálkozás hangjai jutalmazák erőmutatványát.
– Terengette magyarba oltott törökje! kiálta föl meglepetve Béldi; – nem hiába lopták ennek az anyját. Te Kucsuk, add nekem azt a fiút.
– Szivesen. Add te nekem leányodat.
– Melyiket? Válassz.
– Azt, a melyik mellette ül! épen neki való lesz, mire megnő, s akkor lesz mindkettőnknek fiunk is, leányunk is.
Béldi jókedvűen fölkaczagott, a két nő egymásra mosolyogva, Kucsuk basa elégülten tekinte fiára, ez pedig kirántá turbánja mellől kócsagos forgóját, s leszakítva róla a drágaköves boglárt, mely Arankának legjobban megtetszett rajta, oda nyujtá azt a leánykának nagylelkű galanteriával. A gyermek csak félve mert hozzá nyulni a nagybecsű ajándékhoz, melynek sem anyagi, sem jelképes értékét még akkor sejteni sem tudta, s azután meg, hogy egyszer elvette, le nem tette volna azt kezéből.
Szülőik egyszerre úgy elhallgattak. Arczaik mosolyogtak és szemeikben méla komolyság ült.