1) A «Forradalom alatt írt művek» 1875-iki kiadásához.

2) Mindenekelőtt egész általánosságban megjegyzem, miszerint távol van tőlem az az igyekezet, hogy magamat valami nagy embernek mutassam be, vagy hogy a martyrok sorában magamnak helyet akarjak szorítani. Semmi nagy tettet nem követtem el: mentem, a merre az események vittek, mondtam és irtam azt, a mit a velem érintkező közvélemény sugallt, jelen voltam igen nagy eseményeknél, hevültem, a hol mindenki hevült, s aggódtam, a hol mindenki aggódott, védtem magamat, ha megtámadtak, fiatal voltam, nem tanultam még félni önmagamért; nagy embereket mertem megtámadni, de azok engem viszont nem üldöztek úgy, a hogy tehették volna; sőt gyakran igen nagy válságokban épen ellenfeleimnek irántam való kimélete szabadított meg. Tűrtem a mozgalmas idők nyomorát, a mennyi minden egyes emberre esett belőle, s voltam közkatona, a hogy légio számra mások, tehát e darab önéletirással se bámulatot, se sajnálatot magam iránt támasztani nem akarok.

A márcziusi napok eseményei elég fényesek voltak és maradnak, de mind e fénynek annyi osztályosa van, hogy rám igen kevés jut belőle. A pesti tizenkét pont szerkesztése eredetileg a nemzeti kör érdeme, az első gyujtó szikra Petőfié, a fiatalság fellelkesítésében Vidats volt a főtényező, Vasváry a népszónok, a szabadsajtó tettleg életbeléptetését Irinyi kezdeményezte; én épen csak felolvastam a nép előtt a tizenkét pontot; s a mi a következő napok rendén levő népszónoki diadalokat illeti, azokban annyian részesültünk, hogy már harmadnap nehéz volt valami ujat mondani, s negyednap már túl voltunk szárnyalva s azon vettük észre, hogy a conservativ Bánffy Pál báró kilép a casino erkélyére s a «papi jószágok elvételét» indítványozza 13-ik pontnak, a hű katholikus Török János a «forradalmi klub»-ban a respublika mellett agitál; s a jámbor helytartósági titkár Vanczák a múzeum lépcsőkorlátjáról a communismusra haranguiroz. Az egyiket belöktük, a másikat kilöktük, a harmadikat lelöktük; ez volt a legnagyobb érdemünk.

Hanem büszke emberek voltunk! Mikor márczius 15-én a pestvárosi tanácsterem zöld asztalán álltunk; azt izente Nyáry, hogy menjünk oda hozzá; mi azt izentük neki vissza: «Mahomed jön a hegyhez: mi vagyunk a hegy!» És csakugyan Nyáry jött oda hozzánk a zöld asztalra. Hanem később sokszor elvitte Mahomed a hegyet magával.

Még egy igen fényes tervünk volt, a mi csak embryoban maradt. A pesti forradalommal még nem volt eldöntve a nagy társadalmi reformügy: hátra volt a pozsonyi országgyűlés, melynek azt törvény-alakban kellett elfogadnia s erősen nagy kérdés volt, hogy vajjon elfogadja-e? A forradalmi klub elhatározá egy küldöttség Brennus kardját vetni az ingadozó mérlegbe: nem kisebb feladattal, mint hogy a küldöttség szóljon a karok és rendekhez a nép nevében. Úgy volt kicsinálva, hogy ha az alsóház nagy ellenállást fejt ki, egyszerre feltárul az ajtó, s belép a terembe a küldöttség, s annak a szónoka Vasváry Pál, nem várva a jegyző felhivását, nem törődve az elnök csengetyűjével, eldörgi hatalmas hangjával a nép követelő óhajtásait. Azonban a Kk és Rk egy szó ellenmondás nélkül elfogadták a törvényjavaslatot s Vasváry megjelenésére az országteremben nem került a sor: a mit mi akkor nagyon sajnáltunk.

3) Megjegyzem, hogy ez utóbbi czikk akkor is szatira volt, a mikor iratott, huszonöt év alatt pedig tökéletes komikummá érett meg.

J. M.

4) Megjelent az Életképekben a forradalmi fiatalság klubbjának megbizásából.

5) Csengery Antal és Kemény Zsigmond báró a Pesti Hirlap szerkesztéséről lemondván, a lapot kiadó czég (Landerer és Heckenast) Jókait szerződtette a Pesti Hirlap szerkesztőjének 1849 jan. 1-től kezdve; Jókai szerkesztői programmját az «Életképek»-ben tette közzé.

6) Deczember 30-ikán meglátogattam Nyáryt azért, hogy megmutassam neki azokat a vezérczikkeimet, a mikkel a Pesti Hirlap új szerkesztőségét be akarom vezetni.

A Pesti Hirlap akkori tulajdonosai, miután Csengery Antal kormányhivatalba lépett, engem szólítottak fel a lap szerkesztésére. Január 1-én, tehát holnapután, kellett volna már azt kezdenem.

Nyáry nyugalommal olvasta el azokat a czikkeket, s véleményt mondott róluk.

Csak azután mondta el szokott kedélyesen, hogy mi ujság? «Perczel Mór barátunkat a druszájánál, Mórnál, tökéletesen megverték.»

Ismétlem, hogy mikor azt az első czikket irtam, még ezt nem tudtam.

Mi lesz most?

Nyáry annyit mondott nekem, hogy a honvédelmi bizottmány Vettert hívta fel a hadviselés jövendő tervének megalkotására, s hogy Vetter azt mondta: «von einer unbedingten Unterwerfung ist aber keine Rede».

Tehát harczolni fogunk. – Minden lap, kormányi proclamatió, napiparancs azt hirdette, hogy Budapest alatt fogjuk megvívni a döntő ütközetet.

Ez a gondolat, mint a legvégső, megnyugtatott; s volt benne hadászati szempontból is valami előny. Budavár bástyái, lövegei, a budai hegyek erdősége jó védelmi állást nyujtanak s aztán Budapestnek volt tizenöt ezer jól fegyverzett nemzetőrsége, a mely sánczok mögé elhelyezve egy egész hadtest; míg ha a főváros elhagyatik, ez egész erő megsemmisül.

Délután ásót, kapát vettem a vállamra s nőmmel együtt kimentünk sánczot ásni a Gellérthegy alá. A főváros lakossága rangkülönbség nélkül dolgozott az új védműveken. A legelegánsabb úrhölgyek talicskázták a földet hozzá; mi pedig ástunk és és követ fejtettünk napestig. Holnap ugyan e gödrökben már tán harczolni fogunk, s holnapután talán el leszünk bennük temetve. Este kitisztítottam a puskámat s elkészítettem a töltényeimet.

Deczember 31-én reggel az utczán találkozom Pálffy Alberttel. Azt kérdi tőlem: «hát te nem futsz még?» – «Miért? Hiszen el van határozva, hogy Budapest alatt verekedünk.» – «Az éjjel a haditanács mást határozott, Budapestet feladják. Menekülj te is.» S tudva azt, hogy pénzem nincsen, ő adott kölcsön száz forintot.

Még nem hittem, hogy így lehet. Hogy minden nagyhangú felhivásunk csak a menekülés álczázása lett volna! Megvártam az estét.

Még erre a napra országgyűlés volt hirdetve. Este hat órakor ült össze. Hallottam beszélni Kossuthot, Batthyányit, Madarászt. A ki nem tudta még, hogy Budapest alatt nem fog eldöntő harcz vivatni, alig érthette meg, miért kel ki Madarász oly szenvedélyesen Batthyányinak azon indítványa ellen, hogy csak a kormány távozzék el Debreczenbe, de az országgyűlés maradjon Pesten. Madarász szerint most bátorság Debreczenbe futni, gyávaság Pesten maradni, végszavai ezek voltak: a ki elmarad közülünk, azt a hozzá legközelebb eső lője agyon! – Én már értettem a vitát. Itt nem lesz ütközet, Windischgrätz csata nélkül jön be, s ha itt találja az országgyűlést, megteheti, hogy új kormányt alakíttat vele s a Debreczenbe távozottat megtagadtatja. Tehát a futás most hazafiui kötelesség. Azalatt, míg az országgyűlés karzatán voltam, zászlóalj-parancsnokom odaküldött hozzám, s elvitette fegyveremet (sajátom volt) és lőszereimet: a budapesti nemzetőrség lefegyverezteték. Ez aztán meggyőzött.

Nemcsak karom, hanem a lelkem is le volt fegyverezve.

Egyedül álltam az utczán; egyedül a világban. Nem voltam semmi. Egy közkatona, a kit lefegyvereztek, egy lapszerkesztő, a kinek a lapja holnap nem jelenik meg.

Márcziusi bajtársaim mindegyike volt már valami. Petőfi Bem hadsegéde, Pálffy tanácsos, Irinyi képviselő, Egressy kormánybiztos, Oroszhegyi csapatvezér, Vasváry szintén, Csernátony kormányelnöki titkár, Vajda János főhadnagy, Degre százados, Farkas János tanácsos, Vidacs hadbiró, Lisznyay kormányi historiograph, Szegfy titkár, Királyi Pál százados, maga a jó Táncsics is Siklós képviselője. Mind valami! Egyedül én maradtam meg semminek: írónak.

S már most hová futni, a kinek sehol sincs otthona, a ki senkihez sem tartozik, a kire sehol sincsen szükség? Debreczen hat napi járó föld most! Legszigorúbb tél kezdete van. A szolnoki vasuton befagynak a mozdony csövei a hidegtől s én egy szellős carbonári köpönyegben megyek neki a hófedte Hortobágynak, családommal s a velünk együtt futó Szigligetivel. Én egy kis vánkost gomboltam a kabátom alá, hogy meg ne fagyjak, családomat paplanokba burkoltam; s a derék Szigligeti egy tarka virágu hálókabátot huzott felső öltönye fölé téli ruhának. Mennyit nevettünk egymáson s együtt a délczeg Pompéryn, ki a szibériai expeditióhoz egy hölgymuffot szerzett valahonnan. – Még most is lehet ezen nevetni.

A nagy dicsőségre következett egyszerre a nagy nyomorúság.

Nem a magánéletről beszélek. Annak csak a gyönyörűségére emlékezem. Mikor magam hordtam haza a debreczeni piaczról a köpönyegem alatt a libamájat, meg a disznóhust s a feleségem maga főzött egész télen át a nyitott konyhán: mikor egy szobánk volt: akkor voltunk leggazdagabbak: aranybányánk volt a kedélyünkben: kifogyhatatlan. Magánéletemnek legboldogabb korszaka volt a debreczeni inség idénye.

De a közügyekben volt a nyomor.

Naponkint eljártam Nyáryhoz. Két kormánytag lakott egy kettős szobában: Nyáry és Patay József. Mindennap első kézből kaptam meg a Hiób-hireket. Minden csatatéren vesztettünk. A főhadseregnek Görgey alatt hirét sem hallottuk. Ellenben megkaptuk Görgey váczi kiáltványát. Erdélyből népirtás hirei jöttek. Árulás, hűtlenség, gyáva megadás napirenden. A tábornokok nem engedelmeskednek; egy közülök P. épen fenyegető levelet ir a kormánynak, melyben azzal biztatja őket, hogy nem az ellenségre fog menni, hanem Debreczenre s szétveri a kormányt és országgyűlést, a mért Pestet odahagyta! A külvilágról nem tudunk semmit. Az hermetice el volt zárva; rendőrségünk tehetetlen, mindenki lehangolva. A forrói csatavesztés után a jó öreg Mészáros e szavakkal kezdé beszédét az országgyűlésen: «szeretnék pinczéből felbeszélni, hogy ne látszanék arczom pirulása» Csak Nyáry tartotta meg szokott humorát; de az is olyan éles volt már, mint a választóvíz.

Február elején azt kérdezte tőlem Nyáry, megvannak-e még azok a czikkeim, a miket a Pesti Hirlap számára írtam? Elhoztam azokat. Egyéb drágaságaim sem voltak. Nyáry azt mondta, hogy adjam át neki, ő kiadja azokat a Közlönyben, s ezentúl, mint rendes munkatárs írjak czikkeket hasonló irányban a kormány hivatalos lapjába.

Most, mielőtt feljegyzéseimet folytatnám, kérem a tisztelt olvasót, hogy mondjon véleményt az itt következő első czikkemről.

7) Ezen czikk megjelenése egy hétig folyó országgyűlési vitára adott alkalmat. Ez volt az a czikk, a miért engem a «békepárt» – a kiegyenlítésre hajló párt szóvivőjének kiáltottak ki, s megtámadtak hirlapban és országgyűlésben. Azaz, hogy az utóbbi helyen nem engemet, hanem a kormányt, követelve tőle, hogy nyilatkozzék: a kormány nézete-e az, a mit én ott kifejeztem?

Nyárynak nem volt szabad igent mondani, noha valóban az ő nézetével találkozott az mind, s kivüle még több kormánytagéval is. Azt felelte, hogy a Közlöny felügyelete Jósikára tartozik. Erre Jósika nyilatkozott hirlapilag, hogy ő nem szokta a Közlöny czikkeit censurázni, csak általános utasításokat szokott az íróknak adni. Most újra heves támadás következett Nyáry ellen az országgyűlésen; melynek folytán elhagyta őt a phlegmája, tudta, hogy nem engemet, hanem őtet akarják megbuktatni, tűzbejött, lemennydörögte megtámadóit; de a kormány politikájáról megint nem nyilatkozott. Ezzel a válaszszal a ház nem volt megelégedve.

Ekkor én elmentem Jósikához (ez egyetlen egyszer találkoztam vele életemben) s felkértem, hogy ámbár én ő tőle soha semmi utasítást nem kaptam, mégis vegye elő azt az én vitatárgyává lett czikkemet, s mondja meg nekem: mi van abban, a mi az ő utasításával valamiben ellenkezik?

Jósika őszintén megmondta, hogy ő neki a czikk ellen semmi kifogása; – de maga Kossuth az, a kinek az nem tetszik.

Erre egyenesen mentem Kossuthhoz. Ő is igen egyszerű életmódot vitt, az elfogadáshoz könnyű volt hozzájutni nála.

Hidegen fogadott, de megbecsült vele, hogy hosszas bírálatot tartott czikkem tartalma felett, kifejezve kedvencz maximáját, hogy «a politika az exigentiák tudománya». Az volt a kifogása, hogy miért mondtam én ki, hogy a magyar nemzet csupán alkotmánya helyreállításáért küzd s nem a dynastia elüzéseért?»

– Mert igaz; csak alkotmányunkért küzdünk s azzal beérjük.

Kossuthnak nem tetszett ez a határozott hang. Visszautasítólag felelt.

– Ha azt akarjuk is, nem helyes azt kimondanunk. Ha ellenfelünk tudja azt előre, hogy győzelmünk esetére sem veszti el trónját, miért ne folytatná végig a harczot? Akkor csak mi veszthetünk, ő soha sem. Miért mondjuk mi ezt neki?

– Azért, mert már kimondta más: s arra igent, vagy nemet kell mondanunk.

– Kicsoda?

– Görgey.

– Görgey áruló! – mondá ekkor Kossuth indulatosan s okait is előadta, a mik e megyőződésben megerősíték. (Azokat nem mondhatom el.)

Szavai lesújtólag hatottak rám. Mindig meg volt az a gyöngeségem, hogy mikor hazám nagy emberei egymást sújtották: az nekem jobban fájt, mint nekik. – Általában az egész vita hasonlított egy athléta és egy gyermek közötti harczhoz.

Mégis volt bátorságom azt tovább folytatni.

– De én ismerek egy még nagyobb embert, a ki kétségtelen jó hazafi s mégis tett már lépéseket a mostani harcznak békés úton megszüntetésére.

– Ki az?

– Ön maga, kormányelnök úr.

Kossuth erre elnevette magát. Kedélye hirtelen át tudott csapni a haragból a derültségbe.

– Igaz, hisz az nem titok; de nem is igen komoly dolog. F..cs Leó gróf, mikor Bécsbe felutazott, oda jött hozzám s felajánlá, hogy a dynastia tagjaival beszélni fog a békés kiegyenlítésről. Én azt mondtam neki: nem bánom. Nem fog az azokkal beszélni. Ezt hallhatta ön.

– Ezt én nem hallottam: de tudok egy annál komolyabb kisérletet. Csányi László, a magyar kormány biztosa felhatalmaztatott rá, hogy tegye magát a kremsieri országgyűléssel érintkezésbe a végett, hogy háború helyett alkotmányos úton oldassék meg a két ország közötti viszály.

Kossuth hangulata ekkor egészen megváltozott irányomban. Látta, hogy én e kisérlet titkát birom, és azt a legkeserűbb megtámadások ellenében is védelmemre fel nem használom; egyenesen Nyáritól tudom, s az ő meghatalmazásából hivatkozom most erre ő előtte. Akkor aztán igen sokat és igen szépeket beszélt; de a miket nem való már meghallani az újabb nemzedéknek; csak beszéde végszavait jegyzem fel: szórul-szóra, a hogy akkor rögtön leírtam.

– A mi engemet illet, szólt Kossuth; én borzadok attól a gondolattól, hogy mi lesz velem, ha e nemzet győzni fog? Ez a nép képes lesz lelkesedésből, hálából engemet koronájával megkinálni; mitől Isten őrizze meg az én fejemet! Ön lát szívembe, hogy erre nem vágytam soha. Ha győz e nemzet, én visszavonulok. Akkor szükség lesz egy higgadt államférfira, minő Deák, egy organizáló főre, minő Szemere, egy administráló tehetségre, minő Nyáry; rám: a nép szószólójára többé semmi! Én, hogy népszerűségem útjában ne legyen az újjáalkotásnak; még csak polgára sem maradhatok ennek az országnak, ha fegyvereink győztek.

Meg voltam hatva a hazafiúi nagyság e fényes nyilatkozványa által. Meghajtám magam s azt mondám, hogy több czikket nem irok a kormány lapjába a mai napon túl.

– Várjon ön holnapig a lemondással, mondá Kossuth s elbocsátott.

Ekkor írtam a XVI-ik számu utolsó czikkemet.

És másnap Kossuth válaszolt az országgyűlésen a czikkem miatt történt interpellatióra; ragyogóan és nemesen. Mindenki meg volt vele elégedve. Én leginkább. Ott kimondá Kossuth, hogy nézeteihez szilárdul ragaszkodik, de azokét is becsületes törekvésnek nyilvánítja, kik más úton is lehetőnek tartják a hazát megmenteni; az utat nem akarja elzárni s e nézeteknek jogot adott a kormány lapjában kifejezésre jutni. E nyilatkozat nagy jellemet, nemes lelket mutat be. Itt közlöm azt egész terjedelmében. (Én azonban csak egy czikket írtam még azontúl a Közlönybe.)

Kossuth Lajos honv. biz. elnöke válaszol:

A tisztelt ház parancsa következtében a mult napokban történt interpellatióra kötelességemben áll a honvédelmi bizottmány nevében feleletet adni, azon interpellatióra, mely a Közlönyben megjelent némely czikkekre nézve közbejött, s a melyre a honvédbizottmány egyes tagja által adott felelettel a ház nem elégedvén meg, azt méltóztatott határozni, hogy magától a honvédelmi bizottmánytól kiván e részben nyilatkozatot. Legelőször is annyit kénytelen vagyok kijelenteni, miként sajnálom, hogy az interpellatió hirlapi czikk körül forog. (Helyes!) Én sokkal komolyabbnak tartom ezen időt, mintsem, hogy ilyessel foglalkozzunk, s hogy erre nézve a kormánynak kelljen nyilatkozni. Ezt előre bocsátom. Azonban a képviselőház parancsolt, s nekem nyilatkoznom kell. A honvédelmi bizottmány érezte annak szükségét, tisztelt ház, hogy a sajtónak hatalmas eszköze a közvélemény tájékozásában annál kevésbé hanyagoltassék el, minthogy az ellenség a rágalmakkal, mindenféle gyanusításokkal, és fonák előterjesztésekkel iparkodik megmérgezni és félrevezetni. Pesten a sajtó szabadon működött, mert hiszen a magyar országgyűlésnek, és ennek kifolyását képző honv. bizottmánynak terrorismust vetni szemére csakugyan nem lehet; igazán mondom, sok vád van a világon, a mi alapos, és sok a mi nem alapos, hanem ezen vád már legyen érdem, vagy legyen hiba, igazán nevetséges, ha terrorismus vettetik szemére akár a képviselőháznak, akár a honvédelmi bizottmánynak. De az ellenség részéről azt mondják Pesten, a Figyelmezőben lehet olvasni, hogy nálunk nem lehet szabadon szólani, nem lehet szabadon írni; én pedig a mennyire tudom, elitélés csak egyetlen egyszer, vagy egyszer sem történt; sajtónak szabad tér engedtetett azon reményben, hogy a sajtó olyan, mint Achilles lándzsája, mely ha sebet ver, maga legjobban gyógyítja meg. E részben nem is kellett volna annyit engedni, a mennyit engedett, s ha hiba történt, az abban állott, hogy egy kissé nem voltunk kemények. A pesti catastropha után nagy változás történt a sajtóra nézve, a nyilvánosság organumai megkevesedtek és úgyszólván az Alföldi hirlapot kivéve a magyar journalistika a Közlönyre volt redukálva. Ezen lap rendeletésénél fogva egyáltalán nem volt más, mint hivatalos értesítés, tényekről; és rendeletekről; de teljességgel nem az, a mi az időszaki sajtó többi organumainak rendeltetése: hogy véleményt képviseljen; és mivel más organum nem volt, más részről pedig a népben csaknem általánosan elharapódzott azon gondolat, hogy a mi a Közlönyben van, azt a kormány mondja, habár az a nem-hivatalos részben álljon is, arról gondolkoztunk, hogy meglévén ezen vélemény és nem lévén más organuma a sajtónak vélemények szabad surlódás általi tisztázására, valjon nem lehetne-e részben intézkednünk? hogy mi a Közlönynek nem-hivatalos részében mint vélemény, okoskodás, raisonnement jelenik meg, a kormány gondolkozásának lehessen mondani. Gondolkoztunk tehát, hogy lehetne ezt elérni? de nehézséget találtunk; s őszintén megvallom: sok journalisticai talentumot ismerek, de senkit kivéve, s alkalmasint a ház tagjai is így vélekednek, senkiről el nem ismerem, miként valakinek véleményét úgy tudja képviselni, hogy csak valaki is általánosságban rá mondhassa: ez épen úgy van írva, mintha magam mondanám. Azt gondoltuk tehát, hogy miután ezen lapnak a tulajdonosa, úgy kellene eljárni mint egy laptulajdonos szokott, ki maga, vagy szerkesztője által minden czikket megnézhet előre s azt mondja, hogy: ezt felveszem, ezt nem veszem fel; s így a Közlönyben is, a mennyiben a kormány véleményt képviselt, megnézettek a czikkek, hogy nem ment-e az belé, mi az országgyűlésnek, s ennek kifolyásának a honv. bizottmánynak gondolkozásával ellenkezik? De ebből még nem következik, hogy mind magáénak vallja a kormány azt, a mi belemegy, hanem csak azt, hogy ne menjen bele az ő nézeteivel ellenkező. Erre nézve nem tudtunk mást tenni, mint felkérni a képviselőházat, hogy a bizottmány részéről kiküldött egy tag mellé, egy pár tagot rendeljen a felügyeletre. A ház ezt nem találta jónak, mert, mint hallám, a censuráról tétetett említés, pedig nem az volt nézete a kormánynak, csak azon viszonyban vélte magát lelni, a mily viszonyban áll, egy lapnak szerkesztése irányában a tulajdonos, ki azt veheti fel lapjába, mi neki tetszik. Így lévén a dolog, a honv. bizottmány egyik tagját, Jósikát kérte meg, miként vállalná magára a Közlöny felügyeletét, hogy ne menjen bele olyan, mi a kormány nézetével és irányával ellenkezik, s ennek következtében azt adta utasításul Jósikának, hogy előlegesen tekintse meg a Közlönybe iktatandó czikkeket. Jósika azonban ezt inpracticus dolognak tartotta s az interpellatió következtében tanácskozván a bizottmány, Jósika azt jelentette, hogy ezen megbizásnak azáltal vélt eleget tenni, ha azoknak, kik fel voltak ssólítva, hogy írjanak a Közlönybe, néhány átalános utasítást ad, miszerint tájékoztassák magokat, hogy olyasmit írjanak, mi az országgyűlés többségének politikájával nem ellenkezik, s adta neki következő utasítást: 1-ör Hogy a kormánynak politikája legyőzni az ellenséget, s megmenteni a hazát; 2-or az 1848-iki törvények által biztosított országos jogoknak hatást, elfogadást és tiszteletet szerezni; 3-or kikerülni mindent, mi szakadást okozna; 4-er ellenünk szórt rágalmakat megczáfolni; s 5-ör a Közlöny számára írt czikkek stylusában azon decorumot tartani meg, mely egy hivatalos lap fontosságával s komolyságával megegyező. (Helyes.) Ezen utasítást adta Jósika azon íróknak, kik a Közlöny számára czikkek írásávaf foglalatoskodnak, s előlegesen nem nézte meg a beiktatott czikkeket. Egyik feleletem tehát az, hogy a kérdéses czikkekről a honv. bizottmánynak semmi előleges tudomása nincs s nem volt; hanem ha azt kérdi a ház utólagosan, hogy hát magáénak ismeri-e a kormány azt, a mi a Közlönyben írva van, erre nézve, átalánosságban, a nélkül, hogy megmondatnék, mit kiván különösen, a ház, nem lehet felelni: mert nincs a föld kerekségén egy czikk is, akárki írja, melyet részemről aláírnék, mert lehetnek benne olyan dolgok, miről tán egyik ember azt mondja: ez igaz, másik azt mondja: ez igaz ugyan, de nem kellett volna kimondani, a harmadiknak pedig a stylus és az összeállítás nem tetszik. Én tehát a hirlapi czikkeket egészen magaménak ismerni nem fogom, valamint arra sem lehet senkit is felszólítani, hogy mondja meg, miszerint magáénak egészen nem ismeri, mert vannak olyan dolgok a czikkben, melyeket az ember elismer, s vannak olyanok, melyeket el nem ismer. Alázatos kérésem tehát az volna, hogy arra nézve, vajjon a kérdéses hirlapi czikkeket a honvédelmi bizottmány magáénak ismeri-e vagy sem, ne kivánjon a ház feleletet. (Helyes.) Hanem, ha a ház valamely czikkben kijelentett elvre nézve szólítja fel a kormányt, tartózhatik felelettel, s én ismervén a háznak bölcseségét, az interpellátiót nem is értettem másképen, minthogy a ház a kormány politikáját akarná tudni. Ha ezt méltóztattak alatta érteni: van egy rövid, de igen rövid feleletem, s az egyértelmű azzal, mit sok izben volt szerencsém a ház előtt nyilatkoztatni, egyértelmű azzal, mi eddig a ház határozatait nagy körülményekben és kérdésekben vezette. Én t. i. a politikát úgy definiálom magamnak, hogy a politika az exigentiák tudománya. Ha tehát azt kérdi valaki a honv. bizottmánytól, minő politikát fog követni mához három hónapra, arra nem tudok felelni, mert a politika az exigentiák tudománya. Ha azt kérdik tőlem, mikép akarom vagy pedig miként akarná a honvédelmi bizottmány Magyarország dolgait bevégezni? Erre nézve mint politikai kérdésre nem tudok felelni, mert a politika az exigentiák tudománya, mert nem ismerem a körülményeket, melyek közt Magyarország állapotát bevégezni kell, tehát nem tudom, miképen lehet bevégezni. Nekünk, kik a haza védelmi terén állunk, csak kettő lehet feladatunk, t. i. óvakodni attól, hogy jelen körülmények vontató kötelére akarjuk vonni a jövőt, melyet nem ismerünk, hanem védelmezni a hazát akképen, hogy Magyarország dolgai becsületes kiegyenlítésének semmiféle útja bevágva ne legyen. (Helyes!) Hogy a nemzet bölcsesége és a körülmények szerint akként intézhesse el dolgait, mint legjobb és legtanácsosabb. (Helyes!) Ha tehát a ház tőlem, Kossuth Lajostól azt kérdi: republikánus vagyok-e vagy monarchista, erre nem felelek, hanem ha azt kérdi: mit akar a kormány s micsoda politikát követ? Azt mondom: követi azt a politikát, hogy védeni kivánja a hazát igazságtalan megtámadások ellen, s e védelem közben semmi utat nem akar elzárni, hogy Magyarország ügyei, a nemzet jogai, becsülete és szabadsága alapján úgy egyenlíttethessenek ki, mint a körülmények szerint kiegyenlíteni legtanácsosabban lehet. (Helyes, éljen.) Több politikát nem vallok be e perczben, s többet bevallani nem lehet. Ehhez még azt adom, hogy jövőre nézve, mi a politikát illeti, ismerem a kormány kötelességét, hogy bármi is történjék velünk, soha semmi esetben nem engedi Magyarország ügyeit oly irányban sodortatni, akárki által is, hogy akárminő egyének akár egyénisége, akár politikája decidáljon a nemzet sorsa fölött, hanem hogy mindenkor a nemzet maga decidáljon. (Helyes, éljenzés.)

8) Hogy miért nem jött el több nevezetes képviselő Debreczenbe? Annak az indokául a képviselőház volt elnökétől, Pázmándy Dénestől, a következő eseményt hallottam elmondatni.

A schwechati ütközetet megelőző napokban, mielőtt a magyar hadsereg a Lajthán átkelt volna, a Bécsben székelő angol nagykövet meghatalmazottja lejött Pozsonyba Kossuthtal értekezni, czélja volt az angol kormány jó szolgálatait felajánlani, a két ország közötti viszály békés kiegyenlítésére.

Az értekezleten csak ők ketten voltak jelen; de a mellékszobában több képviselő várta az eredményt, azok között Pázmándy is.

Mikor vége volt a tárgyalásnak, Kossuth kikisérte az angol követ megbizottját s a mellékszobában levőknek azt mondá: «nem lett belőle semmi».

Mikor Kossuth kiment a szobából, a jelen volt képviselők közül Pázmándy összeszedte azokat az apróra széttépett papirrongyokat, a mik a padlón szétszórva hevertek s a kalapjába téve, hazavitte szállására. Ott több képviselővel együtt a papirdarabokat nagy fáradsággal összeillesztették, míg azokat egy egészszé képezték, s azon a rajta levő irás elolvasható lett.

Az értekezlet tárgyát képező pontozatokat tartalmazá ez irás, az angol követségtől fogalmazott alakban, melynek folytán azon ajánlat tétetik Magyarországnak, hogy Anglia a kibékülés esetére garantirozza számára azt a közjogi viszonyt, a miben áll Norvégia Svédországhoz. Hogy Kossuth azt az ajánlatot visszautasítá: ez riasztá vissza Pázmándyt és többeket a vele egy úton tovább haladástól.

Hogy a svéd-norvég államegyesség Magyarországra nézve igen kedvező volna: az kétségtelen; csak azt nem tudom, hogy mi módon akarta az angol kormány ennek Ausztriával elfogadtatását garantirozni – abban az időben?

9) Mikor a tisztelt olvasó e közlönybeli czikkek végére jutott, hihetőleg az lesz az első kérdése, hogy mi czélja lehetett annak, hogy ezek ekként megirattak? Hiszen hangjukra nézve sokkal merészebbek azok, mint hogy kibékítők lehetnének. A trónnal szemközt a fegyveres ellenállás jogosultságát vitatják. Míg tartalmukra nézve folyton elárulják azt az irányt, hogy a király, a korona, a dynastia különválasztassék attól az ellenségtől, a kivel harczban áll a nemzet. Mi volt hát e czikkek létjoga? Második kérdése pedig az lehet a tisztelt olvasónak, hogy ha már volt egy párt, mely az itt kifejezett nézeteket s a hangot is, melyen azok elmondattak, helyeselte; miért adta ki azokat épen a kormány hivatalos Közlönyében, miért nem egy saját alkotta hirlapban.

Felderíthetem e kérdést.

Történelmileg megállapított tény, hogy a magyar hadseregben, főleg a leghasznavehetőbb tisztek között határozott volt azon óhajtás, hogy az ország kormánya a törvényes tért el ne hagyja; a kik legvitézebbül verekedtek Windischgrätz ellen, akarták magukat az iránt megnyugtatni, hogy nem a korona ellen táboroznak; de alkotmányunkért a végelkeseredésig fognak harczolni. Ezeknek megnyugtatására voltak irányozva azok a czikkek. Egy alább közlendő levél Klapka tábornoktól némi világosságot fog erre vetni. Windischgrätz nemcsak ágyukkal üldözte hadseregeinket, hanem csábító felhivásokkal is. Ezek is fenyegették, kivált akkor még nagyon szétzilált hadseregünket, a szétrobbantással. Ezek ellen védtük mi magunkat.

A másik indok, a mi e czikkek közlését érthetővé teszi, a küldiplomatiára való tekintet volt. A magyar kormánynak volt némi érintkezése a küldiplomatiával. Megbizottai voltak Konstantinápolyban Andrássy Gyula gróf, Párisban Teleky László gróf, Londonban Szalay László. E három birodalomtól lehetett barátságos hajlamokat s talán segélyt is várni. Andrássy azonban épen nem biztatott a porta segélyével, s a mit Bem tanácsolt, hogy «il faut le compromettre» kivihetetlen volt. Párisban a helyzet félreismerése által elvesztettük a tért: mi Ledru Rollin pártján voltunk és Napoleon ellen. Az elnökválasztás előtt még Teleki ezt irta Kossuthnak: Ledru Rollinnak jó chancei vannak; mire Kossuth e marginális jegyzetet tevé: «vannak chanceai a börtönbe». Végre Szalay László több izben, de különösen Brown által küldött levelében tudatá kormányunkkal Palmerston nézeteit, melyek mind oda mentek ki, hogy az angol kormány teljes rokonszenvvel viseltetik szabadságharczunk iránt s mindaddig, míg ez csak Magyarország és Ausztria közötti belügy marad, abba senki beleavatkozni nem fog; ellenben, mihelyt a magyar kormány valami olyan lépést tesz, mely Európa súlyegyenét megzavarja, Magyarországra fegyveres interventió jön, s ha Oroszország nem volna rá elég, maga Anglia is föllép – ellenünk. – Mind ez adatokat maga Nyáry mondta el nekem, s nemcsak nekem, de minden egyetértő elvbarátunknak.

S ez a tekintet indokolja e megirt czikkek erős ellenállásra buzdító hangját, de a törvényes téren maradó irányzatát s egyúttal azt is, hogy miért közöltettek ezek épen a hivatalos Közlönyben? Ez a lap járt a hadsereghez is és a külföldre is, szavunkat csak az által lehetett oda eljuttatni, a hova szánva voltak.

Mikor ez megtörtént, akkor visszaléptem a Közlönytől. «Der Mohr hat seine Schuldigkeit gethan etc.»

10) A Közlönytől megválva, barátaim unszolására megindítottam egy kis félívre nyomatott lapot, Csáthy nyomdájában, Esti Lapok czíme alatt. Magam voltam szerkesztő, író és javítnok. A lapnak előfizetője nem volt; nem is mehetett volna messzire. Köröskörül hat-tiz mérföldnyi kerületben ellenséges táborok fogták a kormány székhelyét körül. A napi eladásból kellett megélnie. Ezer példányban nyomták, s az Debreczenben minden este elkelt. Munkatársai közt voltak Kazinczy Gábor, Farkas Lajos, Zichy Antal, Szunyoghy, Kovács Lajos, Pálffy János, a Zeykek és több képviselő. Nyáry lapjának tartották, de ő maga soha egy betüt sem irt bele. Antagonistái voltak a Márczius 15-ike Pálffy Albert szerkesztése alatt, Táncsics «Munkások ujsága», s egy a rendőrfőnök által megindított lap; de a melynek a legjobb akarat mellett sem jut eszembe a neve. Ez ellenfelek mindennap elmondák az Esti Lapokról, hogy az Magyarországot a dynastiával ki akarja békíteni. Mikor aztán a forradalom elmultával a haditörvényszékek működtek, valami száz képviselő nyilvánítá azt a vérbiróság előtt, hogy ők az «Esti Lapok» munkatársai voltak. Az egyetlen példánya pedig az Esti Lapoknak az egyik polgári közvádló birtokában volt, a ki azt mondá az illetőknek: «bár legalább olvasói lettek volna az urak a lapnak, melyre hivatkoznak, akkor nem mondanák, hogy munkatársai voltak». – A katonai biróság azonban csak az ellenlapok insinuatióiból ismerte az Esti Lapokat s nagy előny volt azok szerint e lap munkatársai közé számíttatni.

11) Az olvasó kirivó ellenmondást fog találni ezen czikkeimben, a Közlönyben megjelentekkel összevetve.

Ez ellenmondást csak a gyorsan cselekvő korszak eseményei világosíthatják fel.

Az osztrák fél minden hajlamot a békülésre következetesen kiirtott. Megmásíthatlan tényekkel zárta el az alkotmányos kiegyenlítés lehetőségét; elvégre az orosz interventió felhivásával teljesen lehetetlenné tett minden kisérletet a magyar nemzet és Ausztria közötti viszálynak békés megoldására.

Az eddig legóvatosabban működő alkotmányos pártnak, mely vezetői közé egy Nyáry Pált, Szacsvayt, Kazinczy Gábort, Szemere Bertalant, Almássy Pált, Csengery Antalt, Kemény Zsigmondot számítá, nem maradt semmi egyéb választása, mint az események élére állni s az előre látható catastrophát legalább úgy közelíteni meg, hogy ha minden elvész is, a nemzeti becsület meg legyen mentve a bukásban.

Ezt előre látta mindenki s illusióink nem voltak.

Az ápril 13-iki képviselői előértekezleten Nyáry minden rábeszélő tehetségét elővette, hogy a trónvesztés kimondását megakadályozza, s midőn a többséget maga ellen találta, akkor arra kérte elvbarátait, hogy hallgassanak el hát; legyen a holnapi tény egyhangúlag elfogadva, s ha kell bukjunk el együtt; és ne vesszünk össze.

Bem, az altábornagy, mikor a végzetes határozatot megtudta: így nyilatkozott: «jetzt ist alles verloren, wir schlagen uns noch, als gute Soldaten, aber für Ungarn können wir nichts mehr thun.» Ezt Nyárytól és Pataytól hallottam. Valamint azt is, hogy a nagy-sarlói ütközet után Nagy Sándor tábornok azt mondá az izenetet vivő küldöncznek: «meg ne mondja ön a debreczenieknek, milyen nagyszerű volt a diadal, melyet ma kivivtunk; mert azok képesek lesznek akkor még két nagy hatalomnak háborút üzenni.»

Békülésről szó sem lehetett már akkor.

Ez volt a közvélemény s ez ellen úszni nem lehetett.

Az egykori békepárt tehát maga állt a mozzanat élére, melyet elfordítani lehetetlen volt többé, s vezette a nemzet sorsát abban az irányban, melyből csak egy isteni erőhatalom téríthette volna már el ez idő szerint. Tette ezt önfeláldozásának teljes tudatával, abból a czélból, hogy a balvégzet a becsületességet találja a vezényleten. És ezt a czélját elérte. A magyar forradalom utolsó korszakának kormányférfiai, bárminő botlásokat vessen is szemünkre a diplomatiai és strategiai biráló; a fődologban, a hazafiúi becsületességben, az államférfiúi önzetlenségben megtámadhatlan magaslaton állnak a história előtt. Tiszta kézzel, tiszta szívvel végezte mindenik. Annyit sem mentett meg senki a romokból a maga számára, a mennyivel magának a száraz kenyeret biztosítsa a jövendőben. Vesztették mindenüket, azért, hogy a magyar forradalom becsületét megtartsák.

A fentebbi czikkek ezúttal is a nemzetre ráerőszakolt hangulat kifejezései voltak. A kisérlet: a törvényes téren megmaradni, meghiusult az által, hogy a másik fél, az osztrák kormány, határozottan letért róla.

És az egész balvégzetnek egy papírrongy volt az oka, melyre N. osztrák tábornok a kápolnai csata után rajzónnal e szavakat írta: «Sieg über Sieg: die Ungarn sind vernichtet.» Erre született meg a martiusi összalkotmány.

E tény után a «békepártnak» nem volt többé feladata a – «kibékítés».

12) Az Esti Lapok hosszas ideig kiméletlen üldözéseknek volt tárgya. Nem a hírlapi polemiákat értem ez alatt. Az egyenlő fegyver a harczban. Hanem értek olyan rendszabályokat, miket a hatalom alkalmaz a védtelen ellenében. Megjelenése után rögtön követelték tőle a sajtótörvény szabta pénzbeli biztosítékot. Egyetlen más lapnak sem volt biztosítéka Debreczenben. Barátaim letették helyettem a tíz ezer forintot készpénzben. Azután megdorgálták az Esti Lapokat az országgyűlésen egy olyan vétkes közleményért, mely «nem» ott jelent meg; hanam magában a hivatalos Közlönyben. (A kormány Majthényi helyébe Guyont nevezte ki komáromi várparancsnoknak s másnap a Közlöny a lap homlokán hozta a hivatalos kinevezést. Guyon zúgolódott, hogy már most hogy jusson ő be Komáromba, mikor az ujság előre értesíti jöveteléről az ostromzároló ellenséget? S a Közlöny helyett az Esti Lapok lett a «percutitur catulus» a ki egy szót se szólt.) Végre pedig egész philippika indíttatott meg az Esti Lapok ellen nyilt országos ülésben, azon a czímen, hogy a lapok kibékítő iránya miatt a Klapka alatti hadsereg egészen fel van zúdulva. Én tudtam, hogy Klapka táborába egy példánya sem jár lapomnak: összeszedtem tehát minden eddig megjelent számait s elküldtem a tábornoknak, felkérvén őt, olvassa át ezeket s mondja meg, mit tart bennük elkárhoztatandónak? E kérdésemre írta a tábornok a fentebbi levelet, melyet az Esti Lapokban közzétettem.

13) Ez a monda Eötvösrül szólt; most már meg van czáfolva. Lenormand látott valami állványt a sors végén; de az nem a guillotin, hanem az érczszobor állványa, melyet a nemzet legnagyobb fiai egyikének emel. Au contraire: az a fő még holta után is égre emelve áll.

14) Már akkor kezdődött az aldunai lázadás, ezentúl egyre hevültebb a közhangulat kifejezése.

15) Mint feljegyezte a történet, meg is feleltek a nemzet várakozásának.

16) E czikket az addig reactionariusoknak ismert hírlapok rögtöni átváltozása ultraradicalisokká idézte elő. A pecsovicsok vörös tolla sarkukig ért le. Látható volt, hogy a forradalmi elveket ad absurdum akarják vinni.

17) Czélzás a Petőfi verse ellen írt Hajdu-Böszörményi tiltakozásra, melynek refrainja: van, óh van még szeretett király!

18) Iratott akkor, midőn az országgyűlés megszavazta az Olaszország ellen adandó fegyveres segítséget.

19) Azzal fenyegette az ujságírókat (még akkor), hogy a ki ő rá élczel, azt megduellálja.

20) Elébb ő is a kormánypárton volt.

21) Czélzás arra a beszédre: «Bár rázkódtatnák meg szavaim e falakat».

22) Megbukott az igazolásnál, előleges szereplés után. Mint szinte az utána következő.

23) Szivák valóságos szűrös, kék dolmányos paraszt képviselő volt, becsületes, jó, okos ember.

24) Minthogy Táncsics semmi jogczímen nem volt választó, s így választható sem lett volna, a nagyharsányi község egy féltelket iratott a nevére, hogy a képesítést elnyerje.

25) Biz ez egy kis plagium, de helyén van.

26) Ez már csak az akkor divatba jött egy hangon perdülő névalkotásokra czéloz.

27) Ez a frankfurti parlament akkor nevezetes harczai alatt iratott.

28) Sajnos, hogy ez a jövendölés, a mi csak tréfának volt szánva, olyan komolyan megvalósult. J. M.

29) Iratott e czikk azon keserű benyomás alatt, midőn az országgyűlés küldöttei, kik ő felségét meghívták Budapestre, azzal a hírrel jöttek vissza, hogy a király nem teljesítheti az ország ez óhajtását, a mitől pedig a kitört véres viszály megszüntetése függött: – mivel beteg.

30) A történelmi igazsághoz való ragaszkodásból megjegyzem, hogy én bizony az egész harcz alatt se karddal, se puskával semmiféle hőstettet nem követtem el. Boldogult jó apám is insurgens hadnagy volt a napoleoni hadjárat alatt: volt egy kedvencz fringiája; a miről egyszer azt kérdezém tőle: «édes apám, vágott-e le azzal sok francziát?» mire az én lelkem apám azt felelte: «fiam; ha oda jött volna hozzám, bizony levágtam volna». Ez volt az én harczi devisem is. Családi czímeremben is egy ágyús vitéz van. Legelső ősöm sem engedte az ellenséget közelebb jönni magához az ágyulövésnyinél. Nekem sem volt részem másforma verekedésben, mint a hol ágyuznak. A halálra komolyan el voltam szánva mindig, de a forrójába a verekedéseknek nem kerültem bele soha. Tehát a harczi babérokból egy levélre sem tartok igényt.

Azon expeditio, melyet itt jelzék, Jellasich betörésekor az alföldi népfelkelés rendezése végett indult meg Kossuth vezetése alatt. Kisérték őt Egressy Gábor, Csernátony, Rákóczy, Lopresti Árpád, s velem együtt még többen: kiknek feladatuk volt a kormány vezérét megtámadtatás esetén megvédni, s ha kifáradna, a népgyűléseken felváltani. Nem támadta azonban meg senki, s nem fáradt ő ki soha. Bámulatos volt a hatás, melyet szabad ég alatt tartott szónoklatai az alföldi nagy városok népében felköltöttek. A nép tömegestül ragadt fegyvert, s nehány nap alatt ötvenezer embert s e közt két ezer fölszerelt lovast állított ki. Kossuth kifáradhatlan volt s mindent megmozdított az önvédelmi harczra. Hódmezővásárhelyen kapta meg Rózsa Sándor folyamodását bűnbocsánatért, ki «szegény legény» társaiból több száz főnyi szabad csapatot ajánlkozott szervezni az aldunai ellenség ellen. Rózsa még akkor csak kalandor volt, nem aljas rabló; s az ajánlott szolgálatra megérte a bűnbocsánatot. Én vittem azt neki Félegyházára. Innen Pestre volt küldetésem. Nyáryhoz, ki azonban attól a hírtől, hogy jövünk a Tisza mellől ötvenezer emberrel, épen nem volt elragadtatva: azt kérdezte: «hát kenyeret hoztok-e nekik»? A pákozdi csatához már csak a fegyverszünetkötésre értem.

Pedig Kossuth terve hasznavehető volt. (Ezt nem én mondom, hanem egy hadászati tekintély: Rüstow.) Az ellenfél hadoszlopai ellen nagy népfölkelési tömegeket állítani fel, s a helyett a velük szemközt álló hadtestekből a rendes katonaságot mind a feldunai hadsereghez vonni s azzal az ellenfél főerejét, Windischgrätz hadseregét verni le. De nem fogadtak neki szót, minden egyes hadtestparancsnok azt állítá, hogy az ő állása a legfontosabb, nem nélkülözheti a rendes csapatokat.

A bécsi forradalom kitörése után Kossuth kettőnket Csernátonyval felküldött Bécsbe, az ottani felkelő csapatok vezérét felszólítani, hogy erélyes támadással segítsenek a már akkor a határon álló magyar hadseregnek s szorítsuk két kéz közé az osztrákot.

Útközben Komáromba is be kellett térnünk, az ottani várparancsnokot Majthényit, felszólítani, minden nélkülözhető rendes csapatot és különösen tüzérséget küldjön a Lajtha melletti táborba. Minő látvány volt az rám nézve! mikor éjjel holdvilágnál megérkezünk Komáromba egy ideiglenes tutajhídon át; mert a rendes híd is elpusztult; szülötte városom egészen le volt égve; kormos falak egész utczaszámra. Minden házat ismertem itt, lakóik barátaim, rokonaim; s most az üres ablakok meredeznek reám; kormos gerendák zárják el a kapukat. Senki sem lakik a városban. Nekünk a várba kellett sietnünk. Soha sem láttam nagyobb orrt embernél mint Komárom akkori várparancsnokának volt. Tudva van, hogy I. Napoleon a nagy orrt tartotta embereinél a hűség biztosítékának. Majthényi azonban nem adott nekünk katonát; azt mondta: hogy a mi van, az neki is kell.

A legelső kiábrándulás Bécsben ért utol. Minden nehézség nélkül jutottunk el odáig. Ellenséggel csak egy útféli csárdában találkoztunk, vasasok voltak azok. Azokkal még kedélyesen elbeszélgettünk és poharaztunk, mialatt a kocsisunk a lovakat itatta. Nem bánták, akármi járatban vagyunk. Ha bánták volna, bizony talpunk alá fúj a szél.

Bécsben azonban mondhatom, hogy sem azt a lelkesülést nem találtunk, a mit kerestünk, sem azt a haderőt; de különösen nem a mozgalom vezetői részéről a helyzet ismeretét. Ezek azt hitték, hogy ez még mindig csak a forradalom és nem a háború. Torlasz, utczaharcz, népszónoklat és kiáltvány: ebből állt strategiájuk. Nekünk topographice kimutatták, hogy Jellasichhoz Bécsnek semmi köze; mert annak a tábora úgy van felállítva, hogy a magyar hadsereggel néz farkasszemet: az tehát Bécsnek nem ellensége. Épen így beszéltek a magyar tábor vezérei: azok meg azt állították, hogy nekik nem kell Windischgrätzet megtámadni; mert az nem Magyarország ellen jön, az csak Bécset jön leverni s még elég naivok voltak felszólítani Windischgrätzet, hogy fegyverezze le Jellasichot, a ki a mi ellenségünk. Az osztrák vezérek aztán nem voltak olyan scrupulosusok; hanem a mint egyesülhettek, leverték egyiket a másik után minden logika és ethika ellenére.

Hanem én abból az ábrándból, hogy mi rajtunk valami szomszéd nép segítsen, a bécsi expeditió után kigyógyultam.

31) Ez a naplószerű vázlat (az elő- és utószó kivételével) még a forradalom alatt iratott; de csak a forradalom után jöhetett ki a Szilágyi Sándor szerkesztette Emléklapokban, mely folyóirat a katonai rémuralom alatt, mint egy kimagyarázhatlan lélektani talány, a legnagyobb censurátlan sajtószabadságot élvezve, közlé valamennyi «forradalmi csataképemet» miket «Sajó» álnév alatt írtam. Csak később a polgári kormány jött rá, hogy mit tartalmaznak a füzetek? s azonnal elkoboztatta a fennmaradt példányokat és betapostatta. A mi forradalmi elbeszéléseim az ideig könyvalakban egyesítve meg nem jelentek, azokat már csak travestálva lehetett közönség elé hozni. Így lett «Szenttamási György»-ből mexicoi elbeszélés; a «Szökevény»-ből spanyol novella, s az «utolsó csatár» a segesvári ütközet helyett egy töröktatár csatában szerepel, s a forradalmi hőseim átváltoztak spanyol, creol és horvát vitézekké.

Ez a vázlat azonban mindenképen kimaradt. Ennek csak úgy van értelme, a hogy meg van írva.

Ennek is helyet kell foglalnia jelen gyüjteményemben. Ez illustrálja az Esti Lapokban elfoglalt álláspontomat. Élesen van írva; de meg van írva, ki is volt már nyomtatatva, s – «quod scripsi, scripsi».

A 49-ik republikanus párt, mint párt, az episod által érintve nincs. Annak legkiválóbb feje, a példányszerű tiszta jellem, Irányi, maga így nyilatkozott amaz emlékezetes országos ülésben, hol az eldöntésre került: «azért nem szününk meg áldozni azon oltárnál, melynek papjai közül egy tisztátalannak találtatott». És én saját magam, midőn Pestre visszakerülve, az itteni lapok a Martius 15-dike íróit és szerkesztőit az ügybe tévesen belekeverték, siettem debreczeni politikai antagonistáimról e vádat elhárítani és kinyilatkoztatni, hogy az ő kezük ettől teljesen tiszta. Ezt a pesti «Esti Lapok»-ban írtam meg; melynek példányát sem tudom többé felfedezni.

Magára az episod hősére nézve pedig, most már huszonöt év távolán keresztül nézve a történteket, kénytelen vagyok kimondani, hogy a történetet ugyan agyonhallgatni nem lehet; de annak indokait én nem keresem aljas kapzsiságban, hanem inkább politikai kicsiny hitűségben. A republikanus párt e kiváló férfia, hitem szerint, e fatalis ügyben nem «bűnt» követett el, hanem annál nagyobbat: «hibát». Ki hagyta az események vezetését venni az addig felülállott párt kezéből.

S a békepárt, mely őt megbuktatta: még ráduplázott erre a hibára, mert a mint felül került, nem saját elveit adta az új kormányzatnak: hanem ő vette át a republikanus irányt a régitől, a hogy ezt az új kormányelnök Szemere republikanus programmja, Csengery új «Respublika» czímű lapja, és saját republikanus czikkeim is constatálják.

Ennyit megvallhatunk őszintén huszonöt év előtti viselt dolgainkról.

Hogy miért tettük így? azt egy fentebbi jegyzetemben igyekeztem érthetővé tenni. Isten látja; ha hibáztam is, nem tehettünk másként.

32) E leírás nem történelmileg hű; de az eset után így volt az elbeszélve Debreczenben. J. M.