Felfordult világ; Észak honából; A debreczeni lunátikus

A DEBRECZENI LUNÁTIKUS

I. A NAGY PIACZON.

A nagy piaczon szokatlan izgalom élénkíté a különben is mozgalmas képet.

Párt, mint szabad észjáráshoz, önkormányzathoz szokott néphez illik, a debreczeni piaczon is mindenha létezett. A piacznak is van aristocratiája és democratiája.

A ki szalonnát, disznóhúst árul, a ki óriási döbözökben az illatozó túrót bocsátja az emberiség rendelkezése alá, azt a viszonyok hatalma aristokratikus hajlamokra kényszeríti. Ahoz bizonyos fekvő tőke szükséges, és házbirtok, és kukoriczaföld, gyári készülékek és tanulmány, tehát pénz és intelligentia. A ki fontot és serpenyőt kezel, egy nemét gyakorolja a földesuri hatalomnak, midőn sátorában igazságot szolgáltat, minden apelláta nélkül.

Míg ellenben a ki csak súlymot, sárgakását, sült tököt árul, s legfeljebb fonatosig, fűzött pereczig és mézkenyérig viszi az industriát, az önkénytelen a democratia táborába sodortatik, s igen természetes, hogy egészen más programmbeszédet kell tartani annak, a ki pattogatott kukoriczát osztogat kupával egy krajczárért, mint annak, ki a drága jó paprikás szalonnáért engedi kéretni magát, s egy sustákon alul hozzá sem nyul, s midőn a forgalomban levő pénzek minden nemeit avatott szemmel felismeri, s megtudja itélni a különbséget a fekete bankó, meg a schein forint között, s azoknak viszonylatait a huszashoz, tizeshez, az öt és három conventiós krajczárhoz; közben egy téveteg máriás belbecsét meghatározni, a régi kétgarasost az ujak közül visszautasítni, mikre harmincz krajczár van verve: a három krajczárt két krajczárra devalválni, mindezekhez, valljuk meg, sokkal több financialis capacitás kivántatik, mint a vámszövetségről perorálni. Ide már intelligentia kell.

Szerencsére, ha voltak is pártok a debreczeni piaczon, de az intelligentia mindig többségben volt és mindig győzött. Engedte a democratiát harsogni kedve szerint s aztán nyugodt majestással leszavazta.

(Nem állhatom meg, hogy útközben meg ne örökítsem azon festői és drámai jelenetet, a melynek magam is tanuja voltam e historiai nevezetességű piaczon. 1849-ben volt, a márcziusi napokban. A piacz tömve emberrel és asszonynyal. Egyszer a néptenger között hire futamodik, hogy itt hoznak egy hirhedett várfeladót, a kit fogolyképen szállítanak a vésztörvényszék elé. A fedett hintót egy rota huszár kisérte a városházig. A nép dühe lángra lobbant, elállták a hintó útját, félre tolták a huszárokat, kések, vasvillák erdeje villogott a hintó körül: halál az áruló fejére! ordítá az ezertorkú rém. S bizonyára ezerekre lett volna darabolva az áldozat, ha a vihar pillanatában egy hatalmas alak fel nem ugrik a fenyegetett hintó bakjára, kiben a nép kedvencz szónokát ismeré fel: Besze Jánost. Hah! Besze János! Mik vagytok ti ahhoz képest, mostani piaczbekurjantó epigonok? Mikor ez oroszláni hangját neki eresztette a viharnak s mondott olyanokat, hogy az ijedtség megfordult s vitézséggé vált, a düh meg kaczagásba csapott át: «Polgártársak! megálljatok!» mennydörgött alá a kocsibakról a hatalmas hang. «Hozzá ne érjen kezetek e hazaárulóhoz! Mert ez oly rettenetes gonosztevő, a ki nem érdemes rá, hogy a nép szent keze tépje őt szélylyel; ennek a bakó pallosa alatt kell elvérzeni!» – «Igaz a!» mondá e szóra a nép. Győzött az intelligentia; csizmaszárba visszadugattak a kések s a vádlottat bántatlanul szállíthatták a vésztörvényszék elé, – a hol föl is mentették rendén, ma is él; de ezt bizonynyal csak az intelligentia győzelmének köszönheti.)

Tehát a nevezetes piacz izgalmai közepett állunk jelenleg; azaz, hogy a század első negyedében, a mi ismét csak figurásan értendő; minthogy akkor még sem én (a szerző) sem a teljes czimű (az olvasó) még sem nem álltunk, sem nem ültünk sehol, levén még akkor nem is születve.

Tehát a gyékénytetejű sátor alatt állva, mint egy trónmennyezet árnyékában, félkezét csipőjére téve, másikban az éretturó-keverő vaslapátot használva meghosszabbított taglejtésnek, tett a forumhoz Dudásné asszonyom következő tartalmú betanulatlan beszédet:

«Hallják pedig. Ide hallgassanak. Ne legyen Dudásné a nevem, ha nem igaz. Úgy áldjon meg az Isten, mint a suhai malmot,3) ha egy máknyi makulányit teszek hozzá. A magam két szemével láttam, mikor este, éjfél után két órakor hazamentem, a Dajkosné leányomnál voltam a Czegléd-utczában. Minden ember tudja, hogy tegnap körösztölte a kicsijét a nagy tiszteletű úr a nagytemplomban. A strázsák is megszólítottak a szegleten, pedig lámpás is volt nálam; hát mikor a collegium elébe érek, csak zeng ám valami ének onnan felyülről. Mi az? mondok. Hát a mint feltekintek, ott jár a háztetején valaki. Nem volt rajta se tóga, se a fején a csóka orrú, hanem egy fehér lepedő; fölmászott a collegium legeslegtetéjére, neki vetette a hátát a kis toronynak, a kiben a csengetyű van, belekapaszkodott a holdvilágba s csak úgy lógázta le róla a lábait, aztán elkezdett énekelni, de nem értettem, hogy mit, mert diákul volt. Utoljára bebujt a padláslyukon, a ki olyan szűk, hogy nappal egy macska se fér be rajta.»

Száz hang kiáltotta a sátorok alul, hogy úgy van: egyik látta, a másik hiteles személytől hallotta s annálfogva szentül hitte, hogy ő is látta; az egész sátoros aristocratia azon a nézeten volt, hogy «ez a lunátikus». Ellenben a Siserahad, a democrata sulyomáruló nép zsibajjal fogadta ez előadást, hazugságnak, mesebeszédnek kiáltva ki az egész látományt. Dudásné asszonyom bizonyosan jól felpálinkázott, attul látott ilyen csudát. Csudák pedig egyátaljában nem történnek; de különösen nincs nekik semmi helyük eme tősgyökeres kálvinista városban, a hol még a szenteknek sem szabad csudákat tenni, hát a diákoknak hogy volna még szabad?

A piacz véleménye egészen két táborra volt oszolva. A vásárlók, kik a jobb és baloldalon alkudoztak, kénytelenek voltak szint vallani, ha azt akarták, hogy bőrös pecsenyéhez jussanak, s Dudásné asszonyom el-kikergette az olyan vevőt a sátorából, a ki nem hitt a lunátikusban, s nem adott neki turót, ha még úgy nyögött is érte. Még a világ legflegmatikusabb népét, a kétkerekű talyigást is megmozdította kurta gubájában az általános népmozgalom, hogy a makrapipán keresztül a gyalogjárókkal feleselni kezdjen, élő tanubizonyságául a hold befolyásának a földön lakókra.

Itt csak a csengetyű parancsolhatott csendet. Nem a képviselőházi elnöki csengetyű, mert az itt nincs; hanem a collegium csengetyűje, mely hirdeti, hogy tizenegy az óra, ki van a klaszszis; most mindjárt nyitják a collegiumkaput s omlik belőle Góg és Mágog megjövendölt hada, mint a kifüstölt darázsraj s ihol jön egymást püfölve, tépászva, taszigálva, szemközt jövők hasának ütközve, útbaeső kosarakat átugrálva, könyvekkel hajgálózva, csúfolódva, kötekedve, kutyakergetve – a jövendő reménysége.

Ez intermezzo alatt tanácsos a pártoknak abbahagyni a vitát és kinek-kinek a saját kosarára, döbözére vigyázni; mert ha azt a vásott ficzkót a pajtása beletaszítja az olvasztott mézbe, azt ugyan nehéz lesz róla lenyalni Dudásné asszonyom is várhatja a rendes kosztosát, a ki sajtos sátora elé érve elővesz egy lyukas krajczárt s azt kérdi, jó-e ez a turó?

– Jó, ha hiszed a lunátikust.

– Hogyne hinném! – Azzal leveszi a sipkáját s elkezdi imádkozni az asztaláldást.

– Te! Csak nem akarsz itt nálam kóstolásból megebédelni?

– Nem. Majd sorba megyek.

S azzal megebédel, végig kóstolva az egész sajtbazárt s még a lyukas krajczárt is megmenti.

– De a pereczesekhez át ne menj, fiam, mert azok nem hiszik.

– Hiszen, mire odaérek, akkorra már majd én sem hiszem.

Az előrohant könnyű sereg után jönnek az öregebb diákok; ezek már nem szaladnak hebehurgyán, nem is engedné a sarkatverő tóga; de azért helyet követelnek a pallón a szemközt jövőtől, mert a hosszúszárú pipával nem lehet kitérni s ha négy-öt ember széltében karöltve összefogózik, az el is seper maga előtt még a nagy dobogó hídról is minden keresztyén népet.

De ime két tudós férfiu közeledik, a kik még csattos czipőben járnak, s háromszegletű kalapot viselnek; a régi jó modesztus idők maradványai: nagytiszteletű tudós Harangi Ezsaiás és szintén azon czimű Tóbiássy Mózes professor urak. (Még akkor tanárok nem voltak, csak professorok.)

Sógorság, atyafiság a feleségeik után; annálfogva egy házban is laknak, s így indikálva van, hogy egy uton járjanak, bár természetükre nézve egymásnak tökéletes ellentétei. Harangi philosophiæ professor, még pedig a régi, embertől érthető Kant-féle philosophiáé, kurtanyakú, hevesvérű ember; akármi, csak nem philosophus; Tóbiássy pedig physicæ professor, hosszú, szikár alak, a phlegma személyesítve, a kit semmi kerékkiesés ki nem vesz nyugalmas sodrából. Ki nem állhatják egymást, hanem ezért el nem tudnak lenni egymás nélkül, még utazni is együtt járnak, s az egész uton veszekednek: az egyik sangvinice, a másik phlegmatice.

Már a collegium-ajtóban elkezdték a disputát. Harangi professor úr, ha tűzbe jött, megállítá a pallón collegáját, annak pedig meg kellett állni, ha nem akart a vízbe menni: levén a palló két oldalán bokáig érő latyak.

– Nem lehet ezzel a perversus haddal boldogulni! Ha rajtam állna, megtizedeltetném őket, mint a szökevény katonákat! Egész tribust kiirtanék közülök, mint hajdan a Benjaminitákat.

– Mink se voltunk jobbak deákkorunkban.

– Ez lehet anthropologiai felfogás, de nem ethikai és logikai. Ha most saját magunk kerülnénk, mint diákok, a saját magunk keze alá, mint professorok keze alá, mink saját magunk, mint professorok, becsukatnók saját magunkat, mint diákokat, kenyérre, vízre.

– Az physikai lehetetlenség!

– De logikai lehetőség! – Este nyolcz órakor minden kapú zárva van, magam megvizsgálom. A vigilatorokat előre sorba csapatom, hogy el ne aludjanak. Mégis minden éjjel tele a város diákkal. Az utczákon végig dalolnak, a lányos házakhoz bekukucsálnak, a lakzikban reggelig tánczolnak, isznak, dorbézolnak, a strázsákat megkergetik, a kútágasokat ellopják, a kapukat végig döngetik, sőt még annyira viszik a vakmerőséget, hogy az ablakom alá eljönnek s ott kiáltják el, hogy «éjfél után óra kettő!» bolondos verseket toldva hozzá. Ezt csak diák teszi, mert mesterlegény, csizmadia, szabó nem tud cadentiákat csinálni.

– A jurátusokat kell megdorgálni, mért nem vizitálják a szobákat pontosabban.

– Hiszen minden este vizitálják: akkor ott van valamennyi s úgy tesz, mintha alváshoz készülne s nevének felolvasásakor siet kiáltani a «hic sum»-ot, nehogy úgy járjon, mint a minap humanissime Naszályi, a ki aludt már, mikor a vizitator jött, ki is ezért távollévőnek jegyzé őt fel, mondván: a ki aluszik, az nem él; – a ki nem él, az nincsen; – a ki nincsen, az jelen sincsen. De a mint a vizitator lefeküdt, nosza rajta, felmásznak a kéményen, azon kibujnak a padlás tetejére, ott végig sétálnak a ház gerinczén, a tűzfalig, onnan a félbehagyott fal kiálló tégláin lehágnak a szomszédház tetejére, – onnan az eperfára s onnan le a földre. Tegnap is láttak egyet, teljes holdvilágnál, a mint con amore végig sétált a ház tetején s még olyan impertinens volt, hogy a «dungót» dalolta. Csak megkaphatnám ezt a virginálót!

– Juridicus felfogása a somnambulismusnak.

– Micsoda somnambulismus? Tán biz álomjáró volt? holdkóros? lunátikus? Hogy valaki éjjel felmászszék a ház tetejére s ott elkezdjen virginálni: az logice lehetetlen.

– De physice lehetséges.

A két vitatkozó úr oly fenhangon értekezett, hogy a két oldalt székelő közönség figyelmét okvetlenül magára vonta. Jobb és baloldal kezdett buzdító szavakat közbekiáltozni s mentül jobban belehevültek a tudósok a maguk thesisének két külömböző szempontból való illusztrálásába, annál nagyobb kofaközönség csoportosult köröttük, a zsivaj nagyranőtt: az egyik ad captum megmagyarázta, a másik ad absurdum deducálta a lunátikus létezését; a pro és contra vitatkozás már-már a zendülés mérveit kezdte felölteni, a midőn Tóbiássy professor úrnak az a jó ötlete támadt, hogy fel kellene ülni egyikére ama népszerű vehiculumoknak, melyek azon időben kiváló közlekedési eszközét képezték a nagy kálvinista Rómának: állván egy szekérből, melynek csak két kereke van, mint a római curriculumnak, azon igen helyes számításból, hogy két kerék nem akad el olyan véglegesen a sárban, mint négy. Az ülésbe tanácsos volt hátulról felkapaszkodni, s a ki értette a módját, háttal fordult az ülésben a ló felé, kiszámítván, hogy mikor a jármű hirtelen elakad, vagy önkényt megállíttatik, sokkal kényelmesebb lesz róla előre lebukni, mint hátrafelé. A járműt vezérlő egyéniség, a télen-nyáron elválhatatlan gubával a nyakában, él azzal az elővigyázattal, hogy maga nem ül a kocsijába, hanem a lovára, sajátszerű, utánozhatatlan lötyögtetési modorban lovagolva paripáját, míg a sokkal rosszabbul elhelyezett pasasér két oldalt a szekéroldalba fogózik.

Az indítvány Harangi professor úr részéről is helyeslőleg fogadtatott, s már-már utánzandó vala collegája példáját, ki a talyiga ülésébe eleve felkapaszkodott, a midőn a sajtok nagyasszonya pártszenvedélyből arra vetemedék, hogy lekiáltson erős várából az egy ló urának:

– János bátya! Fel ne vegye kend azt a másikat a szekérre; mert az nem hiszi a lunátikust!

– Nem hiszi-e? Monda hátrafordítva fejét az igazhivő férfiu, végig czélozva a hitetlenen a szeme elé tartott pipa kupakján keresztül. No akkor hát csak jöjjön gyalog. Gyüh te fakó.

Azzal belevágott az ostorral a lóba, meg a vendégbe egyet hátra, másikat előre, s meglódult a sár közepébe, s ott hagyta a hitetlenek prófétáját, a kinek e megszégyenítés miatt csak annál nagyobb lett azután a haragja a lunátikus ellen.

II. A KÖZÖS KONYHA.

A ki azt kigondolta, hogy két asszony főzzön egy konyhán, az igen tréfás ember lehetett: szerette a vígjátékokat.

Pedig a régi időkben erre számtalan eset fordult elő. Akkor még nem építették a házat úgy, hogy tíz ember lakjék tíz külön barlangban, minden szobához legyen egy odú, a mibe oda legyen szorítva egy vas takaréktűzhely; hanem megépítették a házat örök időkre, erős boltozatokkal, hogy tűzveszély idején be ne égjen: jó tágas szobákat csináltak, hogy egyben elférjen az egész család, az hálószoba, fonószoba, dolgozószoba lehessen, hogy ne kelljen télen annyi kályhát fűteni; vendégeket is lehessen benne elfogadni, meg a rétes-tésztát kinyujtani, a gyerekeknek, ha lesznek, a leczkéjöket megtanulni, helye legyen négy ágynak, pamlagnak, tizenkét bőrszéknek, az üveges pohárszéknek, a ruhás almáriomnak, a tetejébe rakott eczetágyas üvegekkel, meg az úr iróasztalának, melynek alsó fiókja levéltár, a hátmöge könyvtár, meg az asszony s kisasszony varróasztalának, meg a két leánycseléd rokkáinak, időközönkint a bölcsőnek, időjártával a hinta lónak; s vendégség esetén még azt a középső diófa-asztalt is ki lehessen húzni, megnyujtva tizenhat ember számára.

Az ilyen becsületes szobához aztán hasonló tisztességes konyha is kellett. Annak hatalmas tűzhely volt a közepén, téglából megrakva, alul a sütőkemencze, azelőtt volt egy szinpadi sülyesztő, rendesen betakarva deszkafödéllel, melyet csak akkor emeltek le róla, mikor kenyérsütés napja volt. A szolgáló abba a lyukba ült bele, a míg a kemenczét befütötte, a parazsat kikaparta, a kenyeret bevetette, s aztán időközönkint kibontotta az agyag «tévőt», a mi D betűre volt formálva s sütés idejében nedves mosogató ruhával légmentesen elzárva, hogy benézzen a tűzverembe, vajjon pirulnak-e már a czipók s jól felemelkedtek-e a kenyerek?

A tűzhelyen pedig lobogott a tűz; egész hasábfák voltak felrakva ama sajátszerű vasfogasra, a mit vaskutyának neveztek elődeink; körülrakva fazekakkal, a mikből, ha kifutott is valami, nem gerjesztett mindjárt olyan bűzt, mint a mostani takaréktűzhelyek, a mik rögtön elárulják az egész szomszédságnak, hogy tejet, zsírt, vagy káposztalevet futtatott-e ki a szomszédasszony? A háromlábú sybillaszékek arra valók voltak, hogy azokra tették a lábasokat, a mikben a rétes sült, azt betakarták vasfedővel; alája is tüzet raktak, tetejébe is. A doromboló czicza odaült a tűz mellé a meleg hamuba s segített főzni. No szeretném látni, hogy ülne a mostani tűzhelyre?

Még azonkívül helye volt az ilyen szép konyhában egy katlannak, a réz kondérral, a cselédek tolóágyának, a konyhaszekrénynek; nagy szapuláskor mosóteknőnek, szapulónak, lúgos dézsának; rózsavíz, levendulavíz főzéskor az üstnek, disznóöléskor vágótőkének, besózó teknőnek, káposztataposáskor a hordónak, vasaláskor a vasalódeszkának, meg az élesztő-szárító lapos kosárnak, meg a csiramálé előkészítő teknőnek, meg a szilvaaszaló rámás deszkáknak s mindezek mellett még elég szabad térnek, hogy mikor a kutya bejön a konyhába s a gazdasszony ráhúz a csipővassal, szaladtában a míg a konyhaajtón kiugrik, fel ne döntsön valamit. Mert az ilyen emberséges konyhának két fél ajtaja volt: a felső fele arra való volt, hogy azon világosság jőjjön be és friss levegő télen-nyáron; az alsó fele pedig mindig csukva volt, s arra a czélra szolgált, hogy a házi komondornak alkalmat szolgáltasson magát a gymnastikában gyakorolni.

Hely tehát bizonynyal volt itt két asszony számára is elég. A konyha nem lett volna két asszony számára kevés; hanem a két asszony volt annak a konyhának sok!

Az pedig rendesen így szokott bekövetkezni, hogy mikor azok, a kik a házat építették, megérték azt az időt, hogy egy fiuk megházasodott, vagy egy leányuk férjhez ment, hát bizony azért nem építettek ám az új pár számára mindjárt új házat, hisz úgy is rájuk marad majd a régi; azok se vették a nyakokba a várost szállást keresni, – nem is tudom, hol kaptak volna? tisztességes városban minden embernek arravaló a háza, hogy maga akar benne lakni s nem azért, hogy a más baját is nézze; – hanem ott maradt szépen az új pár is az ősi háznál: elfértek azok is szépen. Ott volt a számukra a másik szoba; az épen oly nagy volt, mint az első; igaz, hogy az udvarra nyilt; de szebb volt oda kinézni, mint az utczára s különösen irással, tudománynyal foglalkozó emberre nézve nyugodalmasabb.

A konyhát pedig birta aztán a két asszony közösen.

Hogy milyen kifogyhatatlan törökmontenegrói határvillongás származott az ilyen atyafiságos együttfőzésből, azt majd mindjárt meglátjuk nagytiszteletű Tóbiássyné nagyasszony, és nagytiszteletű Haranginé nagyasszony példájából.

Az ő viszonyuk is ilyenformán származott.

Nagytiszteletű Tóbiássy professor úr emelteté azt a derék házat a Czegléd-utcza mentében; ő volt a családfő. Első nejét korán elveszté s egyetlen leányát korán férjhez adta, nagytiszteletű Harangi professor úrhoz, s ekként kollégájának ipává lőn, miután éveken át volt neki veszekedő társa. Itt aztán közel találták egymást s mindennap vitatkozhattak. A menyecske csak nevette a két tudóst, s nem bánta, akármelyiknek van igaza. Az egyik apja volt, a másik férje, mind a kettőnek engedelmességgel tartozott.

Egyszer aztán azt gondolta magában n. t. Tóbiássy professor úr: ha már nekem van mindennapos veszekedő társam, hát Harangi kollegám feleségének miért ne legyen? Hozzunk egy napaasszonyt a házhoz.

Tóbiássy professor úr özvegy asszonyt vett el második feleségül; mint természetes, néhai tanártársának, nagytiszteletű tudós Bársonyi professor úrnak hátra maradt özvegyét, a ki abban a hirben állt, hogy igen jó gazdasszony, és pénzecskéje is van.

Az a pénzecske a régi boldog időkben, mikor még takarékpénztárak nem voltak, otthon hevert aranyban és ezüstben, harisnyaszárba bekötve, s úgy származott anyáról leányra. Kölcsön sem igen adták azt, mert azért a nyomoruságos hat perczentért nem volt érdemes felvenni azt a mindennapi aggodalmat, hogy hátha az adós nem fizet meg s pörölni kell érte.

Mennyi lehetett az a pénzecske, azt soha senki sem tudta meg, mert az válogatott furfanggal volt elrejtve olyan helyekre, a hol senkinek sem jutott eszébe pénzt keresni s ha tulajdonosnője gyanút fogott, hogy valaki kitalálta pénze rejtekhelyét, rögtön vándorolt az máshová; a mit arról lehetett megtudni, hogy olyankor a nagytiszteletű asszony mindenkit kizárt a szobából, még az egyetlenegy leányát is.

Mert egy leánya is volt Tóbiássy úr második feleségének, a kiről azt mondták, hogy épen olyan szép és jámbor, mint anyja volt fiatal korában. Isten őrizz, hogy olyan perlekedő legyen vénségére, mint az anyja. Veronka volt biz annak a neve.

E két tárgy fölött volt a legtöbb eszmecsere a férj és feleség között; közönséges nyelven ezt veszekedésnek neveznék, de diplomatiai stylusban csak eszmecsere.

Tulajdonképen egy volt a nézet a férj és a feleség között az iránt, hogy az egyik tárgy kiadni, a másik pedig otthon tartani való. Csakhogy a tárgyak megválasztásában volt meg a kiegyenlíthetlen eltérés közöttük.

Nagytiszteletű asszony ugyanis azt tartotta, hogy a pénz örökké otthon tartandó, mert ott van legjobb helyen, ellenben a leány minélelébb férjhez adandó, mihelyt kérik. Nagytiszteletű úr ellenben azon a nézeten volt, hogy a pénzt jobb volna kamatra kiadni, vagy szőlőt venni rajta, vagy (ki tudja mennyi lehet?) talán tanyát is s oda milyen jó volna délutánonkint kitalyigázni. Ellenben a leány, a mig csak lehet, otthon tartandó; mert igen jó leány és mert egy cseléd helyét pótolja.

Ezen aztán sokat vitatkoztak. Mártha asszonynak nem kellettek azok a szőlők, a miket a professor úr ajánlott neki, a professor úrnak meg nem kellettek azok a kérők, a kiket Mártha asszony ajánlott.

Pedig voltak közöttük igen szép és jeles fiuk.

Csakhogy mit ér az a «fiu»? Fiu! Mikor lesz abból még ember? Házasulható ember. Professor leányának minden diák kurizál, aztán mikor vége a semestrisnek, úgy elmegy, hogy soha hirét sem hallják többet.

Egészen más, ha egy olyan ritka talentum akad, a kinek az emlékező tehetsége annyira ki van mívelve, hogy mikor már végzett kenyérkereső ember lett belőle, még akkor is eszébe jut, hogy itt meg itt hagyott ő valakinek az ujján egy sajátmaga készítette lószőr gyűrűt: utána kellene nézni, hogy meg van-e még?

Hanem hát ennek is meg van a maga módja.

Vannak szerény, jámbor életű fiatal emberek, kikből az anyai gondos szem már messziről kinézi azt a hajlékony fát, a melyikből jó férjet lehet faragni. Jó tanulónak kell lenni és istenes magaviseletűnek, a ki nem iszik, nem kártyázik és nem kacsingat a lányokra.

Az ilyet aztán ottmarasztják egyszer-egyszer egy kis ozsonnára. Egy kis lépes méz, mandulás aszalt szilva nem vész kárba. Megengedik neki, hogy a kisasszonynak a verses könyvébe költeményeket irjon, s szárított virágokkal kedveskedjék neki. A névnapra meg is hiják s szabad neki az ártatlan zálogosdi játékban azt kivánni, hogy a házi kisasszony húzza ki a kútból, vagy hogy az menjen el vele koldulni, s a zsebkendőt annak az ölébe dobhassa, a «haragszom rád» kedélyes mulatsága alkalmával.

Később aztán, mikor a sarjú fa érni kezd, s beválik termést igérő csemetének, a mibe érdemes a kertésznek beleojtani; ha a kiszemelt ifjuból eminens theologus, esküdt, contrascriba, vagy épen senior lesz: akkor komolyan is lehet vele beszélni.

Most már előtte az egyenes pálya. Itt az ideje, hogy kimenjen külföldi akadémiákra, legalább is Göttingába, kitanulni a philosophiát, physicát, theologiát: már a szerint, a melyikre legtöbb kilátás van, hogy üres lesz a kathedrája. Ahoz azonban pénz kell. Még pedig ezüst, arany pénz; mert a német mást nem vesz el. Az ilyen pénz aztán a vetőmag. Kikel az, ha háladatos földbe vettetik. S fel kell jegyeznünk a közmorál érdekében, hogy még eddig nem volt rá eset, hogy az ily módon kiadott pénz meg ne hozta volna gazdag kamatját; sőt a kamat hozta meg a tőkét. A lefoglalózott ifju, mikor visszatért s csakugyan kathedrához jutott, mindig megemlékezett az anyáról, kihez a hála, s a leányról, kihez a szeretet csatolta s jól járt, ha csak az egyiket kellett neki elvenni, nem mind a kettőt.

No hát ilyen szent czélra volt Mártha asszony pénze eldugdosva.

E reményteljes választott ifjunak, ki a jelen esetben Veronka élettársaul vala kiszemelve nagytiszteletű Tóbiássy professorné asszonyság által, az a neve volt, hogy «Nyaviga Vincze», csillagzatára nézve: jurátus diák.

Némely embernek szerencsétlensége a neve. Vannak, a kiket Erősnek, Bátornak hínak; azok előtt már látatlanban is kalapot emel minden ember; a Kemény névvel egész a fejedelmi trónig emelkedett valaki; míg például az olyan szelid névvel, mint Szende, legfeljebb honvédelmi miniszterségig lehet vinni, a mi a legártatlanabb állapot.

Annak a jámbor juratus diáknak valamelyik őse termetben rosszul sikerülhetett, a miért polgártársai elnevezték Nyavigának, s a juratus diák örökölte az ősétől a nevet is, meg a termetet is. Karcsú volt, de nem egyenes, mint a nádszál; úgy tartotta a hátát, mint a macska, mikor kutyát lát meg; a szemei kegyesen forogtak felfelé, s a szája szüntelen hízelkedésre volt félrehúzva s a belőle kijövő hang mindig engedelmet kérni tetszett, a miért bátorkodik mozgásba hozni a levegőt. Még diáktársai irányában is mézes-mázos, édeskedves volt; a miért azok féltek is tőle, mint a tűztől. A leggonoszabb besúgó volt.

A mamáknak azonban megvan ama sajátszerű lélektani rendkívüliségük, hogy mikor a leányuk számára választanak férjet, akkor egészen másforma az ideáljuk, mint ha saját maguknak választanának. Tóbiássy úr sem volt pedig valami nagyon nagy gavallér; de azért kötve hiszszük, hogy a nagytiszteletű asszony elfogadta volna cserébe Nyaviga urat. Hanem azért jó lesz az Veronkának. Az ilyen férj mellett van nyugodalmas élete az asszonynak s az a főczél.

Voltak e kitüzött czélnak természetes szövetségesei és természetes ellenségei.

Nem szerette Nyaviga urat legelőször is a neki szánt menyasszony, Veronka kisasszony; azután meg nagytiszteletű Harangi professorné asszonyság; az meg épen ki nem állhatta szegényt. Ellenben Harangi professor úr épen olyan hő pártolója volt, mint napaasszonya. Tóbiássy professor úr pedig nem bánta, akármi lesz is Nyaviga úrból, csak azt bánta, ha nagyon sokszor ott marasztották ebédre, természeténél fogva igen fösvény lévén.

Nyaviga úr most is ott jár alá s fel a ház előtt; már harmadszor ment el a kis kapunál, de nem mert bejönni, mert még nem főzte ki magában jól azt az ürügyet, a melylyel látogatását indokolja.

A két asszonyság pedig épen az ebédfőzéssel foglalkozik a közös tűzhelynél, egyik egyfelől, másik másfelől rakván meg a tüzet a maga vaskutyájára s e közben folyton folyik a szóbeli portyázás.

– De keserű füstje van egy némely nedves fának, a mit a tűzre raknak, mondja Haranginé.

– A ki nem szereti a szagát, fogja be az orrát.

– De én szeretem. Nem is jó étel, a mi nem kozmás.

– Úgy szokták ám a tüzet szítani a köténynyel, hogy az ember a más rostélyosára hajtsa a pernyéjét.

– Nem is pernye pedig, hanem korom, a mi asszonyám lábasaiba hull; régen volt a kémény kitisztítva.

– Magam is azt gondolom. De vártam rá, hogy mikor jön be rajta menyemasszony lunátikusa.

– Be is jön az, ha akarja.

– No már azért se jön.

– Ha a kollegium tetején végig tud sétálni.

– Tud ám az öreg apja borotvájának az élén.

– A mi szolgálónk is látta.

– Melyik szolgálónk?

– Hiszen csak egy van.

– Bábi te!

– Borcsa te!

– Ne hija Borcsának, mikor ő Bábi.

– No hát legyen Borbála.

Erre a nagy meghivásra csakugyan előjött az első szobából az idézett személy, kezében a zsuroló csutak és a mosórongy, hátán pedig egy köpülő.

– Ide gyere!

– Ott maradj!

Erre aztán a közös cseléd, a kinek mind a két asszony parancsolt, azt tette, hogy az egyik lábával megállt, a másikat meg lépésre emelte.

– Mit csinálsz most?

– Az öreg nagytisztű asszony azt mondta, hogy pallót zsuroljak.

– Hát az a köpülő minek a hátadon?

– Az ifju nagytisztű asszony meg azt mondta, hogy köpüljek. Csinálom mind a kettőt.

– Láttad-e a lunátikust? – Láttad-e?

– Láttam. Nem láttam.

– Okosan felelsz mindjárt.

– Az egyik szememmel láttam, a másikat behunytam, azzal nem láttam.

– Még a cselédek is mind megbolondultak.

– Hát csak az uraságoknak szabad?

– Elmégy mindjárt, mert a fejedhez teremtem ezt a serpenyő rántást.

– De biz itt maradsz, nekem zöldséget tisztítani.

– Bábi elmenj, mert megtépázlak.

– Borcsa, ide jőjj, mert megbubozlak.

– No hát csak mentül előbb; még ma nem kaptam ki a porcziómat.

Azzal mind a két asszony neki a nyelves cselédnek! az sem volt pedig rest, iramodott ki a nyitott konyhaajtón.

Nyaviga urat pedig épen akkor hozta be a bűne ugyanazon az ajtón. Talált már valami ürügyet a bejövetelre; elfogott egy vándorló cziczát az utczán, azt hozta ölében, s ez lett volna az alkalomszerű beköszöntés: «nem idevaló ez a macska?»

Borcsa azonban úgy üté könyökkel oldalba a szegény bevezető macskát, hogy az elfelejtve szerepét, nagyot karmolt Nyaviga úr kezén, kiugrott az öléből, fel a Bábi fejére, onnan le a két harczra induló amazon közé, végre ki, az útját álló mindenféle emberlábak között, a szabadba!

– Hozta Isten, drága kedves édes Nyaviga úr: épen emlegettük.

Tóbiássyné nagytiszteletű asszony egyszerre csupa édességgé és nyájassággá változott.

– Nem ide való ez a izé?

Persze, hogy ez volt a bevezetés; de már a hozzá való «izé» rég a szederfa tetején volt.

– Oh tessék besétálni, édes kedves Nyaviga úr. Hozta Isten! fogadá nagy nyájassággal nagytiszteletű Tóbiássyné asszonyság, ki egyszerre csupa lépes méz lett. Tessék besétálni.

Csakhogy volna hová besétálni? De az első szobát most hagyta ott félben zsuroltan a Bábi s olyan ügyesen tolta oda az ajtóhoz a mosogató dézsát, hogy abba a látogatónak mulhatatlanul bele kellene esni, ha a fürészporral behintett szobába csakugyan be akarna jutni; a másik szoba pedig nagytiszteletű Haranginé asszonyság territoriuma, s oda olyan ellenségnek, mint Nyaviga úr, bejelentés nélkül belépni nem szabad.

– Kivántam tiszteletemet tenni, monda Nyaviga úr. Lehet szerencsém a professor úrhoz?

Mindig a professor urat keresi és mindig olyankor, mikor az nincs itthon.

– Nincs itthon, édes lelkem, de mindjárt megjön. Várja meg. Jaj, nem merem bevinni a szobába, mert most zsurolták ki.

– Oh kérem alássan, el leszek én ide kinn is.

– Hová ültessem le? (Bizony hová? minden szék tele volt lábassal, petrezselyemgyökérrel, konyharongygyal.)

– Oh kérem alássan. Elállok én szivesen. Nem vagyok elfáradva.

– A kalapját tegye kérem ide – oda – hova? Majd beviszem, leteszem az ágyra.

– Oh kérem alássan, nem engedem fáradni vele, majd leteszem ide a szék alá.

– Jaj, oda ne! kis macskák vannak a háznál, még valamit csinálnak vele! inkább oda fel a polczra.

Egy széket aztán mégis csak kitudtak szabadítni a számára, a hova erőszakosan leültethették.

– Bábikám! esengett a legnyájasabb hangon Tóbiássyné asszonyság a kikergetett cseléd után.

– Tessék parancsolni.

– Eredj csak, kedves leányom, keresd meg a Veronka kisasszonyodat; mondd meg neki, hogy jőjjön be.

– De hisz az nem jöhet be most; olyan dolga van.

– Micsoda dolga van, te! féleszű satrafa!

– Hát – gerebenyez.

Akkor bizonyos, hogy nem fogadhat el látogatókat.

Fogadni mernénk, hogy a mai korbeli kisasszonyok, huszan tizenkilencz közül, nem tudják, hogy miféle hangszer az a gerebeny? Leirjuk a kedvökért.

Az egy hosszúkás kemény fadeszka, mintha egy összetett gitár volna; a minek a közepén, mint egy valóságos vas sündisznó, mered fel gömbölyű csoportban száz léczszeg hegyesen.

Ezen a zongorán úgy szokás játszani, hogy a kisasszony fog egy csomó kendert, a mi még tele van csepüvel, annak az egyik felét a keze körül csavarja, s aztán a másik felével oda csapkod a szegek közé, s aztán végig rántja köztük a kendercsomagot. Többnyire kotta nélkül szokták játszani, s a kik értenek hozzá, a legszebb operákat kiverik rajta, mind addig, a míg a kendercsomag megszabadul minden kóczos tartalmától, s csak a finom, sima, szálas motring marad a kézben.

Ezt nevezik gerebenyezésnek, a mi a régi rossz világban a kisasszonyok foglalkozásai közé tartozott.

Ehez pedig sajátszerű toilette is kivántatott. Mivelhogy a kenderből kihulló sok pozdorja és csepü a viselő ruhának nem válik díszére, annálfogva a művésznő a gerebenyezéshez rendesen a legrosszabb öltönyét szokta felvenni a legdurvább kötényt kötötte fel hozzá. A fejét, hogy a haját megvédje a portól, bebugyolálta egészen, s a finom fehér kezecskéjét befedte – nem párizsi jaquemár keztyükkel, – hanem igen is jó vastagon reá kötözött mindenféle rongyokkal, hogy ha véletlenül bele találná vágni a kezét a gerebenybe, a szegek meg ne tépjék az újjait.

Már most tudhatjuk, hogy mi jelentősége van annak a szónak, hogy a «kisasszony gerebenyez». Azzal ma nem lehet beszélni.

Ezt a művészetet nem szokták a szalonban gyakorolni, hanem oda hátul a «kis udvarban», a mi deszka kerítéssel van elkülönítve a főudvartól s egy kis ajtón járnak bele. Ott vannak a baromfiak is. Ott a félszer: az alatt van felállítva a gerebeny.

Hanem dalolni lehet a gerebenyezés alatt. S Veronka kisasszonynak igen szép hangja volt, kivált mikor azt a csodálatos szép régi dalt énekelte:

Egyszer aztán csak azon vette észre, hogy egy szép férfi mély hang elkezdi a folytatását a dalnak:

Körülnézett: honnan jön ez a dal? A padlásról?

Igen is a szomszéd padlásról. Annak a tűzfala képezte a kis udvar egyik oldalát. Azon a tűzfalon valami másfél ölnyi magasan a földtől volt egy nagy gömbölyű lyuk, a min máskor piros paprikafüzérek szoktak kilógni, most pedig egy fiatal emberi fő dugta elő magát. Melynek láttára Veronka kisasszony épen nem sikoltott fel, hanem csak a fejét csóválta:

– Ugyan, te Ádi! ha meglátnak!

– Akkor azt fogják tőlem kérdezni, a mit a paradicsomban: «hol vagy, Ádám?»

– Bizony nem is a jók hordoznak ám ilyen helyeken. Te valóságos istenkisértő vagy.

– Az már igaz. Nem tudom, hogy hányan fogják utánam csinálni, hogy éjjelenkint kimászszanak az ablakon, onnan fel a szelelő lyukon a padlásra, onnan végig a házormon a bevégzetlen falig, s aztán le az emeletből a kiálló kőpárkányokba fogózva. Ezt előttem sem sokan tették meg a szivük baja miatt.

– Hát mi baja van a te szivednek?

– Az, hogy téged szeret.

– Hát hisz én is szeretlek, tudod jól; rád várok, máshoz nem megyek. Egyszer megmondtam, minek kérdezed újra? Minek koczkáztatod érte a fejedet?

– Hiszek is neked; de azért eljárok minden éjjel hozzád, a magam mindennapi csókjáért.

– Csitt.

– No hisz ugyan veszedelmes egy csók. Az ablakon keresztül. Ajkaink között van az üveg.

– De én adom, és te megkapod. Nem elég az?

– Dehogy elég! Semmiképen sem elég. Addig nem hiszem el, hogy szeretsz, a míg nekem egy igazi eleven csókot nem adsz.

– Bizony nem sajnálnám tőled. Kivált ha megigérnéd, hogy aztán felhagysz azokkal a nyaktörő látogatásokkal.

– No hát itt vagyok most: add meg a csókomat, s aztán békén várok az idők beteltéig.

– Eredj, golyhó! Hiszen nincsen nekem zsiráff-nyakam, hogy oda felérjek, a hol most vagy.

– De van nekem!

– De ide lejönnöd nem szabad. Azt tudod, hogy ezzel csak nekem szereznél igen nagy bajt.

– Nem is megyek; csak a fejemet küldöm le.

– Ah, te bolond!

– No hátha megtudom azt tenni, hogy leadom a fejemet oda hozzád, a nélkül, hogy magam lemennék, megadod az igért csókot?

Veronka nevetett; a mi azt teszi, hogy: «próbáld meg».

Megint nem tudom, hogy hány mai világbeli gavallér csinálná ezt utána Dallos Ádámnak, hogy egy szűk padláslyukon fejjel alá keresztül csuszszék, míg annyira lejut, hogy csak a lábaival tartja magát a nyilás párkányzatán, s a fejével eléri azt a magasságot, a hol az imádottjának a szemébe nézhet; csakhogy megfordítva.

– Nos, hát megkapom a csókomat?

De már ebben a helyzetben csakugyan szívtelenség lett volna őt sokáig hagyni epekedni s meg nem váltani azzal, a mit ilyen nagyon kért.

Mikor aztán megkapta, a mit kért, akkor megelégedett s szépen visszatornázta magát azon a szűk lyukon, a melyiken kijött.

III. AZ ELTÉVEDT ÜTLEG.

Harangi professor úr az alatt jött nagy dühvel hazafelé. A Sisera hadai elől kénytelen volt egy mellékutczára menekülni, a hová nem üldözte a fertelmes lárma.

A közös lakóháznak a hátulja erre a mellékutczára dűlt ki s errefelé semmiféle ajtaja nem volt, hanem egy hat láb magas téglakerítése; az is szegekkel kiverve, minden betörési merénylet ellen.

A mint nagy dérdúrral végig robog a padlón a nagytiszteletű úr, s felpillant a szomszédház tűzfalára, ime mit lát meg ottan? a padláslyukban két lábszárat, azon lefüggve egy diákot.

Hogy diák: azt láthatta a tógáról; hanem hogy mit csinál odalenn? azt már nem láthatta, mert magas volt a fal; s a milyen könnyű valakire a fejéről, olyan nehéz a lábáról ráismerni. A delinquens feje pedig lenn volt a láthatár alatt. Hogy ez a fej nem jóban töri magát, annyi bizonyos. Hogy az ott nem egy lábánál fogva felakasztott ember, az is bizonyos, mert hallik, hogy beszél; még pedig duettben. No ehhez a duetthez majd mindjárt jön, a ki a taktust üsse.

Harangi professor úrnak a markában volt egy jó vadszőlővenyige pálcza, pásztorbot módjára meggörbített fogantyuval. Nagyot suhintott vele a levegőben.

«Exspectas tantum» dörmögé magában, s minthogy a falon keresztül nem mászhatott, az utcza végére kerülni pedig félórába került volna; mert a debreczeni utcza egy egész fél választó kerület: tehát rohant a hetedik szomszéd telkéig, a ki becsületes kötélverő lévén, mind a két utczára nyitva volt az udvara, azon tört keresztül, így rohant a saját lakása ajtajáig, hogy el ne szalaszsza a gyilkos betörőt. S csakugyan! a mint az utczaajtón belépett, ime ott látta azt a kisudvar ajtajában állva, két kézzel az ajtófélbe fogózva: semmi kétség, hogy ő a tettenkapott bűnös; mert még a háta is meszes.

Nyaviga úr az alatt ült a számára szolgált konyhaszéken s dehogy engedte a kalapját kivétetni a kezéből: szüksége volt neki arra. Olyan volt rá nézve az a szék, mintha az volna a gerebeny. Bánta nagyon, hogy ráült. Mivelhogy mind a két asszonyság azzal ostromolta, hogy mit tud a lunátikusról? Neki már csak hivatalosan értesülve kell lennie felőle, mert egyike a collegium esküdt felügyelőinek. De egyuttal azt is megmondta neki mind a két asszonyság, hogy mi véleménye van e tárgyról? Az egyik híszi, a másik nem hiszi. Épen, mint a közvélemény odakinn a piaczon. S annyit tudott Nyaviga úr a philosophiából, hogy két egymással ellentétben álló véleménynek, egy időben és egy helyen, egyszerre igazat adni nem lehet.

Ilyenkor nagy kincs a hallgatás. A biró kihallgatja mind a két perlekedő felet, s miután mind a kettő kibeszélte magát, akkor haza küldi őket, hogy hozzanak újabb bizonyítékokat.

Nyaviga úr ez esetben saját magát küldé haza.

Felállt a székről, behúzta a nyakát a két válla közé; kebléhez szorítá a sabbeszdeklit s azt mondta, hogy nem várhat már a professor urra; haza kell sietnie.

– Maradjon még egy kicsit, kedves Nyaviga úr: marasztalá őt Tóbiássyné asszony.

– Nem lehet, kérem alássan. Haza kell mennem. A multkor is megloptak, mikor otthon nem voltam.

– Szegény Nyaviga úr! sajnálkozék Tóbiássyné asszonyság.

– A bezárt fiókomból elvitték valamennyi alkalmi verseimet.

– Szegény tolvaj! sajnálkozék Haranginé asszonyság.

Nyaviga úr aztán búcsút vett és olyan modorban kotródott ki a konyhából, mint a ki valamit ellopott odabenn, s siet vele odább állni, míg nyakon nem kapják.

A mint azonban az utcza-ajtóba érve, megüté füleit az a már szakértőleg leirt zene, a mit a gerebeny hallat, mikor a kendert tépi, az a gondolatja támadt, hogy meg kellene lesni, milyen lehet egy szép kisasszony, mikor gerebenyez?

Nyaviga úrnak vannak bátor ötletei, mikor tudja, hogy nem látják.

Visszafordult az ajtóból, s lábújjhegyen, a falhoz lapulva, hogy csupa mész lett a háta, visszalopózott. A konyhaajtó előtt, melynek csak alsó fele volt csukva, lekuporodott s négykézláb osont végig; a két asszonyság nem vevé észre, mert azok nagy vitában voltak akkor egymással s a futni készülő levessel s a megégett rántással. Szerencsésen áthaladt e veszélyes ponton.

Innen aztán könnyű volt eljutni a kis udvarig, melyet deszkakerítés választott el a főudvartól. Azon volt egy alacsony kis ajtó, melyen ha bedugta Nyaviga úr a fejét, azt épen eltakarta az ajtó szemöldökfája, a két karjával pedig megfogózkodott az ajtóban és a küszöbfában, úgy, hogy se kinn, se benn nem volt.

A kis leány egyedül volt már, dalolt a munka mellett.

– Alázatos szolgája Veronika kisasszony, szólt Nyaviga úr selyemszál hangon.

– Nini: Nyaviga úr! Most majd beleütöttem a kezemet a szegbe ijedtemben.

– Mivel tetszik magát mulatni?

– Nem látja, hogy zongorázok?

– Hogy tudta megtanulni?

– Bizony sokszor belevágtam addig a kezemet.

– Jaj, csak én akkor ott lettem volna, hogy meggyógyíthattam volna.

– S megtudta volna gyógyítani?

– Vannak fájdalmak, a miket egyszerre meglehet orvosolni.

– Én olyanokat nem tartok.

– Annál inkább bővölködöm én azokban.

– Hát miért nem gyógyíttatja, édes Nyaviga úr?

– Mert azokat egyedül csak Veronika kisasszony képes megorvosolni.

– Lám még azt sem tudtam. Hát mije fáj, édes Nyaviga úr?

– Jaj, ha azt megmerném mondani.

– Tán biz a foga fáj?

– Sokkal több annál.

– Tán csak az egész feje fáj?

– Ha csak még a fejem volna.

– Hát ugyan mije fáj?

– Aujajaj a hátam!!!

Persze hogy a háta fájt, mert Harangi professor úr akkorát húzott rajta végig a szőlővenyigével, hogy porfelleget vert a tóga.

Mikor aztán Nyaviga úr visszafordult felköszöntője felé, mind a ketten sóbálványnyá változának a bámulat miatt. Különösen Harangi professor úr, a ki ugyan nem Nyaviga úr hátának szánta ezt az irgalmatlan köszöntőt.

– Hát domine Nyaviga «az»?

– Én vagyok kérem alássan professor úr, szabódék siránkozó hangon Nyaviga úr. Nem beszéltem én semmi rosszat a kisasszonynak. Megmondhatja.

– Trifurcifer! Azt úgy is tudom. De mit jár a domine olyan furcsa, furcsa, furcsa úton a házhoz, mikor egyenes úton is bejárhat?

Professor úr értette: a padláslyukon. Nyaviga úr pedig érezte magát bűnösnek annyiban, hogy ő már elment egyszer, úgy lopózott vissza, a konyhaajtó előtt bukva ment keresztül: ez mind igaz; de azért nem érdemelte meg, hogy ekkorát huzzanak a hátára.

– Kérem alássan: én azt gondoltam, hogy én nekem szabad.

– Szabad! szabad! szabad! Hiszen én nekem is szabad a kürtőbe felmásznom s a kéménylyukon kidugnom a fejemet, de azért nem teszem meg. – No már most ez megtörtént; nem tehetünk róla: ne szóljunk felőle senkinek. Felejtsük el az egész dolgot.

(Könnyű professor uramnak, gondolá magában Nyaviga úr, mert csak a botja szenvedett; de hogy felejtse el az én hátam?)

– Jól van, jól van: már most gyerünk be hozzám; de az asszonyok előtt elhallgassuk az egész casust. Veronka! Én se szólok az anyádnak, de te se szólj! De csak azt mondja meg a domine, hogy jutott eszébe, fejjel lefelé jönni be a házhoz?

Hát tudott erre Nyaviga úr felelni?

IV. IGAZSÁGOS DÁNIEL.

Épen akkorra érkezett meg nagytiszteletű Tóbiássy professor úr is. A mi igen természetes. Harangi úr gyalog jött, ő pedig talyigán; tehát amannak hamarább kellett hazaérni, mint neki.

Azonfelül egy kis processusa is volt még a kapuban az érdemes szállítójával. Tóbiássy professor úr igen fösvény volt s nem szerette a pénzt vándoroltatni. A ki pedig azt hiszi, hogy a debreczeni talyigás csak úgy barátságból lötyögteti magát a nyeregben, az nem ismeri a természethistóriát.

– Ne sajnálná azt a tíz garast megadni; mondá a lóvezér, a makrapipát az agyarára szorítva s csak félszájjal szónokolva.

– Micsoda tíz garast? kérdé a nagytiszteletű úr, szétnézve a földön, mintha leejtett volna valaki tiz garast s azt kérné, hogy adják fel neki.

– A miért ide hoztam vala.

– Atyámfia. Az nagyon sok.

– Más bolond is csak annyit fizet; válaszolt a talyigás, az orráig nyomva fel a makrapipát.

– Meg merne kend rá esküdni, hogy más is annyit fizet?

– Meg én! kiálta az, a szája szegletébe nyomva a pipa csutoráját, hogy utjában ne legyen az eskünek.

– Tartsa fel a három ujját és mondja utánam: «Én».

– Én.

– A maga nevét mondja.

– Tarisznya Gergő.

– Esküszöm: hogy minden embert tiz garasért hordok haza. Úgy segéljen.

A talyigás megtette, hogy utána mondta.

– No jól van, barátom; monda Tóbiássy úr, becsapva a könyvet, a miből a tisztelt polgártárst eskette. Azt tudja kend, hogy én pap vagyok. Nekem az esketésért nyolcz garas szokott járni; e szerint jár még kendnek vissza a tizből két garas.

Azt oda nyomta a markába.

A talyigás megcsóválta a fejét, a fogai közül egy hegyeset köpött a professor úr két csizmaja közé, azzal nagy dohogva eloldalgott, folyvást nézegetve a tenyerében a vargatallért: de bizony csak két garas maradt az mindig.

A három úr a konyhaajtó előtt találkozván, levett kalappal tartott a fölött tanácsot, hogy ki menjen be előbb? Harangi úr ért elébb oda; de Tóbiássy úr volt az idősebb, de Nyaviga úr volt a vendég, minél fogva egyik a másikat instálta az elsőbbségért.

– Be tetszik mindjárt! kiáltott végre Harangi úr mérgesen Nyaviga urra, mire az ijedtében bebotlott a konyhába. Ott azután egyszerre igen nyájas képet csinált az asszonyságok előtt.

– Bátorkodtam visszakerülni ismét. A nagytiszteletű urral véletlenül összetalálkozám, s ő oly nyájasan invitált meg, hogy ismét visszatértem.

A nagytiszteletű úr ez alatt titokban a zsebkendőjével igyekezett letörülgetni annak a nyájas meginvitálásnak a nyomait Nyaviga úr hátáról, mert a venyige a poros tógán valóban nagyon látható nyomot hagyott hátra.

– Trifurcifer! dörgött Harangi professor úr, miután feleségét megcsókolta. Majd szétszedett a tudatlan nép a piaczon a miatt a fatalis lunátikus miatt. Egész polgárháború támadt abból az ártatlan disputából, a mit a collega urammal folytattunk az utczán.

– Ah! hát ti is a lunatikus felett vitatkoztatok. Épen, mint mi idehaza asszonyámmal.

– Bölcs Salamon, ne hagyj! Még idehaza is foly a perpatvar fölötte? Hisz akkor eső elől a csorgó alá menekültem. Itt is lunátikus háború van.

Nagytiszteletű Tóbiássy professorné asszonyság kenetteljesen jegyzé meg:

– Nincs itt, lelkem fiam, semminemű háború; csak hogy egyikünk azt állítja, hogy van; másikunk meg, hogy nincs.

– Épen, mint mi! mondá Tóbiássy professor úr. Én híszem, ő nem hiszi.

– No, ez nincs Isten hirével; pattogott Harangi professor úr. Ezt a veszedelmet nem hagyom megöröködni. Itthon a háznál békesség legyen. Elég ha külön-külön mi is összekaptunk, az asszonyok is összekaptak a lunátikus miatt; de trójai háborút nem csinálunk belőle. Collega uram, menjen szépen asszonyánkkal a maga szobájába; én is megyek az én feleségemmel az én szobámba, akkor nem veszhetünk össze.

– Az ám! világosítá fel Haranginé asszonyság. De úgy vagyunk ám lelkem galambom, hogy én uramatyámmal vagyok egy véleményen, nem te veled; asszonyánk meg te veled tart, nem uramatyámmal.

– Finis Poloniæ! Hisz akkor én más országba költözöm!

A másik oldalon meg Tóbiássyné asszonyság csapta össze a kezét, megtudva a nagy dissidentiát, mely a szerencsétlen családot ily felekezetekre osztotta.

– No ebből nem jó lesz; monda nagytiszteletű Tóbiássyné asszonyság. Ily háborúnak nem szabad kitörni. Egyik férj felesége és veje ellen, a másik ipa és felesége ellen, egyik asszony férje és leánya ellen, a másik férje és mostohája ellen. Adjuk biró eleibe a dolgot s legyen az itélet bírsággal összekötve. A melyik fél elveszti a pert: megnyugszik és fizet egy átalag máslást; a melyik nyer, igaza lesz és megiszsza a máslást. Én Nyaviga urat választom birónak.

– Hát hisz én is compromittálok benne; mondá Tóbiássy úr.

– Valóban okosabb emberre nem lehetne bizni az ügy eldöntését; járult hozzá Harangi úr.

– Én se bánom; tevé hozzá felesége.

– Ilyen nagytudományú, olvasott férfiu! – Magasztalá őt Tóbiássyné asszonyság.

– És ilyen nagy physicus! Dicsérte őt a professor élettárs.

– S ilyen philosophus! monda a második professor.

És sorban valamennyien: «a kiről példát vehet az egész fiatalság!» – «A ki ártatlanabb egy leányzónál.» – «A ki görögül és zsidóul tud.» – «A ki soha bálba nem jár.»

Ez mind magasztalás volt s a választott biró megvesztegetésére intézett kisérlet.

Végre közbevágott az ifju nagytiszteletű asszony.

– Édes Nyaviga úr: én csak azt mondom, hogy nem szükség magának sem szépnek, sem jónak, sem bölcsnek lenni ezuttal; hanem csak rövideden megmondani, hogy látta-e hát a lunátikust, vagy nem látta?

Nyaviga úr vette észre, hogy vesztére visszakerült abba a kelepczébe, a honnan már egyszer kiszabadult. Azelőtt csak kettős kereszttűzben volt, most már négyesbe fogták; kinek adjon most igazat? Megbántani egyik félt sem illik, nem is tanácsos; pedig kötelesség. Hivatalos kötelesség.

– No hát halljuk az itéletet!

– Tehát kérem alássan, annyi van a dologban, hogy – izé.

– M – izé?

– A mult éjszaka felköltenek, azt mondják, hogy a lunátikus most jár épen a padláson.

– Ahán! kiálta Tóbiássy professor úr.

Én azonban azt mondtam rá, hogy – mini milyen nagy pók mászik a professor úr kabátján!

– Hagyjon békét az úr az én pókomnak! Azt mondja, hogy mit mondott?

– Azt mondtam, hogy az absurdum.

– Nesze neked, szólt most Harangi professor úr örömmel.

– Kimegyek azonban. S látom a hold fényes világánál, hogy egy emberi alak járkál a kollegium tetején.

– Úgy-e mondtam! erősíté Tóbiássy és Haranginé.

– Mondám azonban: ez bizonyosan valami diák, a ki éjszakán ki akar szökni a kollegiumból.

– Hát persze! biztatá Harangi és Tóbiássyné.

– Nem mertem azonban egész bizonysággal állítani, mert tudom a physikából, hogy vannak oly szerencsétlen emberek, a kik a holdba szerelmesek.

– Most szólt igazat.

– Meg akartam azonban győződni felőle, hogy csakugyan voltaképen holdas-e az odafenn, avagy pedig szökevény? vettem a lámpást és felmentem szépen a padlásra. Három dárdás jött utánam. Kettő pedig ment előttem, hatalmas gerundiumokkal.

– No most mindjárt megtudjuk hát, mi volt?

Hát, a mint a padlásablakhoz érünk, az egyik dárdás elordítja magát mögöttem, hogy ő valamit látott, a másik kettő előttem megijed, megfordul, engem feltaszít, a lámpást összetöri s rohan le a grádicson, egymás hegyin-hátán. Egyik a homlokát is betörte, másik egy fogát ütötte ki.

– És azután?

– Azután sötét lett s én négykézláb másztam le a padlásról a szobámig, hogy valami kárt ne tegyek magamban.

– Már most csak azt szeretném tudni, mondá Tóbiássy professor úr, hogy ki veszi meg az átalag bort?

– A dolog így van, mondá Nyaviga úr: Azok, a kik látták, hogy ott volt, nem tudják, hogy mi volt? A kik pedig tudják, hogy mi volt? nem látták, hogy ott volt.

– És így mindnyájunknak igaza volt.

– És így nem iszunk bort.

– De már most feleljen meg domine Nyaviga arra, miért nem jelentette ön fel ezt az esetet a sedesnek?

Ezt a mérges kérdést Harangi professor úr intézte a bölcs Dánielhez.

Az sok huzódozás után csak kirukkolt vele.

– Hát voltaképen tulajdonképen azért, hogy a midőn reggel előhivattam az öt dárdást, mind az öt unisono azt állította, hogy ő egész éjjel aludt, az ágyából ki sem kelt, s hogy én azt az egész történetet csak úgy álmodtam.

– Hát a melyik a fogát kiütötte?

– Azt mondta, hogy csikófog volt, magátul esett ki.

– Hát a melyik a homlokát betörte?

– Azt állította, hogy saját maga harapta meg.

– A saját homlokát?

– Én is diffikultáltam neki ez állítást, hogy azt nem érhette el; de azt mondta, hogy székre állt fel, úgy harapta meg.

– Nyaviga úr!

– Tessék parancsolni!

– Menjen haza s feküdjék le.

– De kérem alássan: ebéd előtt nem szoktam lefeküdni.

– Igyék vizet és feküdjék le. Förmedt rá Harangi professor úr. Szegény Nyagiva úr aztán, mint engedelmes alattvaló megtette, hogy hazament, előbb jól lakott, aztán lefeküdt, maga elé tétetett egy nagy vizes kancsót, hogy ha a professor úr vizitálni talál jönni, rendeleteit foganatosítva találja. Ámbátor semmit sem értett azoknak indokaiból.

Elég, ha a professzor úr értette.

Mikor egyedül maradt a két tudós férfiu, Harangi úr így szólt Tóbiássy úrhoz:

– Collega uram! kezdem elhinni a dolgot. És most már azt is kitalálom, hogy ki a lunátikus?

– Ugyan ki?

– Nem más, mint a derék jámbor Nyaviga.

– Lehetetlen!

– Ethice és logice lehetetlen, de empyrice még is lehető. Magam láttam, hogy fényes nappal a szomszéd padláslyukából ereszkedett le fejtetőre a mi kis udvarunkba. Mert a lunátikusoknak az a szokásuk, hogy mikor a hold süt, akkor fejjel fölfelé, mikor a nap süt, akkor fejjel lefelé szeretnek sétálni.

Erre Tóbiássy úr a következő tervvel állt elő.

– Hogy pedig egész bizonyosságot szerezzünk magunknak e dologról, én a következő módot ajánlanám, a mit a lunátikusok kigyógyításánál szoktak foganatba venni: Éjszakára egy dézsa hideg vizet tesznek az ágyuk elé, melybe a holdkóros, a mint ágyát el akarja hagyni, okvetlenül belelép s arra fölébred.

– Nagyon jó lesz! Ebből megtudjuk az igazat.

A szegény jámbor Nyaviga úr aztán a következő éjjel abban a kellemes meglepetésben részesült, hogy a mint egyért-másért leszállt az ágyából, térdig esett bele a hideg vizes dézsába, s mikor ezért lármát csapott, a Sisera hadai kinevették, a sedes elé hozott panaszára pedig azt mondták, hogy csak menjen a szobájába, feküdjék le s igyék még több vizet.

Hire futamodott, hogy ő lunátikus.

V. NAGY HALOTT VAN!

Kevés időre ezután nagytiszteletű Tóbiássyné asszonyság azt a hibát követte el, hogy meghalt.

De ne tessék komolyan venni a dolgot; nem igazán halt meg, hanem csak úgy félig-meddig. Meghűtötte magát a nagy szapuláskor s másnapra úgy megmeredtek a tagjai, hogy egyet se tudott megmozdítani. Feküdt, mint egy darab fa.

A chirurgus, a kit odahivattak, hogy aligha meg nem halt a nagytiszteletű asszony! délután «bene sonantibus» lévén, csak azt kérdezte, hogy «tudja-e mozdítani a nyelvét?» – «Nem». – «Akkor meghólt».

Mert Tóbiássyné asszonyságnak a nyelve még Nemtóbiássyné korából is arról a nagy életerőről volt emlékezetes, hogy a közvélemény szerint azt még majd a holta után külön kell kivégeztetni.

El is bántak aztán vele annak szokott rendi szerint, felöltöztették, koporsóba tették s harangoztattak rá.

Annyi emberséget azonban tegyen fel rólam minden ember, hogy nem engedek egy derék kálvinista asszonyságot élve eltemettetni s hogy furcsa lesz ennek a vége.

A jó Veronka kisasszony e tekintetben egészen a kezemre működik, a mennyiben zokogva és sikoltozva borul édes anyjára s mennyre földre esküszik, hogy nem halt az meg; ő nem engedi eltemettetni, ha csak őt magát is el nem temetik vele együtt.

Ezt pedig nagyon jól esett hallani a nagytiszteletű asszonyságnak. Mert az elrejtőzés állapotában hallott ám mindent, a mit körülötte beszéltek.

Annál kevésbbé volt rá nézve épületes, a mit mások beszéltek fölötte.

A Veronkát kituszkolták a halottas szobából, azt mondták neki, hogy ilyenkor a leánynak nem az a dolga, hogy sírjon-ríjon, hanem hogy lásson a gyászruha után, hogy meglegyen holnapra.

A két nagytiszteletű úr magára maradt a szobában s következő gyászbeszédet tartott az elhunyt felett.

– Vajjon mely rejtekbe dughatta el a lelkem a pénzecskéjét? monda Tóbiássy úr. – Nem azért mintha Veronkát meg akarnám tőle fosztani, hanem hogy az ő javára fruktifikáljam. Vennék rajta szőlőt.

– És elküldenők rajta Nyaviga urat akademiákra, szólt Harangi úr, ő lenne az Úr szőlőjében pásztor.

– Az én szőlőmben?

– A Zebaoth úr szőlőjében.

– Az már más. «Nolo acerbam sumere.» De vajjon hova dughatta el a pénzecskéjét?

– Kereste atyám uram a párnazsákban? – Ott már nincsen. – Hát vajjon a tükör háta mögött? – Volt ott, de már nincs ott. – És a kályha fölött lévő urnában? – Ott is lakott egy ideig, de már kiköltözött onnan. – Vajjon a karosszék támlájában nem rejlik-e? – Megvizitáltam és semmit sem találtam. – A téli bocskor talpában? – Az is pedig lyukas. – Kitalálom már, hol vagyon? – No ha kitalálja fiam uram, akkor kérhet tőlem a megboldogult hagyatékából bármit; odaadom. – Hát megmondom. Itt van az ablakban ez a sok almamuskátli, ezeknek a cserepébe lészen eldugva.

A megboldogult csak nevette magában addig a dolgot, a míg a két tudós úr játszotta azt a játékot, a mit a gyerekek «Strinksz»-nek neveznek s mondogatta magában: «víz, víz!», de a mint a muskátlikat hallotta emlegetni, majd fölkiáltott ijedtében: «tűz, tűz!» s akkor vette észre, hogy mégis nagyon meg lehet halva, ha még arra sem bír felkiáltani, hogy az ő szép muskátliait hogy szedegetik ki a cserepekből s a virágok földe alatt hogy találják meg a hólyagba takargatott lázsiásokat és a körmöczi aranyokat.

S még Tóbiássy úr nagy szomorúan azt mondá rá: «csak ennyi volt? Azt hittem, hogy legalább két ennyi».

– De ezen való szomorúságában ne feledkezzék meg atyám uram, hogy nekem is igért valami jutalmat.

– Én? Nem is emlékezem rá. Hát mit kiván fiam uram a szegény nyomorult inséges hagyatékából?

– Azt a régi bibliáját.

No ez nem nagy kivánság.

Tóbiássy úr azonban elébb végig pörgette az újjain a vaskos könyv lapjait s kirázogatta, hogy nincs-e közé szorulva bankó? csak azután kézbesítette nagylelkűen.

Az elhunyt pedig szeretett volna kézzel-lábbal rugdalózni és nyelvét neki ereszteni: «oda ne add, vén bolond! Abban van a legtöbb pénzem!»

Mivel hogy a jámbor asszonyságnak, mint okos és értelmes puritán hölgynek kedvencz olvasmánya volt a biblia, azonban másfelől meg gondos anya is volt, s úgy találta, hogy ebben a szent könyvben vannak egy némely történetek, melyeket hajadon leánynak olvasgatni nem épen mulhatatlan kötelesség, annálfogva nehogy a Veronka azokba beletévedjen, az ilyen lapokat az alsó és középső szélein gondosan egymáshoz ragasztá csirizzel; a felső nyílást pedig arra használta, hogy a hozzá került bankókat az összeragasztott levelek közé csúsztatgatá. Erre a bibliára aztán el lehet mondani, hogy «duplex libelli dos est».