A kormány nem egyez a petitióba. Ez kissé megingatja a bizalmat.
17. fok. A «Budapesti Hiradó» nem tudja hogy mit beszéljen?
Sokan azt hiszik, hogy megtért.
16. fok. A nemzetőrök kirendeltetnek fáklyászenékre fáklyát vinni.
Nemkülönben bizalmat szavazni a hatvani utczában. (A miniszterelnöknek. Ekkor még nagy barátságban voltunk a Martiussal. J. M.)
15. fok. A macskazenék divatba jönnek.
A magyar nép kezdi a nagy nemzetek czivilisált szokásait elsajátítani.
14. fok. Báró Lederer macskazenét kap. (Budai várkormányzó volt. Híres pöreset lett e macskazenéből. J. M.)
Báró Lederer egy pár macskazene-dilettanst agyonveret. A barricadok nem akarnak sikerülni.
13. fok. A katonaság felesküszik az alkotmányra.
Nagy ünnepély, mézeskalácsot árulnak, mindenki hiszi, hogy ezzel meg van mentve a haza.
12. fok. Ő Felsége hosszú levelet ír az ő horvátjaihoz. Jellasichot ünnepélyesen leteszi hivatalából s hazaárulónak nyilatkoztatja.
Magyarországon nincs ember, a ki ne hinné, hogy no most Jellasichnak vége, fejét veszik, felakasztják, a horvátok meg fognak ijedni.
11. fok. Neveztetnek ki számtalan tisztek számtalan zászlóaljakhoz.
Magyar ember szentül hiszi, hogy azok a zászlóaljak csakugyan léteznek valahol.
10. fok. A katonatiszteknek megengedtetik bajuszt ereszteni.
Ez hatalmas coup d’état volt, mondja magában a táblabiró.
9. fok. Magyar pénzek veretnek.
Lesz tehát a miről bennünket megemlegessen a maradék!
8. fok. A Közlöny csatahireket közöl.
Vidéken azt hiszik, a kik a Közlönyben hisznek, hogy a magyarok vasból, a ráczok pedig vajból vannak.
7. fok. Rettenetes sok magány hír kószál.
Elesett tízezer rácz, két annyi elfogatott, három annyi a Tiszába fulladt, Jellasich fogva van; a préda felszámíthatatlan; a magyarok közül a veszteség egy lovas, két gyalog, három sebesült. Egy kapitánynak keresztül lőtték a sisakját. Egyéb baj nem történt. A táblabiró hisz és üdvezül.
6. fok. Az országgyülés pedig összeül.
Könnyebken lélekzik az egész nemzet. Szép szavakban nem lesz fogyatkozás.
5. fok. «A kétszázezer katona és 42 millió adó hevenyében megszavaztatik.
Országos jubilæum. Magyarország boldogsága alá van irva; az édes kedves optimisták azt hiszik, hogy e kétszázezer vitéznek egyéb dolga sem lesz, mint Magyarországot megvédelmezni.
4. fok. A minoritás végképeni eltörpültetése.
A táblabiró mászodszor hisz és idvezül. A táblabiró harmadszor is hisz és idvezül.
3. fok. A király megigéri: hogy Budára jő lakni.
A jólelküek azt hiszik: hogy már építik is számára a királyi lakot.
2. fok. Mészáros Lázár le megy a ráczok ellen.
Mindenki hiszi: hogy addig vissza sem jő, míg őket szét nem veri.
1. fok. Az országgyűlés két nap disserál a pálinkafőzésről.
Ez már aztán a parlament, gondolja magában Bárány táblabiró.
0. fok. Rossz hirek és jó hirek.
A politika rendes kosztosai nem tudják: hogy mit higyjenek. Országos sem ide sem oda.
1. fok. Minus! Zágrábban leteszik a királyt.
Mi a tatár? nem akasztatja fel őket a miniszterium?
2. fok. Megégetik a nádor arczképét.
Ezeket sem akasztatja fel a miniszterium?
3. fok. A ráczok pusztítnak mindenfelé.
Hát már senkit sem akasztat fel a miniszterium? A táblabiró restelkedni kezd.
4. fok. Az olasz ügyben veszt a baloldal.
A jobboldal sem igen látszik dicsekedni a győzelemmel.
5. fok. A katonaság nem akar engedelmeskedni a magyar kormánynak.
A táblabiró nép leereszti fülét farkát, s gondolkodóba esik.
6. fok. A katonaügy nem úgy üt ki, a mint hittük. A fekete-sárga zászlók, a kétfejű sasok, a rexum-linxum, a fehér frakk és mogyoró-pálcza visszajönnek.
A táblabiró kiveri pipáját s azt mondja: hogy de már ez furcsa.
7. fok. A szent-tamási ütközetet elvesztjük, a katonák a nemzetőröket szídják, a nemzetőrök a katonákat: az ujságirók mind a kettőt.
A táblabiró haragszik, de nem meri magának megvallani, hogy kire?
8. fok. A statusadósságok elfogadtatnak.
Országos káromkodás, a nemzet csóválja a fejét. A táblabiró nyugodtan várja: hogy csakugyan teremt-e az Isten semmiből valamit? Magyarország üres ládájából kétszáz millió forintot?
9. fok. A kormány odaengedi a horvátoknak Horvátországot, a ráczoknak a Bánátot, az oláhoknak Erdélyt, a tótoknak Felső-Magyarországot, a németeknek a királyi városokat.
A táblabiró félni kezd: hogy ha ez így megy, egyszer majd előkerülnek a Marahánok és Dákok utódai, s úgy visszakövetelik Kecskemétet és a Kunságot, hogy jobban sem kell.
9. fok. Radeczky minden ujságirót felakasztat, az ártatlan Közlönyét kivéve.
Patrona Hungariæ ora pro nobis!
10. fok. Magyarország alkotmány helyett kap kancsukát, a hivatalok németekkel töltetnek be. Az ország adó alá vettetik, a kaputos emberek fejeire díj szabatik.
Vannak, kik gyanakodni kezdenek, hogy aligha mennek igen jól a dolgok. Azonban még ez csak sejtelem.
11. fok. Kimondatik: hogy ezentul Magyarországot Colonia Sclavának fogják nevezni; Jellasich kineveztetik propreatornak.28)
A táblabiró szeme egyszerre felnyilik, káromkodnék, de nem ér rá. Bújában az egész nemzet elkezd verseket írni, keservesnél keservesebbeket.
12. fok. Következik Sziberia.
Ott pedig hideg van.
94.
Próbáljátok csak az alföldi emberrel elhitetni: hogy jön a rácz; azt fogja rá mondani, hogy ő azt a sipkájával leborítja.
Próbáljátok a kunokkal, hajdukkal elhitetni, hogy bizony bátor legények azok a ráczok is, hogy egy nap alatt sánczot hánynak maguk előtt: hogy igen jól lőnek, s esőt és zivatart és napszurást ki tudnak állani, ti se legyetek hát lusták, hanem keljetek föl; mert az ellenséget nem győzi le a megvetés; meg sem merem mondani, hogy mit kapnátok érte?
Mit tettünk a legveszélyesebb időkben?
Mindig kibeszéltük, a mit tenni akartunk.
S soha sem tettük azt, a mit kibeszéltünk.
Ez aztán nem vers, hanem igaz.
Ha még e philosophiának soká lesz kelete, megérjük, mitől isten és saját jó voltunk őrizzen meg bennünket: hogy
95.
Variatiók e théma fölött: a király beteg.29)
A király az Isten képe. Hát az Isten képe beteg?
Ha az Isten beteg volna, a nap elvesztené fényét, a csillagok megfagynának, a föld nem hozna virágot, az ég kék helyett zöld lenne, a hegyek tüzet okádnának, a holdból piros vér folyna, a tejut megfeketülne s égő üstökös csillagok járnák keresztül-kasul a világot. Akkor volna a pokolban drága dolog!
Hátha a földi Isten megbetegszik; ne legyen az is nagyszerű?
Ne érezzék-e a népek keservesen: hogy a király beteg?
Ne folyjon-e a népek szivéből piros vér, szemeikből égő könny? ne legyen-e szabadságok letiporva; mert a király beteg?
Ne érezze-e meg egy egész ország fogcsikorgatással: hogy a király beteg?
Ha egy embernek feje fáj, nyakára tesznek flastromot.
Ha egy nemzetnek feje beteg, a nemzet nyakára tesznek érte jármot.
Ha az embernek a feje fáj, nadályokat raknak keblére, s karján eresztenek vért?
Ha egy nemzetnek a feje fáj, a nemzet keblére kell rakni a nadályokat, a nemzet karján kell eret vágni?
Miért van hát az embernek feje? Azért: hogy legyen a kalapját hová tenni?
Imádkozzatok: hogy a király ne legyen beteg!
Doctor camarilla elkészítette a reczipét: imádkozzatok.
Kétszáz millió statusadósság ezüstben, aranyban, az első orvosság: adjátok meg és imádkozzatok!
Kétszáz ezer katona, frakkban, német lábon, a második orvosság. Adjátok meg és imádkozzatok!
Kétszázezer pecsovics és jezsuita, mint magyar hivatalnok, harmadik orvosság: vegyétek be és imádkozzatok!
Pénz és hadügyi tárczák; negyedik orvosság. Adjátok vissza és imádkozzatok!
Pragmatica sanctio, ötödik orvosság; higyjetek benne és imádkozzatok!
Alkotmányos szabadság, porrá törve és elpárolgatva: felejtsétek és imádkozzatok!
Háromszáz democrata feje, mint hideglelést üző labdacs. Hetedik orvosság. Vágjátok le és imádkozzatok.
Hogy a király gyógyuljon meg! Hogy az Isten képe ne legyen beteg, hogy a nemzet feje ne gyöngélkedjék.
96.
Ezennel közhirré teszszük: hogy ha mi egy tarokkártyát ketté vágunk s arra ráirjuk: hogy egy forint, az azonnal pénz. A ki el nem fogadja, azt felakasztatjuk.
Gaymüller
financ.
Báró Jellachich, ia
Pannonia királya. (P. H.)
97.
A legelső magyar proclamatiókat a katonasághoz Hajdu János huszár osztotta ki Lembergben.
Ő egy lengyel utastól kapta azokat, oly utasítással: hogy csak magyar katonáknak adjon belőle.
A jó huszárok aztán elvitték egy ősz öreg strázsamesterükhöz a kapott nyomtatványt s kérték, hogy olvassa el nekik; két nap alatt megtanulta mindegyik a mi benne volt könyv nélkül; s harmadnap megszökött Lembergből valamennyi.
Hanem szegény Hajdu Jánost elcsipték, hadi törvényszék elé állították s elitélték tizesztendei fogságra.
Történt azonban, hogy egy transport katonaságnak olasz tisztje meglátta a kezébe adott foglyot s őt maga elé rendelvén kérdezé: hogy hova maradt a regementjétől?
Ő felelé: hogy ezrede Magyarországra ment.
«Hát kend ilyen amolyan adta szedte vette, káromkodék a tiszt, mért nem ment vele? mit eszi kend itt hiába a lengyel kenyeret? takarodjék mindjárt haza! erre amarra teringette!»
Hajdu János uram alig akart hinni s füleinek, s azt felelte: hogy köszöni.
Hát a lova hol van kendnek?
Hát megkövetem, lovon mehetek haza?
Enyje hát még kend azt sem tudja felérni ököllel, hogy a ki huszár, az lovon jár?
Szegény Hajdu János alig tudta magát tartóztatni, hogy kezet ne csókoljon az áldott tisztnek, az pedig még egyszer összeteremtettézte katonái előtt, adott neki egy pár forintot s fegyveres erővel kisértette a határszélig, megparancsolva, hogy vissza ne merjen jönni!
Nem is állt meg a jó ember, míg az ezredéhez nem ért.
Hanem azt az olasz tisztet a hányszor említi, mindannyiszor megemeli a süvegét.
98.
Fiam, ha háborúba mégy, e következendő dolgokra figyelmezz:
Soha se számláld meg az ellenséget, mert az æquatiókat nem a háboru számára találták föl.
Soha se fuss az ellenség elől, mert kimelegedel s tüdőgyuladást kapsz s abban halsz meg.
Soha se fordulj meg a golyóbis előtt, mert annak mindegy, akár hátul talál, akár elől.
Soha se vigy pénzt magaddal a csatába, mert mindig azon lesz az eszed.
Soha se zörgess, ha be van zárva az ajtó, hanem menj be az ablakon.
Soha se kérdezd, hogy miért? ha neked parancsolnak; soha se felelj, hogy miért? ha te parancsolsz másnak.
Soha se egyél magad elébb, mint a lovad; mert te ülsz rajta, nem az te rajtad.
Soha se kérj és soha se adj pardont. Nem vagy te császár, hogy kegyelmet osztogass, ellenfeled sem az.
Soha se bántsd a közkatonát, míg tisztet látsz magad előtt. Csak az arany paszomántra czélozz.
Néma légy, ha sebet kapsz; süket légy, ha sebet adsz.
Így aztán csak megélsz.
99.
Bécsből írják: hogy nagyszombati veszteségünk örömére Jellasics a Burgban tánczestélyt adott.
Ugyanezen levelezőnk megjegyzi, hogy a horvát tisztek igen jól tánczolnak s Jellasics maga nemcsak a walzerben ritkítja párját, de még a hegedűben is virtuoz.
Ugyanis a szünóra alatt felragadva egy hegedűt az orchestrumból, azon a legügyesebben hegedülte el az egész Ernani ouverturet.
Kérték a jelenlevő hölgyek, hogy húzzon egy nemzeti horvát nótát, a pákozdi hős engedett az unszolásnak s húzott egyet, a melyről azt mondták, hogy igen szép.
Jelen volt levelezőnk írja, hogy az nem volt egyéb, mint Egressy Béninek a Tiszaparti csárdása. Alkalmasint nekünk tanulta be a szomszéd s itt Pesten akarta elhegedülni s most Bécsben horvátnak mutatja be.
100.
Rövid időre közönségünktől búcsút veszek.
A csaták végeig s ez úgy hiszem rövid leend.
A hazának szüksége van karom erejére s én nem ismerek előbbrevaló érdeket, mint hazámét.
Ha vissza nem jövendek, lapomat Ludasy Mór fogja az év végéig szerkeszteni.
De hiszem Istenem: hogy látnom kell Magyarország függetlensége kivívását.
Hiszem Istenem: hogy az égbekiáltó gazság nem fog diadalt ütni az igazak elvesztén.
Hiszem Istenem: hogy ama gyülevésznép, mely még rabolni is gyáva, ha szembeszállandunk vele, a vérig bántott nemzet egy kézütésétől földre hulland, mint az őszi légy.
S akkor fölemelt arczczal térendek újra vissza.
Ha ott maradnék, meg ne sirassatok.
Ha elesem s a haza veszt, sirassátok meg a hazát, s azokat, kik benne élnek, ne azokat, a kik meghaltak.
Ha elesem s a haza győz, örüljetek s meg ne bántsátok az Istent a fájdalom könyüivel.
Adjon Isten szebb napokat.30)
101.
A bécsiek 3 tonna aranyat és 15 tonna- ezüstöt küld tek szerb elleneinknek. Azonban Pesten lefoglalták a felfedezett küldeményt.
Valjon megengedi-e a pragmatica sanctió, hogy ha Ausztria-Magyarország ellenségeinek pénzt küld, azt a magyar kormány lefoglalhassa?
Szabad-e ez? illik-e ez? A pragmatica sanctiót így megsérteni?
Mikor ő felsége iszonyú hatrőfös placatumban elmondja: hogy ő hív magyarjait mennyire szereti, az illir mozgalmakat hogyanképen rosszalja, Jellasichot hivatalaiból kirakja s a békességet helyreállítani törekszik; illik-e fölfedezni, hogy ugyanakkor a bécsi kormány ellenségeinket titokban pénzzel és fegyverrel segíti? illik-e kibeszélni, hogy ugyanakkor a kedves rebellis – urunk királyunk fölséges rokonainál theaestélyeken van?
Szégyeld magad, nemes magyar nemzet ily lovagiatlannak lenni. Szégyeld magad, te, ki oly hűséges vagy urad királyod iránt, észrevenni: hogy az ő szavai nem tartatnak meg. A te fő erényed a bizalomszavazás, hivés és engedelmesség. Mit gondolsz, ha meghallaná a világ: hogy te urad királyod szavában kételkedel? A nemes, nagylelkü, bizalmas magyar nemzet kételkedik?
Hogy kerülhetnél más népek szeme elé?
102.
Egy különben derék ember azt mondá: hogy Galiczia is Magyarországhoz tartozik.
Ez is olyanformán jön ki, mint mikor az egyszeri czigánytól kérdezték:
– Kié ez a kilencz meztelen purdé?
A czigány meg azt felelé rá: nyolcz az enyim, a kilenczediket is én ruházom.
103.
Mint lettek az emberek hajdan herczegekké?
Dicsőségesen országlott főkötős királyunk, Mária Terézia, ki uralkodása utolsó éveiben a szó teljes értelmében népek anyja volt, egyszer a prágai várhegyen lefelé kocsikázván, hintajának kerékkötője elszakadt s a hegy lejtőjén aláfelé rohanó hintó már-már semmivé teendő vala a pragmatica sanctiót, midőn egy az útfélen lakozó kovácsmester odaugrott, megragadta izmos kezeivel a republicanus tendentiáju szekeret s eképen a fölséges kezeket és lábakat megmenté az összetöréstől.
Ez a kovácsmester lett később herczeg Kolowrat.
S ha még hozzá teszszük: hogy Kolowratnak egy csinos, termetes, jól kinőtt katonafia volt, kit Mária Terézia udvarában neveltetett, az egész sorsfordulatot senki sem fogja valami bámulatosan természetfölöttinek találni.
104.
Biztos recipe az ellen, hogy az embert a háborúban golyó ne találja.
A mint meglátod, hogy valakit lelőttek, állj a helyére.
Lefebre híres mathematikus kiszámította, hogy úgy áll, mint 11,000 az 1-hez az a valószínüség, hogy oda többet nem fognak lőni.
105.
Egy – nem tudni, mi okból – hazatért nemzetőr hosszasan dicsekvék vele, hogy ő a csatában két rácznak levágta a lábát.
– Mért nem inkább a fejét vágtad le? – kérdék a vitéztől.
– Mert már azt levágta valaki, mire én odajutottam.
106.
Édes apám: kérdi egy kis kecskeméti magyar fiú, háborúba menendő apját: hoznak-e azok a horvátok magukkal kis fiúkat is?
Minek neked azok a kis fiúk, kis szolgám?
Hát én meg majd akkor azokkal a horvát gyerekekkel verekedem.
107.
Meglát egy vidéki atyánkfia egy huszártisztet teljes parádéban. Odamegyen hozzá s bámulja sokáig czifra öltözetét.
Leginkább látszott figyelmét magára vonni a töltéstartó szájára aplikált rézoroszlánpofa. Végtére megszólal.
«Ugy-e bizony kérem ez ő felségének a képe?»
«Az ám; volt a felelet.»
«Ugyancsak megvénült.
108.
A szegedi várbörtönből kiszabadított rejtélyes státusfoglyok (többnyire olaszok), Kossuthnak egy szép faragványt készítettek emlékül. Kossuth a muzeumnak ajándékozá e tiszta szív nyujtotta hálaoltárt.
Szegény emberek, mennyit szenvedtek és mennyi idő óta!
Némelyik azt sem tudja, miért fogatott el s miért kínoztatott éveken keresztül?
Többnyire a legjobb családból való férfiak.
Egy orosz porkolábjuk volt nekik.
Egyszer egy öreg rab azt találta mondani, midőn a silány árpakenyeret kiosztá közöttük.
«Minő ez a kenyér!»
S az a nemember e szavaiért megkötöztette a nyomorultat egy koporsószerű ládában hasra fektette, s úgy tartotta egy fülkében negyvennyolcz óráig.
Mennyi nemét találták fel számukra e kínzásnak!
109.
II. Rákóczy Ferencz fogsága.
Négy nap alatt háromszor került e mű szinpadra, a szinház mindannyiszor csordultig tele.
A közönség újra él e darabban.
Minden helyzete, minden szava e műnek hű a multhoz és igaz a jelenhez. Rákóczy Ferencz mint gyermek jezsuiták által jezsuitának nevelteték, körül volt véve a bécsi udvarban fürkésző kémekkel, kik minden szavát, minden pillantását ellesték a rettegett oroszlán-fajzatnak.
És a nyiltszivű magyar megtanulta nevelőitől a tettetést, megcsalta azokat, kik őt meg akarták csalni, s midőn anyja Zrinyi Ilona, buzdítani jő, rég nem látott fiát: hogy ragadjon fegyvert a hazát megmenteni; – Rákóczy, tudva: hogy a falaknak fülei vannak, azt feleli rá:
«Én? a jó császár ellen fegyvert fogjak?»
Hallottátok volna azt a kaczajt, azt a convulsiv vidámságot, melyre e szavak után a közönség rendesen kitör. Minő nevetséges eszme! minő groteszk gondolat! Egy férfi, ki a jó császár ellen fegyvert fogni nem akar!
Az ember nem bír az arczának elég tettetést parancsolni, hogy mégis mindenki meg ne lássa rajta: hogy hisz ez a fiú most tréfál.
Még ha kipiszegték volna azt a mondást, akkor csak volna reménység; de kikaczagták, dörgő hahotával kikaczagták!
És hallottátok volna azt a felzajgó lelkesedést, mit Zrinyi Ilona buzdító szavai idéznek elő; mint mikor a szél lecsap a tengerre s millió hullám veti föl magát, egy szavára letörölve arczáról a maga hazudott ég tükörképét.
Nem a légből vett ideál, nem kicsikart fantomok – hanem a nép lelkéből támadó igazság van itt a költészet élő alakjával felruházva. S végre midőn a távolban a lelkesítő Rákóczy-induló megszólal, a tömeg fölordít, mintha mindenki szivének legérzékenyebb húrján el volna találva, egy kitartó névtelen kiáltás emeli a levegőt, minden arcz ragyog, minden szem sír, minden kéz tapsol vagy oldalához kap s fegyverét keresi.
Szent hivatása az a költőnek – a nép szivében oly szenvedélyeket fölkelteni, mik ha fölébrednek, nem halnak el soha, hanem átszállanak apáról fiúra, s későn vagy korán, lángra gyujtják az életet.
110.
Az angol királynő mégis csak gondoskodik az ő népeiről.
Irlandban nagy az éhség, az emberek hullanak mint a légy őszkor krumplihiány miatt.
Victoria asszony meghallja azt: hogy az ő népei nagy fogyatkozást látnak a krumpliban s rögtön parancsot ad ki szakácsainak: hogy többé krumplit ne merjen főzni a királyi asztalra. Igen helyesen, mentül kevesebb krumplit eszik meg a királyné asszony, annál több marad a szegényeknek.
111.
Feladat sakkozók számára.
A partie így áll:
A feketesárga részen van egy király meg egy királyné.
Van egy futó, ez Jellasics.
Van egy bástya, ez Windischgrätz.
Van egy ló, ez Récsei Ádám.
Van két pion, – ezek a ráczok és oláhok.
A három szinű részen – sem király, sem királyné.
Van egy futó, ez – Baldacci.
Van két bástya: ez Perczel és Görgei.
Van egy ló, – ez Teleki Ádám.
Van hat pion, – ezek a magyarok, székelyek, olaszok, bécsiek, lengyelek és tirolok.
Kérdés: hogy lehet a feketesárga királynak és királynénak két húzással mattot adni?
112.
Expeditió Simonichiana.
Motto:
Elmentünk mind, le vágtuk mind, haza hoztuk mind, tudniillik a sok semmit. – –
Mentünk mentünk mendegéltünk, – – – az az: hogy dehogy mentünk, felültettek bennünket Pozsonynál háromszáz szekérre, mert azt mondták, hogy a pesti nemzetőrök nem tudnak gyalogolni.
Később azonban kisült, hogy azért ültettek bennünket szekérre: hogy hamarább ott legyünk. – A szekerek elé ökrök voltak fogva, néhol változtatás kedveért bivalyok is.
Így aztán nincs rajta mit csudálni, hogy fél nap alatt egy egész mértföldet utaztunk, még pedig tót mértföldet, következésképen hosszút.
Hogy vigan voltunk, azt tán mondanom sem kell, magyar ember rendesen víg, ha háborúba megy, ha egy kicsinyt német is.
Ha eső esett, káromkodtunk, ha a nap sütött, danoltunk, ha sem nap nem sütött, sem kenyerünk nem volt, lefekhettünk és aludtunk, ki milyen hosszú volt, olyan hosszan az édes haza földén, a csillagos szent ég alatt.
Végtére valahára bebotlottunk fényes Leopold várára. Nem azért, mintha verset akarnék mondani, de ez a vár csakugyan erős vár. Olyan bástyái vannak, mint egy kálvinista asztag, aztán czik-czak erre is amarra is, még ha az ember benne van is eltéved, hátha kívül van rajta!
De ugyan fel is volt ám szerelve ez a rettentő erősség!
Bezzeg ki volt fektetve a sánczra négy, olvasd 4 egész sugár ágyú, három-három fontos mindenik, csak úgy mint az Isten megteremtette, felszerelés, munitió, strázsa és minden egyéb nélkül a világon.
Tán ha ledobta volna az ember a sánczról, agyon is lehetett volna ütni vele vagy két embert, a ki oda állt volna alá.
Vezér biztosunk Thanhoffer (nem kell a nevétől megijedni, egy szót se tud németül, se tótul) előhivatja a várnagyot és kérdi: hogy hol a munitió?
A várnagy azt feleli: hogy van minden ágyúhoz három golyóbis, ha belefér; két ágyútisztító mind a négyhez, meg egy kananér.
Thanhoffer azt felelte erre a feleletre: hogy ha Simonics ezt a várat beveszi, nyugodjék meg abban a várnagy úr, hogy legelőször őtet akasztatja föl.
A várnagy úr igen megörült ennek a szép igéretnek s egy óra mulva visszajő csodálkozó képpel Thanhofferhez:
«Gondolja csak, milyen csoda történt? Hát lemegyek a kaszamatákba, ott találok hordókat: megkoczogtatom a pálczámmal, hát tele vannak, hát mi van bennük? Hát ágyú, puskapor és golyóbis és más mindenféle vagy két ezer lövésre való.»
Ejnye be jó, hogy az a várnagy megnézte: hogy mi van azokban a hordókban? Rögtön felrántottunk vagy harmincz ágyút oda a bástyákra. Két nap alatt betatanulták embereink az ágyúkkal való bánást s már most nem volt egyéb hátra: minthogy jőjjön Simonics és hagyjon magába lőni.
De volt annak esze. Látva: hogy az ember egy csizmába mind a két lábát bele nem dughatja, ott hagyott bennünket s elment a széles világba.
Mi pedig azalatt vigadtunk jó Leopold várában.
Első nap volt: serünk, borunk, pálinkánk.
Második nap: bor és pálinka.
Harmadik nap: pálinka.
Negyedik nap: igen jó víz. Sokszor a mennyországból is kaptunk hozzá zulagot.
Egyszer aztán híre futamodott; hogy a mai szent napon Simonics-csal fogunk verekedni Jabloniczánál.
Utczu erre lóra kaptunk – na de először elmondom: hogy miként kaptunk lóra?
Hát lovunk persze nem volt; de ez se baj, ott volt gróf yné asszonyság ő méltósága.
Tehát el ment hozzá egy hadnagy, egy tizedes, meg tiz jó legény lovat kérni.
A tisztelt grófnő igen magas tonushoz lévén szokva, a mit még akkor tanult, mikor Bécsben pogácsát és más egyebet is árult, tehát a hadnagy igen megbecsülte s kérte tőle a lovakat jó pénzért.
Van a grófnénál egy sárgaképű, feketefogú obester, mit csinál ott, mit nem csinál, az nem ide tartozik, hanem úgy látszott: hogy ezúttal ő volt a tolmács.
«Bizony nincs lovunk uraim, a ménesen van valamennyi és mind igen szilaj, nem lehet megfogni.»
«Köszönjük azt, a mit nem lehet megfogni, de majd megnézem én előbb az istállót»! mond a hadnagy.
«Soha se fáraszsza magát, nincs ott két strupirt parádégaulnál egyéb.»
De biz a hadnagy lefárasztotta magát s utána fáradt a Herr Obester s hát az istállóban száz darab szebbnél szebb lóra akadtak.
A hadnagy válogatni kezdett. Az obester az elsőre azt mondta: ezt nem lehet, a másodikra: azt sem lehet.
«Nem lehet, kiált a hadnagy: tizedes! meg vannak-e töltve a fegyverek»? Meg! kiáltá tizenegy torok.
Ekkor aztán mindjárt lehetett.
Ötven lovat kiválogattunk. Utalványoztuk négyszáz pengővel darabját, s ott hagytuk az ötvenet, meg a vén Obestert. Lovagolhat rajtuk a grófné még eleget.
Reggeli tiz órakor kiállítottak bennünket s délután háromkor indítottak el. Ez alatt vezérőrnagyunk Galgóczra jár s az alatt Simonics kiszökött az orrunk elől.
Mi aztán egész nap ütöttük a nyomát, egész nap masiroztunk, mindig láttunk magunk előtt félig fekete, félig fehér alakokat: az ott Simonics! azok a svalisérek! s mire oda értünk, asszonyok voltak, kik a felső viganójukat a fejökre terítve portyáztak, a falun kívül. Hallottuk is: hogy az oldalunk mellett a hegyen túl szörnyen ágyúztak. Sejtettük, hogy ott aligha nem lövöldöznek.
Siettünk aztán, toltuk az ágyúkat mi is, hogy el ne maradjunk a requiemtől, s két órai dühös gyaloglás után kibukkanunk a sikra, hát egy falu előtt ott áll a nagy sereg, megakadva egy lerontott híd előtt, melyen az ágyúkat nem tudta átszállítani.
Neki rugtatunk tehát a nagy seregnek mi is bátran és elszántan, kivált miután láttuk, hogy az tulajdon seregünk, mely hátulról támadta meg Simonicsot, míg mi nekünk elébe kellett volna kerülnünk.
Az már akkor túl volt az operenczián.
Na de igazán mondom, mikor rábukkantunk a táborra, azt gondoltuk, hogy az az ellenség s azzal a jó szándékkal mentünk rá: hogy közébe puskázunk.
Egész ellenkezően járt velünk vagy tizenhat polyák katona, az meg tulajdon seregének nézett bennünket s közibénk jött s alig hitte: hogy nem abba a companiába tartozik, míg nyakon nem ragadtuk.
Ezeket az eleven trophæumokat el is hoztuk magunkkal. Jól jártak szegények.
A magyaroknál a hadi foglyoknak jobban van dolguk, mint Simonicsnál a kapitányoknak.
Így végződött a híres kimenetelű Leopoldvári expeditió.
Mi nyugodt lélekkel térhetünk haza; senkit sem öltünk meg, minket sem ölt meg senki.
113.
Komárom leégett.
A kedves szép város a két Duna közt, melyet ártatlan tréfáink annyi előszeretettel kerestek fel mindig s melyet most könnyező szemeink fognak megtalálni, szomorúan, lerontva, elhamvadva.
Több mint ezer ház, a város legszebb helyei, a főutczák, a piaczok, a városház-tere, a legszebb templomok, a nagyszerű megyeház, mind, mind gyászszal behúzva, melyet a pusztulás hagyott maga után, feketén, mintha rajtuk száradt volna az éjszaka, mely semmivé tette.
Szegény, szegény szülötte földem, milyen szomorú lehet a te arczod! Hová ha mentem, minden ház egy édes emlék, minden arcz egy vidám mosoly volt számomra, most minden rom egy bánatos siremlék, minden arcz egy könnyeiből kifogyott kép.
Hát a födél, mely alatt születtem? Hát a rokonok, kikkel annyi évet töltöttem együtt? s kiket még csak siratnom sem szabad?…
Szegény becsületes nép. Így adóztál hazádhozi ragaszkodásodért.
Büntetést kap az erény, jutalmat az árulás…
De él még az Isten az égben, ki az ártatlanok könnyei és vérének hullását számlálja odafenn s ki előtt a megolajozott homlok nem tesz kivételt az emberek közül, ki itéletet mond koldus és király fölött.
Él még az Isten! S ti földi istenek egykor sápadtan, koronátlanul fogtok előtte állani s a milyen magasan voltatok egykor az emberek fölött, oly mélyen fogtok hullani az elitéltek sorai közé.
Ti, kiknek neve vihar és pusztulás a földön, kiknek étvágya éhhalála a népnek, kiknek betegsége döghalál az országon, nem féltek-e: hogy az a szellem, kinek képmásává hazudott benneteket az ezredéves sötétség, felemeli világító karját s oly példát szolgáltat rajtatok a világnak, minőt emberi szív kigondolni nem bír.
Ti, kik koldusok és hazátlanok üldözésében örökítétek meg neveiteket, nem féltek-e: hogy jöhet idő, mikor senki sem vár reá, mely titeket látand idegen ház küszöbén koldulni, hazátlanul, senkitől nem félve, senkitől nem szeretve?
Átkozott leend, ki ha fáradtak lesztek, házába befogad, ha fáztok, tűzhelyéhez bocsát, ha meghaltok, eltemet. Átkozott leend a sír, mely hantjaitok benyeli, átkozott a fű, mely azon megterem, és áldott az, mely palotáitok küszöbét fogja lepni.
114.
Azt beszélik, hogy a király lemondott koronájáról Ferencz herczeg javára.
Szegény öreg.
Biz azt hiszi, hogy még van, a ki hallgat a szavára.
Okoskodhatol te már édes jó királyom, hallottuk gyalázatos hitszegő szavadat, hallottuk ágyúid dörgését, mindkettőt megszoktuk immár s nem félünk és nem szeretünk többé.
Akár lemondasz, akár nem mondasz, semmit sem mondasz vele.
Szent voltál addig míg kétszázezer zsoldos hirdette igéidet, szeretett, a ki félt tőled, most szerencséd elhagyott, ember vagy, még annál is rosszabb s kaczag fölötted, a ki nem gyűlöl.
Vagy eszed, vagy szíved hiányzik, de annyi bizonyos: hogy koronádat elkártyáztad.
115.
A császár fölgyujtatta saját palotáját.
Hol fog most szegény kitelelni?
Az idő ide s tova télre válik s ő födél nélkül maradt, talán tűzkármentesítve sem volt a háza s a nagy sietségben meglehet, hogy még téli kaputot sem vitt magával. Még meg találja magát hűteni.
Igaz ugyan: hogy Lombardiában s ha isten úgy akarja, nálunk is keményen be fognak neki fűteni, de mikor azok a rézkályhák oly iszonyúan füstölnek; – az ember inkább fázik, minthogy az ilyen tűznél melegedjék.
Aztán télen az a szokása a fáknak: hogy gyümölcsöt nem teremnek, kivéve ezúttal az akasztófákat. Szegény császár, mit eszik a télen? hol alszik a télen? házát felgyujtatta, kincseit beledobáltatta a sárba, zsoldosoknak fizette.
Hát azután: ha egyszer kitelik a conventiója, micsoda mesterségre fogja adni magát?
Sorra fogja járni birodalmait, országról-országra, ide is bebukkant, oda is bebukkant, kérdezve: hogy kinek kell császár? mindenütt el fogják utasítani. Egyik azt mondandja:
«Menjen kend isten hirével, szűk idő van, nem tarthatunk annyi cselédet.»
A másik: «hittuk kendet, de kendnek nem tetszett, most tetszenék, de nekünk nem tetszik.»
A harmadik: «Poslovenszki? ha nem poslovenszki, ott kinn tágasabb.»
A császár-mesterség nagyon meg fog csökkenni.
A bandioknak, metallikoknak, érdemkereszteknek, sorsjegyeknek, titulusoknak, nemességeknek s több efféle császári iparczikkeknek nem akad vevője. A sok összevásárlott lelkiismeret mind a nyakán marad, a koronára a zsidók nem contóznak többé, és a zsiványok nem lopnak többé a császár számára, hanem kiki magának, a mint illik.
Fölséges uram, az ebugattát, valami mesterség után kell látni, mert felkopik az állunk.
Vegyük elő: mit tanultunk? mit tudunk? mihez értünk?
Kovácsmesterség? Bilincseket csinálni? Ez a galanteria czikk kiment a divatból.
Szabó mesterség? Jó magyar katonáknak fecskefrakkot szabni? nem mód ruha. Nem ér semmit.
Mészáros mesterség? Békességes népeknek háborút csinálni? Ah – az emberek nem állatok többé s a hentesseregek szét vannak üzetve.
Alchymista mesterség? Papirosból pénzt csinálni? Minden nép maga készíti azt magának, a mennyi elég a napi szükségeire.
Mindennek kijövünk a gyakorlatából, fölséges uram.
A könyvnyomtatás elvette a szépírók kenyerét, a gőzhajó a fuvarosokét, a reformátió a pápákét a szabadság elveendi a királyokét.
Elavultunk, kijöttünk a divatból s koronáink és királyi pálczánk ide s tova ott fognak állani a múzeumokban, hol a régi paizsok és kézíjjak állanak, miket a puskapor hasztalanokká tett.
Ámen.
116.
A király leköszönt.
A koronaörökös is leköszönt.
Nolunt acerbam sumere.
A koronákat és a státus adósságokat örökölte Ferencz József.
Josephus sine terra.
A kedves kis fiú.
Még alig tudja a nyakravalóját megkötni s kapja magát: császár lesz.
Hjaj fiatal barátom, míg az ember a császárságot megtanulja, sok szép víz lefolyik addig a Dunán.
Nagyot kell még magának addig nőni, míg azt mind megeszi, a mit urabátyja megevett.
Tudja-e maga, mi az a diplomatika? Tud-e maga csalni, lopni, hazudni s mind ezekhez szent képeket vágni?
Tudja-e maga, mi az az entente cordiale? Tudja-e maga, hogy mikor az egyik császár tolvaj, akkor a másik császárnak orgazdának kell lenni?
Tudja-e maga, mi az a népszeretet? Tudja-e maga, mire valók a hóhérok, a katonák, az akasztófák, ágyúk és a börtönök?
Tudja-e maga, mi az a politica?
Tud-e maga mindent igérni, mikor meg van szorulva, azzal a szent szándékkal: hogy semmit sem fog megadni?
Tudja-e maga, mi az a heraldica? Tud-e maga hamisan esküdni koronájára, czímerére, evangeliumára s azt mondani: hogy mikor esküdött, nem volt esze?
Tudja-e maga, mi az a jus gentium? Össze tudja-e ön veszteni a népeket, tud-e ön polgárháborút csinálni, falvakat égetni, népfajokat írtani?
Tudja-e maga, mi az a tactica? Egy néptől mindenét ajándékba elvenni s aztán háladatosságból meggyilkolni?
Tudja-e maga, mi az a sanctió pragmatica? Törvényeket csinálni s azokat meg nem tartani?
Tudja-e maga, mi az a státus œconomia? Tud-e maga adósságokat csinálni s azokat soha ki nem fizetni.
Tudja-e maga, mi az az alchimia? Tud-e maga papirosból aranyat és ezüstöt csinálni?
Tudja-e maga, mik azok a Flankenbewegungok? Tud-e ön ildomosan szökni, futni, retirálni és dispercalni, mikor a státus érdeke úgy kivánja?
Míg maga, fiatal barátom, mindezen tudományokból az exament le nem teszi, addig ne neveztesse ki magát császárnak.
117.
Elég komoly lehet az ember, mikor aluszik s lesz ideje hallgatni: ha meghal, de mi szemébe nevetünk a halálnak, míg szemünket le nem csukja.
Most ugyan látkörünkbe nem sok nevetni való kép téved. De azért ne legyen rajtunk az ördögnek azon diadala, hogy bennünket egy perczig szomorúknak lásson.
Féljetek a nevető arcztól! Ki a csata előtt kaczagni tud, az nem hátrál a golyók előtt.
Ki az ágyúgolyót kigúnyolja, attól megszégyenli magát a golyó és kikerüli.
118.
E lapok utolsó számával szerkesztőségem ideje letelt.
Ha hazám istene komolyabb gondokat nem rakott volna rám, tán soha sem váltam volna meg e tértől.
Ha voltak e lapnak érdemei, azoknak legkisebb része az enyim, az által, hogy én eltávozom tőle, e lap nem változik, sőt hiszem, hogy jobb leend.
Két hibámat kell közönségem előtt bevallanom.
Egyik az: hogy ama fenséges nevet bitorló rabszolgaléleknek arczképét kiadtam.
Pirulva kell megvallanom: hogy ez embertől én egy időben hazám boldogítását vártam.
Csalódtam, mint velem együtt milliók s most pirulva kell kérnem azokat, kiknél még az arczkép megvan: hogy azt égessék el.
Másik az: hogy e félév elején egy beszélyt kezdtem el közleni, melynek végét nem adtam ki.
Oka volt az: hogy benne a história eseményeihez híven azon kegyetlenkedések voltak előadva: miket 1831-ben a felsőmegyei szláv ajkuak követtek el.
A dolgok úgy találtak fordulni: hogy jelen időinkben épen e szláv testvéreink buzganak legerősebben szabadságunk igaz ügye mellett minden idegen ajkú hontársaink között. Ezek ellen izgatni, most a legnagyobb eszélytelenség volna. Kénytelen voltam tulajdon művemnek censora lenni. Beszélyemnek egész második részét kitörültem.
Inkább magam itéltem el tulajdon műveimet, minthogy azokat más itélje el.
Én megbocsátok magamnak ez itéletért s reménylem: hogy olvasóim is meg fognak bocsátani.
Munkatársaimnak ezennel megköszönöm szorgalmas működésüket s kérem, irántam tanusított szivességeiket utódommal is éreztessék.
Utódomat pedig közönségünknek e lapok szerkesztőivel évek során át éreztetett kegyeibe ajánlom.
Üdv minden igaznak, áldás a hazára!