A KÖZLÖNYBŐL.
1849.
Magyarhon népei!6)
I.
Úgy legyen rajtunk Isten áldása, a mint tinektek igazat fogunk mondani s legnagyobb áldása legyen az: hogy ti elhigyjetek szavainkat.
A mit tinektek mondunk, a mit számotokra leírunk, a mindenható ítélőszéke előtt legyen mondva és leírva.
Hallja meg az Isten, hallja meg a nemzet igazságunk szavát s legyen ég és föld bírája fölkarolt ügyünknek s hozza meg reánk itéletét, oly igazságosat, oly részrehajlatlant, minőt csak Isten és nemzet hozhat.
Országunk feje, a király, ki magát ellenségünkké tette, idézett bennünket e törvényszék elé, mindőn bennünket pártütőknek nevezett.
Mi megjelenénk e törvényszék előtt, s higgadtan, komolyan, mint illik férfiakhoz, kik egy nemzet nevében szólanak s kiknek szavait nemzetek hallgatják, felelünk e vádra.
Mi nem vagyunk, mi nem voltunk pártütők soha.
Nem egy párt, nem egy felekezet, nem egy nemzetiség érdeke az, melyet mi védünk; egy alkotmány az, mely mindenkié, ki ez ország földén lakik: magyar, szláv, vagy oláh; óhitü vagy protestáns; úr vagy szegény.
Ez alkotmányt mi nem kértük, nem kaptuk a királytól.
Miénk volt az, mióta e földet Magyarhonnak híják! azon frigyláda ez, melyre a királyok esküdtek, mely egy a nemzet életével, összetartó kapocs egy ország népei közt, egyesek jogainak biztosítéka, mely úr a király és a nemzet fölött.
Ki ez alkotmány ellen föltámad, az a pártütő.
Mi ez alkotmányt védni, a király megsemmisítni fogott fegyvert. S mégis a király minket nevez pártütöknek, s mi mégsem neveztük a királyt pártütőnek soha.
Midőn Isten kegyéből viruló hazánkat tulajdon jobbágya a polgárháborúval támadta meg, a király e lázadót nyiltan pártütőnek nevezte, s bennünket felhivott fegyveres önvédelemre a belháború támasztója ellen; s most a király ugyanezen pártütőnek megkezdett harczát folytatja ellenünk, ugyanazon seregeket küldi országunkra, melyeket saját királyi szavával pártütőkké bélyegzett.
S mégis a király minket nevez pártütőknek, s mi mégsem neveztük a királyt pártütőnek soha.
Országunk vérbe, lángba van borítva: a népfajok egymással írtó háborút viselnek, névtelen szörnytettek kiáltanak az égre. Ki idézte elő ez iszonyú harczot? Kinek szavára támadtak egymásra a századok óta nyugvó elemek? Nem királyi parancs gyújtá-e meg a lángokat, miket most emberi kéz eloltani nem bír, nem a királyi czímer volt-e a vérengzők megismertető jele? Nem segítette-e őket a király pénzzel és fegyverrel és tanácsadással emberiség-szennyező dulongásaikban? S nem nevezték-e a gyilkosokat a király személyének helyettesítői testvéreiknek, barátaiknak? S mégis a király minket nevez pártütőknek, és mi mégsem neveztük a királyt pártütőnek soha!
Nem neveztük őtet annak, mert nem akartuk elzárni a kibékülés útját.
Egy nemzet nem másíthatja meg szavait, mint egyes emberek.
Kit a nemzet egyszer pártütőnek nevez, azt többé királyának nem nevezheti, az iránt többé más viszonya nem lehet egyéb, mint a birónak a vétkező iránt. És a magyar nemzet még nem nevezte királyát pártütőnek. Még akkor sem, midőn általa annak neveztetett, s midőn azt önmentségére kellett volna kimondania.
Mert becses volt előtte a polgárvér; mert meg akarta óvni hazáját a háború pusztításaitól, s mert imádta hazáját jobban, mint a dicsőséget s inkább akart érte áldozni, mint neki sebeket szerezni.
Ime, mielőtt a harczot elfogadtuk volna, megkisértők a kibékülés útját. Nem kértünk semmit, a mi nem a mienk s igértünk áldozatot mindenből, kivéve alkotmányos jogainkat. Ajánlatainkat nem volt ki elfogadja.
Dicsvágyó hadvezér, kinek eleme a háború, kihallgatta békeajánlatainkat, és visszavetette. Elutasított bennünket a harczok itélőszéke elé. Mi számot vetettünk magunkkal, megmértük erőnket s kiálltunk a síkra. Nekünk nem lehetett az elég: hogy igazságunk van azt tenni, a mit teszünk, azt is kellett tudnunk, hogy erőnk van hozzá. S e tudatunkban nem csalatkoztunk.
Erő, akarat, lelkesedés, maga a sors biztatólag jött elénk. De a mint a nehezebb napok elcsüggedésre, úgy a derültebbek elbizottságra nem ragadtak bennünket.
Mi még most is azt mondjuk: mi nem akarjuk a királyt trónjától megfosztani, hanem azt akarjuk, hogy teljesítse kötelességét, a mi egy király kötelessége.
Ezt mondjuk mi az eldöntő csaták előtt. Még nem dült el a harczi koczka, még nem jött el a minden napok vége, még van idő megállni. De mi a harcz kezdetén lehetséges volt, az nem fog az lenni a harcz végén.
Mi ha vesztünk, mindent elvesztünk; de a király is mindent elveszthet, ha a sors számára vetett vakot. Néki a mi veszteségünkből semmi haszna, nekünk az övéből semmi sincs. És a harcz kimenetele kétséges.
Mi féltett kincsnek tartjuk alkotmányunkat ily kétséges kimenetelre koczkáztatni s óhajtjuk: hogy a király is tartsa ily féltett kincsnek koronáját. Mi a harczot nem kezdtük, mi a harczot nem dicsvágyból fogadtuk el, mi megtámadott alkotmányos jogainkat védni fogtunk fegyvert, s mihelyt azok biztosítva leendnek, megszününk áldozni a nemzet vérével, s legyen bárki, ki Magyarországot hitünk és meggyőződésünk szerint boldogítni bírja, helyt adunk neki az ország kormányán; más föltétel alatt soha és senkinek.7)
II.
Debreczen, 1849. február 8.
E napokban egy oly tüneménynek voltunk szemlélői nemzetünk életében, mely lelkünket annyi sebhedés után a vigasztaló szó csodaerejével érinti újra.
Honunk azon vidékeiről, miket az ellenség megszállott, jöttek több rendbeli követségek a honvédelmi bizottmányhoz, hűségüket, ragaszkodásukat a nemzet ügyét képviselő kormányhoz nyilvánítandók.
Messze útról, számtalan veszélyen keresztül, eljöttek megmondani Magyarhon kormányának: hogy az a nép, mely őket diadalünnepeiken zászlókat lodogtatva fogadta, nem hagyta el őket a veszélyek próbaidején, hogy csak egy intést, csak egy buzdító szót vár tőlük, s mint egyetlen Isten-erejű kar fog seregestül föltámadni s követni a legelső zászlót, melyre szabadságának jelszava van írva, s ha mindenki elhagyná is e hazát, ők nem hagyják el azt soha, s ha mindenki eladná is szabadságát, tőlük csak az élettel együtt lehet azt elvenni.
Nem! Ilyen népet nem lehet meghódítani.
Elöntheti határainkat az ellenség tengerhatalmával, de nem öntheti el szíveinkben a honszeretet lángját, mely fiúról-fiúra marad s megőrzi a nemzetet a meghalástól. E nép élete és halála többé nincs emberi kezekben. Kik együtt tudnak tartani, midőn vezér nélkül maradnak, kik nem hagyják el a zászlót, midőn a szerencse elhagyta, kik bízni tudnak a kétségbeesés óráiban, kik a veszély közepett emelnek kardot, kiáltva: nemzet ne hagyd magad! megvédnek fiaid! azokkal Isten van, azokon ember nem vehet hatalmat.
Mi lelkünk belső nyugalmával merjük kimondani, hogy e nemzet élete többé nem függ emberek éltétől, nem a mi életünktől.
A mi éltünk lehet a nemzet javára, a nélkül, hogy halálunk kárára leendne.
S ha napjaink számlálva vannak, akár milyen legyen is azoknak vége, dicső vagy dicstelen, e nemzet napja azért még fönmarad, s ha mi alászállunk, támadnak helyettünk jobbak és erősebbek, mint mi valánk, s ez, úgy hiszszük, magas vigasztalás a halál órájában. Veszthetünk csatákat, de a nemzetet nem. Elfoglalhatják várainkat, városainkat, de nem népünk szivét. Bátran nézhetünk sirunk fenekére, ott nem fogjuk a nemzet koporsóját látni.
III.
Debreczen, 1849. febr. 8.
A Wiener Zeitung nemrég egyik számában prostituálja a magyar kormányférfiakat, arra figyelmeztetve a közönséget, hogy e férfiak szökni készülnek Magyarországból, s e végett közli személyes leirásukat, hogy őket mindenki rögtön elfoghassa. Azt nem csodáljuk az érintett osztrák kormánylapban: hogy becsületes emberekről magának nem szerzett fogalmat, bennünket kalandoroknak fest maga előtt, kik szöknek, ha buktak, s nevet, nemzetet és jellemet tudnak változtatni, mint szinpadi ruhákat; miért hinne ő akárkit is jobbnak Metternichnél vagy Lajos Fülöpnél? Hanem azon jámbor gondolat érdemel itt figyelmet, miszerint elleneink Magyarország meghódítását, a szabadságharcz legyőzését oly véghezvitt dolognak tartják, mely után már nem következik egyéb, mint a vezérek megszökése?
Az ilyen hirek csak a börzepapirosok kedveért iratnak. Vagy tán volna, a ki azt hinné: hogy a vezérek el fogják hagyni a csatatért, midőn seregeik öt helyen állanak még zászlóik körül? Midőn a nép elkeseredése még a legyőzöttekbe is új lelket önt, midőn a nemzeti zászlók még meg sem rongyolva lobognak váraink ormán: midőn a harczi koczkán, mit a tegnap elveszt, azt a holnap visszanyeri, ilyenkor kecsegteti magát valaki azzal: hogy a vezérek el fognak szökni?
Nem vége ez még; csak kezdete a harcznak.
De ha vége volna is.
Ha mindaz teljesülne is, mire istenhivő lélek gondolni sem képes, ha szabad volna annak megtörténni, hogy a gonoszak a becsületeseken, a gyávák az erőseken diadalmaskodjanak, ha veszve volna minden, szabadság, s haza és a remény azokat valaha visszanyerhetni és ha volna akkor még egy másik Magyarország, mely azokat, kik itt élni nem akarnak, keblébe fogadja, ne várjátok: hogy e hon határait elhagyná egy is azok közül, kiknek szava a szabadság eszméit életre költé.
Nézzétek meg a népet, mikor bejött a császári hadsereg fehér szalagokkal fövegén, volt-e egy is, ki elébe ment kezet nyújtani, volt-e ki biztató szóval fogadta, volt-e ki megtagadta magyar lételét? Sehol, senki.
S ők, kik a népnek szakasztott közepéből nőttek a nemzet kormányára, ők ne hasonlítanának-e az anyához, ki őket felnevelte?
Nézzétek meg a hadsereget, midőn a császári kegyelem közéjök szóratott, volt-e egy is ki meghunyászkodva le tette volna fegyvereit, ki lábaihoz csúszott volna a hódítónak? Sehol senki. S ők, kik midőn egyedül fegyvertelenül állottak is fegyvertelen néptömeg élén, bátran léptek a trón zsámolyára, hogy az lépésüktől megingadozott, számot kérni a nemzet életéről, ők sápadnának el akkor, midőn mindenki arczát a harczvágy pirítja?
Ne vigasztaljátok magatokat azzal.
Irtózatos erő van a becsületességben.
A becsületérzés több embert itélt halálra, mint a törvényszékek.
Mi készek vagyunk itéletére.
Azt nem tudjuk, hogy halálunk hol és mikor leend, betegágyban-e, vagy csatamezőn, vagy a vérpadon? De hogy becsületes leend, arra esküszünk.
A haza nálunk nélkül meg fog élni, de mi a haza nélkül soha.
Nekünk csak e földön van jövendőnk, vagy e föld alatt.
IV.
Debreczen, 1849. február 8.
Ellenségeink azzal vélik a magyar népet magokhoz édesgetni, hogy hadseregeikben szigorú hadi-fenyítéket tartanak.
Az igaz, hogy a mi seregeinkben ez nem történik mindenütt oly szigorúsággal.
S mégis a nép derült, vidám arczot mutat, ha honvédeinket látja közelítni, eltűri a hadfi csintalanságát: de sötéten marad és elzárkózik, ha amazok jönnek, s kárba vész rajta a kényszerű hizelgés.
Imádjátok a népet! Isten fönséges arczát nem egyes emberek, hanem népek hordják.
Látjátok: e népnek nem fáj az, hogy kenyerét elveszik, nem bánja, hogy fut, fárad, adózik, még véréből is tizedet fizet: Isten neki, a hazáért teszi, éhezik, nélkülöz, sebeit kötözi és büszke reá. De fáj neki az: hogy elveszik szabadságát! Nincs kárpótlás, nincs kérlelés, melyért azt elfeledje. Nem bánja, ha vagyona elpusztul, nem bánja ha szegény emberré lesz, de a hazáért, láthatlan szentségért tud érezni, de rabszolga lenni nem tud, nem akar.
Az ilyen népet nem azzal kell az ellenség elé vinni, hogy az majd falvait égetendi föl s gyermekeit gyilkolja le; hazáról kell beszélni ennek és a szabadságról. E szókra fel fog dobogni kebele, mert ott nemes szív lakik s oda nem hatnak földhöz ragadt eszmék.
V.
Windischgrätz több proclamatiói egyikében azzal vádol bennünket, hogy kormánybiztosaink által meg akartuk mérgeztetni a győri élelmiszereket.
Ha volna kormányunk vezetői közt valaki, kiről ily intézkedést feltehetnénk: ha elhihetnők, hogy ilyesmi csakugyan kisérletbe vétetett, bizonyára e szándék védelmét nem vállalnánk magunkra.
Az immoralitást nincs mivel menteni. De mi ezt rágalomnak nyilvánítjuk.
Kormányunk ilyesmit nem parancsolhatott!
Ha tette valaki, a kormány helybenhagyása nélkül tette.
Mi oka lett volna a kormánynak ilyesmit parancsolni?
Mikor hadseregei állanak az ellenséggel szemközt, mi oka lett volna orgyilkosságra?
Lehetett volna-e ilyen parancsot kivinni? lehetett volna-e eredményt várni tőle? És ha lehetett volna, minő eredmény leendett volna az?!
A népjogok lábbal tapodása, szentségtörés az emberiség törvényeiben, fölhivás minden bűnre, minden alacsonyságra.
A lelkesedés harczában a szent ügyről ily alacsonyság minden zománczot letörölne.
Jaj volna nekünk, ha elleneink becsületesebbek tudnának lenni, mint mi. És ha nem akarnának azok lenni, nem állana-e ugyan azon fegyver hatalmunkban, melyet mi vettünk kezünkbe s kinek volna akkor kedve egy harczot fölidézni, melyben azé a győzelem, ki legtöbb alacsonyságot tud elkövetni?
Átkozott volna, ki a magyar nemzetet ily gyalázattal akarná megbélyegezni.
E vád ellen a nemzet és minden becsületes ember nevében tiltakozunk.
Ha akarta ezt valaki tenni, az nem lehetett magyar, nem lehetett mi közülünk való.
És ha közülünk való volt, akkor komolyan igényeljük a kormánytól, hogy ez ügyünket és nemzetiségünket megbecstelenítő vádat szigorú vizsgálat alá vegye.
VI.
Debreczen, február 8.
Pest elfoglalása mindenesetre próbaköve volt sok embernek. Még pedig nem csupán a becsületesség próbaköve, hanem egyúttal az okosságé is.
Azok, kik tőlünk átmentek az ellenséghez, csak két egyenlő nagyságú rossz között választottak.
Megmutatta a következés.
Windischgrätz meghagyta nekik a meztelen életet, és jószágaikat minden hódolatnyilvánítás daczára elfoglalta. És az természetes.
Windischgrätznek emberekre nincs szüksége, hanem jószágaikra igen. Embereket kap ő szilárdabbakat, okosabbakat, becsületesebbeket tulajdon felei közt, mint kik mitőlünk, gyáván, bűnbánó képpel vándorolnak hozzá. Ezeket egyszerűen kifosztja s hagyja futni.
Ennél rosszabb azon esetre sem történhetett volna velök, ha a mi seregeinkből, mint hadifoglyok estek volna, az ellenség kezébe. Ha tökéletesen legyőzettünk volna akkor is csak azon nyomorú sors várt reájok, a mit igy nyertek. És ha győzni fogunk, mi vár reájok akkor?
Nem halál, mert hiszen mi nem szennyezzük be polgárvérrel ügyünket. Ők élni fognak. De hát élet-e az, mely legdrágább kincsét, a becsületet elvesztette? Nem nézhetni szemébe a legkisebb embernek, ki becsületességében állhatatos maradt. Gyávának, hazaárulónak neveztetni ismerőseitől. Kit rokonai kerülnek, barátai nem ismernek, kire semmi nemesebb öröm nem vár a világon többé. Az ilyen életnél jobb a halál. És ezt magok szerezték maguknak. Fölfedték jellemök gyöngeségét a világ alatt.
Elvesztették a fejöket, és épen akkor, mikor legjobban féltették.8)
VII.
Debreczen, február 8.
Mentül beljebb megyünk a harczi mozgalmakba, annál több adatunk van arról meggyőződni: hogy sem a császár, sem a praetendens, sem tán maga az egész császári család nem factor a mostani eseményekben.
Hogy a császári család személyileg nem vesz részt nagyobbszerű politikai combinátiókban, az régi dolog, és mindég úgy volt. Vagy capacitás hiánya, vagy testi gyöngesége, vagy hajlamok gátolták ebben. Egyszóval ők mindég inkább hagyták magukat jó embereknek, mint eszes embereknek nevezni s ez dicséretökre válik. Jelenleg is a császár Prágában, a prætendens és István herczeg a Hradsinban, mind a hárman hihetőleg orvosi felügyelés alatt vannak, Zsófia herczegasszony az alatt Münchenben, János herczeg pedig Frankfurtban mulat.
Mindannyian távol e mozgalmak színhelyétől, még tán hirétől is. Azonban itt nem a dynastiát képviselő személyekről, hanem azoknak érdekeiről van szó. Épen ezen érdekek nincsenek e háború factoraiban képviselve.
Windischgrätz által ugyan sehogy sem. A dynastia érdekei:
1. Osztatlan ausztriai monarchia.
2. Statusadósságok letisztázása.
Lássuk; minő haladást tettek a császári vezérek ezen érdekek elérése vegett?
Ausztria egysége meg van ingatva, annál jobban, mennél tovább tart a háború.
Kik magukról azt mondják, hogy a dynastia érdekeit képviselik, csak bontottak, a helyett: hogy egyesítettek volna.
Oly népségeket izgattak föl territorialis önállóság követelésére, miknek historiai léte nem volt soha, oly kapcsokat szakgattak széllyel, miket összeforrasztani többé nem birnak.
Eltépték Magyarországtól Horvátországot s igértek neki független nemzeti lételt. Föllázították egy önálló Illyria követelésére. Amott a szerbeknek veték oda a Banatust s adtak nekik zászlókat egy támadandó új Szerbia kivivására. Erdélyt elszakították természetes testvérétől, s lángba boríták, hogy egy soha nem létezett Dacorománia égjen ki belőle. Erőszakos kényszerrel lázíták föl az egymást soha nem gyűlölt nemzetiségeket, gyalázatos, természetelleni, történetszennyező harczra. Ezek mind a bomlás eszméi, nem az egyesülésé.
Jaj azon birodalomnak, mely maga magának belháborút készít, azt táplálja, terjeszti, mint a bukást érző adós, akkor pazarol legjobban, mikor már semmije sincs. Ha azok, kik a dynastia nevét viselik szájukban, Ausztria egységére gondoltak volna, lehetetlen hogy Magyarországot ily körülményekbe hozzák.
Ausztriának csak ott lehet középpontja, hol legtöbb ereje van. Mutatják a tények, hogy a középpont Magyarország.
Elfoglalva minden oldalról nemtelen belháborúval, mégis annyi erőkifejtéssel tudott fellépni az összes monarchia reá nehezülő hatalma ellen: hogyha azt első találkozásra le nem győzte is, de mindenesetre félelmes vetélytársul mutatta be magát.
Ha az ausztriai monarchia egy akart maradni, azon perczben, midőn Magyarország alkuval kinálta; ennek pártfogását, nem meghódítását kellett volna keresnie.
Hogy ez nem történt, azt igen jól tudjuk. Ausztria háborút csinált békés tartományainak: hogy azokat szövetségeseiből meghódítottaivá tegye. Itt világosan látható, hogy nem a dynastia: hanem egyesek érdeke dolgozik.
Hódítással egyesített birodalom soha sem élt soká. Azon fejedelem, ki midőn a szeretetet választhatná, a félelmet választja kormánybotul, rosszul gondoskodik az utódjairól.
Pedig a habsburgi fejedelmi család mindég jól tudott gondoskodni unokái jövendőjéről. E harcz fordulhat jóra, fordulhat rosszra, a dynastiának csak kára van belőle.
Birodalma foltokra van tépve, tekintélye megingatva, székhelye elpusztítva. Hogy ebből nem következik a birodalom egysége, azt látja mindenki, beszél róla és cselekszik ellene.
De senki sem tesz ellene annyit, mint maguk a császári hadvezérek.
Ausztriának statusadósságai vannak.
Ha ezeknek letisztázása a hadvezérekre van bízva, akkor ezek ismét rosszul képviselik a dynastia érdekeit, ha egy beláthatlan végü háborút kezdenek a tartományokkal. A háború költségbe kerül, szaporítja az adósságot. A háborúi költségeket a legyőzött fél viseli. De itt a legyőzött fél magának a monarchiának egy része; a mit attól elvesz, magától veszi el, a mit azon pusztít, önmagán pusztítja.
A tartományok inségre jutnak.
A harcz elfogja a munkáskezeket a földtől. A hadjáratok fölemésztik az élelemfölösleget. Ipar és kereskedés pang és a capitálisták kiköltöznek.
Az érczpénz lassankint eltünik.
A hadvezérek sarczolják a gazdagabb városokat.
Összelövették Milánót, össze Bécset, Prágát, Lemberget. Maga Milanó százezer lakossal kevesebbet számlál, mint egy év előtt. Olaszország pompás vízvezetői semmivé téve, kereskedése pusztulásban. Galicziában éhinség, a Banátus depopulálva, falvai leégetve, hidak, utak, folyók elrontva, – elzárva.
A népek minden oldalróli zaklatások által megfosztva a munkavágytól. Mindenütt előkészületek egy általános elszegényüléshez, mely, ha az osztrák generálisok terveikhez hívek maradnak s azokat keresztül vihetik, okvetlenül be fog következni. Ily tönkretevési procedura nem állhat érdekében egy oly dynastiának, mely népei segítségével küladósságaitól akar menekülni. Mert egy belháború költségeit győztes, legyőzött egyformán viseli. Belháborút egy uralkodó család nem folytathat, mihelyt azt haszonnal bevégezheti. Belháború nem ad dicsőséget, sem hasznot az uralkodónak, még teljes győzelem esetére sem. Az pedig, hogy valaki csupa vérengzési vágyból, tulajdon haszna ellen tartományokat depopuláljon, ha emberi szenvedély volna is, de bizonyára nem a habsburgi család szenvedélye. Itt egyesek érdekei dolgoznak. Főszerepet visznek mindenesetre a cseh aristocratia követelései. Még a mult nyáron tervben voltak ezen fellépések a birodalom minden részeiben felmerülő democrat tendentiák ellen, mint erről akkori kormányférfiaink egyike körülményesen értesítve is lőn, s adja Isten, hogy csalódjunk, de mi azt hiszszük, hogy e tervezetben az egész birodalmi aristocratia kisebb-nagyobb részben be van avatva.
Ezek esküdtek össze a népérdekek ellen, kimondatták a királylyal, hogy nem volt joga aláírni azon törvényeket, melyek a nép jogait szentesítik, kényszeríték koronájáról lemondani, impossibilissé tették az uralkodó család többi tagjait. Egyiket elküldték alkotmányos szemfényvesztést játszani, másikkal eljátszatták egy egész ország bizalmát, a királyt tehetetlennek hagyták kikiáltani, a királynét visszaküldték rokonaihoz, Zsófia herczegasszonyt, miután minden gyalázást el hagytak rajta követni, szinte elküldték rokonaihoz, s akkor kezükbe vették az elejtett királyi pálczát.
Ezek a háború geniusai.
Mit bánják ezek: ha az országok depopulálva lesznek, ha a monarchia szétbomlik, ha a status megbukik s utána esik a dynastia; – az ő érdekeik sértetlen maradnak, – az aristocratia hatalma annál nagyobb lesz. A pénzaristokratia mennél kisebb, a születési aristocratia annál nagyobb. S mikor az ipar és kereskedelem forrásai kiszáradtak, a családfák és czimerek akkor vannak legszebb virágukban. Az oligarchák hatalma akkor legnagyobb, mikor a nép és fejedelem egymással háborút viselnek.
Itt van a kigyónak a feje.
Nem az a mi vétkünk, hogy önálló kormányt követelünk, nem az, hogy a király szemébe kemény szavakat mondtunk, nem az, hogy magyarok vagyunk, nem az, hogy a statusadósságokat el nem vállaltuk; hanem az: hogy a mit tettünk, mindazt a nép nevében, a nép érdekében tettük.
Ez szerzett mi nekünk ellenségeket, kik midőn engesztelő jobbunkat nyujtottuk, azt felelték: «föltétlen megadást!»
E szórul ismertünk rájok. Jaj a dynastiának, ha ők fognak győzni!
Jaj neki, mert barátai helyett ellenségeire bízta jövendőjét…
E reactió vezére herczeg Windischgrätz. Ő az, ki legerősebben kovácsol Magyarország leigázásán s a népérdekek felforgatásán; nem azért, mintha mindannyi között ő volna a legjobb hadvezér, vagy legerősebb gyülölője a magyar nemzetnek, hanem azért, mert iránta a dynastia némi pénzbeli tartozással van lekötelezve, melyet azon esetre vél megnyerhetőnek, ha egyszer valahára az uralkodócsaládot adóssából hitelezőjévé teheti. Mint tudjuk, a habsburgi család nem a leghíresebb adósságfizető s egy legázolt nép a legjobb fundus egyes olygarchák meggazdagodására.
Jaj nekünk, jaj az igazságnak, ha bennünket ily érdekek emberei le tudnak igázni. De jaj a dynastiának is, mely birodalma jövőjét olygarchák kezeire bízta.
VIII.
Fel munkára!
Nem összetett kezekkel, hanem dolgozókkal kell imádni az Istent. Ne méregesse senki erejét, ne számítsa azokat, kik még háta megett vannak, hanem tegyen úgy és annyit, mintha senkitől sem várhatna segélyt. Nincs oly kicsiny embere a hazának, kire szüksége ne volna. Nincs férfi, nincs nő, kinek tennivalója ne lenne, kinek segélyét a hon nélkülözni tudja. Mindenkinek annyi a kötelessége, mennyit elbír. S mindenki elbír annyit, a mennyit komolyan es elszántan föltesz magában. Nem a tömeg nagysága, hanem az erő nagysága teszi óriássá a nemzetet.
Fel munkára! a halál a küszöbön van. Kik az életnek hasznát nem veszik, megszünnek élni. Tegyen mindenki annyit, a mennyit elbír. A férfiak legyenek ébren, vigyázzanak minden bejövőre és kimenőre, keressék fel az árulókat és kémeket, és tegyék őket ártalmatlanokká. Ássák el vermekbe az eleséget, hogy hadseregünk ne legyen azt kénytelen az ellenség előtt felégetni.
Árkoljanak körül minden falut, hogy egyes portyázók be ne járhassanak zsákmányolni. Készítsen mindenki magának fegyvert, olyat, a milyet tud.
Gyakorolja magát annak forgatásában, az ügyes férfi kezében a bot is különb fegyver, mint ügyetlenében a kard.
Tulajdon hadseregünk számára gyűjtsenek élelmiszereket, tűzelőfát, és vigyék helyébe, az állam kárpótlást nyújtand értök. Hol a folyóvizek be vannak fagyva, vagdalják be a jeget, hol erdőkön megy keresztül az út, vágják le a fákat, s rakják keresztül az utakon. A dombokra építsenek őrgunyhókat, a hol egymást felváltva, éjjel és nappal vigyázzanak arra, a mi körülöttük történik. Gyanús embereket fogjanak el. Az ellenség közeledtét vagy távoztát adják hirül, verjék félre a harangokat.
Hol ellentállani nem tanácsos, vonuljanak félre, ne hagyjanak a helységben semmit, s mihelyt az ellen távozott, térjenek újra vissza s rakjanak gátakat a visszavonulásra. A holtakat és sebesülteket, kiket vagy magunk, vagy elleneink kénytelenítettek hátrahagyni, szedjék össze: a holtakat temessék el rögtön, a sebesülteket ápolják. Tulajdon sebesülteinket testvéri kötelessségből, az ellenét pedig azért, hogy értök majd azon honfitársainkat, kik hasonlónl estek az ellen kezébe, visszaválthassuk.
Kiket a nép vezetőül választ, érdemeljék meg a bizalmat. Buzdítsák, világosítsák fel társaikat, beszéljenek velök a közügyekről, tudósítsák őket a nemzet helyzetéről, a főcsaták kimeneteléről, öntsék beléjök a hon szeretetét, menjenek elő példával, hol áldozatra vagy bátorságra van szükség.
Legyenek mindig a nép között, ne kiméljék a fáradságot.
Ha minden egyes embert külön kell is megnyerniök az igaz ügynek, dicső fáradság az.
Előbb férfiakat nyerünk, aztán csatákat. Jó vezér csinálja a jó hadsereget, jó tanácsadó a jó népet. Tekintse magát mindenki a szabadság apostolának s érezni fogja magában a szent lelket, mely a némát szólani tanítja, mely az érzéketlent föllelkesíti, és a gyávát hőssé szenteli, mely tömegeket térít meg és tart meg. Hangoztatni kell az igazságot, hogy azt mindenki hallja és mindig hallja. Tartani kell népgyüléseket: ki magában legtöbb lelket érez, lépjen fel, szóljon egyszerűen, mondjon igazat, híja segítségül az Istent, híja segítségül a népet, és ők meg fognak jelenni, és segélyük naponként közelebb, és naponként erősebb leend. Ki magában legtöbb bátorságot érez, álljon elő, esküdjék meg, hogy házát és hazáját minden módon és mindenki ellen védelmezni fogja, és a nép együtt fog vele esküdni s megtartja esküjét.
A nők legyenek mindenttevők családi körükben. Csaták idejében ápoló kezekre van szükség.
Ha valaha, most kell takarékosnak lenni. Semmit se venni, a mire mulhatatlanul szükség nincsen s mindent megszerezni, a mi szükséges, lelkesíteni a kételkedőket, ápolni a szenvedőket, és a bátrakat buzdítani, ez a nők szent kötelessége. Ne legyen egy nő, ki miatt egy férfi kötelességét elfelejtse.
A gyermekek, kiket még nem illet meg a fegyverviselés, készüljenek oly életmódhoz, mely kenyeret ád, mely mellett az ember már ifjú korában önmagáé lehet.
Ezentúl nem a henyélőké leend a szép haza, s azok, kiknek munkás kezeitől fel fog virágozni, nem leendnek többé mostoha fiai. Kik a munkát, a szorgalmat nem szégyenlik azoké leend a boldogság és a nemzet tisztelete.
Föl a munkára! Mindenki! Mindenütt! Munkás kezek imáját hallgatja meg az Isten. Munkás kezek szabadítják meg a hazát.
IX.
Nem csalódunk, ha azt hisszük, hogy nálunk van olyan párt, mely a koronát imádja, és van olyan, melyik gyülöli.
Imádói azt éneklik: hogy Magyarország egységét csak a korona tartja fenn, hogy Magyarországnak azért kell fenmaradnia, mert van egy szentséges koronája, melyet angyalok hoztak a mennyországból, ez szerzi neki a nemzetiségi autonomiát.
Ezek monarchisták, nem elvből, hanem félelemből.
Ha Magyarországnak egyéb oka nem volna arra, hogy legyen, mint az, hogy koronája van; már maga ez elég ok volna arra, hogy ne legyen.
Jövőjével, nem multjával kell bebizonyítani existentiája szükségességét. A második párt pedig nagyon haragszik a koronára, s azt hiszi, hogy ha ez megszünne lenni, mindjárt respublica lenne Magyarország. Ezek a republicanusok, nem elvből, hanem mulatságból.
Gyönyörű gazdálkodás lenne itt minálunk, ha a koronán kívül semmi egyéb nyomai a királyságnak el nem tünnének láb alól. Ha a trónt felrúgnók s monarchicus és aristocraticus institutióink tömkelegét meghagynók in statu quo.
Lenne akkor – minden faj – külön respublica. Minden kerület – külön respublica. Minden vármegye és nagy város – külön respublica. Minden hadvezér – külön kormányzó. Minden hadsereg – külön turma prætoriána.
Minden olygarcha – külön kis konzul.
Ez lenne aztán a – Musterrepublik. Már mi azt hisszük, hogy minden tornyot alulról kell kezdeni építeni s aztán tanakodni róla: hogy keresztet tegyünk-e tetejére vagy kakast? A kormányformákróli tanakodásra s alkotmány-ujrakészítésre békességes idők kellenek.
X.
Bár csak örökké béke volna a világon, sóhajt fennhangon ilyenkor a félvilág, mikor háború van. Azoknak a kedvéért, kik az örök békét valami igen szép állapotnak tartják, mi is leirjuk a magunk eszméjét, a milyennek mi képzeltük azt magunkban.
Chinában vagyunk. Nem, ott sem vagyunk. Eldorádóban vagyunk.
Az emberek egytől-egyig, mind becsületes emberek. Nincs senkinek semmi vágya, semmi bűne, semmi szenvedélye.
Áll a communismus.
Minden közös; a status tart minden embert, a status ad mindenkinek ebédet, minden városban egyszerre tizenkét órakor, egyenlő adagokban.
Mindenki minden hivatalt visel és nem kap érte fizetést. A miniszter maga varr magának csizmát és a varga manifestumokat s törvényjavaslatokat szab. Pénz nincsen, minden a statusé. Ingyen kapni mindent. Ur nincsen; mindenki egyenlő, nyáron szánt, vet minden ember, télen országgyűlést tart és phlilosophál.
Iskola nincsen. Minden ember professor és tanítja maga-magát. Templom nincsen. Minden ember prédikál maga-magának. Feleség nincsen. Az emberek mind testvérek. A gyermekeket nevelteti a status. Utak nincsenek, mert kereskedés nincsen, senkinek semmi dolga a szomszédban. Ujságok nincsenek. Mert a világon ugysem történik semmi. Nincs sem háború, sem kereskedés, sem diplomatia, sem tisztujítások, sem bálok, sem szinházak, sem posták, kik az előfizetést elfogadják. Nincs sehol semmi, mert mindenütt van minden. Az egész világ pedig egy akol, melynek pásztora nincsen. Örök békesség van a földön, az egész emberinem egy közös család, ki mind egyforma kaputban jár. Van egy közös nyelv, mely 3459 nyelvből van szerkesztve: azt beszéli minden ember. Nincsenek sem törökök, sem angolok többé. Van egy közös viselet, melyet egyenruhaképen hord minden ember, még azok a nemzetek is, melyek különben úgy szoktak járni, a mint őket az isten gondviselés a világra hozta.
Van egy közös szín, melyet minden ember fölvesz az arczára: fehérek, feketék, olajszínűek és rézpénzszínű ábrázatuak.
Van egy közös statuscassa, melyben semmi sincsen.
Végtére van egy közös mennyország, a hova minden ember egyenlő fáradsággal bejut, minden orvosi és papi segedelem nelkül.
Ilyen lesz az örök béke.
Így élnek az emberek, mint a halak a vízben.
S ez valóban szép czéltérés, mikor az ember annyira qualificálta magát a tökéletesedésben, hogy a halakhoz is hasonlít.
Milyen szép lesz így az ember.
Minden tudomány nélkül; mert minek lenne akkor a tudomány? Házakat nem kell építeni, földeket nem kell fölmérni, várakat nem kell emelni, bányákat nem kell ásni, képeket nem kell festeni, törvényt nem kell alkotni, históriát nem kell irni, hadat nem kell viselni.
Minden szeretet nélkül.
Kit? Mit szeressen?
Apját, anyját nem fogja ismerni, nevelteti a status.
Ez lesz száraz dajkája.
Hazáját? Az egész világ lesz hazája. Családját? Senkinek sem lesz családja. Az emberiséget? Minek? Senki sem fog a másikra szorulni. A status gondoskodik mindenkiről.
Bátorság nélkül. Minek lenne ez? Háborút nem kell viselni, tengerre nem kell szállani, vad állatokat nem kell öldösni. A status mindenkinek ád hust, kenyeret és ruhát.
Szorgalom nélkül. Ki lenne szorgalmatos? Holtig fog élni mindenki, s ha összedugja a kezét és pipázik, vagy reggeltől estig fut, fárad: mindegy, nem veszthet semmít, nem nyerhet semmit.
Szeretet és gyülölet, erény és bűn, nagy és kicsiny, mind elmulik, a communismus, a világbéke mindent egyformává tesz.
Az emberek születnek hivatás nélkül, élnek baj és öröm nélkül, meghalnak remény és félelem nélkül. Ilyen szép eszme az örök béke eszméje.
Örök szélcsend nincsen a természetben, nem lehet a történetben.
A háború oly szükséges a világnak, mint a vihar a levegőnek.
Ujjá teremti azt.
Kell reá, hogy az emberi nemben minden nemesb érzés ujra feléledjen, miket a hosszas tespedés tőzsér szellemével lassankint kiöldös. Bátorság, jellemerő, honszeretet, becsületérzés; minden, a mi az emberi lélekben szép és dicső, a harczban fejlik ki.
A háborút csak emberi lélek találhatta fel; megmutatva, hogy nem fél játszani a halállal.
Si vis pacem, para bellum.
Ez régi közmondás.
Harcz után esik jól a béke.
Midőn egy nemzet új életet kezd, illő, hogy először törjön keresztül a halálon.
XI.
Debreczen, febr. 10.
Batthyányi Lajos a budai jogbitorló katonai törvényszék elé állíttatott.
«Én, úgy monda, azon tetteimért, miket mint miniszter tettem, egyedül a nemzetnek vagyok felelős. E törvényszéket jogtalannak nyilvánítom és biráimnak el nem ismerem. Bármit fognak önök tőlem kérdezni, egy szót sem felelek reá.»
Rövid; de minden.
E szókról ismerünk reá.
Azon hajthatatlan őserejű character, mely czímer nélkül is megmutatta, hogy ez is egyike azon igaz nemeseknek, kik megszokták egy egész ország lelkét viselni magokban.
Büszke; mert van oka reá.
Nem imád senkit, de senkitől sem is fél. Nem ismer hatalmat, mely előtt meghajolna, csak a nemzetet.
Büszkén emeli fel arczát a király előtt, büszkén a halál előtt. Életében és halálában örökké következetes.
Őt jelleme tette fogolylyá.
Büszke volt eljönni ellenségei elől, de még büszkébb megadni magát s bevárta sorsát, úgy a mint jött.
És ellenségeink úgy bántak vele, miként mi foglyaink legkisebbikével sem.
Mint mondják: egy hétig nem is fűtötték börtönét.
Mit fog vele ezentúl cselekedni? Azt nem tudjuk. Ő bizonyára nem fog okot arra adni, hogy szépen bánjanak vele. Mi csak azt tudjuk, hogy a mi kezeinkben is vannak fogoly-tábornokok, kik bárha hárman sem érnek fel egy Batthyányi Lajossal, de kik ellenségeinknek szintoly becsesek lehetnek, minő becses minekünk Batthyányi, s kikről nagyon rosszul volna azon esetben gondoskodva elleneink által, ha ők Batthyányival oly tényt találnának elkövetni, melyet helyrehozni nem lehet.
XII.
Debreczen, febr. 9.
Ellenfeleink kezdenek humorisálni. Olvastuk a nagyméltóságú bécsi miniszterium egy rendeletét, mely szóról-szóra ekképen hangzik: «A hochlöbl. etc. etc. miniszterium, szem előtt tartva a nemzetiségi egyenjogokat (gleiche Berechtigung der Nationalitäten), ennek elveinél fogva rendeli, miszerint mindazon ruthen községekben, melyeknek közép- és elemi iskoláik vannak, a tanítási nyelv ezentúl a német leend, a ruthen nyelv, mint «obligater Gegenstand» taníttatván.» Még ilyen szépen értelmezve nem láttuk a «gleiche Berechtigung der Nationalitäten» annyiszor vesszőparipázott eszméjét. Mi sohasem tudtuk megfejteni, hogy lehessen annyi különböző nemzetiségnek egyenlő mekkoraságú és minőségű joga egy birodalomban?
Ausztria megfejtette.
Ekkor mindnyájan egyenlők lesznek. S nehogy egyik vagy másik nemzetiség protegáltatni láttassék s ezáltal a többit irigységre gerjeszsze, legyen egyenlően elnyomva mind, még anyanyelvétől is megfosztva, annak használatától még elemi tanodáiban is eltiltva. Ekkor mindnyájan tökéletesen egyenjogúak lesznek.
Mit mondanak a gordiusi csomónak ilyszerű megfejtéséhez szláv testvéreink? Ez igazán karddal van ketté vágva. Át fogják-e látni valahára, hogy nemzeteknek soha sincs okuk egymással harczot vívni. Jobb lenne minekünk jó szomszédoknak maradnunk magunk jóléteért, mint czivakodást folytatnunk mások örömére.
XIII.
Debreczen, február 9, 1849.
E háború sokáig nem fog tarthatni.
Még pedig azon egyszerű okból nem, mert Ausztria részéről idestova elfogy a nervus belli, a pénz. Soha Ausztria financialis tekintetben rosszabb lábon nem állott, mint most.
Tetemes mennyiségű status-adóssággal terhelve, melynek nem akar gazdája akadni. E mellett két leggazdagabb országában minden jövedelemforrás egy év óta végképen elzárva.
A kremziri országgyűlés ugyan elhatározta a nyolczvan millió kölcsönt, de nem mondta meg, hogy honnan.
Külső pénzhatalmasságoktól?
A Rothschild-család elkezdte liquidatióit és nem kölcsönöz senkinek.
Angliának ott vannak éhen haldokló népei.
Az orosz kincstömegei csak a mesevilágban léteznek. Gazdaggá vagy kereskedelem, vagy ipar, vagy termesztés tehet egy birodalmat. Oroszország ezeknek egyikéről sem híres s azért ha dobra nem üti is családi dolgait, van neki mit dolgozni tulajdon határain belül. Különben is dynastiáknál a perfidia nem lélekben járó dolog s Ausztria jól érzi azt, hogy Oroszország egy nyügös vetélytársától szabadul meg a monarchia felbomlása esetén.
Nem marad hátra egyéb, mint tulajdon népeire vetni ki a kölcsönt.
Itt ismét az a kérdés áll elő: hova és mire?
Csehországra? Ennek minden gazdagsága az aristokratáknál van, azokra adót vetni nem lehet, a szegény cseh földműves keskeny telkén pedig eddig is annyi adóteher fekszik, hogy azon egy fillérrel több el nem fér. Galicziában sem teremnek a fenyőfák aranyat, Olaszország, Magyarország csatamezőre van téve, kereskedés nincs, útak, vámok, pósták jövedelem nélkül maradtak, az ipar hanyatló félben. Egyszóval sehol kilátás alapot nyerhetni csak egy milliónyi új adóra.
Vagy tán érczjegyeket fog kibocsátani, mint eddig? Status-papirosokat, újabb felelevenítésére a börze-játéknak?
Ez ugyan immorális dolog, de egy statusnak minden szabad, a mi lehet.
Mi nem hisszük, hogy lehető legyen.
Kinek lenne kedve egy játékasztalhoz ülni, hol bizonyosan tudja még az összeget is, a mennyit a bankárnak nyernie kell? Nem, annyira nem haragusznak az emberek egymásra, hogy egy harmadik kedveért akarnák egymást kirabolni.
Vagy tán tontinákat, életbiztosító intézeteket fog alakítani? Ily időben, mikor az emberek nem számítnak a megöregedésre, a tontinák élete sincsen biztosítva.
Vagy sorsjátékot hirdetend egy-egy galicziai uradalomra, melynek földesurát a parasztokkal agyonverették, hogy legyen a dynastiának mit ellutrizni, sőt tán éppen egy-egy magyar rebellis jószága jut ily koczkajátékra, ki alázatosan visszament hódolni Windischgrätzhez s ki nagyon fog örülni, hogy tulajdon jószágára sorsjegyeket vehet? Még ez legnépszerűbb eszme. Az emberek szeretnek a hirtelen meggazdagodásról gondolkozni s így rendesen az olyan realitás, mely becsűár szerint megér kétszázezer forintot, be szokott hozni a lutrizónak rendesen másfél milliót. Ha simplex ember tenné, azt mondanók rá, hogy csal. Azonban a dynastiának minden szabad, – a mi lehet.
Hátra van végre a bibliai kifogyhatatlan olajos korsó, a papiros pénz. Ez legrövidebb útja a kölcsönfelvételnek. Annyi száz millió bevallott és kétannyi be nem vallott forgásban levő papirpénz mellett még lehet akármennyit utána erőltetni, csakhogy háború idején ezzel hamar megcsalja magát a kibocsátó, mert mentől többet ad ki, annál inkább emeli a reálértéket, annál többe kerül magamagának az élelmi szerek s háborúi készletek beszerzése, magamagára árverez a papirosok által. Ha pedig árszabályt hoz be, akkor éppen semmit sem kap. Példa rá II. József császár a török háborúban.
Egyszóval Ausztriának nagyon nagy kilátásai vannak a küszöbön álló egyiptomi hét-sovány esztendőkre.
Ezért mondjuk mi, hogy e háború nem fog sokáig tartani.
XIV.
Debreczen, február 9.
Lassankint kitanulgatjuk ellenfeleink politikáját, melyet irányunkban követnek.
Ennek egyik sarkalatos elve: véghetetlen ellenszenv az igazmondás ellen, melyből azután következnek a többi árnyéklatok.
Mikor ők az országot haddal támadják meg, mikor ők két kézzel intézik a belháborút, akkor ők mondják azt, hogy mi forgatjuk fel a népek nyugodalmát, kik azt védeni fogtunk fegyvert.
Mikor ők törvényeinket, alkotmányunkat semmivé teszik s mi vérünket áldozzuk azoknak megtartásáért, akkor azt mondják, hogy mi vagyunk pártütők és ők a törvényes hatalom.
Mikor ők elnyomják a szólásszabadságot, sőt még a tollak viselésében is betiltanak mindennemű véleménynyilatkozatot, mikor ők még a neutrálisnak maradókat is bebörtönözik, akasztják, lövetik, akkor ők neveznek minket terroristáknak, kik, Isten látja, még az evidens árulást sem büntetjük érdeme szerint. Mikor ők a mi hadi foglyainkat embertelenül kínozzák, megölik, akkor ők neveznek bennünket rablóknak, kik az ő foglyaikkal úgy bánunk, mint vendégeinkkel.
Ilyenforma sophismákat is vesznek praxisba.
Megszállanak egy várost vagy vármegyét. Onnan a jóravaló tisztviselőket szétkergetik. Beraknak helyettük egy csoport lelketlen creaturát, a milyenek minden földben megteremnek, ezekkel aláiratnak egy alázatos hódolat-nyilatkozatot, azt közzé teszik valamennyi organumokban s akkor azt mondják, hogy ez és ez a város és megye meghódolt. Az a város vagy megye ugyan azért felküldi Debreczenbe a maga ujonczilletőségét, tényleg és népe szellemében mindenestől a mienk, hanem ők azért számítják azt a meghódítottak közé és örülnek rajta. Hadd legyen örömük nagy, úgyis rövid lesz.
Vagy: beállanak egy pár divisio vasas némettel Kecskemétre, ott dictiókat tartanak, mikben megmagyaráztatik, hogy ők a népnek barátai, hogy ők a népet bántani nem akarják. Nem bizony, feleli a kecskeméti ember, mert féltek, hogy mi fogunk titeket bántani.
Az a szerencse, hogy a magyar nép gondolkozni szeret. Ha megcsalják is, tudja ő azt jól, csak restel utálkodni érte.
Ha valahol ütközet volt, természetesen övék a győzelem, a mieink soha nem vesztenek kevesebbet, mint kétezer embert, számtalan ágyút és egész szekereket, tele aranynyal. Kossuth mindenik ütközetben elesik egy párszor s a huszárok mindannyiszor tömegestől hozzájuk állanak.
Sőt már annyira vitték, hogy ugyanazon szégyenletes, árulási tényeket, mik Schlick csatáiban ellenünk intézve voltak, mint a fehér kendőkkeli csalogatás, a csókolózások, az álkapitulatiók, szépen, úgy mint történtek, lefordítják németre s trávesztálják szóról szóra mi ránk, mintha azokat a mi seregeink tették volna s e közben tulajdon népeink előtt széltére «der Feind»-nak czímezik seregeinket.
Az olyan apró eltéréseket az igazságtól, mint minőkben Pest négy órai bombáztatása hirdettetik, minők a császári seregek diadalmas bevonulása Debreczenbe s a képviselőház Váradra menekülése, Vasvári Pál elfogatása, Komárom bevétele s több eféle csekély tévedések, minők a Figyelmezőben, a catholico-politicus Magyarőrben, a Pesther és Wiener Zeitungban naponkint előfordulnak, számba sem vesszük.
Ez tehát egyik maximája ellenfeleinknek: semmit sem mondani úgy, a mint van és semmit sem tenni úgy, a mint mondva van. S ez tagadhatatlanul igen jó maxima annak, a ki hasznát tudja venni, csak az a két hibája van, hogy hamar kiismerik s akkor ha igazat mondanak sem hisznek nekik és aztán az ilyen országlási tanok mellett gyakran a tanítványok csalják meg a mestert.
XV.
Debreczen, február 11.
A reactiónak két erős positiója van, melyből azt ki kell zavarnunk. Egy az: hogy Windischgrätz és társai azt állítják magukról, hogy ők a király nevében teszik operatióikat.
Másik az: hogy minket és mindazokat, kik a nemzet érdekeiért, kik alkotmányos jogainkért küzdünk, Kossuth pártjának neveznek. Az első állítást, úgy hiszszük, nagyon rövid szavakkal meg lehet czáfolnunk. Egy előre bocsátott czikkünkben törekedtünk azt kimutatni, kiknek áll érdekében a király nevét szentségtelen czélokra bitorlani; azt azonban kénytelenek vagyunk nyiltan kimondani: hogy mi Windischgrätz és hódító társai személyében nem akarjuk föltalálni egy király személyét, ki magát népeinél instelláltatja. Windischgrätz a király nimbusát használja paizsul, már ha ezt a király oda engedte is neki, mi nem tartjuk eszélyes dolognak a paizst ütni, hanem magát annak viselőjét.
Ellenségeink mindenütt felhasználják a népben és a katonaságban még töredékül megmaradt pietást a király neve iránt: saját átkozott czéljaik elérésére, s ezt nekünk nem szabad ignorálnunk. A katona a király parancsára esküdött meg az alkotmányt védeni, a katona az eskűhöz hű maradt, s most, ha az a kérdés: hivek maradtak-e azok is, kik most ellenünk küzdenek, bizonyára a pártütő név nem mi reánk fog szállani.
Mi azt, mit Windischgrätz a király nevében tesz, igér, vagy fenyeget, diplomatiai hazugságnak nyilvánítjuk, s ezt teszszük az ámító szavakkal kisértett nép érdekében. Ki minket, ki alkotmányunkat, törvényeinket fegyveres kézzel támadja meg, az ellenség, az pártütő.
Ki az ellenséggel czimborázik, annak nem királypárt a neve, hanem hazaáruló.
Másik vára ellenségeinknek azon szempont, melyből bennünket pártütőknek nevezve, azt iparkodnak a néppel elhitetni, hogy mi csupán néhányak kalandos érdekeiért harczolunk, hogy e mozgalmak csak azon egy férfi hatalmának érdekéből történnek, kit a nemzet legjobbjai tisztelve emlegetnek; nem azért, mert hatalmát félik, hanem azért, mert eddigi érdemei által leginkább központosítva látják benne a nemzet bizalmát. Minden szavuk, minden törekvésük elleneinknek oda czéloz: hogy ez összes nemzetet, mely mint egyetlen ajk szólalt fel jogai követelésére, s midőn e hangot a király nem akarta meghallani, mint egyetlen kar támadott fel a végpusztulásra itélt ország védelmezésére, egy emberérdekű párttá, egyetlen hatalomra vágyó töredék ligájává törpítsék. Isten, ki a sziveket vizsgálja, legyen tanunk: hogy Kossuth nem az a férfi, ki valaha önérdekért egy hangot emelt, kinek, midőn a hatalom non plus ultrája kezében volt, egy gondolatja lett volna magát naggyá tenni. Ha ő most legnagyobb az országban, azzá őt honfiai tevék. Az ő kormányának hatalma a nép szerelme s ezt neki semmi más, mint becsületessége s honszerelme adta. Kossuth a nemzet első hivatalnoka és nem egyéb. Neki azon polcz, a melyen áll, nem adott hazája érdekein, hazája örömein kívül semmi érdeket, semmi örömöt.
Azért, ha Kossuth elől áll azok között, kik a korona árnya alatt szőtt cselszövényeket leküzdeni feltámadtak, azért Kossuth nem vágyik e koronára, sem semmire, a mi ezalatt van. És ha van jutalmazó igazság az égben s ez itélő sors enged választást a jutalmak közt, e nemzet veszélyeinek elmultával Kossuthnak nem leend nagyobb öröme, minha ez ország felvirágzását, mint egyes polgár, kinek nincs egyéb czíme a honmentőnél, s egyéb rangja a néptiszteletnél, mint egy Washington fogja szemlélhetni. Ezt Kossuth maga nyilatkoztatá ki lelkének egy ihletett perczében, s azok, kik őt ismerik, tudni fogják: hogy ez nem üres szó.
Nem is azért azonosítják ellenségeink e nevet a nemzet ügyeivel, mintha ez ennek szégyenére válnék; tulajdon bűneiket akarják ezzel elrejteni, ez a fügefa-levél, mely rosszul rejti meztelenségüket, mely a nemzeten és az Istenen elkövetett. Ők tudják jól, hogy nem Kossuth, hanem a szabadság ellen fogtak fegyvert; hogy nem Kossuthot, hanem a magyar nemzet életét megölni hoztak hadat az országra; hogy nem Kossuth javait, hanem az alkotmányt jöttek elvenni vasas kezeikkel; ők tudják jól, hogy midőn a nemzet mindenütt királyi emissariusok által föllovalt rablóseregektől megtámadtatva, vég elszántsággal fegyvert ragadott, azt se Kossuth, se senki másnak érdekében nem tevé, hanem tette, mert nem akart gyáván leorgyilkoltatni, s most azt hiszik, hogy van még ember Magyarországon, a ki ne tudná: hogy a magyar nemzetnek magát megadni annyi, mint meghalni. Minden addig kibocsátott úgynevezett királyi manifestumokban úgy van nemzetünk prostituálva, mint Kossuth és pártütő társai.
Nem úgy uram!
Nem egy ember, nem pártütők, egy egész nemzet az, kit te a csatatérre híttál számadásra; nem egy ember érdekei vannak itt czélúl kitűzve, egy ország mindene az, melyért az élet-halál harcz fölidéztetett. Nem egy Zápolya János, nem egy Bocskai, nem egy trónkövetelő vezeti most ellened seregét, kivel ha feléje fordult a harcz szerencséje, az ország felében meg lehetett alkudnod. Egy egész nemzet az, mely egész mindenéért gerjedett fel reád, mely tőled nem kéri sem az országnak felét, sem a korona darabjait, sem pénzt, sem hivatalokat; hanem kéri tőled törvényeit, miket királyok esküje szentesít s miket semmivé akarsz tenni. Nem Kossuth Lajos pártja, egy egész nemzet áll a zászlók alatt, vérrel fizetni a vérért. Mi törvényeinket kérjük, ha te minket pártütőknek nevezesz, azzal kimondád, hogy törvényeinket nem akarod megtartani, s ezzel kimondtad, hogy nem Kossuth Lajos ellen: hanem e nemzet minden szentségei ellen indítottál háborút.
Azonban ez hasztalan fáradság, egy személyhez beszélni, ki azt, a mit neki mondanak, ha akarná sem hallhatná. A mit mondtunk, azt inkább saját nemzetünknek mondtuk.
Figyelmeztetni akartuk a nemzetet arra, hogy azok, kik magukat a király nevében mondják cselekedni, hazudnak, önérdekeikért vívnak; a midőn a király nevében tesznek igéreteket, hazudnak, igéretek nekik vannak téve s ezek a nép rovására mennek.
Ők tiszteletet követelnek a király iránt és ők maguk bábként játszanak vele. És kik viszont azt mondják, hogy az egész had Kossuth érdekében történik, hazudnak. Kossuth a vezér, de a nemzet a souverain.
Kossuthnak egy érdeke, egy vágya nincs a nemzet érdekén, a nemzet vágyain túl. Amazok egy király nimbusát akarják felvenni a nép előtt, míg ellenben a nemzetet egyetlen ember halvány alakjában akarják neki bemutatni.
E szándékukat észrevettük, szóltunk ellene; ha tévedtünk, szándékunk jó volt és igaz.
XVI.
Debreczen, febr. 14. 1849.
A trójai fa-ló német kiadásban.
Komárom most a mi Trójánk.
Strategicus szempontból a legerősebb helyen, bevehetlen bástyával, vízzel egészen körülkerítve, ellátva évekre eleséggel és lőszerekkel, tizezer ember és nyolczszáz ágyú számára, úgy látszik: hogy ha az ellenségnek kedve tartaná Komáromot ostromolni, ez ostrom története alig lenne rövidebb, mint maga az Ilias.
Most Komárom a felső magyarországi népek Sionja.
Ide járnak Pozsony-, Esztergom-, Nyitramegyékből a jószellemű nép küldöttei, erős szent szövetséget kötve egymással: el nem hagyni a hazát, még azon esetben sem, ha az önmagát elhagyná, – innen csapnak ki a kemény-öklű csallóköziek a szomszéd határokba, vészt, halált vive az ellenségre magukkal, s ide térnek vissza, ha az nagyobb erővel támad falvaikra.
Ma két hete: hogy az ellenség, nem akarván erejét Komárom bástyáin csúffá tenni, azt is átlátva: hogy e bástyák őrei nem azon emberek, kiket meg lehet vesztegetni, egy históriailag ismeretes cselhez folyamodott, a fügét mutató márványszűz meghódítására, melyet hajdan a görögök használtak Trója bevételénél.
Ezek egy falovat béleltek ki katonákkal, Windischgrätz pedig egy gőzhajót.
Két zászlóalj legvitézebbnek tartott granátost felöltöztetett népies ruhákba, azokat betömte a Maria Anna gőzös remorqueurjeibe, néhány földi embert megvesztegetett azon tisztes czélból, hogy azokat majd a nép közé kibocsájtva általuk azon hírt terjeszsze el: hogy e gőzöst a népfelkelés foglalta el a németektől, s így nagy diadallal kikötve Komárom váránál, abba masquirozott katonáit becsempészhesse.
Azonban a mieink észrevették a cselt s a mint a kedves gőzös szép felnemzetilobogózva, egy ponyváján nagy betűkkel, Éljen Kossuth! háromszínüen felírva épen egy ágyúlövésnyire érkezett, oly hatalmas salvéval üdvözlék, hogy az első lövésre rögtön három sebet kapva, jónak látta be nem várni a másodikat s nagy szégyennel visszatakarodott.
Az egyik lövés az üstöt sértette meg, a másik a hajó oldalán berontva egy tükröt tört szét, melynek egy üvegdarabja egy katonatiszt koponyáját sértette meg, ki negyednapra meghalt, a harmadik egy közkatonát ölt meg.
Másnap a «Pester Zeitung» hivatalos hír szerint közlé, hogy Komárom ostromoltatik, s hogy három napnál tovább semmi esetre sem tarthatja magát.
Katonauralgás. Soldatenregierung.
Még az októberi események előtt, mikor nagy divatban volt szlavismusról, germanismusról, magyarismusról s egyéb nemzetiségi nisusokról beszélni, egy ilyen discussio alkalmával Windischgrätz herczeg így nyilatkozott:
«Már nekem mindegy, akár szláv lesz a monarchia, akár német; de katonauralgás alatt kell lennie.»
Erre nagyon röviden lehetett volna felelnünk, mondván: Jó, uralkodjék tehát Magyarországon a magyar katona, ti is uralkodjatok oda haza, ki-ki a maga országában.
Háborús időkben különben is veszti minden polgári törvényszék a hatáskörét, rendkívüli körülmények rendkívüli módszereket igényelnek, a státus követelései komolyabbak az egyesek iránt, minden polgár kötelességei szigorúbb teljesítést kívánnak, az exceptiváknak, pörorvoslatoknak, tekervényességeknek vége, az ítéletek rövidek, határozottak: legyen tehát nálunk katonai kormány, de magyar.
Azonban Windischgrätz ezt úgy látszik, nem ilyenformán értette.
Egy kemény vasjáromnak képzelte ő a katonauralgást, mely mint leigázott barmokat, tartja együtt a különféle nemzetiségeket, uralkodást nem a katonának, hanem katonaságot az uralkodónak.
Mi tiszteljük a katonákat, elismerjük: hogy háborúban több érdemeik vannak valamennyi törvény-forgatónál; de valamint a háborút normális állapotnak nem képzeljük, úgy a katonauralgást nem tartjuk permanens kormányzási formának.
Végveszély idején egy katonai talentum teheti magát dictatorrá, de ez csak addig tart, míg a veszély tartott, azzal együtt ez is elmulik.
Egyébiránt mind ezen kivételes formákrai törekvések arra mutatnak: hogy a nagyszerű Ausztria nehéz betegségek idejét éli, e heroicus gyógyszerek, ez amputatiók, e vérpazarlás mind közellevő megoszlattatását jövendölik.
Ugyanazon symptomák, melyek a római birodalom összeroskadását megelőzték.
Szövetkezések a barbariessel a civilizáció ellen, végképeni depravatio, mely felülről veszi eredetét, császárváltoztatási intriguek, s végre a katonauralgás eszméi; épen mint Róma a halála előtti évtizedekben.
A katonauralgásróli delirium utolsó stadiuma a crisisnek.
XVII.
Debreczen, február 15.9)
Magyar nép!
Ne higyj az ellenségnek. Hallgasd meg, a mit mond és nézd meg, a mit tesz és vigyázz magadra. Ha valaha, most ne hagyd elámítani magadat, egy percznyi megcsalás kell csak, s a mi azután következik, az a halál, nemzeted halála, tulajdon halálod.
Ne higyj neki. Ellenséged volt négyszáz esztendő óta, gyilkolta, rabolta országodat, mióta lábát bele tette, minden magyar vér, mi négy század óta kifolyt, ő miatta folyt ki, minden nyomor, vér, a minden keserűség ő tőle jött rád. Ne higyj neki.
Megesküdött, hogy ki fog irtani a föld szinéről, mert magyar vagy, mert a magyarral vele születik a szabadság; még az anyja szive alatt alvó csecsemőt is meg fogja gyilkolni, hogy szabadságot ne szüljenek a magyar nők többé. Ne higyj neki. Mikor azt mondja, hogy úgy jő mint barátod, gondolj reá, hogy rabló csordái egész Szegedig üressé tették az országot, fölégették a békés falvakat, megölték a férfit, elevenen eltemették a siró gyermeket s anyját elrabolták, gondolj reá és ne higyj neki. Mikor igéretet tesz a király nevében, emlékezzél reá: hányszor volt a király nevében adott szó egy év alatt megszegve, mennyi szent esküvés, mennyi irott törvény, miket királyi törvény biztosított, s lett egy év alatt meghazudolva, elfelejtve, kicsufolva; gondolj reá, és ne higyj neki. Mikor hazád legjobb férfiait gyalázza előtted, mikor rágalmakat mond azokra, kikről eddig csak tisztelettel hallottál beszélni; gondolj reá, hogy e férfiak hazánk igazságos, szentséges ügyeért minden pillanatba készek életöket áldozni, hogy míg ők élnek, addig Isten szeme van ez országon, de átok és kárhozat száll reá, ha ellenségeid vehetnek rajta hatalmat, gondolj reá.
Mikor győzelmeit hirdeti előtted, akkor palástolja legjobban sebeit, mikor erejéről beszél, akkor félti legjobban hatalmát, mikor téged ijeszt, akkor fél tőled legjobban. Ne higyj neki.
Ne higyj neki, ha igér, ne higyj neki, ha fenyeget, ne higyj neki, ha imádkozik. Ellenséged ő. Az ő élete a te halálod. Véredből él. Gondolj azokra, a kiket már megölt és vigyázz magadra, mert téged is megölni készül. Ne higyj neki.