NAGY URAK BOSZÚJA.
A czár sem volt mindig az a vasból öntött, jéghideg alak, a kihez csak reszketve lehetett közelíteni halandó embernek.
Voltak, a kik látták őt a «nyári kertben» a szép O*** herczegnővel a gyepen szaladgálni, s annak gömbölyű vállai felé leszaggatott pézsmavirág-gubókkal hajigálózni.
Sőt vannak, a kik látták őt a téli palotában tartott udvari bál alkalmával ugyanazzal a bájos tündérrel egy kontratánczot eljárni, s annak legyezőjét a földről felvenni.
Pedig tudjuk, hogy az orosz udvari bálokban milyen sokat adnak az etiquettere. Talán ugyanezen bálban történt az, hogy egy katonatisztet azért, mert egy rangján felül álló úrhölgyet mert felkérni tánczra, elküldtek az Urálba s egy őrnagyot, a mért elhibázta a figurát a quadrilleban, degradáltak és várfogságba tettek.
Hanem azért a czár mégis jól mulatott a szép O*** herczegnő oldalán, a hogy ezt többen bámulva látták.
Csak az a baj, hogy azok között, a kik ezt látták, ott volt a czárnő is.
A czárnő, daczára annak, hogy maga is szenvedélyes walzertánczosnő volt, mégis mindenre tudott ügyelni. Hejh: Argusnak csak száz szeme volt; de az asszonynak ezer van.
A kulcslyukon keresztül szivárgott, hogy e miatt heves jelenetek fejlődtek ki a legmagasabb házasok között.
Pedig bizony minden alapos indok nélkül. A dolog maradt az elhajigált pézsmavirág-gubóknál s a felvett legyezőnél; több nem következett belőle.
Nem azért, mintha a hódító részéről hiányzott volna a komoly foglalási vágy, hanem mivel a vár nagyon erősen volt védve. A herczegnő erényének sánczán semmi rést nem lehetett törni. Sem a délczeg udvarló férfiui előnyei, sem a czári kegy csábító ragyogása nem birták őt meghódítani. Megközelíthetlen maradt. Gazdag ajándékok, kitüntetés, kegyosztás, mind sikertelen maradtak.
Lehet, hogy nagyon jó emlékében volt még O*** herczegnőnek Lapukin herczegnő tragédiája, a ki mivel bátorkodott ott járni szemeivel, a hová csak a czárnő tekintetének volt szabad járni, ezért a piaczon megkancsukáztatott, nyelve kivágatott s maga Szibériába száműzetett. Lehet azonban, hogy egyéb okai voltak.
De ne fáraszszuk mi magunkat titokfürkészéssel, mikor ez a rendőrség dolga.
Egy napon így szólt a czár B** úrhoz, a rendőrminiszterhez:
– No mondhatom, hogy hiába eszed a kenyeremet; még maig sem tudtál rájönni, hogy ki hát O*** herczegasszonynak a titkos szeretője.
– Honnan gondolja azt, felség, hogy kell ilyennek lenni a világon?
– Igen egyszerű a kombináczió. Először a herczegnő férje egy ostoba tökfilkó, a kivel varjukat lehetne ijeszteni. Ezt lehetetlen, hogy szeresse.
– Kérem, felség, vannak éltes urak, a kik szeretetreméltóságukat a késő korig megtudják tartani.
– No ti ketten nem tartoztok azok közé.
A rendőrminiszter maga is hatvanhét éves volt már.
– A második gyanujel az, hogy a herczegnő szertelen nagy fényt űz; ruháit Párisból hozatja s toilettje feltünést gerjeszt, brilliántjai túltesznek Demidoff és Trubeczkói herczegnőkéin, fogatai gyönyörűek. Ez nem kerül ki férjétől. Azt ismerem jól. Zsugori, fösvény ember. Igy csak egy őrült szerető pazarolhat. – Üldözd ezt a nyomot.
A rendőrfőnök fogadta, hogy mindent el fog követni, hogy ennek a titoknak nyomába jőjjön.
– Nos, tudtál-e ki már valamit? kérdé tőle egy idő mulva a czár türelmetlenül.
– Semmit se, felség; épen semmit.
– Élhetetlen vagy; elcsaplak.
– Azt nem érdemlem meg. Én minden rendszabályt elkövettem. Kémeim ott ülnek éjjel-nappal azokban a házakban, a mikből a herczegnő palotájára lehet látni; átöltözött butesnikok járnak alá s fel a kapuja előtt szünetlenül, a földalatti csatorna alagútján rendőr van felállítva; a herczegnő levelei számára külön titkár van szegődtetve a cabinet noirban, minden cselédje az én zsoldomban áll, s mikor kikocsikázik valahová, egy lovas butesnikom mindenütt nyomában nyargal; de mind hasztalan; a herczegnő nem fogad el férje honnemlétében senkit; ha egyedül kocsizik ki, sehol nem találkozik senkivel, úgy tér vissza, a hogy elment; semmi gyanús helyen nem időzik, valódi ascetai életet él és nekem egyetlen egy fonál nem akad a kezembe, a miről a gyanút tovább fűzhetném.
– Mert nem értesz hozzá. Ott kellene kezdened, hogy kinek a megbizásából küldetnek számára Párisból az öltönyök? Ez nem történhetik meg a vámőrség tudta nélkül.
– Felség! Ezt sem mulasztottam el. A herczegnő küldeményei azonban olyan pecsét alatt küldetnek, a mit még nekem is respektálnom kell. Szólt a rendőrfőnök és furcsán mosolygott hozzá.
– Áh, áh! kapott rajta a czár. Tehát valaki a magas diplomácziából! Ezt mindjárt gondoltam. Melyik? Melyik! Kinek a pecsétje őrzi a küldeményt? Ha a franczia követre sütöd ki, akkor nagy ember vagy; de ha az angolra sütöd ki, akkor két akkora vagy.
– Felség! Sem az angol, sem a franczia követ.
– Hát ki az ördög? Csak nem az osztrák? Szegény!
– Egyátalában nem követ.
– Hát micsoda?
– Azok a küldemények a czári titkos pecsét alatt érkeznek.
– Micsoda? Még rám fogod, hogy én hozatom azokat a herczegnőnek; hogy én magam vagyok a titkos imádója, a kit boldogít, s csak azért hajszollak, hogy elfordítsam magamról a gyanút.
– Felség. Én nem tudok többet.
– De hiszesz többet.
– Felség! Egy rendőrfőnöknek kötelessége a gyanakodás.
– De én megtiltom neked, hogy rám gyanakodjál! Ártatlan vagyok, mint szent Antal a pusztában; s valami gazember még az én firmám alatt űzi gonosz tetteit; de ezért meglakol! Elmehetsz az ördögbe!
* * *
Az O*** palota figyelemmel tartására kirendelt butesnik egykedvűen bandukolt a Nyefszki-prospekt széles járdáján, a kemény tüzelő kánikulai napon. Melege lehetett abban a nagy szakállban, a miből csak a szeme látszott ki.
Egyszer alkonyat felé, mikor már hűsülni kezd a lég, az O*** herczegi palota kapuja alatt kocsizörgés hallik. Ez azt jelenti, hogy a herczegnő sétakocsizásra készül. Erre a butesnik eltünik az átelleni ház kapuján át. Nehány percz mulva elégördül a könnyű kabriolet, melybe egy pompás trakéni mén van fogva. Az egy lovas fogatok Szentpétervár előkelő köreinek kedvenczei. A hátulsó ülésben foglal helyet a fehér parókás inas, buzavirágszín, ezüst vállzsinóros bérruhában; a lovat a herczegnő maga hajtja, veleszületett elegancziával.
A mint a kocsi tova gördül, nyomban előjön a butesnik, most már lóháton. Lova jó ukrániai mén, a mely nem enged a trakéninak semmi előnyt. Könnyen utoléri a herczegnő fogatát s aztán kimért távolban maradva, poroszkál utána.
A herczegnő a nyári kertbe hajt. A kapu-bejáratnál leszállítja inasát s egy virágáruló leánytól egy csomó nyári ibolyát vesz s azt keblére tűzi s aztán tovább hajt, ügyesen kerülgetve, előzgetve szemközt jövő és elmaradó hintókat. Lovat hajtó urak nem szokták egymást üdvözölni. Megkerüli a khinai pavillonokat s aztán elvégre megáll a japán kioszk előtt s ott leszállítja az inast, hogy hozzon az ő számára egy pohár jeges barbarast, a mit a japániak ismeretlen gyümölcseik nedvéből oly kitünően tudnak készíteni.
A míg azt elkölti finom kis csigahéj kanálkával, az alatt az inas a ló zabláját tartja.
(A mese kezd unalmas lenni.)
Addig a butesnik is ráér a lova hevederén igazgatni valót keresni.
Azután az inas visszaviszi a japáni pinczegádorba az üres poharat s kis idő mulva megint visszajön s elfoglalja helyét a kabriolet hátulsó ülésében. A herczegnő megfordul s szépen hazahajtat, a nélkül, hogy valakivel egy szót váltott volna. A lovas butesnik a nyomában.
Mikor a kabriolet begördül az O*** herczegi palota udvarcsarnokába, a butesnik leugrik lováról s egy készenálló társának odaveti a kantárt.
A herczegnő inasa is leugrik az ülésből s siet úrnőjét lesegíteni a bakról.
De abban a pillanatban odaugrik hozzá a butesnik s megragadja a markával a gallérját:
– Hát te, országos gazember, hogy tudtál így megvénülni ötvenhat percz alatt? Fiatal ficzkó voltál, mikor kimentél s vén ránczos pofa vagy, mikor visszajössz.
… Igy csempészik hát be a titkos szeretőt!
A japáni kioszkba bemegy az inas, az ott marad s kijön helyette az ál-inas szerető.
A herczegnő nagyot sikoltott s futott fel a lépcsőkön, ott hagyva prédára nyakonfogott titkos imádóját.
A megragadott ál-inas most egyszerre előkelő büszke arczot csinált s megkapva a butesnik kezét, melylyel az a gallérjába kapaszkodott, haragosan dörmögé a fülébe:
– Szerencsétlen! Nem tudod, hogy «kit» fogtál meg? Én vagyok a rendőrminiszter.
Erre a szóra azonban a butesnik a másik markával most már a torkát fogta meg a tettenkapottnak, szemébe dörmögve:
– De te, még szerencsétlenebb! Nem tudod, hogy «ki» fogott meg? Én vagyok a czár!
Volt azután kölcsönösen nagy elbámulás.
A czár jött legelébb is szóhoz.
– Hát te vagy a herczegnő erényeinek az alapköve, vén gonosztevő! Te? Hát ezt a te ránczos pofádat szereti az istennő jobban, mint az én hódolatomat? Valld meg, mi a talizmánod; mivel tudtad előlem megnyerni? ha azt nem akarod, hogy szétzuzzam a fejedet.
A megszorított udvaroncz válaszolni volt kénytelen.
– Az, hogy én jobban ajándékozok és kevesebbet veszekszem.
– Hallatlan gonosztevő! Hát erre költöd te el azt a tömérdek dispositionsfondot, a mit tőlem kicsikarsz! Hát ezért kell neked minden lépten-nyomon új összeesküvéseket felfedezned? Hát ezért tartasz te Párisban ágenseket? Hogy ezen a réven a saját pénzem árán légy az első seladon az országban; s még a tulajdon pecsétem alatt hordatod neki a piperét s gonoszságodat még velem takargatod! Most mondd meg, hogy mi van még Szibérián túl, hogy oda küldhesselek!
– Mást mondok én, felség. Én nem szólok erről a dologról senkinek, felséged se szóljon senkinek. Legjobb lesz, ha titokban tartjuk.
– Igazad van, gonosztevő! No hát, lódulj, ha komornyik vagy, siess az úrnőd után, kinyitni az ablakot!
… De biz ott nem sokáig nyitogathatta az ablakot a szerencsés vén vetélytárs, mert a czár előtt e percztől fogva az ostoba, zsugori O*** herczeg egyszerre olyan okos és kellemes ember lett, hogy kiválasztotta őt svédországi követjének s elküldte a herczegasszonyával együtt Stockholmba. A rendőrminiszterrel pedig azután is megmaradt jó egyetértésben. Hanem (nem volt szokása a megbocsátás) azért folyvást azon törte a fejét, hogy mint állhasson oly raffinált boszút a vétkesen, mint a milyen furfangos volt annak az elkövetett csintalansága.
Közbe-közbe pedig levert egy-egy kis Lengyelországot.
Mikor az utolsó (de nem a legutolsó) és épen nem a legeslegutolsó lengyel leverés után meglátogatta a czár Varsót, hát akkor nagy parádét csaptak a tiszteletére. Szinházi előadás is volt, még pedig egy világhirű művésznő érkezett meg a magas vendégek gyönyörködtetésére: Lola Montez.
No – természetes. A művésznő is arról volt hires, hogy igen bőkezűleg tudja osztogatni a korbácsokat. – Itt nagyon otthon érezhette magát.
A czárt kisérő orosz jeunesse dorée el volt ragadtatva az exotikus művésznő minden szabálylyal daczoló mutatványai által. S azok között maga a «vén» rendőrminiszter is.
Hja, a míg az embernek sok pénze van, addig mindig az «arany fiatalsághoz» tartozik.
Rendőrminiszterre pedig nagy szükség van ott, a hol a czár mulat, kiváltképen ha a mulatság helye Varsó.
Ő excellencziája nem is volt rest mindenféle komplottok és titkos társulatok felfedezésében, a miknek nyomozása, kiderítése természetesen tömérdek pénzbe kerül s arra a titkos alapból kell utalványozni.
A czár sokalta a kontót. Pörölt miatta a miniszterrel.
– Redukáld a titkos kiadásokat. Törüld ki belőle a Lola Monteznek hozatott bukétokat, karpereczeket, garderobokat.
– Felség! szabódott a miniszter, ez, igazán mondom, meg nem érdemlett szatira. Ezuttal én oly ártatlan vagyok, mint páduai Szent Antal a pusztában. A sátáni szépség közelíteni sem enged magához. Szemem közé nevet. Ajándékaimat visszaküldi. Már vagy kevesli az ajándékaimat, vagy van valaki, a ki jobban győzi az ajándékot, mint én. E két eset közül kell az egyiknek állni.
S hogy egészen bizonyos legyen a gyanuja felől (a mint illik is egy rendőrfőnöknek), még egy kisérletet tőn ő exczellentiája: egy óriási kamélia-csokrot küldve a hirhedett művésznőnek, melynek fogantyúja egy tizezer rubelt érő gyémántos karpereczczel volt átszorítva.
Lola Montez teljes felháborodással utasítá vissza az ajándékot.
– Mit gondol ön, uram? irt vissza neki, kinek néz engem? Én erényes, jámbor hajadon vagyok!
Most aztán már dühös lett rá az elutasított imádó. Meg akarta neki mutatni, mit tesz az, egy orosz rendőrminiszter kaméliáit visszautasítani, mikor az ember Varsóban van? A legközelebbi fölléptére a művésznőnek rendeztetett egy óriási skandalumot.
Ő maga, a miniszter ott ült a proscenium páholyban, hogy közelről gyönyörködhessék áldozata megsemmisülésében.
A kilebbenő ballerinát az első pirouettjénél a várt taps helyett egész tintamarréja a fütyülésnek fogadta s azzal egyidejűleg egy hatalmas hagymakoszorú repült lábaihoz a szinpadra.
Lola Montez szikrázó szemekkel, vonagló tagokkal, mint egy sebzett párducz ugrott a lámpák elé s torreadori állásba téve magát, lekiáltott a közönség közé:
– Tudom jól, kinek a munkája ez? Ezé a vén gonosztevőé itt ni. (S azzal rámutatott az előszini páholyban ülő rendőrminiszterre.) Azért, mert nem hallgattam meg az udvarlását, mert visszadobtam a kaméliáit, mint a hogy visszadobom neki a hagymakoszorúját!
S azzal felkapva gyors kézzel a hagymakoszorút, úgy vágta a rendőrminiszter fejéhez, hogy az egészen meg lehetett az előadás sikerével elégedve.
Erre azután lett olyan zsivaj, hogy ki kellett üríteni a szinházat.
Lola Montez azonban alig ért az öltöző szobájába, már rohantak utána a rendőrbiztosok, tudtára adva, hogy három óra alatt elhagyja Varsót s huszonnégy óra alatt a birodalom határát.
– Ezt ni! kiálta Lola Montez, fittyet vetve az orruk alá s azzal kihuzott a vállfüzője alól valamit, a mi előtt Oroszország valamennyi rendőrbiztosa hasra tartozik esni.
Az a czárnak egy kegylevele volt, melyben a világhirű művésznő felhatalmaztatik a szent orosz birodalomban, ott a hol neki tetszik utazni, a nélkül, hogy útjáért, szavaiért, tetteiért bármiféle rendőrség által feleletre vonatnék. Hasonló kegylevelet a halandók közül csak Taglioni kapott még a czártól.
A rendőrminiszter most kapta már meg a büntetését. Maga ment bele a kelepczébe.
Hogy jutott Lola Montez ily irathoz s mire volt az neki jó, azt majd meséljük el máskor, mikor nem lesznek itt körülöttünk gyermekek, a kiknek azt nem kell meghallani.
HOGY BECSÜLIK MEG A POÉTÁKAT OROSZORSZÁGBAN?
Mikor Miklós czárnak a trónörököse annyira megnőtt, hogy nevelőre volt szüksége, hát akkor a minden oroszok czárja kikeresett a számára – egy poétát, arra bizta.
Igenis, nem valami tábornokra, nem valami érsekre, hanem egy egyszerű poétára, a ki semmiről se nevezetes, csak arról, hogy szép verseket irt.
Sukovszkinak hítták, a kit az oroszok Schillerjének neveznek. Schiller volt az eszménye, a mintaképe; annak az összes műveit fordította le orosz nyelvre, s maga is annak a szellemében irt, s utána egy egész Schiller-iskola támadt az új orosz nemzedékben.
A költő úgy nevelhette a trónörököst, a hogy neki tetszett, azt taníthatott neki, a mit akart; a czár egészen ráruházta szülői hatalmát. Sukovszkit még csak abban sem akadályozta senki, hogy Európa legnagyobb katonai államának leendő uralkodóját ne katonának, ne deszpotának, hanem egészen magához hasonló érzelgő költőnek nevelje. Hatalmas ember, szabad ember csak egy volt az egész Oroszországban s az Sukovszki volt, a költő!
Nem tudom, hogy Európa melyik uralkodója csinálná ezt utána?
Egy másik nevezetes költője is élt ekkor Oroszországnak, Puskin, a kinek Jevgen Anyeginjét magyar fordításban is ismerjük. Ez meg az orosz nemzet Byronje volt. Már tizenhárom éves korában hiressé lett egy költeménye: «Czarszkoje Zelo emléke» által. Huszonegy éves korában egy lángoló ódát irt a «szabadsághoz». Valóságos Petőfi-dal. Petőfi dalait nem méltatták semmi figyelemre országunk nagyjai, azok a kunyhók között elhangzottak; senkinek sem jutott eszébe költőjüket megjutalmazni, még életében. Nem úgy Oroszországban. Puskin szabadságdala felhangzott a trónig, egész a hatalmas czár füléig. S a czár rendelt neki jutalmul – huszonöt botot.
Igenis, nem a hogy a tisztelt olvasó várta, nem a nagy muszka akadémiai jutalmat: a kétszáz kancsukát, hanem csak a muszka Marczibányi-jutalmat: a huszonöt botot.
S a koszorúzott költőnek szépen fel is kellett venni a számára utalványozott jutalmat s a «Kaukázusi fogoly», a «Bakcsi-szerályi könyforrás» halhatatlan költőjének hasra kellett feküdni a czár káplárpálczája előtt. Ezuttal Marsyas nyúzta meg Apollót!
A büszke huszonegy éves lángész nem akarta engedni, hogy ez megtörténjék vele, mikor a czár utalványának megértésére a tábornokhoz hívták: sírt, dühöngött. Hanem aztán a derék Popotoff elkezdte kérlelni, biztatni, mint a fogorvos a betegét, a ki nem akarja engedni, hogy a rossz fogát kirántsák: «ugyan Puskin, nem szégyenled magad? Ilyen lármát csapni huszonöt bot miatt? Hisz ez gyerekeknek való tréfa. Magam is kiálltam egyszer, pedig verset se irtam. Nézd csak, milyen kényelmesen elnyulhatsz ezen a balzakon. Látod: az is hires poéta, mint te, még sem protestál. Pedig ő is huszonötöt kap. Nem is fáj az! Az ember nagyot ugrik utána! Aztán hazai mogyorófával. A Czarszkoje Zelo kertjében vágott mogyorófával. Hát kivánhatsz többet? Ugyan dűlj meg hát s ne instáltasd magadat!»
S a dicső Puskinnak fel kellett venni a huszonöt botot, a mit a czár diktált birodalma legnagyobb költőjére.
Ezt se tudom, melyik uralkodója Európának csinálná utána?4)
Tizenhét esztendővel később egy testőr-tiszt párbajban lelőtte Puskint.
Az egész orosz közvélemény, az egész Európa mívelt világa felháborodott e barbár tettre. Hisz egy ilyen lánglelket megölni: egyenlő gonosztett az ephesusi Diána templomának felgyujtásával.
Volt Puskinnak egy fiatal barátja, Lermontoff. Maga is lelkesült költő s a szentpétervári szalonok kegyencze, testőr-tiszt azonkívül.
Ez egy verset írt Puskin halálára. Abban a versben hallható egy igazi orosznak a fájdalom-ordítása, a ki elfelejti, hogy láncz van a kezén s szabadnak képzeli magát, s beszél szemtül-szemben a czárhoz, a kiről azt hiszi, hogy az is olyan ember, mint ő; és magáról azt, hogy az ő szelleme is olyan magas, mint a czáré; s még mikor hódolatában odaveti is magát a trón elé, ezt oly indulattal teszi, hogy megrendül belé az egész állvány.
Lermontoffnak ez a költeménye is remekmű.
Jutalma az lett, hogy elküldték a Kaukázusba cserkeszt vadászni.
Ő azonban, a helyett, hogy a csecsenczeket pusztította volna, ott is verseket írt.
Egyszer költői kóborlásaiban a regényes bérczek között elfogták a cserkeszek. A költő elszavalta nekik gyönyörű költeményét, «A cserkesz fiu»-t, s a barbár hegylakó nép, az irástudatlan pogány azt mondá: «oh ez nem olyan fej, a minőt le szokás vágni! Ebben Isten lakik». S szabadon bocsáták.
S azután irta még legszebb műveit, mik nemzete kegyenczévé tették. Az asszonyok imádták verseit és prózáját. Regényét, «a Korunk hősé»-t minden nagy nemzet nyelvére lefordítva, olvasta az egész világ. Neve nagyobb fényt vetett Oroszországra, mint Paskievicsé.
Ott kellett maradnia a Kaukazusban.
Az a gyűlhelye mindazoknak, a kik Oroszországban a «lángész», a «forradalmár» és a «gonosztevő» gyanújába keverik magukat.
Lermontoff gunyoros természetű volt. Keserű, mint az orosz irók mind.
Tiszttársai között volt egy, a ki cserkesz egyenruhában járt s öve mellett roppant nagy handzsárt viselt, a minek a nyele gyémántokkal volt kirakva.
Ezt a bizarr embert Lermontoff úgy hítta, hogy a «handzsáros» úr.
Ez fülébe ment ennek. Kérdőre vonta a költőt.
– Ön engem sérteget.
– Eszemben sincsen ön.
– Ön engem úgy hív, hogy «a handzsáros úr!»
– Én csak önnek legkitünőbb tulajdonáról veszem az elnevezést.
– Ez meg egyenes megsértés. Ez bosszút kiván.
S a «handzsáros úr» rögtön küldte a segédeit Lermontoffhoz, elégtételt követelni.
Másnap reggel kimentek a hegyek közé.
Lermontoff a párbaj színhelyén ismételte, hogy ő nem akarta ellenfelét megsérteni. Az nem fogadott el semmi mentséget. Vérnek kell folyni.
Mikor szembeállították őket, még akkor is azt mondta Lermontoff:
– Én egy ilyen ostobaságért nem ölök meg egy embert. – S azzal a pisztolyával fellőtt a levegőbe.
Hanem a handzsáros úr más véleményen volt. Ő fogta a mordályt, neki irányozta Lermontoffnak s azt a csillagot hazája egén, melynek ragyogását három világrész bámulta, úgy lelőtte, mint a tököt.
S azzal szétfutottak: a győztes és a segédek.
S a fiatal költő: Iván czár dalnoka, Izmail Bej szerzője, nemzetének büszkesége, a kiért az asszonyok rajongtak, a ki után az idegenek Oroszországot megismerték, a fiatalság vezére, koronája, a kioltott lángész… ott feküdt két nap, két éjjel a jávorfa alatt megsiratatlan. Mire a kozák favágók ráakadtak, már a sasok megették az arczát!
Ezt sem tudom, melyik nemzet csinálná utána az orosznak?5)
OROSZ IDYLL.
Derenowna Anna Petrowna igen szép leány volt és megérdemlette, hogy magához méltó férjet találjon.
Ezt meg is találta, csakhogy nem azon az uton, a melyen elindult.
Udvarolt neki egy deli dragonyos kapitány, a kinek nevét már mindenki elfelejtette.
A kapitány megcsalta a kisasszonyt s a nélkül, hogy nőül vette volna, elment nagy messze földre. De olyan messze még sem mehetett, hogy a megcsalt szép hölgy utána ne talált volna. Fölkereste a hűtelent magában a czári fővárosban s ott fényes nappal, a legnépesebb utcza közepén úgy lőtte mellbe, hogy az rögtön összerogyott.
A kapitány nem halt meg, felgyógyult. Ez egy kis enyhítő körülményül szolgált Anna Petrowna elitéltetésénél. Csak száz korbácsütésre lett méltatva. Gyilkosság sikerülte esetén legalább kétszázra lett volna itélve.
A kit egyszer a szent országban megkorbácsoltak, az Európára nézve megszünt élő ember lenni. Kiküldik Ázsiába: ott azután folytathatja ezt a szép életet, a míg benne tart.
A szép Anna Petrownára kimondatott, hogy ha kiállja a száz korbácsütést, a mi nagy kérdés, akkor el fog utazni a barátságos Kopálba és ott fog maradni életfogytig. Szabad lesz neki ugyanott férjhez is menni. Férfiban ott nincs hiány. Az ellen nem lesz panasza.
A barátságos Kopál vára egy kellemetes sziklagerincz zugában fekszik Közép-Ázsiában, olyan szép kilátással, hogy onnan hat ágyúval egy egész kirgiz hordát el lehet söpreni. Egyéb előnyei, hogy a közelében tíz mérföldnyire egy szál fa nem található, ezután pedig következik egy olyan pusztaság, a melyen három tevejáró napig nem lehet találni vizet.
Legközelebbi szomszédja a barátságos szövetségben élő Karakalp szultán, Emrisz; a kinek a felesége igen jó családanya, minthogy a gyermekei öltönyeit saját maga készíti el, még pedig olyan egyszerűen, hogy valami jó sűrű veres agyagba bemártja őket nyakig, s a márgaköntöst aztán meghagyja rajtuk száradni; így nem csiphetik őket a legyek, meg a szunyogok. Felséges férje télen egész öltözetet visel, nyáron azonban csak övön alul s a szent Wladimir-rendet csak úgy a meztelen bőrére akasztja.
Magában Kopál várában nem lakik más, mint az orosz várparancsnok és katonái, a hűséges kirgiz szolgák s ezeknek az uraknak a feleségei.
Minden esztendőben kétszer megindul Jekaterin várból egy repülő hadoszlop, mely a kopálváriaknak lisztet, pálinkát és egyéb, az élet gyönyörűségeire megkivántató szereket szállít s a leveleket kézbesíti. Nincsenek elmaradva a világtól. Ezzel a szép vidékkel lett megajándékozva Anna Petrowna. Hanem elébb ki kellett állni a száz korbácsot, mert Kopál várát nem adják ingyen.
Az ütésekbe is meg lehet halni egy nőnek, hát még abba, mikor a porkoláb leszakítja a válláról az inget s a legközelebb álló kozáknak int, hogy ragadja meg a nő kezét, fordítson rajta egyet s rántsa fel a hátára, hogy kényelmesen essék neki az ütés. Azt hiszem, abba még jobban meg lehet halni.
Anna Petrowna az iszonyattól térdre roskadt, arczát eltakarta kezeivel és reszketett, mint a kit a láz tör.
A porkoláb a szép leány nyakkendőjéhez nyult, a mitől az úgy felsikoltott, mintha tüzes vas érte volna, pedig hiszen az nem is fáj.
– Tarboga! kiálta a porkoláb, mire a megszólított kozák kilépett a hadsorból.
Az elitélt leány tíz körmével készült védeni keble takaróját s harapott.
– Fogd meg a kezét és vigyázz, hogy meg ne harapjon! mondá a porkoláb.
Erre Tarboga megfogta Anna Petrowna két kezét, hogy az nem mozdulhatott. Nem is harapott. Hanem a helyett odanézett azzal a két nagy szemével a kozák szeme közé. S abban a tekintetben valami oly fenevadszelidítő varázs volt, valami olyan észbontó fájdalom, néma könyörgés, hogy a mikor a porkoláb a mozdulni nem tudó leány öltönyéhez nyult ismét, hogy azt lefoszsza róla, Tarboga azt mondá neki:
– Ne bántsd! Én kiállom helyette a büntetés felét.
– Micsoda jusson, fiacskám?
– Azon a jusson, hogy elveszem őt feleségül. S a férjnek szabad felesége büntetését megosztani.
– Ez már igaz! Hát csak vetkőzz neki! Hanem aztán csak meg ne bánd.
Tarboga levetkőzött övig s felhagyta magát két kezénél fogva húzni a gerendára, míg a két lábára egy huszonnégy fontos golyót akasztottak.
A porkoláb dühös volt rá. Két kézzel suhogtatta a korbácsot s teljes erejével vágott, minden csapásnál kérdezve:
– No hát fiam! Kell szép leány? Kell szép feleség? Hát a lakodalmadon nem tánczolsz? De kiválasztottad a szépét!
Tarboga a foga közé harapta a szakállát és nem ordított.
Anna Petrowna pedig félőrülten nézte, hogy csorog a vére annak az áldozatnak, a ki az ő büntetése felét elvette, most mindjárt ő rajta lesz a sor!
Az ötven le volt számlálva.
– No még tizet a leány helyett, dörmögé Tarboga a kötélről.
– Ah! hiszen te derék legény vagy! No várj, majd most a javából adok!
És adott neki a javából.
Anna Petrownának a szivét hasogatta minden ütés, a mit látnia, hallania kellett.
Hatvan volt már.
– No még tíz! dörmögött a kozák.
A porkoláb most már dühbe jött. Egész vadállati boszúval vágta az áldozatát, a ki jajgatás nélküli állta a kínzást, más helyett.
Csak harmincz maradt már Anna Petrownának.
A kozák letekintett rá a kínzó oszlopról s látta őt a rémülettől félőrülten maga elé bámulni:
– No még tízet! hörgé lihegő mellel.
Azt is megadták neki.
De még a forró lélekzetvétel is arra való volt, hogy ismételje:
– No még tízet!
A kilenczvenediknél már nem tudott szólni. Elhagyta ereje, szemei lecsukódtak.
– No fiam, kell-e még az utolsó tíz a szép leányért?
Szólni nem tudott már, de a fejével intett: «igen».
Ekkor Anna Petrowna felszökött a földről, letépte saját kezével kebléről a takarót s oda vetve azt Tarboga vérző hátára, betakarta őt a saját testével, odatartva hófehér vállait a kínzónak s vad indulattal kiálta hozzá:
– Nem hagyom a férjemet halálra veretni! A többi az enyém!…
És azután férj és feleség lettek s bizonyára nagyon megszerették egymást s most is élnek még Kopál barátságos várában.
BÖLCS SALAMON MUSZKA KIADÁSBAN.
Grodisko jámbor «muzsik» volt Podoliában, a mi a «jövő nyelvén» nem valami zenekedvelőt jelent, hanem parasztot. Hát egyszer, a mint Grodisko épen úr dolgára sietett, azaz, hogy lassan ment, sőt nem is ment, hanem megállt kicsiholni, mert sürgős volt az útja: levéllel küldék valahová, annálfogva nagyon ráért; hát épen csakhogy benyomhatta a hüvelykujja körmével a taplót a pipájába, a mint egyszerre csak egy dzsidás tiszt, azt se mondja neki, hogy «holc» vagy «prosz» (Monosszesz műszavak), hanem plén parád, teljes uniformisban a nyaka közé repül a magas égből s azzal a jámbor Grodiskót úgy sújtja földhöz, hogy annak a szájába ütött pipa csutorája épen a nyaka csigolyáján jött ki.
Történt pedig ez az eset Kamenyikban a főpiaczon, fényes nappal, épen a gazdag Christofor örmény kereskedő emeletes háza előtt.
Grodisko nem halt ebbe bele, hanem azért mégis szivére vette a dolgot s bepörölte a törvényszék előtt a nyakába esett tisztet, a ki gróf volt, névszerint Balabin Alexievics Plátó.
A bölcs kamenyiki törvényszék megidézteté a gróf urat s számon kérte tőle, hogy mi jogon követte el a körülirt bűntényt, mivelhogy sem abban a nemesi előjogokat megállapító ukázban, melyet II. Katalin czárnő kiadott s mely 113 §-t tartalmaz, sem abban a pótukázban, mely I. Sándor czár által kiadatva, ezt még 73 §-sal kiegészíti, egy sem szól arról, hogy az orosz nemesség tizennégy osztályából bármelyiknek meg volna engedve a levegőben repülni s az égből potyogni a szegény muzsikoknak nyakába.
A megidézett Balabin gróf azt hozta fel alapos mentségül, hogy nem a maga jószántából vállalkozott a repülésre, hanem egyenesen kényszeríttetett rá a házi gazdája, az örmény Christofor úr által, a ki őt a házából, az emeletről az ablakon kidobta. E szerint ez tartozik fizetni Grodiskónak és kancsukát kapni azért, hogy egy grófot kidobott az ablakon.
A dolog bonyolódni kezdett. Most már megidézték Christofor urat is. Igaz-e, hogy ő dobta ki Balabin gróf urat az ablakon?
Christofor úr aztán elmondta, hogy volt, mint volt?
A gazdag örmény szép fiatal feleséget hozott Georgiából s a mellett olyan vigyázatlan volt, hogy egy fiatal dzsidás tisztet fogadott kvártélyba házához. Egy napon szokatlan időben menvén haza a boltjából, ott találta felesége szobájában a kapitányt. Az örmény markos legény volt, azt se mondta a tiszt úrnak, hogy «zdravtvujtye!» hanem derekon kapta, s a hol a kőmíves lyukat hagyott a falon, legrövidebb úton kiröpíté. És most ő követel még elégtételt Balabin gróf és a felesége ellen házasságtörés miatt.
Nem hogy ő fizessen a pórul járt Grodiskónak, hanem még ő neki tartozik fizetni Balabin gróf, a miért a feleségét elszerette.
Balabin Plátó gróf azt állította, hogy az csak plátói szerelem volt.
– No akkor azt a Plátót is be kell csukni, mert az is gazember! mondá Christofor Miklós.
A birák meg voltak akadva. Ki itt hát voltaképen a bűnös?
Christofor látva, hogy ez az ügy nagyon bonyolódott, ügyvédet hozott a segítségére, az aztán segített még azt bonyolódottabbá tenni.
Előkereste I. Pál czárnak 1799-ben kiadott ukázát, melynek rendelete szerint minden házi gazdának megengedtetik a szobájából bármely butort, a mi neki nem tetszik, kidobni az útczára, s minthogy napnál világosabb az, hogy Balabin gróf Christofor háló-szobájában egy olyan butor volt, mely annak nem tetszhetett, annálfogva teljes joga volt neki Balabin grófot, mint kelletlen butort, kidobni az utczára ablakán.
Most azonban Balabin gróf is prókátort hozott magával s az aztán tökéletesen összebonyolította az ügyet, ugyanazon idézett ukázból kiderítve, hogy az, a ki valamely butort az utczára akar kidobni, elébb háromszor tartozik kiáltani az alant levőknek: «vigyázz!» Ezt pedig Christofor Miklós elmulasztá.
Az itélet tehát ekként mondatott ki:
«Mink stb. stb. Kamenyik birái:
tekintettel arra, hogy a fölséges urunk I. Pál czár 1799-iki ukázában kimondotta, miszerint minden házi gazdának joga van bármely fölösleges butort kidobni az ablakon át az utczára;
tekintettel arra, hogy egy dzsidástiszt csakugyan fölösleges butor egy férjnek a szobájában, a kinek fiatal felesége van:
felmentjük Christofor Miklóst az emberölési szándék vádja alul, mivelhogy Balabin Alexievics Plátó grófot, nem mint grófot, de mint fölösleges butort dobta ki az utczára,
azonban
tekintettel arra, hogy ugyanazon legmagasabb ukáz rendelete szerint kutyakötelessége a gazdának, minek előtte a fölösleges butort kidobná az ablakon, elébb háromszor elkiáltani magát, hogy «vigyázz», elmulasztás esetében huszonöt rubel birság s a történhető szerencsétlenségért teljes felelősség terhelvén az elmulasztót;
annálfogva Christofor Miklóst, ki elmulasztá nem csak háromszor, nem csak kétszer, de sőt egyszer is kiáltani: elmarasztaljuk huszonöt rubel birságban, a leütött muzsiknak fizetendő 2000 rubel fájdalom-díjban s az összes perköltségekben.
A mi a házasságtörést illeti, az nem ránk tartozik, hanem a papi székre.»
… Azt mondják, hogy mikor a czár olvasta ezt az itéletet, a két oldalát tartotta nevettében.
A SZÉP FEBRONIA MULATSÁGAI.
A szép Febronia hirhedett hölgy volt Oroszországban.
Ő volt Arakcsejeff grófnak a kedvese.
Arakcsejeff gróf pedig volt I. Sándor czárnak a kegyencze.
Se nem miniszter, se nem hadvezér, hanem mindenható kegyencz.
A mi rossz csak történt I. Sándor uralkodása alatt a Balti-öböltől a Fekete-tengerig, azt mind Arakcsejeff gondolta ki. Ő uralkodott a czáron.
S minthogy a szép Febronia meg Arakcsejeffen uralkodott, annálfogva a legfelsőbb hatalom Oroszországban a szép Febronia volt. A kinek hivatal, érdemrend, előléptetés kellett; a ki szolgálatait uradalmakkal kivánta megjutalmaztatni; a ki az útjában levő embereket el akarta küldetni – zabot hegyezni, az csak egyenesen Febroniához fordult a kérelmével s föltéve, hogy az instantia megfelelő arany fenéksúlylyal volt megterhelve, bizonyos lehetett felőle, hogy óhajtása teljesül.
Febroniának férje is volt, egy közönségés matróz, azt megtette grófnak s aztán elküldette Kamcsatkába. Ez a leggyakorlatibb haszonvétele a szent házasságnak.
Mikor Febronia nyilvános orgiákat rendezett, a politzeiminiszternek meg volt hagyva, hogy ügyeljen rá, nehogy a mulatság valahogy megzavartassék.
Febroniának Gruzinóban volt pompás kéjlaka s ott, mikor egyéb mulatsága nem volt, a szolgái és szolgálói kínzásával töltötte az idejét.
Egyszer az jutott eszébe, hogy a férfi szolgáit elküldi egy kartonfestő gyárba; ott beledugatja őket mindenféle színű lugokba, a mikből azok aztán maradandó színekkel ellátva kerülnek elő. Ilyenformán lettek neki sárga, zöld, rózsaszín, tulipiros, lilaszín, hupikék szerecsenjei s mikor azokat sorba állította, hát az egész szivárványt képviselték. Nem is hítta őket más néven, mint színeikről. Nagyon sok nevetségre adott ez alkalmat.
A szolgálóival meg más mulatságot talált ki.
Igen szépen tudott gyöngygyel és selyemmel hímezni.
Aztán egy-egy fiatal leányt elővett s annak a meztelen karjára, hátára és keblére hímzett szebbnél-szebb virágokat, nagy ügyességgel öltögetve a bőr alá. A kihímzett «tárgynak» természetesen e műtét alatt szisszenni, vagy épen rángatódzni nem volt szabad.
Volt azonban egy kedvencz rabnője, Jermola; maga a szelidség és engedékenység. Ezt nagyon szerette.
Ennek jutott az a feladat, hogy a míg a bájos Febronia valamelyik rabnő bőrét tűszúrásokkal tüzdelgeté, ő az alatt fogta annak a kezeit, hogy csendesen tartsa magát. A háttérben pedig fel volt állítva a szivárvány, tudniillik a hétféle színű rabszolga, korbácscsal a kezében. Ezeknek az volt a nemes hivatásuk, hogy ha valamelyik leány az acupunctio mulatságát a saját testén nem akarja eltűrni, azt a sokkal hatályosabb operátióval ismertették meg. Azok hát inkább tűrték a tűszúrásokat.
Egyszer azonban egy szegény rableánynak e kínzás alatt, akárhogy harapta össze az ajkait, a köny kicsordult a szeméből.
Febronia épen bevégezte a leány vállára hímzett napraforgó virágot s kedélyesen kaczagott rajta.
– Nézd: milyen szép, Jermola!
Jermolára pedig nem az úrnőjének a kaczagása ragadt el, hanem annak a rabnőnek a sírása. Az ő szeme is tele lett könynyel.
– Micsoda, te sirsz? rivallt rá Febronia. Sirsz, mikor semmi bajod sincs? Hej «Hupikék!» «Delivörös!» «Lilaszín»: Ide jertek! Korbácsoljátok meg, hogy legyen neki oka sírni!
Jermola odaborult a lábaihoz s összetett kézzel könyörgött neki.
– Ne veress meg, asszonyom!
– Ejh! vesd le a ruhádat! Engedelmeskedjél!
Jermola átölelte a térdeit, úgy könyörgött neki.
– Ne szégyeníts meg, asszonyom!
Febronia elrugta magától s dühösen rikácsolt:
– Szolgák! Tépjétek le ruháit, s korbácsoljátok félholtra!
Ekkor felsikoltott a leány kétségbeejtve:
– Bátyám! Ne hagyj!
– Ah! Igaz! Hiszen te neked bátyád is van itten! Hej «Aranysárga!» Te lépj elő. Te magad fogod megkorbácsolni hugodat!
«Aranysárga» kilépett a sorból a parancsszóra s odament, a hova hivták; hanem aztán a helyett, hogy Jermolát ragadta volna meg, odaszökött Febroniához s megkapva annak a karját, kirántotta az úrnő övéből a saját tőrét s egy döfést adott neki vele.
Febronia erős nő volt, küzdeni kezdett a gyilkos rabszolgával, s azalatt a többi szolgáit kiáltá segélyül:
– Héj «Rózsaszín», «Kobálkék», «Császárzöld» segítsetek.
Hanem a szivárvány többi hat színe mozdulatlanul állt a helyén, s mind a hat szolga és a hét szolgáló elnézte hidegvérrel, hogy üt döfést döfés után a fellázadt rabszolga a zsarnok nő testébe, míg az sebektől elhalmozva összerogyik. Sikoltozására senki se mozdult a palotában.
Akkor a gyilkos felemelte testvérét a földről és annak a szívébe döfte a kést, hanem elébb letörülte róla a szörnyeteg vérét, hogy még halálában se keveredjék össze az övével.
Akkor aztán magát ölte meg.
Arakcsejeff csak a rémhírre érkezett meg Gruzinóba. Már akkor Febronia el is volt temetve. A hatalmas embert annyira lesújtotta ez a csapás, hogy egészen elveszté minden lélekerejét. Kiment Febronia sírjához s ott lefeküdt és sírt napestig; nem beszélt senkihez s nem vett magához se ételt, se italt; nem bánta, akármi történik az orosz birodalommal, nem törődött se a katonai koloniák fellázadásával, se a czár búskomorságával: semmivé volt téve.
A czár pedig sehogy sem tudta nélkülözni ezt a kedves emberét. Miután semmi vigasztalás nem fogott rajta, odaküldé hozzá a szent életéről hirhedett szentgyörgy-kolostori archimandritát, Photiust, a ki többek között azzal tette magát nevezetessé, hogy mikor Galitzin herczeg miniszter korában az orosz nép felvilágosodásának nagy művét megindítá: ő a czár előtt tiltakozott ez istentelen kisérlet ellen; s tiltakozására Galitzin herczeg el lett bocsátva s az orosz nép megmaradt jámbor butaságában.
Tehát ez az istenfélő kegyes férfiu mene el a czár kivánatára a fejét hamuval hintő Arakcsejeff grófhoz s azt elvonva a szeretett Febronia sírjától, elvivé magával kolostorába s heteken át addig csepegteté szivébe a hitnek malasztját, a míg a nagy vezeklések után visszatéríté az Istennek tetsző életre s visszaadta őt nemzetének és czárjának. Arakcsejeff letett arról a sötét eszméről, hogy magát éhséggel, lelkét a kétségbeesés sötétségével elpusztítsa: megbánta bűneit, megtért a kegyes életre… S aztán visszatérve Gruzinóba, minthogy a gyilkost már meg nem kaphatta, előhozatta azokat a rabszolgákat, a kik nézték azt a gyilkosságot vagy hallották a sikoltozást a palotában s Febroniának segítségére nem siettek, s azokat elébb lábaiknál fogva felakasztatá, azután felváltva forró vízbe és jeges vízbe mártogattatá, azután félszemüket kiszuratá, továbbá megkancsukáztatá, végezetül örök gályarabokul hajó fenekébe levasaltatá: szám szerint huszonegyet!
Ezt nevezik Oroszországban a kegyes életre való megtérésnek.
A CZÁR, A KI BOSZÚT ÁLL.
A czár, kit a historia Péternek, a Nagynak nevez, beleszeretett egy szép leányba s olyan szerelmes lett, mint akármi más Péter.
Csakhogy mindenféle akadályok álltak az útban. Először is a leánynak már volt vőlegénye, Péternek pedig már volt felesége.
A szép leány vőlegénye volt Kaiserling, burkus követ, a czár felesége pedig volt Lapukhin Eudoxia, egy derék ezredesnek a leánya. (Még akkor az orosz czároknak nem igen adogattak európai uralkodó házakból feleséget.) Eudoxia czárnőnek két gyermeke is volt, egyik Alexis, az úgyremélt trónörökös.
Holmi Kis Péternek ez elég akadály volna, hogy a szerelméről végképen letegyen; de Nagy Péter nem ismerte ezt a szót: «lehetetlen».
Még is meg kellett pedig azt ismernie, mert a szép Moussen Anna nem akart neki más feleletet adni. Minden ostromát ezzel a szóval verte vissza. Itt nem használtak még a hirhedett arany ágyúgolyók se; a szép Anna szivének gránit burkolata volt: a becsület; visszapattogtak róla.
Egyszer aztán azzal a szóval lépett eléje a czár, hogy «nézd, most már szabad vagyok, a feleségemet bezárattam a kolostorba, a papok elválasztottak tőle, már most gyere hozzám feleségül».
A szép Moussen Anna csak azt felelte megint: «lehetetlen!»
– Mi tart még vissza?
– Az, hogy szeretem a vőlegényemet.
A czár erre fejedelmi dühbe jött; káromkodott, mint a jégeső, összetört egy pár gyönge bordájú butort s megragadva erővel a szép Annát, felnyalábolta s minden sikoltozás és hajkitépés daczára levitte a lépcsőkön a szánkójába s hazahajtott vele diadalmasan a palotájába. Ott azután három napig napvilágot sem engedett hozzá jutni.
Negyednap aztán, mikor a szép leány össze volt törve és tépve, s mint egy elgázolt Lengyelország hevert hódítója lábainál, ki őt akarata ellen erőszakolta a boldogságra, akkor a czár felöltözteté az áldozatát pompás biborba, nyusztba és aranyba s egész udvari kisérettel vitte el őt a szent Izsák templomba, jobb felől ültetve maga mellé s úgy vezette be kézen fogva a sekrestyébe, az egész világ szemeláttára.
Itt azután fejedelmi nagylelkűséggel így szólt hozzá:
– Látod, a mit én akarok, az megtörténik. Érezted hatalmamat. Hajadoni koszorúdat letéptem. Most az egész világ tudja, hogy kedvesem vagy. Kicsufolnak, kinevetnek, megvetnek. Akarod-e, hogy ezek mind most egyszerre a lábadhoz boruljanak, tiszteljenek, imádjanak? Akarsz-e hát most czárnő lenni?
És a leány megint azt felelte neki rá: «lehetetlen».
– Miért lehetetlen?
– Azért, mert én így meggyalázva, összetépve, elgázolva is csak a vőlegényemet szeretem.
– No hát eredj hozzá a pokolba! ordítá a czár, s kirugta a templomajtóból, hogy az arczra esett a hóban, s senki sem mert odamenni, hogy őt onnan felemelje, csak épen a vőlegénye: a jó, becsületes Kaiserling. Az odament, felkarolta. Letörülte arczáról a hónedvet; talán még a szemek nedvét is. Sőt még a szégyenpirt is letörülte róla. E meggyaláztatás után sem szünt meg aráját szeretni. Fátyolt vetett a kényszerített hűtlenségre, nőül vette a szép Mousson Annát s hazavitte Burkusországba s szerette és megbecsülte holtig.
Péter a Nagy pedig keresett magának kárpótlást s addig-addig keresett, míg meg is találta, egy szép liflandi istennő személyében, ki minekutána egy lutheránus papnak pesztonkája, egy dragonyos káplárnak felesége, egy orosz tábornoknak rabszolgálója s egy miniszternek szeretője lett volna, megérte azt a dicsőséget, hogy Nagy Péter még Nagyobb Katalin czárnőt csináljon belőle.
A czárnak sajátságos szenvedélyei voltak. Erőnek erejével be akarta bizonyítani, hogy ő két dologhoz ért: asszonyt kormányozni, meg hajót kormányozni. Pedig egyik nehezebb, mint a másik.
A hajókormányzással majd meg is járta. Egyszer valamennyi külföldi hatalmasság követeit meghívta a hajójára egy kis kéjkirándulásra a tengeren. Ő maga kormányozta a hajót. Megtette azt is, hogy oda fenn az árboczkosárban osztogatta az audencziát s a meghitelesítését átadó porosz követnek azt kiáltotta le, hogy mászszék fel utána a kötéllajtorján. Ezúttal azonban rosszul ütött ki a kisérlet. A hajót roppant zivatar fogta elő a tengeren, a hullámok keresztül csapkodtak a hajón, minden tekintet nélkül a felséges kormányosra. Az egész diplomatiai testület tengeri betegséget kapott. Az angol követ testamentumot írt, s azt palaczkba zárta, a spanyol követ imádkozott, s szentelt mézeskalácsot rágott, a burkus követ káromkodott, az osztrák követ segítségért kiabált s a franczia követ fenyegetőzött.
– Sire! ha minket itt elvisz az ördög, az én királyom ezért felségedet felelősségre fogja vonni!
A czár nagyot nevetett.
– Hiszen, ha téged elvisz az ördög, velem együtt visz el. Együtt fúlunk a vízbe s aztán jöhet utánam a királyod a pokolba, téged reclamálni!
A szélvész pedig nőttön-nőtt, a vihar a hajót szétrombolással fenyegette.
Ekkor egy merész férfi kivált a jajgató tömegből s azt mondta a czárnak: «majd én kormányozni fogom a hajót!»
S ez szerencsésen bevitte a hajót a háborgó tengerből a kronstadti kikötőbe.
Ennek a férfinak a neve volt Villebois: bretagnei nemes; egykor tengeri kalóz, kalandor és csempész; most pedig altiszt a czár hajóhadánál.
A czárnak annyira megtetszett a merész franczia, hogy rögtön megtette őt a kormányzott hajó kapitányává; mely minőségben a svédek ellen folytatott hadjáratban annyira kitüntette magát, hogy fregatt-kapitánynyá és egy egész hajóhadosztály commodorjává lett kinevezve.
Mikor a svéd sereg utolsó veszedelmes kisérletét tette a keletkező Szentpétervár elpusztítására, s hajóhadával hatalmas hadsereget tett ki a finn partra, mely hirtelen átkelt a Néván s az új fővárost ostrom alá vette, az volt a legválságosabb időpont az orosz birodalomra nézve.
Az ultima ratio «regum»: az ágyú, az oroszok ellen dönté el a csatát; hanem az ultima ratio «czárum»: a gyujtogatás, kicsikarta a svédek kezéből a győzelmet. Az oroszok felégettek körülöttük egy egész tartományt s a svédeket az éhség visszakergette Ankerstierna hajóira, azokat meg aztán a vakmerő Villebois támadta meg, s nagy károkat tett bennük.
A czár azzal jutalmazta meg a merész hajóst, hogy őt bizta meg a győzelemhír megvitelével a czárnéhoz, ki akkor, mint új menyecske, strelemoeci várkastélyában lakott egész udvarával, tizenkét werstnyire Szentpétervártól.
Villebois lóra ült, a mi már magában is elég nagy veszedelem egy tengerészre nézve, a ki nincs szokva a nyereghez. Azonkívül kegyetlen hideg volt, hó és fagy elcsigázta. Valahány csárda van Szentpétervártól Strelemoecig, mindegyik előtt megállt, egy korty pálinkával megerősíteni a szivét, s addig erősítgette, míg Strelemoecbe érve, tökéletesen lecsipte magát. Ott még az őrszobában felhörpentett egy pohár forró puncsot, a míg a czárnőnél megérkeztét bejelenték; mert már akkor késő éjszaka volt s a czárnő rég hálószobájába vonult és lefeküdt.
Mikor aztán Villebois a lépcsőkön felment, káromkodott magában, hogy ez a csunya nagy szél még ezt a palotát is hogy mozgatja ide meg amoda.
A tengerészt langymeleg, illatos termeken keresztül vezették, egész a czárnő hálóterméig, melynek falai drága prémekkel voltak kiszőnyegezve, s még a padlat pokrócza is csupa puha angoragyapju volt. A hálószobát mámorító chinai füstölők illata töltötte be; s a hírmondónak már a nélkül is mámor volt a fejében, mit a rögtöni meleg légkör egyszerre felfokozott s épen csak az kellett neki, hogy a fejét tökéletesen elveszítse: hogy még egy elragadó szép asszonyt lásson maga előtt, ott heverve a dunnapehely hullámai és a brokat függönyök fellegei között, igéző pongyolában; s hogy ez alak még kinyujtsa a habok közül feléje vakító fehér karját, azt mondva: «no hát add ide a czár izenetét».
Az elcsábult embernek de nem jutott most eszébe sem a czár, sem az izenet, hanem csak az a tejfehér kar, a mit maga előtt látott. Az a gondolatja támadt (ha egyátalában szabad az ilyenkor keletkező ötleteket gondolatoknak nevezni), hogy ő neki ebből a gyönyörű szép karból ki kell egy darabot harapni.
Nem tehetünk fel róla egyebet, mint hogy meg akarta «enni» a czárnőt; mert a mint az udvaronczok Katalin sikoltozására berohantak, a czárnőt össze-vissza karmolva és harapdálva találták a dühödt emberrel való küzdelemben: a fehér hölgy vállán valósággal ott látszottak a foghelyek.
A dühödt embert aztán természetesen megkötözték s becsukták egy hideg börtönbe, a hol az rögtön elaludt, mint egy darab fa.
Mindjárt sebes futárt indítottak aztán a czárhoz, hogy jőjjön hamar haza; mert nagy veszedelem van a háznál.
Az vágtat haza Strelemoecba lóhalálában s bámulva hallja a történteket és látja saját szemeivel a szörnyű pusztítást, a mit a dühös bolond az ő legdrágább kincsén véghez vitt. Három doktor fáradt bele a merénylet nyomainak gyógyító eltakargatásába.
– Látod. Meg akart enni a futárod! nyögött a szép czárnő.
– Hozzátok elém rögtön azt a szörnyeteget! toporzékolt a czár, s új nádpálczát rendelt, mert a régit épen most törte össze a rendőrminiszternek a hátán, a ki elmulasztotta jó karban tartani a csatornán levő hidat.
A megkötözött Villeboist felczepelték a kihallgatási terembe. Még akkor is olyan kótyagos volt, hogy két felől kellett tartani, s meg kellett czibálni az üstökét, hogy fölébredjen. Akkor is csak a félszemét tudta felnyitni, mert a másik be volt dagadva, attól a hatalmas ökölcsapástól, a mit a czárnő ő felsége kegyeskedett neki osztani a tusakodás közben.
– Hát te pokolbeli gaz szörnyeteg, mit cselekedtél? ordított rá a czár, s megragadva a hős mellén a kabátot, megrázta őt kegyetlenül.
A tengerész még jobban felnyitotta azt a félszemét, a melyiket lehetett, hogy jobban meglássa, ki az, a ki vele beszél.
Mikor aztán megismerte, akkor az következett volna, hogy térdre essék s a megbántott úr lábait igyekezzék alázatos csókjaival arra a grácziára ingerelni, hogy az ő vétkes fejét megrugdalni kegyeskedjenek.
De biz az nem azt tette, hanem a mint megismerte a czárt, megint lehunyta a szemét s félrenyaklítva a fejét, azt mondta neki, hogy:
– Ne morogj, öreg!
Hűh! Ez még a valami! Ilyet vágni a tűzokádó sárkány szeme közé! Még a kik fogták is, szétugrottak mellőle, azt hitték, most itt rögtön leüt a mennykő!
A czár hideg vérrel tette le a pálczát a kezéből, s egész nyugalommal mondá:
– Hisz ez az ember részeg.
Azt már az irigységnek is el kellett ismerni, hogy az.
– Vigyétek vissza s fektessétek le, hadd aludja ki magát. Majd ha kijózanodik, akkor beszélek vele. Tisztességesen kell vele bánni: ő vitéz katona volt; nem tehet róla, ha a pálinka a fejébe ment.
A czár nagylelkű is tud lenni.
Bizony másnap reggelig tartott az Villeboisnak, a míg kialudta mámorát, akkor aztán teljes parádéba tette magát. Az egyenruháját szépen kikefélték, a kardját visszaadták s újra a czár elé vezették.
– Tudod-e, hogy mit cselekedtél harmadnapja éjjel?
– Harmadnapja? Tudom. A svédek hajóhadát szétvertem.
– Az negyednapja volt. Azután elküldtelek a győzelemhírrel a czárnőhöz.
– Az tegnap volt.
– A tegnapot átaludtad egészen. Emlékszel-e arra, a mit álmodtál?
– Úgy rémlik, mintha jeges medvének képzeltem volna magamat s aztán egy szép nőstény jeges medvének udvaroltam volna, a ki kegyetlenül összepofozott.
– Ostoba! az a czárnő volt. Te meg akartad őt enni.
– Az lehetetlen.
– Összekarmoltad és harapdáltad. No nem tehetsz róla. Részeg voltál: nem tudod, hogy mit cselekedtél. Az izenetet azonban még mindig nem adtad át neki. Most jer oda, kérj tőle bocsánatot, s mondd el előtte az át nem adott diadaltudósítást.
Akként történt. Villeboist ismét bevezették a czárnő hálótermébe. Úgy rémlett neki, mintha lett volna már itt egyszer. A czárnő még akkor is ágyban feküdt, flastromokkal beraggatva. A bűnös térdre és arczra borult előtte s esküvel állítá, hogy ő kész azt az embert, a ki e gonosz tettet elkövette, a legmagasabb árboczára sajátkezűleg felakasztani, ha a czárnő megengedi. A czárnő azonban kegyelmes volt: nem engedte meg; bocsánatot adott. Végre is egy hölgyre nézve hizelkedő az, ha bájai ily őrjöngésbe tudnak hozni egy másképen okos embert. S mikor aztán Villebois elmondta a hőstetteket, a miknek oroszlánrésze az övé volt, egészen kiengesztelődött iránta, kezét nyujtá a bűnbánó hősnek, a mit az ez alkalommal nem hogy megharapni, de még csak megcsókolni sem mert.
– No már most fiam, mondá a czár a tengerésznek, elvégezted a dolgodat, minden ki van engesztelve; már most csak eredj vissza a gályádra!
Villebois egészen megnyugtatva, s a czári kegyelem végtelenségétől áthatva, sietett vissza commodori hajójára.
Ott azután, a mint a födélzetre tette a lábát: nyakon csipték, elvették a kardját, lehuzták az aranyos egyenruháját; adtak fel rá darócz gunyát s odavasalták a lábánál fogva a gályarabok padjához. S még az nap volt módja benne ismét üldözhetni a svédeket, ugyanazon a gályán, a melyen negyednapja diadalmasan verte őket; csakhogy nem a hajó emelvényén, a commodori bottal a kezében, parancsokat osztva; hanem a hajó fenekén, az evező lapát rudjával a kezében, a porkoláb korbácsára ügyelve. S ott maradt öt esztendeig!
Igy tesz a czár akkor, a mikor megbocsát.
Hát még akkor hogyan tehet, a mikor bosszút áll?
Hát még mikor boszút áll a czár! Minő antropomorphismus! Az isteninek emberi kaptafára vonása.
Azt nem úgy hijják, hogy «boszúállás». Ha a czár haddal pusztít el egy szomszéd országot, akkor a czár nem boszút áll, hanem diadalt diadalra halmoz. – Mikor a czár a fellázadt streliczeket felhozatja a börtönből ahhoz a díszlakomához, mely a külföldi diplomatia tiszteletére rendeztetett, s aztán valahányszor új tál ételt felhoznak, mindannyiszor saját legmagasabb kezeivel egy fogolynak leüti a fejét, hasonló szertartást követve minden pohárköszöntésnél, hogy a pezsgődugók és az emberfejek egymáson keresztül-kasul ugrálnak az asztal fölött, akkor a czár nem boszút áll, hanem igazságot szolgáltat. – Mikor a czár egy egész várost földig leromboltat, s annak a saját jó orosz népéből egy csecsszopót sem hagy élve, akkor a czár nem áll boszút, hanem kiirtja a mételyt a népéből; s mikor a czár százezer lengyel gyermeket erővel kitép szülői karja közül s elhurczolja őket muszka városokba, Szibériába: akkor a czár nem áll boszút, hanem organizál és missiót tölt be.
Mivelhogy a czár nem más, mint földi Isten.
Hanem egy eset még is fordul elé, mikor a czár is kénytelen megtudni azt, hogy ő is ember; s a mely esetben mégis csak elkövetkezik az a minden emberrel közös indulat, a minek a diplomatiai műszótárban sincsen más neve: mint «boszúállás».
A czár férfinak nem volt kellemetes ember. Szertelenül ivott, még pedig pálinkát; káromkodott, verekedett és szerelmeskedett, s mindegy volt neki, hogy czárnő, vagy konyhaszolgáló?
Egy cseppet sem lehet rajta csodálkozni, ha Katalinnak egész másforma volt az eszményképe.
Szép legyen, deli, karcsú termetű; tüzes szemei legyenek, mikor kell, epedésre borongók, göndör fekete szakálla, kunkora bajusza, tojásdad piros arcza, finom fehér kezei és mosolygó szája; tudjon szépen énekelni és tánczolni, élczeket mondani és franczia verseket szavalni; legyen engedelmes és szolgálatra kész, s ha néha a franczia pezsgőtől átszellemül, a mi nem megvetendő ital, akkor egészen más virtusok ébredjenek benne, mint a verekedési vágy.
Egészen a véletlen és a fátum dolga, hogy ezt az eszményképet a sors élő alakban is eléje hozta a czárnőnek a szép udvarmester, Moens személyében.
Az ismét a rossz csillagok hibája, hogy a főudvarmester teendői az udvarló hódolatnyilvánulásával annyira összekeverhetők, hogy a czárnő nem tudta az egyiket a másiktól megkülönböztetni. S már-már kezdettek suttogni a rossz nyelvek e dologról.
Péter és Katalin életében nagy szerepet játszottak az álomlátások.
Péternek az ágya fölé volt akasztva egy nagy palatábla: arra a czár, mikor álomból fölébredt, fel szokta irni, hogy mit álmodott, hogy reggelig el ne felejtse.
Ezt nem azért tette, hogy lutriba rakja, a mit álmodott, mert ha a czár rakná a pénzét a lutriba, az annyi volna, mintha a fináncz-miniszternek segítene lopni a saját zsebéből; hanem azért tette, hogy azután komornyikjával, meg a miniszterével összeült és találgatta velük, hogy mit jelent ez az álom?
Ez éjjel azt álmodta a czár, hogy kedvencz kutyája, a mely rendesen ott szokott aludni az ágya előtti medvebőrön, egyszerre csak felhúzta a hátulsó lábaira a czár lovagcsizmáit, s elszaladt velük, a czár pedig utána, kergetve a perduellis komondort mezitláb.
Átkozott egy álom! Elől egy kuvasz sarkantyús csizmában, utána meg a czár – mezitláb!
– Te! Jakusovszki! kiáltá a mindig szolgálatkész udvaronczhoz, mit jelent ez a bolond álom?
– Ez bizony azt jelenti fölség, hogy kutya van a kertben! s fölséged jól teszi, ha éjszakára nem húzza ki a lábát a csizmából, a kedvencz kutyájára pedig nagyon jól vigyázzon.
Ugyanezen az éjszakán pedig Katalin is látott egy álmot. Az ágya tele volt kigyókkal, s az undorító csúszó-mászó fajzat minden tagjait összeszorította, körülfonta, s kettős nyelvével az arczába sziszegett. Az ő álommagyarázói nem tudták e látványt olyan jól megfejteni, hogy vigyázott volna magára jobban.
– Megüthetné a mennykő! Monda a czár, de szivében már benne volt a horog.
Egy este azt mondta Katalinnak, hogy elmegy dupkai mulató kastélyába, s hosszabb ideig ott fog maradni. – E helyett azonban azt tette, hogy elbujt a téli palotában, a hol a czárnő lakott s egy apródnak nagy borravalót igért, ha elárulja neki, mikor megy a fiatal Moens Katalint meglátogatni. Jó borravalóért pedig Oroszországban a czárnőt magát is eladják: az apród úgy éjféltájon jött a czár rejtekajtaján kopogtatni, hogy ha valami szépet akar látni, hát itt az ideje.
A czár, a nádpálczával kezében, rohant a czárnő szobáiba; annak a legelső szobája előtt találta madame Blaskot, a czárnő legbizalmasabb udvarhölgyét s történetesen a szép Moens lovagnak a testvérét; ez a hölgy a hálószoba ajtaja elé gördített karszéken aludt.
Az udvarhölgy megragadta a dühösen berontó czárnak a kezét, s addig huzalkodott vele, és türte annak ökölcsapásait, a mennyi idő épen elég volt arra, hogy mire a czár betör a czárnő hálószobájába, már akkor minden rendbe legyen hozva, s arra a kérdésre, hogy mit keres itt e lovag? azt mondhassa a czárnő, hogy «semmit, csak épen czérnát segít gombolyítani».
Nagy Péter azonban dühös volt; az őrtálló asszony ellenállása meggyőzte arról, hogy férji becsületében valami kár esett; azonfelül ő saját maga olyan lármát csapott, hogy minden ember összeszaladt rá a palotában, s még az őrtálló silbak is megtudta, hogy a czárnő hálószobájában egy fölösleges cavaliert találtak.
Moens lovagot természetesen rögtön lánczraverték s vitték a törvényszék elé, melynek Usakoff tábornok volt az elnöke.
Péter, a Nagy, maga kivánt vizsgálóbiró lenni, maga kérdezte ki a rettenetes bűnnel vádlott udvaronczot.
– Ki vagy? Mi vagy? Hol születtél? – s a többi.
Az ifju lovag pedig, nehéz lánczai közt is felegyenesedve, így felelt meg neki:
– Ha meg akarod tudni, hogy ki vagyok? hogy hívnak? hát megmondom. Az én nevem Mousson lovag: testvére vagyok annak a Mousson Annának, a kit te erővel elraboltál, meggyaláztál. Most én visszaadtam neked a kölcsönt. A mi gyalázatot te az én családom nevére halmoztál, én visszavágtam a te homlokodra. Viselheted holtig, s várhatod, hogy történetiróid ezt az esetet is fel fogják jegyezni a neved után. Én megboszultam testvéremet. Egyéb szándékom nem volt. A czárnő ártatlan.
Ennél többet nem beszélhetett Moens, mert betömték a száját s vitték egyenesen a vesztőhelyre; csak ott engedték meg neki, hogy meggyónjon.