JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXXIV. KÖTET

FELFORDULT VILÁG * ÉSZAK HONÁBÓL

A DEBRECZENI LUNÁTIKUS

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

FELFORDULT VILÁG

*

ÉSZAK HONÁBÓL

*

A DEBRECZENI LUNÁTIKUS

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

FELFORDULT VILÁG

EGY FARSANG AZ ALFÖLDÖN.

Néhány évvel ezelőtt, vizkeresztnapján reggel, négy szatmármegyei fiatal ember összeszólalkozott bizonyos nemes versenyzésre. A verseny feladata ebből állott: farsang első napján elkezdeni Szinyér-Váralján a tánczot; abban kivilágos kivirradtig helytállani; – akkor felülni a csöngős szánra, áthajtani Szamostelekre, ott is tánczba virradni meg s reggel ismét menni tovább Aranyosmegyesre, ott is folytatni a dáridót, azzal megint egy faluval odább, fel Ugocsának, Beregnek, Zemplénnek, onnan lekerülni Szabolcsnak, Biharnak, végig vigadni mind a hat vármegyét egy csepp kipihenés nélkül.

A verseny szabályai voltak ezek: egy ismerős házat el nem kerülni, a hova a négy közül valamelyik betérni óhajt, egy tánczot sem hagyni kezdeni négy közül másnak, s nem végezni előbb mint más. Minden toasztot elfogadni s soha egy csepp bort nem hagyni a pohárban. Egész farsangon át nem aludni ágyban, hanem csak a szánban fekve, a míg egyik falutól a másikig utaznak; – és végre előfordulható kalandoknál, mint például párbajok, szerelmi cselszövények dolgában, fidéliter egymás segítségére lenni; hasonló eseményeknek is igen gyorsan kellvén végrehajtatniok, miután egy faluban egy napnál tovább időzni nem szabad.

A négy ifju közül, kik ez elmés versenyt megkezdték, egy kidőlt már Tisza-Ujlakon: tüdőgyuladást kapott és két nap alatt belehalt. Ez nem volt életrevaló ember.

Egy második megszökött a társaságtól a mándoki lakodalmon; ennek örök életére hitvány, gyáva ember lett a neve: nem is mert többet a világ elé jőni, hanem hazament Gödényházára és soha ki nem mozdult onnan többé.

Kettő kiállta a versenyt, s végigtánczolta mind a hat vármegyét, mind a hét farsangi hetet, nappal utazva hófuváson, vizöntésen keresztül, rázós szekéren, hengerbuczkás szánon, éjjel tánczolva, poharazva, szerelmes asszonyt ölelve, férjekkel verekedve, apák elől futva.

Olyan hire volt már a két utazónak az alföldön, mint a tatárjárásnak.

Úgy beszéltek róluk, mint valami mesés tüneményről, melyet nem hisz az ember, a mig nem lát, de mégis odább mondja, a mit hallott róla s tesz is hozzá, ha helyén találja.

A farsang utolsó hetében járt már, s a közelgő bőjt neszére sietett mindenki vigadni; Béltek, Erdőd, Majtény és Királydarócz mind készült a dáridóhoz; a mit nehezített az a körülmény, hogy a két utazó tánczos lefoglalta Nagy-Károlyban az egyetlen czigánybandát s maga hordozza magával, lehetetlenné téve másutt beültetni a vigalmat, mint a hova ők viszik azt.

Az volt környékszerte az égető kérdés: hová fog ma betérni Borcz Adorján s Gábor Endre? Igy hítták hőseinket.

Mert a jöttüket megelőző hír épen nem rémite el senkit, sőt fiatal leányok és leányos anyák minden közeledő száncsörgésnél önkénytelen gondoltak reájuk, s inkább öröm volt, mint ijedtség, ha azt mondták magukban: «hátha ők jönnek».

Psychologok nevezhetik ezt a veszedelmes iránti kiváncsiságnak, a különczök iránti szokásos érdekeltségnek, az együgyűbb emberek azonban arról fognak beszélni, hogy Borcz Adorján a gazdag rózsapallagi birkás fia, a kiről az a hír, hogy millioma van készpénzben, s a mellett Adorján eszményi szépség egy férfiban, s hogy ilyenformán nincs mit csodálni rajta, ha látogatását inkább óhajtják, mint rettegik. Azt a boldog illusiót pedig ki akarná elvitatni fiatal lánykától, mely az egész szépnemmel közös, mely szerint egy férfi, ki tíz hölgynél csapodár volt, a tizenegyedikhez hű fog lenni, s ilyen tizenegyediknek ki ne hinné magát.

Borcz Adorjánt minden dévaj adoma, mit felőle a hír titok fejében kikürtölt, csak annál érdekesebbé tette. Azt mondták róla, hogy genialis, originalis fiu.

Kevesebb figyelem jutott versenytársának, Gábor Endrének, a kiről mindössze annyit volt szokás tudni, hogy igen erős ember, iszik bort ellenőrizhetlen mennyiségben a nélkül, hogy valaha meglátszanék rajta; akárhány poharat kiürített, soha sem garázdálkodik, s akárhány szép asszonynyal és leányfélével tánczolt, egyre se mosolyodik el, sem azontul egy szót sem szól hozzá, csupán egy elméssége van, mikor már nagyon jó a kedve; mely abból áll, hogy a kiivott üveg poharat megeszi jó barátságból. Különben az esztendő három szakában otthon ül a jószágán és tüzesen gazdálkodik; napokig nem iszik egyebet tiszta víznél, hanem a mint a tél beáll, akkor olyan tizenhárompróbás korhely lesz belőle, a kin senki túl nem tesz az Érmelléken. Mikor kitavaszodik, ismét visszatér józan munkájához.

Ezzel egyébiránt csak a kósza mendemondák vannak előadva; a mikre, mint tudjuk, nem sokat kell építeni…

A farsang három utolsó napját hazánkban is, úgy mint másutt, vigan szokták eltölteni minden háznál; ilyenkor akármely faluban, akármelyik nyitott kapun hajtasson be a vendég, bizonyos lehet felőle, hogy jókedvű társaságot talál együtt. (Legalább még eddig így volt; már nem tudom, hogy ezután hogy lesz?) Az embernek van jó barátja, jó ismerőse, azt meghivja, bánatát, gondjait kicsukja az ajtón erre a kis időre, borát csapra üti, hadd folyjon; panaszát szélnek ereszti, hadd fogyjon; ugyis rövid a farsang, ugyis hosszú a bőjt, mért ne vigadnánk, a mikor lehet?

A Nagy-Károlytól a Szilágyságba vezető úttól félretérve, találja az ember gróf Somlyóházi pusztáját. Nehány ezer holdnyi jókarban tartott birtok, melynek szántóföldei, kaszállói két erdős hegy közötti völgyben feküsznek; a völgyet patak szeli keresztül, mely alantabb malmot hajt, a patak maga az uradalmi kert közeléből ered, mely gyümölcsös és fenyvesből áll, s melynek örökzöld fenyői mögül regényesen emelkedik ki a domboldalba épitett urilak, hátul fehér tetejével.

Az urilak két szárnyra van osztva; egyik a grófi család számára van fentartva, a másikban lakik a tiszttartó.

Málai Máté régi hivatalnoka a családnak; ő is ott nevekedett gyermekkorától fogva a Somlyóházi családnál, feleségét is onnan vette el, ki ott számtartó leánya volt; a mostani gróf öregapja volt a násznagyuk, ő maga volt egyetlen leányuk keresztatyja; ha ők mentek Kolozsvárra, a gróf házához kellett szállniok, meg nem engedte, hogy máshová menjenek; ha a gróf jött Somlyóházára, néha cselédet sem hozott magával, hanem meginvitálta magát ebédre, vacsorára a «mámikához». Ha Máté uram jött hozzá, akárhány uri vendége volt a grófnak, csak úgy beszélt vele, mint jó ismerősével, s nem volt a grófnak sem jó, sem rossz állapotja, a miben Málai uramnak részt ne lett volna szabad venni. Mind a két fél megszokta egymást úgy tekinteni, mint összetartozó részt, melyet a parancsolás és engedelmeskedés elve helyett valami nyugalmas egymástértés kapcsa tart össze; mely a két férfiról nemcsak a két nőre, de egyuttal a két leányra is átszármazott.

Ebből azonban nagyon hibásan következtetné valaki, hogy gróf Somlyóházi valami nagyon könnyen hozzájárulható férfi, s másfelől Máté urat hiába képzelné valami nyájas, szelid, magát kedveltető embernek; sőt inkább a gróf arról ismeretes, hogy a kényességig válogatós az emberekben, olyas valami criticus a közéletben, a ki nemhogy a népszerűséget hajhászná, de még nagyon is meg akarja érdemeltetni az ő barátságát; a tiszttartó pedig épen egy morózus, kedvetlen, mogorva férfiu, a ki soha életében senki fiának egy bókot nem mondott.

A tiszttartóéknál nagy ünnepélyre készültek farsang utolsó napján. Ezüstmennyegzőjük napja volt ez, huszonöt békében és szeretetben eltöltött év emlékünnepe. Estig sok vendég jött össze a vidékről és még többre vártak, a mit bizonyított a ház éber előörsének résenléte.

Hogy ki volt ez a ház éber előörse? azt majd mindjárt elmondom.

Az urilak még a régi franczia modor szerint épült, mely Mária Terézia ideje alatt nálunk is széltére divatba jött; a tágas udvart magas kőfal keríté, rácsosan rakott téglákból, minden két ölnyire egy párkányzatos kőoszlop, annak a tetején pedig sorban rococo Amor alakok, kiket a becsületes kor szeméremtudó erkölcse fertelmes bő zubbonyokba és puliderekbe öltöztetett; némelyiknek a háromszegletű kalapot is feltette a fejére, s a haját hátul szalagos csapba fonta.

Hanem hát már ezeken a kis Amorkákon sajnálkozni késő, bekormozta azokat már az idő annyira, hogy rájuk sem ismerhetni többé; a falu felőli kerítésről egy pár le is kivánkozott, s azoknak a helyei üresen maradtak.

Egy ilyen üresen maradt szobortalapzat pedig különösen kinálkozó hely arra nézve, hogy mikor a tiszttartó urék vendégeket várnak, olyankor a ház éber előörse Dráva, oda felugorjék és onnan vigyázza meg a vendégek közeledését; majd az egyik, majd a másik fülét emelve fel magasra, hegyesre, a mint magában gondolkozik: talán jobbról, vagy talán balról jön valaki? néha csüggedten eresztve le mind a kettőt; – sehonnan sem jőnek. Eszébe jut, hogy talán eltévedhettek valamerre, nem találnak ide, akkor felnyujtja a nyakát, nagyot üvölt, mintha toronyőr adna jelt a tévelygő vándornak: «erre tartson kentek!» s aztán hallgatózik: mi eredménye lett figyelmeztető szavának? Valamit neszez; balfüle egyenesen áll az ég felé, mintha drótra volna huzva; azzal leugrik oszlopállványáról, nyargal be a pitvarba, megáll a konyha-ajtóban, s nagy örvendve csahol be rajta: jőnek már! itt vannak a falu alatt! azzal megint vágtat vissza classicus őrhelyére, most már egyre fujja a lármakürtöt (már a milyen lármakürtje tudniillik egy kutyának van), bámulatos kötéltánczosi ügyességgel forogva körül az oszlop tetején, melyen épen csak a négy lába fér el. Most már nem csak hallja, de érzi is a közeledőket. Meg tudná mondani, hogy kik jőnek? Azután csodálkozva látja, hogy a pitvarból még sem siet senki az érkezők elfogadására. Talán nem értették, a mit bejelentett, talán nem szólt elég világosan? újra benyargal a pitvarba, ott a szemközt jövő tiszttartónét majd hanyattdönti, az jót húzna a hátára, ha volna mivel; «czoki, ördög beléd!» e siker után kötelességének ismeri a bundás előörs jó meszszire eléjük nyargalni a közeledőknek; a száncsörgés már jól hallik; Dráva két percz alatt találkozik velük; hangos szemrehányásokat téve nekik, hogy hát ilyen soká kellett jőni? már most csak utánam! ismét előre szalad, hogy megmutassa nekik az utat; sokkal elébb odaér a kapuba, mint a szán, megint visszafut hozzájuk; ej be lassan tudnak mászni! azzal mintha ő volna a diadalmenet kengyelfutója, egy bak-arasznyira a lovak orra előtt rugtat be az udvarra, s ő az első, a ki a megérkezett vendégek nyakába ugrik, még nehezebbé téve nekik a bundát; hogy azok elmennek, a kocsissal kezd fraternizálni, olyanokat ütve a csizmaszárára a farkával, hogy az majd leesik a lábáról; végre a lovakkal köt barátságot, s hogy azokat is kifogják, végig hengergőzik ott a jó puha hóban, kényelmesen elnyujtózva benne. Több vendéget nem vár.

Az embernek azonban nem adott a természet ilyen gyorsan felismerő ösztönt, tiszttartóné asszony sokáig nézegette összevissza az érkezőket, de rájuk nem ismert addig, míg hangjukat nem hallá, annyira el voltak álarczozva bundákkal, sipkákkal és a bajuszukra ragadt zuzmarával.

– Kellünk-e asszonynéném? szólt az egyik bundás férfi, téli keztyűjével végighárítva szakállát.

A tiszttartóné ekkor ismert csak rájuk.

– Hát ti vagytok azok? Oh ti országos semmirekellő gazemberek!

Azzal fülön fogta az országos semmirekellő gazembereket, s megcsókolá ábrázatjaikat jobb és balfelül, nem törődve szakállaik jégcsapjaival.

– Mi az ördög hoz benneteket ide, ti csavargó országháborítók? Ti világ bolondjai, ti; forgós teringette ostoba ficzkói! – Azután megint megölelte őket. – No az ugyan szép volt tőletek, hogy útba ejtettetek minket. Gyertek hát be! Megfagytatok úgy-e? Lélek gázolta kópéi!

Azzal jót ütött széles tenyerével hol az egyik, hol a másik hátára, úgy terelte őket befelé, folyvást szidva mind a kettőt, mint a bokrot.

Azok pedig egyre nevettek.

– De iszen, szól az elébbi hang gazdája, nem így akartunk mi ide behajtatni, hanem muzsikaszóval; de a helmecziek elátkoztak bennünket, hogy a czigányaink szánja a falu végén összetörött; gyalog jőnek utánunk a rajkók; de azért itt lesznek mindjárt.

Ez alatt a konyhába értek; a tiszttartó lakosztálya azon régi jó szokás szerint levén berendezve, miként a konyhán kellett a szobákba menni; ez volt az első a háznál, első és legtekintélyesebb lak: a háziaszszony dolgozó szobája; nem a mostani bűzterjesztő, takaréktűzhelyek konyhája, hanem az ősi egészséges tűzhely, lángoló kemenczéjével; pattogó fahasábok a vaskutya lábán, nyárson forgatott malacz pirul mosolyogva egyfelől a tűznél, másfelől tojáshabbal kenegetett dorongosfánk; a nagy öblös fazekakban irigységébresztő töltött káposzta buzog, a széles lábasokban pedig valami jó főhet, mert ugyancsak meg van rakva alja is teteje is menyecskeszemű parázszsal, a nyitott kemencze fris kalácsillattal árulja el e nap titkait, a házi kisasszony egy kicsit haragos, bizonyosan fánkot süt és ha beszélnek hozzá, nem kelhet a tészta, egy másik kisasszony pedig épen kétségbe van esve, mikor olyan szép tengeri nyulat készített szitán keresztül nyomott irósvajból, olyan volt a szőre, mint az igazié, szemei is voltak mazsolaszőlőből, aztan valaki a tűzhöz közel tette s fél fele elolvadt.

El innen, férfiak! csak be a szobába. Nincs itt ilyenkor senkinek semmi keresete. Tiszttartóné asszony bekergeti szidott vendégeit az előszobába, ott leszed róluk bundát, sipkát, télikeztyüt, a míg rendes emberformában lehet őket látni.

Ez a két hires, hat vármegyét végigtánczolt korhely.

Borcz Adorján halvány arczán, fáradt szemein nagyon meglátszanak az álmatlan éjek nyomai; azt mondják, szép ember; így, a hogy most itt áll, senki sem venné azt rajta észre; fekete bajusza, szakálla, hanyagul összevegyülve, beesett szemeire lomhán roskadnak le szempillái, sötét szemöldei ránczokat huztak homlokára; alakja már csaknem ferdén áll a lankadtságtól, vállai előre roskadva, egyik lábával a másikba botlik, ha lép, ha egy perczig megáll, térdei előre csuklanak.

Még eddig hangját sem hallatta, mindig versenytársa beszélt a házi asszonynyal.

Emezen nem látszik meg semmi viszontagság; száraz, csontos ember, magas, szikár alak; arcza becsületes, nyilt, és nem igér többet, mint a mennyi a fejében van; bajuszáról s szakálláról nem érdemes beszélni, olyan ritka.

Senki sem mondaná róluk, így rátekintésre, hogy az egyik a környék Adonisa, a másik maga Hercules.

A tiszttartóné nagy gonddal tisztogatá le vendégei ruhájáról a bundaszőrt; tisztességesen jelenjenek meg a többi vendégek előtt, mert szép társaság van együtt, a kik majd megnézik az embert.

– Visszanézzük őket, tréfálkozék Gábor, mert mi meg leánynézőbe jöttünk ide.

– Leánynézőbe, ide? kiáltá egyszerre haragosan a tiszttartóné. Sodrófát ti nektek, nem leányt! Az utolsó szolgálómat sem adnám nektek, azért, ha ezer köröszt buzád terem is, s ennek a másiknak meg milliom forintot ad is az apja. Való is ti nektek tisztességes hajadon!

– Mond valamit, asszonynéném; magam is gondoltam rá, hogy nem vagyok én oda a kisasszonyok közé illő. Hadd menjen be csak Adorján a szálába, ő tud németül is, majd én csak kinn maradok a konyhában.

– Maradsz biz a pokolban! Kellesz ott most nagyon. Nincs még ott semmi megsülve.

– De bizony valami csinos kis leányt sejtettem meg ott a tűzhely mellett.

– No félbolond! nézd el nézd! Tán soha se láttad életedben? Az én Eszterem az, te málé!

– Igen az egyik; de a másik?

Tiszttartóné asszonyom itt felemelé tekintélyes ujját s úgy tett vele öcsémuram orra előtt, mint az óra ketyegője.

– Az a másik nem ebfogra való. Azt nem a kentek számára nevelték, dominus Kocsma de eadem uraimék; azért attól csak siccz! mert ott a körmére ütnek az embernek.

– De már azt meglátjuk! A czimbora egy lépést tett a konyhaajtó felé; termetes tiszttartóné asszonyom azonban gyorsan útját állta s félrelökte onnan:

– Czoki kurta! az a leány a grófkisasszony.

A czimbora meg is hökkent e szóra egy kicsinyt, meg nem is akarta hinni.

– Hát hogy van az itten?

– Hát úgy van itt, hogy itt van. A gróf okos ember. Mikor a grófkisasszonyt kinevelték a mindenféle nevelők és professorok, akkor azt mondta a gróf: «leányom, tudsz angolul, francziául, tudsz festeni, zongorázni, énekelni; és azért még sem tudsz semmit, mert nem értesz a gazdasághoz; azt sem tudod, miből lesz a laska? nem tudsz az uradnak egy szája izére való ebédet megfőzni, ha kivánja; nem érted a háztartás ezer meg ezer apró titkát, anélkül pedig veszedelmére vagy annak, a ki valaha elvesz, akármilyen gazdag ember legyen is; azért már most eredj ujra nevelő-intézetbe az én somlyóházi tiszttartónémhez, ott mindent megtanulhatsz.» Meg is tanul a lelkemadta mindent, s fogadom, hogy esztendő alatt olyan gazdasszony válik belőle, hogy megcsókolhatja a lábai porát a ki férjhez veszi. Azt pedig jól tudja a gróf úr, hogy a somlyóházi tiszttartóné mellett jó helyen van akárki leánya, mert jobban megőrzi az őtet, mint a bécsi madám! – No hát mars előre.

Az ifjaknak be kellett érni a magyarázattal, vagy hitték, vagy nem, mert a tiszttartóné galléron ragadta őket s ellenállást nem türve, betolta a szomszéd terem ajtaján, honnan a többi összegyült vendégek meleg zaja hangzott elő.

Hajh, másforma világ volt az!

Én nem tudom, vérünkben van-e, vagy a levegőben; átok-e rajtunk, vagy végzetes nyeremény? mi nem tudunk valamit, a mit még apáink tudtak: – nem tudunk mulatni többé.

Most ha összejövünk egymással, vagy czivakodnunk kell epegerjesztő tárgyak felett, vagy előveszszük a politikát s versenyezünk abban, hogy melyikünk tud szomorubb conjecturákat felállítani úgy is bekövetkezendő bajok felől? vagy ott ragadunk a kártyaasztalnál; legjobb esetben tánczolunk s nézzük: más hogy járja a bolondját.

Az a kedélyes, egymással megelégedő mulatság nem található többé, a mihez nem kellett sem kártya, sem zene, sem politika, sem szép asszonyok, mégis reggelig elvigadott rajta minden ember, ifja és véne, s a következő esztendeig visszaemlékezett rá, milyen jól mulatott akkor!

Ki is ment az a divatból: zálogos játék, az anecdotázó öreg urak, az a jó nevető publicum, a ki minden tréfát olyan meleg kedélylyel fogadott, azok a vidám fiatal emberek, enyelgő leánykák; azok mind a mesevilágba tartoznak már; itt-amott falukon, kis városokban némi utóhangjaikra találni, de az sem úgy szól már, mint azelőtt. Okosabbak lettünk: – az a kérdés, hogy boldogabbak-e?

Mikor a két országos korhely előtt kinyitá tiszttartóné asszony a terem ajtaját, olyan nagy volt odabenn a víg zaj, hogy alig vette észre valaki bejöttüket.

A középső tölgyfaasztal körül állt egy csoport öreg úr és fiatal ember, vegyest; nem igen feszes öltözetekben; ki kabátban, ki mentében, ki meg attiladolmányban; valahány szem, mind egy köpczös öreg úr felé volt fordulva, a ki bizonyosan érdekes történeteket bocsátott közre, a hogy minden arcz nevetésre készült vonásaiból lehete gyanítni.

Az öreg úr molnárszinű hosszú zrinyi-dolmányt viselt, nagy ezüst filigrán gombokkal, széles zsinórzattal, hasonló színű magyar nadrágot és ezüst sarkantyús csizmát; galambfehér haja olyan sűrű volt, mint a kefe, és olyan apróra nyirva; gyakran végigdörzsölte rajta tenyerét, mikor beszélt, mintha úgy szikráztatná ki belőle az élcz villanykáit.

Bajusza épen olyan fehér volt az öreg úrnak, miként haja, arczának egyéb részét tisztán tartotta minden szőrtől a borotva, sima volt az és elevenpiros s mikor nem mosolygott is, úgy tetszett, mintha mosolyogna.

Harsány hangja kihangzik a hahotából; épen valami kalandját meséli, hogy ment végig nem rég Pesten a váczi utczán ugyanabban a molnárszin kabátban, nagy előernyős sipka a fejében, elefántcsontgombos nádpálcza a kezében; látta, hogy valami nyúzott képü gyanus ember egyre sandalog mellette. Azt hitte, hogy a zsebkendőjét akarja ellopni. Hát a mint este bemegy a szinházba, leül a második emeleti zártszékbe, felhúzzák a függönyt, kit lát előlépni a szinpadra? saját magát, azzal a hosszú kabáttal, azzal a fehér bajuszszal, azzal az ernyős sipkával és hosszú nádpálczával a kezében… «Az akasztófáravaló! Komédiás volt! Azért nézett úgy meg, hogy este kijátszon a szinházban!» Tán megharagudott érte az öreg úr? Dehogy haragudott, sőt elkezdett kaczagni és verte az öklével a támlát, hogy minden ember ő rá nézett; úgy kiabált: «én vagyok ott, a ki lelke van a komédiásának! én vagyok ott!» Még most is csorog a szeméből a köny, mikor ezt elmondja, úgy kaczag fölötte. A kik hallgatják is, mind kaczagnak; pedig így leirva nincs ennek semmi hatása; az a kedély kellett ahoz, az a boldog jó hangulat, hogy az ember úgy tudjon elbeszélni valamit és úgy tudjon nevetni rajta.

Egy távolabbi szögletben tisztes matrónák ülnek, kiket valami kitünő férfiú mulattat. Nem fiatal ember már, az ötvenesben jár; a hogy a száját tartja, az látszik belőle, mintha most is igen kellemetes embernek tartaná magát, s vonásaiból kitünik az erőködés mindenkinek valami szépet mondani; öltözete urias volna, bársony gallér nyakán és hajtókáin, mellénye vörös bársony, nyakában nagy arany láncz, újjain nehéz köves-gyűrűk, miket szüntelen igazgat; mikor valakivel beszél, mindig olyan közel hajol hozzá, mintha valami titkot akarna vele közölni, vagy sajnálná a szót, hogy azt más is megértse. Egy öreg asszonysággal látszik nagyon megakadva lenni, a ki a kabátja végső gombját megfogva, sehogy sem akarja őt tovább bocsátani, a min a többiek titokban nevetnek s integetnek szemmel az öreg asszonyságnak, hogy csak ingerkedjék még a foglyul esettel.

A teremben alá s felsétálgat egy fiatal hölgy; a szépség tökélyének volna nevezhető, ha a szépség felől csak a szemek adnának itéletet. Gyönyörű halaványbarna creolarcz, nyugtalan sötét szemekkel; két ajka együtt oly parányi, mint egy eperszem; termete mint egy antik szoboré; sem költő, sem művész szebb alakot nem kivánhat magának ideáljától.

Hanem van valami e szép alak minden vonásán, minden mozdulatán, a mi annak szépségéből levon; az, hogy meglátszik rajta: mennyire tudja ő, hogy milyen szép?

Hasonló azokhoz a szépségekhez, a miket a divatképeken látni. Akármilyen ideálkép legyen is azokon, az embernek nem megy ki a fejéből, hogy ez csak divatkép.

Egy fiatal, igénytelen ember látszik őt mulattatni, a kiről most nem sok mondanivalónk van. Azok közé tartozó, a kikkel az ember százszor is találkozik, míg egyszer feltűnnek. Meglehet, hogy azért igen derék és kitünő emberek. Meglehet, hogy ennél is az az eset; – majd meglátjuk.

A vidám, zengőbongó társaság közt bujdokolva csuszamlik néha keresztül egy kicsiny jelentéktelen alak; a ki még kisebbé törekszik magát tenni az által, hogy a fejét aláhuzza; majd boros palaczkokat hord az egyik szobából a másikba, majd a cselédekkel suttog; ha valaki a vendégek közül észreveszi s megszólítja: egyet mosolyog, de azt is csak félig, azzal csuszamlik odább, úgy kerülgetve minden embert, mintha üvegből volnának s félne, hogy összetöri valamelyiket.

A tiszttartóné harsány hangja egyszerre beleszól a társalgásba; az általa bevezetett két vendéget egyenkint bemutatja a társaság csoportozatainak és viszont.

– Itt van ez a két jó madár! szól a mesemondó öreg úr elé érve; Borcz Adorján öcsém, meg Gábor Endre öcsém. Ez meg az én legkedvesebb urambátyám Simándi Gida, ha hallottátok hirét.

Persze, hogy mind hallották egymás hirét. Mind a hárman szivesen kezet szorítanak s örülnek, hogy szerencséjük van egymáshoz.

Következik az asszonyságoknál a bemutatás.

– Kedves komám, Borsodiné asszonyság. Itt hozom a két korhelyt. Ez Borcz Adorján, ez meg Gábor Endre.

– A két hires tánczos, kiált fel a vidám öreg asszonyság, eleresztve a fogvatartott úr gombját végtére. No, hála Istennek, hogy eljöttek, legalább lesz kivel tánczolnom nekem is.

– Igen bizony! mordul vissza a tiszttartóné, ha a mankók és a zselleszék is tudnának kalamajkát járni.

Mind nevetnek rajta. Az öreg asszonyság azt vágja erre vissza, hogy nem kell neki akkor mankó, mikor szép legények híják tánczba; akkor elfelejti ő azt.

Következik a bársony galléros úr.

– Tekintetes Torhányi úr:… nagyságos is lehet még belőle, (a bársonyos úr lekötelezetten mosolyog) amott van pedig a kisasszonya, Amália; most nyissátok aztán fel a szemeiteket.

A két gavallér egy fordulással a szép delnő előtt terem. Adorján az első tekintetre megdöbbenve szedi magát rendbe, Gábor egyet sodorint összeállni nem akaró bajusza szálain s félredörmög asszonynénjéhez:

– Kapitális leány.

– Ez már nektek való; veti ez oda hevenyén. Valjon, hogy érthette?

Amália kisasszony rögtön elfoglalta Adorjánt s most még csinosabb, még elevenebb divatkép lett belőle. Az eddig vele beszélgető ifju egyszerre háttérbe szorult s félrevette magát a többiek közé, adomákat hallgatni.

Még a legutóbb említett alacsony öreg urat fogta elő valahonnan a házi asszonyság, új vendégeit bemutatva neki és azoknak őt.

– Ez az én kis férjem; szólt mosolyogva, s erőteljes arczához olyan jól illő ellágyulással tevé hozzá: az én öreg vőlegényem; – az én ezüst vőlegényem.

A kis férfiú meghajtá magát a gavallérok előtt, s valamit, de füllel nem hallhatót, mormogott fogai között fél másodperczig tartó mosolygás mellett, a mire Gábor jónak látja azt felelni:

– Részünkről van a szerencse.

Pedig a kicsiny úr aligha olyasmit nem mormogott a fogai között, hogy tele van a keze dugóhuzóval, tehát nem nyujthatja oda.

Mikor Torhányi urat és Borcz Adorjánt egymásnak bemutatták, mikor Adorján visszafordult Amáliához, egyiknek az arczán sem lehetett észrevenni még csak annyi különbséget sem, melyből a többiek azt tudhatták volna meg, hogy «volt már egymáshoz szerencsénk»; oh a meglepetést csak a szinpadon szokták marquirozni; a közéletben sokkal jobb szinészek az emberek; ott nem a publikum kedvéért játszanak, ott az a művészet, hogy ne lásd, mit érzek most? Pedig valamit kell az olyan három embernek érezni, a kik közül kettő régóta szerelmes egymásba, s a harmadik régóta őrzi őket, hogy ez a szerelem az egyenes országúton haladjon előre. Hanem az ilyesmit nem kötik a világ orrára; s azért Torhányi úr és Amália kisasszony, és Borcz Adorján engedik magukat egymásnak bemutatni, mint tisztes idegeneket.

A mint belemelegedtek a társaság tagjai a kölcsönös ismeretségbe, idegenek megbarátkoztak egymással: megpendíték, hogy valamit játszani kellene.

Nem kártyást, hanem mulatságost, a hol egyik ember játszik a másikkal, csupán azért, hogy nevessen, vigadjon, a jó kedvet szaporítsa. A mint egy megkivánta, a többi mind készen volt rá, s találgatták, mit játszanak.

Azt mondják, hogy nincsen kedély a magyarban; láttatok volna csak bennünket a magunk fiatalságában, hogy elmulattunk napestig a hármas futóson; az volt a feladat, kinek-kinek elfogni a maga szép leányát; ha azt nem találta: elfogni helyette a másikat; ha a párok egymásra találtak, milyen nagy öröm volt akkor! A ki pár nélkül maradt, hogy nevettünk rajta olyan nagyot, másik perczben aztán mi rajtunk nevettek; utoljára aztán szépen megosztoztunk: ez az enyim, ez a tied.

Vagy a vak zenésznél, mikor egyik játszó szemét beköték, adtak kezébe főzőkalán-nyelet, a társaság többi tagja, férfi és nő összefogózva keringett körüle sebesen, a középen álló rámutatott főzőkalán-sceptrumával az eléje akadóra, az egész kör megállt rögtön s hangot kelle adni a kérdező parancsára: a nagy elfojtott nevetés miatt alig birta azt kimondani a meglepett; volt kaczaj, ha elárulta magát, volt nagyobb, ha a kérdező nem találta ki.

Ha meguntuk ezt is, fordítottuk másra a tréfát, férfit és lányt kiválasztánk: ez a bárány, ez a farkas; körbe fogózott a fiatalság: ez a sövény; benn a bárány, künn a farkas; farkas iparkodik áttörni a kerítésen, nem eresztik; ha átrontott, a báránykát bocsátják ki s a farkast marasztják belül; míg egyszer aztán a bárányka is azt akarja, hogy elfogják; a farkaska nem eszi meg, nem, inkább megcsókolja szépen; s lesz belőlük páros galamb, s ők is a körbe állanak; jön a többi egymásután.

Ha ebbe is elfáradtunk, leültünk egymásra kendőt hajigálni; elmondtuk: kire, mire, mért haragszunk? nagyon sok okunk is volt néha a haragra; el sem is találtuk hirtelen, hogy miért? akkor zálogot kellett adnunk; a sok zálog összegyült rakásra; akkor aztán elővett bennünket egy öreg asszonynénénk, törvényszéket tartva fölöttünk; mit érdemel az a bűnös, kinek záloga most kezébe van rejtve? hogy lestük, hogy vártuk, vajjon mire fognak elitélni? statuát állani? magát megcsókolni? háromszor hazudni? vagy koldulni menni keseredett párral, sorba koldulva férfitól magamnak egy darab kenyeret, feleségemnek egy csókot, szép leánynál magamnak egy csókot, feleségemnek egy darab kenyeret? kútba esni, ki húzzon ki? verset mondani ex templo? énekelni, vagy szavalni? vég nélküli fát találni? gyertyát meggyujtani térden? bűnösöket meggyóntatni? másodmagával prédikálni? egyik a dikcziót mondja, másik gestikulál hozzá; színműveket eljátszani sugó után? – oh, mind ez oly mulatságos volt, hogy az ember fáradttá kaczagta magát rajta s nem tudott jó kedvében hova lenni.

Hanem most már mind ennek vége van: most csak tánczolunk, kártyázunk, politizálunk és azután megint újra kezdünk tánczolni, kártyázni és politizálni; nem játszik többé senki, nem mulat senki, hanem bámul azon, hogy ilyen semmiségeken hogyan tudtak valaha mulatni?

A társaság a haragszomrádnál járt; a mulatságra már Cecil gróf kisasszony és Eszti is előkerültek, végezve dolgaikat a konyhában; a két leány összebeszélésből egyformán volt öltözve, mind a kettő rózsaszínbe, egy szál rózsabimbóval a hajukban; pedig különben úgy különböztek egymástól, mint a föld és a tenger: Eszti barnapiros, eleven, nyugtalan teremtés, elmés, beszédes gonosz lény, ki mindenkinek szórta az élczeket; Cecil grófnő pedig csöndes, szelid, ábrándos arcz, nagy figyelmes kék szemekkel, okos, hallgató ajkai többször csukva, mint beszédben, fehér-piros arczán csak a természet keze hinté el bűvész szépségeit; mosolyogni is alig tudott, mégis olyan szép volt. Esztike egy daczos méhe, mely döngve ijesztgeti a gyöngeszivűt, s ha kell, csípni is tud; Cecil pedig egy félénk pillangó, mely elrebben a közeledőtől, szárnya hamvát féltve.

A játékban Eszti is két zálogot vesztett; az egyikből elmésen kivágta magát, kútbaesésre lévén itélve, az öreg anecdotás urat idézte elő a sarokból, az húzta ki, s koppant a fiatalság szeme-szája tőle; hanem a másodiknál kávé-édesítésre kárhoztatták, s az már veszélyesebb hivatal; ha a zálog történetesen nem a kamarakulcs, még eltagadja, hogy nem az övé, így azonban kénytelen volt feladatát teljesítni, s annak, a fél társaság szemeit körülbelül kikaparva, emberül meg is felelt.

Most a törvénybiró – Borsodiné nagyasszonyság – egyszerre két zálogot szorított kezébe s kérdé, mire méltó az a két nagy bűnös, a ki azt otthagyta?

Az esküdtszék arra szavazott, hogy menjenek koldulni az istenadták.

Kié hát a zálog?

Az egyikre az a fiatal igénytelen ember ismert rá, mint sajátjára, a kiről még nem is igen beszéltünk; szegény, nagy bűnt is tett; játék közben Cecilt nagysádnak nevezte, holott a haragszomrádban mindenki per tu van; ezért zálogolták meg. Ő csak megadta magát sorsának szerényen.

Hanem a második zálognak nem akadt gazdája.

Szép kis rubingyűrü volt az, olyan picziny kis karika, mintha gyermekek viselnék; olyan csinos kis jószág. – De hiába, a rubingyűrűnek csak nem akadt gazdája, senki sem szólalt fel: az enyim, kiváltom.

Végre Esztinek is meg kellett azt látni, ez egyszerre ráismert.

– Ah, hisz ez Cecilé! ugyan kinek az ujjára is menne ez a piczi kis gyűrű másnak?

Cecil, a mint elárulták, felszökött helyéről és el akart futni.

Eszti utána futott, elfogta és visszahozá.

– Oh kedves barátném, nem megy az ily könnyen. Azért, hogy te grófkisasszony vagy, érted sem nagyobb kár, mint más szegény ember leányáért, csak eredj koldulni, legalább megtudod te is, hogy milyen szomorú a szegény ember állapotja.

Cecil igazán meg volt rettenve, elpirult, zavarba jött; tán sírva is fakad, ha Borsodiné asszonyság nem biztatja áldott vidám szavaival.

– Lelkem, grófkisasszony, a játékban nincsen szégyen…

Remegve engedé magát a sorban ülők közé vezettetni; a fiatal bűntárs félszeg udvariassággal nyujtá neki karját. Olyan ügyetlen volt szegény. Tán ő még jobban félt, mint társnéja. Midőn meg kellett fognia Cecil kezét, csak alig merte azt ujjai hegyével érinteni, attól tartott talán, ha nagyon megfogja, ez a kis czukorkéz elolvad kezében.

Legelől a sorban a ragyogó szépség, Amália ült, mellette Adorján. A fiatal koldus szemérmetes hangon hebegé el rövid mondókáját Amália előtt: «magamnak egy csókot, társnémnak egy darab kenyeret».

A hódító szépség büszke nonchalanceszal nyujtá oda arczát, mintha azt mutatná, hogy ilyen esetben észre sem kell azt venni. A fiatal ember pirulva, tétovázva közelíte hozzá, s mindenki jól látta, hogy csak felé csókolt, csak a levegőbe: nem ért e szép arczhoz. Nevettek is rajta itt-ott háta mögött.

Most Adorján elé léptek; a fiatal ember itt összeszedte magát s egész nyugalommal ilyen változatot mondott a themáról:

– Kérek magamnak egy darab kenyeret, társnémnak pedig egy csókot – a kezére.

Azzal diadalmasan nyujtá Adorján elé azt a szép fehér kezecskét.

Ez olyan jó ötlet volt, hogy mindenki elkezdett rá tapsolni. «Bravo! Helyes! Derék fiu. Ez ugyan megtréfálta az egész társaságot!» – És azután sorban kezet csókoltatott az egész társasággal szép társnéjának; ki tudja, ki vette észre? jutalma nem volt-e érte egy soha senkinek meg nem vallott szorítás attól a kis gyöngéd kéztől?

E pillanattól az igénytelen fiu vonta magára a társaság figyelmét. Az emberek megkérdezgették egymástól: ki ő és honnan jött?

Senki sem ismerte; a háziasszony annyit mondott felőle, hogy valami Fehér Gyula, olyan közönséges név, a mit az ember a másik perczben megint elfelejt. Bizonyosan valami gazdasági irnok lesz; – olyan szerény. Hanem ez elmés ötlet volt tőle.

Most csak elmésséget láttak abban, pedig ha az ember úgy tudhatná a jövendőket, a hogy nem, láthatna abban egyebet is.

Talán bimbójából kifeslő gyöngédséget.

Talán tojásszékében megmozduló gyülöletet?

Talán csirájában feltörekvő féltést?

… Hanem hát most hagyjuk abba az okoskodást, asztalon a leves!

Ez most a legokosabb szó, – asztalon a leves.

Leves bizony, tisztelt barátim. De levesen kezdtük ám a vacsorát, nem is herbatén, a hogy ti kezditek. Aztán milyen leves volt az! Sárga a beléfőtt tyukoknak zsirjától; illatos, éltető még a párája is, csak épen annyi só, annyi bors benne, a mennyi kell, hogy a zeller és petrezselyemgyökér édes járulékát kedvesen ellensulyozza: a kinek így nem jó, ott van a paprika, úgy megmérgezheti vele magának, a hogy csak kivánja; hát a mi benne van: nyulánk rétes-szakaszocskák, ki tudná, mivel megtöltve, a mi csak úgy omlik az ember szájában. Bizony megettük azt, édes barátaim, még repetáltuk is, hanem azért csak ti maradjatok annál a herbaténál.

A vendégek hozzáültek. Nagy bajba telt, míg meg tudtak benne egyezni, hogy ki hol üljön; már ezen nálunk hajdanában mindig birkózní volt szokás. Végre megalkudtak abban, hogy az asztalfő egyik végét a két jubilált házastárs, másik végét a két házikisasszony foglalja el, így azután complicált «populeam virgam etc.» számítás szerint valahogy helyéhez lehetett kötni minden embert.

Akkor jó étvágyat kivántak egymásnak s egy pár pillanatig elcsendesült minden ember, hogy a ki elébb imádkozni akar magában, azt végezhesse halkan; akkor azután megszólalt a kanálcsörömpölés.

A következő tálnál már azután készen volt az az amabilis confusio a társalgásban, a mi nélkül a mulatság nem is mulatság, mikor minden ember beszélhet a szomszédjával, a mit akar, nem kénytelen valamennyi hallgatni, míg egy viszi a szót, itt kaczagnak, amott suttogva beszélnek s egymást nem zavarják vele; legfölebb a háziasszony, meg a vén hajdu zavarja meg néha az embert a körülhordott tállal, disputálva mindenkivel, hogy de biz ebből a pulykából, de biz ebből a bélesből venni kell. Csak ezt a kis darabot, ezt a piritottját, az ő kedveért, mert majd megharagszik! Egyszer-másszor valami élczes áldomás vonja magára a figyelmet: uram, uram! szállok az úrnak! a megszólított felijed, míg észreveszi, hogy csak a poharához száll valami, nem a fejére; azután éljeneznek, összeverik a poharat s még nagyobb lesz utána a vidám zajgás. Az öreg urak kaczagnak, néha érzékenyen megszorongatják egymás kezét az asztalon keresztül; Borsodiné asszonyság éles nevetése keresztülcseng minden kaczagáson. A fiatalokat is érdekes elnézni: Eszti és Cecil alattomban hogy szakítják el a csirke sarkantyuját, persze, hogy Eszti felé szakadt a nagyobb rész, de azt senkinek sem szabad tudni. Amália duzzog egy kissé; szomszédai elhanyagolják. Fehér Gyula szórakozott, szemei mindig valahol másutt tévedeznek, szinte maga is látszik érezni, hogy Amáliát túl a rendén elhanyagolja, mert mikor észreveszi magát, mindig olyasmivel kinálja, a mi annak nem kell; Adorján pedig egészen egykedvű, szép szemei alig mozdulnak meg néha; nem látszik őt érdekelni semmi csak a midőn toasztot isznak, emeli fel ő is poharát s kiiszsza fenékig; nincs rá semmi hatása annak. Amália annyira rosszkedvű a miatt, hogy már egyszer megtette figyelmetlen szomszédjain azt a szégyent, hogy a harmadik szomszédjában ülő apjától kért vizet, a mikor aztán egyszerre négyen siettek azt tölteni a poharába, hogy mind szétömlött az asztalon. Gyulát a vacsora vége felé mégis megszállta annyira a felebaráti szeretet, hogy fogván egy tányér czukros mogyorót, megkinálta vele a szép Amáliát s diskurzust akart vele kezdeni azon tárgy fölött, hogy olvasta-e már Jósika legujabb regényét; a minek azonban a szép Amália egyszerre véget vetett azzal a válaszszal, hogy soha sem olvasott semmi magyar könyvet. Gyula nem is kinálta őt többet czukros mogyoróval.

– Nem álmos ön? kérdé Amália szúrósan, másik szomszédjához fordulva, ki villájával az üres tányérra irogatott mindenfélét.

– Nem biz én, felelt Adorján, s egykedvűen hátraveté magát székében: hanem egy kicsit megeléglettem már a jót. Úgy vagyok, hogy nem is szeretek már szép hölgyre nézni, mint a jóllakott ember az ételre.

E gorombaság után zsebre dugta kezeit s a szemközt ülő öreg anecdotás urnak piros orczájára olyan hidegen tudott nézni, mint egy álomjáró; pedig máskor legalább is mosolyogni szokott rá.

E perczben megzendült odakinn a pitvarban az utánuk vergődött czigányok zenéje. Adorján arczát egyszerre valami rángatag élvsugár rezgette keresztül; ennek volt még rá hatása. Szemei villogva nyiltak fel; ajkain mosoly vonult át; termete nekidélczegült; egészen más ember lett belőle. Ah, ez a zene volt az ő lelkének kiegészítő része. – Olyan kiegészítő része, mint az arab rajongóénak a mákonyfüst. Arcza gyönyörtől kezdett ragyogni s hallani lehetett, a mint sarkantyúit összeveri az asztal alatt.

Gábor Endre is kirugta e hangra maga alul a széket, engedelmet kért a gorombaságért; kezet csókolt a háziasszonynak, kivánt neki még ötven esztendőt az eddigiek után; hanem azontúl nem is lehetett őket tovább tartani, rohantak ki mind a ketten a czigányok elé.

Ah, a czigány! a szegény czigány; az volt a legfőbb gond! Talán egész vacsora alatt az nyugtalanítá őket, nem lett-e valami bajuk? nem tört-e hegedü vagy bőgő-borda? nem ficzamodott-e ki a primás keze? nem szöktek-e el másfelé? Ah, a hűséges jó fiuk! Megérdemlik, hogy összecsókolják őket, s úgy vigyék be diadallal a terembe, mint győztes hadvezérek sebhelyes bajnokaikat; a czigánynak nincs más kottája, mint annak az arcza, a ki zenéjét hallgatja, arról játsza le a vígat, a szomorút, míg aztán úgy belecsalja lelkét a hegedűjébe, hogy viszont, mikor ő akarja, akkor lesz az hol víg, hol szomorú.

A két ifju egészen átváltozott. Most voltak azok, a kiknek őket a hír festé. Gábor Endre a daliás, hősi alak; Borcz Adorján a szívrabló.

Egyedül járták el ketten azt a most már divatból kiment tánczot, a mi olyan szép volt, a toborzót; a mit férfi férfival szemközt állva szokott lejteni, délczeg, daliás léptekkel. Az egész test mozog abban, s minden mozdulat egy plastikai szobor mintaképe. Az arcz mosolygása, a szem villogása játszik abban főszerepet; nem is való az minden hánytvetett legénynek; mert az még azon időkből maradt ránk, a mikor a magyar ember tánczolt azért, hogy nem tudta, hova legyen szive-lelke erejétől, tánczolt vitézi büszkeségből hírneves csaták végével. Én is csak egy párszor láttam már ezt az ősi tánczot, de még most is úgy látom azt magam előtt.

Képzelet nem éri utól azt a bűbájos délczeg járást, a mit a vidék legszebb ifja ott a bámuló társaság előtt tett; minden szem tüze az ő arczán látszott összegyülni, úgy ragyogott az, olyan szép volt; minden mozdulatából báj, erő és kellem tünt ki. És ő azt tudta jól; úgy tudott szemeivel a szép hölgyek szemeibe vágni, úgy tudott a kedvükért lelkesülni; egészen más ember volt, mint félóra előtt. Minden arczon lehetett látni, hogy mennyire tetszik neki – csak Amáliáén nem. Ő szerelmes volt belé.

* * *

Míg odabenn hangosabbra válik a vigalom, künn a pusztán szállingózik a hó; beszürkült az ég egészen; nincs holdvilág, csak a hófény derengeti az éjszakát. Alig látszik a sík mezőn, merre van a nyomás, a mit a legutóbbi szán hagyott maga után a hóval behordott uton.

Ezen a kétséges uton, melyet az éj s a hóesés mindig jobban eltakargat, megy két utas egymásután. Az egyik egy lovag, vagy lovagnő, a másik egy ordas farkas.

A lovagnőt bő köpenyeg fedi; fején prémes süveg, csak szaváról ismerni meg, hogy nő.

Lovával beszélget, mely fel-felemeli okos fejét, füleit hegyezve, orrával szaglálva s nyugtalanul vihog s fejét szügyébe vagdalja. Érzi a közelgő farkas szagát.

– Ne félj semmit, kedves Dryászom; csak egy farkas az, nem jön több. Voltál te velem már nagyobb veszélyben is. Tudod, a medvevadászaton Gyergyóban.

A ló visszanyerít, mintha tudná, hogy mit beszélnek hozzá.

– No ne siess. Csak halkan menjünk poroszkálva, mert különben elveszítjük az utat. – Ellenségünk nem mer közelebb jönni. S ha jő, majd kárát vallja. Lásd, mind a két pisztolyt elhoztam. S tudod, hogy én nem hibázok.

A paripa hátra nézett, mintha csakugyan látni akarná a pisztolyokat s a mint a sárkányokat egyenkint pattogni hallá, büszkén emelte föl fejét, most már nem fél.

Most erdőbe ért az út, a hol nem lehetett róla letévedni többé, itt galoppba ereszté paripáját a lovagnő, olyan bizton ülve rajta, mint egy férfi.

A farkas, mely addig szintén poroszkálva ügetett a lovag után, a mint az galoppban indult, egyszerre elkezdett száguldozva rohanni utána; eddig csak kerítette, most már üldözőbe fogta.

A lovagnő visszanézett, s látta, hogy a tér fogy közöttük, az erdő sötét volt, a táj elhagyott és lakatlan, a paripa ösztönszerűleg nyargalt mindig sebesebben.

Végre a fák között kerülőt csinált az út; a lovagnő kénytelen volt azt követni, mialatt az ordas az egyenes iránynak rohanva, keresztül törtetett berken és bozóton s eléje került.

– Most csendesen állj, Dryászom, szólt lovához az amazon, megállítva azt az eléje siető vaddal szemközt. Félre ne szökjél. Szép csendesen állj. Itt vagyok én. Ne félj semmit.

A farkas üvöltve szökött elő a zuzmarás csalitból, zölden villogó szemekkel rohanva a paripa felé, mely reszketés nélkül állt előtte. Öt lépésnyi távolban érte a lövés; a roppant fenevad, derék ordaskan volt! hengerbuczkát vetve bukott a ló lábai közé. A paripa hozzá fújt haraggal, azzal átugrott rajta és ügetett tovább; olyan büszkén rázva fejét!

Néhány percz mulva kiértek az erdőből s a kibontakozó táj sarkában meglátszott a lovagnő előtt a kivilágított ablaku kastély.

– Ah, még várnak ránk, Dryász; látod, még jókor is jövünk: mindjárt megpihenhetsz otthon. Te is jobb szeretsz itt, mint Kolozsvárott. Régen voltál itten úgy-e? Odatalálnál már most bekötött szemmel is innen?

A mén bókolt rá fejével s valóban nem kellett őt kormányozni többé, oly szépen kitalálta maga, merre tér el az út a kastély felé, pedig három ösvény is szelte azt keresztül.

Egy óranegyed múlva a kastély udvarán állt meg a paripa. Dráva csodálkozva vihogott körüle, mintha sehogy sem tudná felfogni, mit keresnek ezek most itten, kikre épen nem vár senki.

A tiszttartó ablakain keresztül a czimbalom víg pengése hangzott a brúgó haragos mordulásai közől. Odabenn most vígan vannak; a cselédség is kényén-kedvén mulat, senki sincs a tornáczon.

A lovagnő leszáll nyergéből s a paripája nyakára vetve a kantárt, gyöngéden rá üt kezével és azt mondja neki: «eredj szállásodra».

A mén azzal egyenesen megindúl az istállók felé; az ajtó, melyen be akar menni, tolózárral van becsukva, pedig a többi nyitva levő ajtókon, tudta jól, hogy neki nem illik bemenni. Nagy okosan megfogja szájával a tolózár nyelét s kinyitja maga előtt az ajtót, s belépeget saját lakába.

A lovagnő pedig egy földszinti sötét ablakon koczogtat be; ott a vén kulcsár lakik, a ki bizonyosan nem tart a mulatókkal, mert nyolcz órán túl soha senki kedveért életében ébren nem volt. Csakugyan most is álmából kel föl; kijő a várakozó hölgy elé, kinek jelenléte egy cseppet sem látszik őt megdöbbenteni. Le akarta ugyan venni előtte tiszteletből a bagósüveget, de a lovagnő látta, hogy az nagyon a fejébe van nyomva, nehezen fog kijönni, s kérte, hogy hagyja abba; inkább siessen felnyitni a másik szárny szobáit, azután menjen az istállóba, nyergeltesse le a lovát, jártassa meg egy kicsinyt, s azután adasson neki szénát; ő neki pedig azután hagyjon békét, mert semmire sem lesz szüksége.

A kulcsár szótlan ember volt; tette a mit mondtak neki, kinyitogatta a grófi lakosztály szobáit; meggyújtotta a gyertyákat; tüzet rakott a kandallóban és jóéjszakát kivánt, valószinűleg gondolt magában rá, hogy egyéb szükséges foglalkozást majd teljesít a tiszttartó szobaleánya; az nem a kulcsár dolga.

– Micsoda vigasság van ma a tiszttartónál? kérdé a delnő az eltávozót.

– Ezüstlakodalmát üli; felelt ez, egy nagy ásítást nyomva el markában.

– No hát nem kell őket háborítani. Ne szóljon felőle senkinek, hogy itt vagyok, hadd mulassanak; hozzon egy üveg friss vizet, egyébre nincsen szükségem.

A kulcsár szót is fogadott, behozta a vizet, ellátta a lovat, azután szobájába ment és aludt tovább; – a másik lakosztályban semmit sem tudtak meg az új vendég ittlétéről.

Az új vendég egy fiatal, szőke hölgy volt, nagy, eleven, nyilt kék szemekkel, miket vékony barna szemöldök rajzoltak körül, elől csaknem összeérve, mi oly különös merész kifejezést adott az egész arcznak. Ha oly finomak nem lettek volna e szemöldök, tán félni is lehetett volna tőlük.

Vékony ajkai s keskeny tojásdad álla valami olyan szeszélyes tekintetet adtak e minden vonásaiban szellemdús arcznak, mely az első tekintetre meglep, míg az apró szőke fürtök, mik a félredobott kalap alól kiszabadultak, valami csendes melanchóliát iparkodtak arra árnyékolni, ha úgy egyszer megállt és lehajtotta fejét.

Csakhogy az egy perczig tartott; a fiatal hölgy a szobában végig járva, hirtelen egy tükör elé ért, s a mint abba véletlen belepillantott, egyszerre elnevette magát, összecsapta a kezeit, szemébe kaczagott saját képmásának, mintha kaczagnának azon mind a ketten, hogy most épen itt találják egymást, a hol épen nem gondolták a találkozást. Aztán megcsóválta fejét, s megfenyegeté ujjával a tükörbeli alakot, az is megcsóválta fejét s visszafenyegetett. Azzal hátat fordítottak egymásnak.

A hölgy ajkain még azután is vonaglott át majd a gúny, majd a jó kedv mosolygása. Míg a tűz pattogva éledt a kandallóban, odatartá picziny csizmácskákba szorított lábait melegedni, azután elkezdett a teremben fel s alá járkálni, lovagvesszejével suhogtatva; néha épen úgy tett, mintha valami idealis alaknak a hátára huzgálna vele jó nagyokat, s ilyenkor úgy szikráztak sötétkék szemei; arcza olyan kegyetlen volt; utoljára akkorát csapott vele az asztalra, hogy még az is nagyot szólt rá, pedig nem is érezte; azután, mintha el volna fáradva, egy karszékbe veté magát, fejét tenyerébe hajtá s csendesen elbámult a kandalló tüzébe, oly mozdulatlanul, mint egy szobor.

Az épület második felében pedig tánczoltak és muzsikáltak.

Ámbátor azonban tiszttartó uramnak ezüstmenyegzője volt ma, és ámbátor ezüstsarkantyús csizma volt a lábán: azért ő mégsem sajnálta a legnagyobb vigasság közepéből abban az ezüstsarkantyús csizmában kimenni az udvarra és sorra vizsgálni az istállókat: az a sok idegen kocsis nem aludt-e el pipával a szájában? nem rugdalják-e egymást a lovak? helyeiken vannak-e a cselédek? mert ha azután valami baj történik, megütheti a patvar az ezüstlakadalmat!

A mint az istállóajtókat sorra járja, egyszer csak megdöbbenve áll meg: hát ezt ki nyitotta volt ki? Benéz és látja, hogy oda is van egy ló bekötve. Ejnye, hogy mernek a grófi lovak osztályába is vendéglovakat kötni? Ki tette már ezt? Nincsen elég hely a többi istállókban? Mindjárt be is ment maga, hogy azt az idegen paripát átszállítsa; de alig nyúlt hozzá, mikor az jókedvűen elkezdett rá vihogni, mint valami régi ismerős, s a szájával egyenesen a zsebébe nyúlt, onnan kihúzta a zsebkendőt, feltartotta, megrázta, s azután eldobta, miután nem volt benne semmi.

– Nézd, nézd, dörmögé a tiszttartó. Ez épen úgy tesz velem, mint a Dryász szokott, egyszerre a zsebemnek megy, ha lát, s ha nem lel benne czukrot, vagy kenyeret, megzálogol: elveszi a zsebkendőmet, vagy a dohányzacskómat; ugyan ki lova lehet ez?

Lámpást hoztak elé: a tiszttartó bámulva ismert a paripára: ez a Dryász.

A ló visszanyerített rá, mintha nevetve mondaná: «persze, hogy a Dryász vagyok, hát nem ismert rám az öreg úr?»

– De hát hogy jő ez ide? Ki látott valakit idejőni rajta?

Senki sem tudott róla semmit.

A kapu nyitva volt, hogy ha vendég jő, betaláljon rajta; a cselédek pedig mással voltak elfoglalva. Egy kocsis tudott annyit, hogy látott valami embert, de nem tudja, hogy kit, a ki megjártatta a paripát és abrakot adott neki; de nem állítja bizonyosan, hogy nem álmodta-e ezt?

– Kit hoztál Dryász? kérdé a tiszttartó a paripától, mely hizelegve dörzsölé hozzá a nyakát. A gróf jött rajtad?

Dryász megrázta a fejét e kérdésre. Nem az jött.

– Tán a grófné? kérdé tovább a tiszttartó, egyre jobban hüledezve saját kérdései vakmerőségétől.

A paripa helyeslést intett. A grófné jött.

– Az öreg grófné?

A paripa tagadta azt.

– Hát – a fiatal? – Alig lehetett hinni, hogy az igaz legyen.

Pedig a ló azt intette, hogy úgy van.

Semmi kétség sem lehetett többé. Dryász nem szokott sem hazudni, sem tréfálni. De hol van hát, a ki jött? Kivel beszélt?

Erre a kérdésre legtöbb bizonyságot lehete szerezni az által, hogy a grófi lakosztályhoz menjen az ember s ott tudakozódjék.

A bejárat alatt már meglepte a tiszttartót az, hogy a tornáczra vezető ajtó nyitva van. Belépett rajta; az előszoba, az étterem mind sötét volt, hanem a következő szoba kulcslyukán át már világosság látszott.

A tiszttartó még most sem tudta, hogy nem valami lelket, vagy kisértő szellemet fog-e ott találni? s úgy dobogott a szive, midőn a kilincsre tevé a kezét.

Elébb még is koczogtatott. Arra pedig nem kapott választ. Másodszor is koczogtatott, arra sem mondták, hogy «szabad»; már erre elszánta magát s halkan felnyitá az ajtót s a kandalló fénye mellett látta ülni a méla hölgyalakot, tenyerébe hajtott fejjel, szomorú, halvány arczczal, hogy most igazán megrezzent tőle.

Lehetetlen az, hogy ő legyen!

A mint a neszre fölpillantott a hölgy, a közeledő arcz láttára megelevenültek vonásai, elmosolyodott, felugrott székéről s eléje futott, tréfás csodálkozással kérdezve:

– Hát kegyed, hogy jő ide, jó tiszttartó bácsi?

A tiszttartó szájában megakadt a szó. Épen ő akart ilyesmit kérdezni a hölgytől s szörnyen meg volt lepve, hogy épen az kérdi ezt tőle.

– Mikor én azt mondtam, hogy ne háborítsák ma kegyedet a mulatságában; ki mondta meg, hogy itt vagyok?

– Instálom: a Dryász…

– A Dryasz mondta? szólt csengő kaczagással a hölgy; nézze az ember az árulkodót!

– De instálom, grófkisasszony,… vagy báróné… hebegé a tiszttartó zavarodva.

– Csak maradjunk a kisasszonynál, jó bácsi; szólt a hölgy, kellemesen rázva vállacskáit a kitörő nevetéstől. Nem vagyok báróné.

– Hogyan, kérem alássan?… kérdi a jó ember, ki egyre nagyobb zavarba kezd jőni. Hát a kitűzött mennyegző?

A szép hölgy jó kedve egyre nőtt; alig birta kimondani:

– Megszöktem előle.

A tiszttartó arczán el nem fojthatott öröm mosolygása derült ki; kicsinyben mult, hogy együtt nem kaczagott a kisasszonynyal; a mi különben is ritkaság nála.

A kisasszony nem állhatá meg, hogy ezért nyakába ne boruljon az öregnek, ki egyik zavarból a másikba kezde esni.

– De a báró; – a nagyságos báró úr.

– A báró? Azt ott hagytam a faképnél.

– A faképnél? hehehe. Instálom…

– Azt tettem vele, szólt a hölgy és most már nem nevetett; most már a szemei szikráztak; felkapta lovagvesszejét s annak a gombos felével kezdte szavait kisérni. Elhagytam jőni egész az oltárig, felhagytam öltözni nagy czifrán, össze hagytam jőni a násznépet; engedtem neki elmondani az egész vallomást a pap után: ah, hogy tudott alakoskodni! minden mondását úgy szavalta, a hogy a rossz szinészek, mikor aztán tőlem kérdezték, hogy szereted-e ezt a férfit? azt feleltem rá: «nem szeretem!» és eltaszítottam a kezét magamtól, és lenéztem az egész világ előtt! – Ah! ez jól esett!

A delnő úgy csapott e szónál a kandalló márványára a korbács nyelével, hogy annak achat gombja százfelé szakadva repült szét.

– Ez jól esett itt! szólt a szivére ütve kis kezével, melyben annyi erő volt.

Az öreg tiszttartó is úgy tett, mint a ki szeretné nagyon átengedni magát az örömnek, ha épen valami oka megint nem volna a szomorkodásra.

– Többek között, nem tudja kegyed, hová ment az atyám Kolozsvárról? senkit sem találtam otthon. Kérdezé a grófhölgy.

Hiszen épen ez járt most a tiszttartó fejében, a mi őt sehogy sem engedte örülni.

Sietett is rá felelni.

– A méltóságos úr épen Pozsonyba ment.

– Az anyám is?

– A nagyságos asszony is.

– Talán épen én miattam?

– Valóban, csupán nagyságod miatt.

– Szegény jó mostoha apám. Sajnálom, hogy azt az utat teszi miattam ebben a hidegben. De csak nem eresztette ön el bunda nélkül? Sajnálnám, ha meghűtené magát végettem.

– Bizony pedig éjszaka utaztak el, s azt mondták, hogy éjjel-nappal fognak váltott lovakon sietni, csakhogy elébb odaérjenek, mint – mint…

– Mint a házasság végbemegy? Szegény jó apám, milyen gondos irántam. Minek nem tette volna ki magát, hogy engem megőrízzen. Haragudott nagyon?

– Oh nem, hanem a nagyságos asszony igen.

– Hát atyám nem haragudott?

– Nem. Ő sírt.

– Sírt? szólt egyszerre elszomorodva a delnő, s búsan lehajtá szép arczát tenyerébe, ő sírt miattam? És nem vádolt, nem kárhoztatott, nem panaszolt ellenem?

– Egy szót sem hallatott előttem.

– Nem mondta, hogy rossz, háládatlan némber vagyok? Nem mondta, hogy nem érdemlette azt tőlem, hogy épen olyan embernek adjam kezemet, ki őt oly keserűen megbántotta? szóljon ön igazat. Nekem nem fog az rosszul esni. Mondja meg, nem készült-e engemet megölni? Nem mondta, hogy a hol megtalál, ott lő agyon?

A delnő hevesen ragadá meg az öreg tisztviselő kezét s leste ajkairól a szót, mintha egyaránt félne az igentől és nemtől.

– A nagyságos asszony, a grófné, igen is beszélt így; de Istenem, lehet-e azt tőle rossz néven venni?

– Hát atyám? atyám?

– Ő hallgatott.

– Hallgatott? Annyit sem mondott, hogy ez mégis hihetetlen, hogy itt tévedésnek kell lenni? nem vádolt? nem is mentett?… Ő megvetett engem…

A csüggeteg szép fő, szomorúlombos fürteivel olyan igazán fejezé ki a bánatot, mit a hölgy érze e perczben.

Még egy kínos kérdésen kellett keresztülesni.

– Hát testvérem, a szegény kis ártatlan gyermek, mit tud felőlem? Elmondtak ennek is mindent? Leirtak-e előtte mint valami őrültet és rémületre való példát? Vagy hallgatnak felőlem, a hol ő jelen van, mint egy elveszett felől? Bevitték-e őt is magukkal, vagy bezárták valami kolostorba, hogy el ne tévedjen, miként én?

A tiszttartó örömest is, meg nem is örömest felelt mind e kérdésre; mert a legjobbat felelhette ugyan rá, de nem tudhatta, hogy mi lesz azután a felelet következése?

– A nagyságos kisasszony – a gróf kisasszony – Cecilie comtesse – valójában nem tud semmit az egész dologról; nem is vitték őt magukkal, nem is zárták kolostorba; – hanem most épen – itt van.

– Hol? itt? kérdezé a delnő, felnyitva karikára azokat a nagy kék szemeit, mintha azt sem tudná, hogy hol van e perczben?

– Itt az én lakásomon; felelt a jámbor férfiu egy kicsinyt elégedett arczczal; az én feleségem ügyelete alatt, a gróf úr maga bízta rá; azt mondta neki, hogy egy évig maradjon itt és tanuljon háztartást a jó asszonytól: már meg is szokott a comtesse.

– Cecilie itt van? sikolta kitörő örömmel a grófhölgy, s tenyereibe tapsolva szökött fel helyéről, mint a kivel legváratlanabbul történt valami nagy öröm. Cecilie, az én kis bubuskám itt, ebben a házban? Mit csinál ő most?

– Bizonyosan tánczol.

– Tánczol? kérdezé visszahökkenve a delnő; mintha azt hinné, hogy a tiszttartó először életében kezd el élczeket mondani s azokat most ő rajta próbálgatja, hanem azután hirtelen eszébe jutott, hogy mi van ma itt a háznál? s ismét kiderült változékony arcza. Vagy úgy? hisz itt ma lakodalom van; még pedig ezüst? s az én kis cziczuskám valószínüleg nyoszolyóleány; és most viszik a tánczba. No ez derék! Tehát épen meg fogom őt látni.

– Kivánja a grófkisasszony? Mindjárt ide hívom.

– Dehogy hívja! ugyan öreg úr, hogy gondolhat ilyet, vőlegény létére? Egy lánykát elhívni a tánczból, mikor az ember egy fordulót valamennyi nénjeért sem adna. Majd oda megyek én.

A tiszttartó, úgy látszik, hogy a mai nap folytonos csudák megérésére virradt.