POLITIKAI HOROSCOP.11)
I.
Szép Magyarország, mi lesz belőled?
Minő sors, minő élet vár reád a napok eljövetelében? Mikor lesz szenvedéseidnek vége és mi által?
Ma tán ütközet napja van. Az emberek nem félnek többé egy ütközet kimenetelétől.
Valami túl tán a győzelmen, túl a veszteségen, valami ismeretlen jövendő képe foglalkoztatja a lelkeket, melyet óhajtunk és mégis félünk.
Van-e bátorságunk lelkeket idézni? Idézzük fel a multat és jövendőt s kérjünk tőlünk tanácsot: hogy mit tegyünk a jelenben?
Respublica.
Legmagasabb, legerősebb név, mely mint eszme véleményeken uralkodik, félik vagy imádják, de hisznek benne.
Nem ez eszme áll-e a szabadságharcz végén?
A nép uralkodása, szabadság, respublica.
Megtagadom ifjú lelkem ábrándjait, s szólok ez eszméről komolyan, földiesen.
Nem a ragyogó kép áll előttem, mit magamnak alkoték, hanem a természetes való, mit mindenki lát.
E harcz örökké nem fog tartani.
Ellenségünk megverhet sokszor, de le nem győzhet soha.
A legrosszabb esetben sem.
Az európai diplomatia végre magáévá teendi a kérdést. Közbenjárul s ekkor két választás lesz számunkra hátra.
Választás: királyság és respublica között.
A Habsburgokról szó sincs; ha ők bennünket le nem győztek, Európában senki sem fog értök szót emelni. Eddig is csak képzelt hatalmukat támogatták, mihelyt e hatalom élőforrása kiapadt, érdekeik megszüntek Európa érdekei lenni.
Azon érdek, melynél fogva Ausztria eddigelé constituált hatalomnak tartatott, átszálland Magyarországra s a magyar politikusok nem fognak oly nevetségesek lenni, hogy oly erőtlen érdekhez kössék magukat, melynek magának is subsidiumra van szüksége.
Nem bűnei, hanem erőtlensége miatt a habsburgi háznak, a magyar nemzet kénytelen lesz más pontot keresni, hová lételének legelső alapkövét letegye.
Választhat egy Napoleont, egy caninoi herczeget vagy egy Coburgot vagy egy Leuchtenberget megürült trónjára.
E választások bármelyike által okvetlenül maga ellen ízgatná a mellőzött érdekeket.
Napoleonnal megnyerné a francziát, Coburggal az angolt, Leuchtenberggel az oroszt, bármelyikkel azonban maga ellen támasztaná a másik kettőt.
Egyet megnyerne, hogy kettőt elveszítsen.
Hogy magyar ember viselje a koronát, attól a gondolattól épen mentsen meg az Isten.
Ez alternativából egyedül a respublicai kormányforma nyujt menekülést.
Ezt kell elfogadnunk, ha hazánkat végetlen európai háború szinpadává nem akarjuk tenni.
Ha a Habsburgház decheancea ki van mondva, más jövendőt nem fogadhatunk el, mint a respublicát.
És ezt minden sympathia leszámítása mellett azért, hogy neutralitások maradhassunk.
Bármi királyválasztás féltékenységet idézne elő. Tehát ne válaszszunk senkit.
A forma különben nem teszi a lényeget, ha a status institutiói életre valók, élni fognak, akár præsidens, akár király áll élükön.
S miután a küzdelem csakugyan megvan, ha egyszerre be lehet az átalakulás munkáját fejezni, minek volna azt elhalasztani, bennhagyni a vérző sebekben, újabb s tán véresebb és szomorúbb küzdelmek gyujtó fulánkját?
II.
Békepárt.
Hallották, hogy harangoztak, de nem tudják, hogy hol?
Hiresztelik, hogy van egy békepárt, vagy legalább akar lenni, és hisznek benne.
Sőt azt is hiresztelik, hogy az a békepárt itt közöttünk van, s azt is elhiszik.
Arra, hogy valaki ezt hiresztelje, lehet oka, de arra, hogy elhigyje, nem lehet.
Békéről csak akkor lehet szó, ha vagy mi győzünk, vagy mi győzetünk le.
Első esetben mi kötjük azt, de nem az ausztriai házzal, másodikban az ausztriai ház, de nem mi velünk.
Az ausztriai ház vétett a mostani Magyarország ellen annyit, mennyi elég rá, hogy vele minden békepropositum paradoxonná legyen.
Ha győzünk, nem fogjuk Ausztriától kérdeni, hanem Európától és a magunk népétől, hogy minő sorsot határozott el Magyarország számára.
Ha legyőzetünk, nem tőlünk fogja Ausztria kérdeni a föltételeket, miken békét vásároljon.
Nem tőlünk, nem is ettől a Magyarországtól.
Hanem előállana akkor egy egészen másik Magyarország, egy soha nem nevezett, soha hangot nem adott párt, mindazok, kik mind a két elv mellett és ellen compromittálták magukat, ott lenne a békepárt.
E párthoz senki sem tartozhatik, ki végig az elv mellett maradt és azt kimondá.
Tehát senki azok közül, kik ez országgyülésen jelen vannak.
Senki közülünk.
E párt még nincs, s e párt nem is fog lenni, mert e párt csak akkor lehetne, ha teljesen, végképen legyőzetnénk s ezt ép emberészszel elhinni nem lehet.
III.
Kaputosok.
Nem beszélek az ingerültség hangján.
Vannak saját feleink között, kik a népet a kaputosok ellen igazgatják.
Ez a veszélyesség szempontjából nem sokat árt. A magyar nép józan és becsületes, az bizony nem fog revolutiót csinálni azért: hogy egyik ember posztóban jár, a másik vászonban.
Többet árthat azonban ez agitatió politikai szempontból.
Tegyük fel: hogy ez elv vérré válik a népben.
(Én ugyan nem szeretem ezt a különböztetést tenni, előttem minden honpolgár a néphez tartozik, nem csupán azok, kik posztóruhát nem viselnek.)
Akkor a legelső új országgyülésen ilyen szép pártcombinátiók lesznek.
Egy szláv párt, mely oly férfiakból állana, kik azon csekély hiány mellett: hogy kaputot nem hordanak, nemcsak a magyar érdekeket, de még a magyar nyelvet sem fognák ismerni.
Lenne egy másik román párt, egy harmadik szerb párt, és Isten tudja hányféle nemzetiségi párt.
Mert a nemzetiségi kerületek ez ideig választották ugyan azokat, kikben bizalmuk összpontosult, de legalább olyan embereket, kik felvilágosultságoknál fogva nemzetiségünk előhaladásának nem kerékkötő lánczai.
S mindez miért?
Azért, hogy a kaputos országgyűlés nem határozott még az élethalál-perczekben a regáliák felől.
Az olyan statusférfiakat sem irigyeljük senki álladalmának, kiknek diplomaticus utópiái nem terjednek túl a bormérésen.
IV.
Kérdeztem egykor egy, magát nagy republicánusnak tartó embertől, hogy miért óhajtja ő a köztársaságot?
Mert a királyt gyülöli, úgymond. Mert a király rosszul bánt népeivel.
Tehát ha jól bánt volna velök, akkor ő nem volna republicánus.
A mi republicánusaink nagy részének nem a királyság alapeszméje, hanem a perfid Habsburgok ellen van kifogása.
Ily alapon nagyon rövid jövendője volna a republicánus elveknek.
Én a királyoktól nem várok soha semmi jót; nem ők az okai, hogy nem lehetnek jó emberek, hanem a vak fátum, mely belőlök isteneket akart faragni.
Királyság mellett az országnak mindig kétféle érdeke van: egyik a nemzeté, másik az uralkodóé.
Legtöbbször, mikor a nemzet érdeke a béke, akkor a királyé a háború és megfordítva.
Azért én azt mondom: hogy míg kénytelenek vagyunk vele, tűrjük a királyokat mint szükséges rosszat, de ha ellehetünk nélkülök, ne kérdjük: hogy melyik volt jó, melyik volt rossz.?
Az: hogy volt, magában elég ok arra: hogy ne legyen.
De még azt elmondani: hogy a Habsburgok rosszul bántak velünk, nem elég ok arra: hogy a trónt elégessük.
Gondolkozzatok róla, republicánusnak lenni nem annyit tesz, mint a Habsburg családot detronizálni.
V.
Aristokraták és demokraták.
Míg a világ világ lesz, az emberek soha sem fognak egymással egyenlők lenni.
Mindig lesznek törpék és óriások.
S a törpék mindig fogják mondani: hogy ők demokraták, az óriásokat arisztokratáknak fogják szidni.
Mindig lesznek emberek, kik lelkük ereje által fölülemelkednek a tömegen a nép bámulata tárgyaiul, s lesznek, kiket őrült kapaszkodásaik daczára a világ kinevet, vagy észre sem vesz és ezek magokat demokratáknak, amazokat aristokratáknak fogják nevezni.
Mindig lesznek emberek, kik becsületes szorgalmuk és takarékosságuk által polgári kényelmet, vagyoni tehetőséget szereznek magoknak, és lesznek, kiket tékozlás, restség és szenvedély a nyomor útjára visz és azok, kiknek ruhái rongyosak, magukat demokratáknak, azokat pedig, kik tisztességesen járnak, aristokratáknak fogják nevezni.
Lesznek végre emberek, kiknek becsületessége, jelleme előtt kalapot emel az elismerő világ, míg azokat, kiket lelki rongyaikban bűneik undok ruházatában megismert, eltaszítandja magától, és ezek a megvetettek magukat és söpredék kiséretüket demokratáknak fogják árulni, míg azokra, kiknek jelleméhez föl nem tudnak emelkedni, az aristokrata czím sarát dobálandják.
Ne értsetek félre. Nem az aristokrata eszméit mentem én, hanem azokat, kiket e névvel meghajigálnak s nem vádlom a demokratia eszméit, hanem azon embereket, kik meghentergetőzve az utczai szenvedélyek sarában, előállnak s azt mondják: én vagyok a nép! ezek a nagypénteki komédiások, kik a Krisztus szenvedéséből csinálnak szinpadot.
Az fáj nekik, hogy olyan magasra nem mehetnek, mint mehet az igazi érdem, s ezért kiálltják rá: le vele!
Legyen az is oly alacsony, mint ők.
Ilyen emberek mindig lesznek a világon.
De olyanok is lesznek, kik a felismerő nép kaczaja közt az ő fejeikre fognak gázolni.
VI.
Odiosus elnevezések.
Mindig voltak, kivált a magyar közéletnek, szeretett vagy gyülölt czímzetei, miket úgy osztott szét mindenki, a mint valakit üldözött vagy kegyelt.
Hajdan a kurucz és labancz, nemrég a pecsovics és a liberális, legújabban a republicánus és császári. Még csak két év előtt is nagyon rossz állapot volt liberálisnak neveztetni; ha valakire ilyen név csak az utczán ragadt is, az nem kapott hivatalt, az pöreit elvesztette, azt mindenféle vexa érte az ég alatt.
Most épen így vagyunk a császári elnevezéssel. Ebben a népnek, a nemzetnek utálata van kifejezve.
Akkor a császár uralkodott, most a nemzet.
Mi igen sok embert ismerünk, kik két év előtt magukat pecsovicsoknak hagyták nevezni, s most ugyan republicánusok. Akkor abból volt hasznok, most emebből. Ők következetesek maradtak.
Ezen emberek minket, kik őket nem szeretjük s bizony nem elveikért, minőket tőlük soha nem hallottunk, hanem egész más dolgokért, most elkezdenek bennünket feketesárgának, royalistáknak, reactionariusoknak s több effélének nevezgetni.
Mi okuk van rá? Én ugyan nem szoktam akárminő politikai elvemet keresztapámmá tenni, hanem még is kérdem: hogy nem iszonyú tirociniumra mutat-e az a politikában, ha valaki egy tőle különböző pártnézetet csak az által tud magának megjegyezni: ha azt semmirekellőnek és hazaárulónak nevezi?
A jacobinusok is ellenei voltak a girondistáknak, meg is ölték őket, de az soha sem jutott eszükbe: hogy őket royalistáknak nevezzék, pedig elvekben ugyan különböztek.
S nagy kérdés: hogy ha őket le nem győzik, nincs-e elébb félszázaddal egész Európa?
S ti nem tudtok soha rosszabbat mondani a mi elveinkről: mint azt a százszor hallott, de soha nem igazolt ráfogást, hogy azok feketesárgák.
Ez egyébiránt nekem nem fáj. Mondhattok reám, a mit tetszik, mondhattok akár veszett royalistának, csak magatokat ne nevezzétek republicánusnak, mert az keserű.
A monarchia eszméinek senki sem ártott annyit, mint a monarchák magok. A respublica eszméinek senki annyit, mint ti magatok.
VII.
Egyike a legfülhasgatóbb szónokaitoknak egyszer, hol, hol nem, valami clubbconferentián azt mondta:
«Inkább akarok szabad szláv lenni, mint rabszolga magyar.» Látjátok, itt van az éles, határozott demarcationális vonal köztünk és köztetek.
Minden politikai pártnak van egy idoluma, mely körül alárendeltebb eszméi forognak, melynek képét szivében, s színeit szalagján viseli, melynek nevét neve mellett hordja, mely elvei között az uralkodó.
E politikai idol tinálatok a respublica.
Mi nálunk a nemzetiség.
Mi nem tagadjuk meg a ti bálványaitoktól a fönséges nevet, ti tagadjátok meg azt a mienktől.
Úgy vagyunk vele, mint a török a prófétáival; – elismeri: hogy Mózes is próféta volt, Krisztus is az volt, de neki első a Mahomed.
Nekünk is első Magyarország, aztán a respublica.
S ha egyiket fel kellene a másikért áldoznunk, kimondjuk, hogy az elsőt választanók.
Kimondjuk: hogy mi e nemzetiséget imádjuk, imádjuk nyelvében, ős jellemében, sajátságaiban, még dallamaíban is, imádjuk mindenekfelett.
S ha kell érte tűrnünk, tűrünk érte mindent, még a megaláztatást is.
S nincs a világon az a magasztos eszme, mely ennek elvesztéseért nekünk kárpótlást nyujthatna.
Számunkra Magyarország földén kívül nincsen élet.
Ti azt mondjátok: hogy a respublica eszméjeért megosztjátok a népfajokkal Magyarországot, nevét, erejét; megtagadjátok, hogy magyarok vagytok, kerestek helyet: hol nem lakik magyar, de lakik a szabadság.
Mi azt mondjuk, hogy inkább leszünk a börtönben, inkább a sírban, de Magyarországon, mint a szabadság levegőjében, de idegen földön.
A ti elveitek titeket boldogítanak, mert ha elvesz Magyarország, marad még a földön elég hely, hol szabad emberek laknak: – nekünk hitvallásunk a veszteség esetére csak fájdalmakat ád, mert bennünket e nemzet minden fájdalmaiban osztozni kényszerít. Ezért vagyunk mi féltékenyebbek népünk lételére, mint tik, azért őrizkedünk mink koczkajátékot játszani, soha vissza nem nyerhető szentségre.
Ebben különbözünk mi tőletek.
VIII.
Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo.
Hajdan Zápolya mondta ez ominosus jelszót, midőn nem birva az osztrákkal, a török védszárnyai alá veté magát.
Fordult a sors. Most e mondat Ausztria jelszava lőn, midőn nem birva a szabadság százkezű óriásával, az orosz segélye után nyujtja ki kezét.
Fuitis Trœs!
Ruet Ilium et ingens Gloria Parthenopes…
Mint érzik rajtatok e tettről a halál szaga…
Erdélyben megtörtént az orosz segélyadás: de a szakállas muszka hadfiak sírva futottak ki székelyeink szuronyai elől.
Bukarestben a török hadparancsnok lefegyverezteté Puchner oda menekült seregét, s megtiltá azoknak élelmezését. Elhullanak az utczán, mint a gazdátlan ebek.
Törökország százötvenezernyi sereget állít ki az orosz ellen.
S az orosz légiók az angol konzul egy parancsára átvonultak a Pruth túlpartjára.
Midőn a tegnapelőtti csatában seregeink Hatvant elfoglalták az ellenségtől, ott Windischgrätz plakátjait lelték a falakra fölragasztva, mikben biztatja seregeit: hogy ne féljenek, mert nemsokára nagyszerű segítséget fognak kapni az oroszoktól.
Tehát elismeri: hogy nem bir velünk. Elismeri tehetetlenségét. Elismeri a magyar nép életrevalóságát, ki midőn küzködnie kellett hatféle nemzetiséggel, tulajdon urával és árulóival: nem győzetett le, hanem istene segélyével s önereje által fentartotta magát.
A nimbusz eloszlott, mely Ausztriát bálványnyá szentelé.
Az idegen segélyhez folyamodás megrontotta őt és nem gyógyítá meg.
Rövid napok mulva nem maradand hátra számára egyéb, mint a kétségbeesés.
Az orosznak magának is idestova más segélyre lesz szüksége.
IX.
Ápril 14-ike.
Jegyezze föl a história e napot, mert a magyar nép jövő élete e naptól fogja számítani új esztendejét.
A Habsburg-dinasztia száműzetett.
Száműzetett e nemzet földéről, száműzetett e nemzet által.
Isten áldása legyen e napon és annak eredményein.
E nagy napot nagy tettek kövessék.
Legnagyobb tett legyen az tőlünk, hogy egyetértsünk, hogy pártokra ne szakadjunk.
Nincs a magyarnak oly ellensége, ki őt le bírja győzni, csak egyedül a magyar.
Temessünk el minden pártérdeket, nézetkülönbséget, szenvedélyeskedést s akkor eltemettük a magyar nemzet legnagyobb ellenségeit.
Külellenségtől megvéd bennünket az Isten, belellenség által megver.
Áldás van a véren, mely a hon védelmében foly ki, átok azon, melyet testvérkéz eresztett.
Isten és önlelkünk őrizzen meg bennünket minden visszavonástól.
Azoknak, kiket e lépés ne tán megdöbbente, legyen annyi mondva: nem az a magyar nemzet vétke, hogy jogait követeli, nem az, hogy a Habsburgokat szívéből megveti, nem az, hogy vérét és vagyonát pazarlani nem engedi, hanem az, hogy él és ereje van!
Adja Isten, hogy e vétke legyen legnagyobb erénye.
Mit érzett irántunk a Habsburg, megmondá márczius hatodikán. Elég időnk volt azt ápril 14-ig megérteni, hogy rá feleljünk.
E felelettel előbb vagy utóbb tartoztunk magunknak.
Szerettük volna, ha a feleletet Pesten adhattuk volna az ellenségnek. Korábban történt és megnyugszunk benne.
Ellenségeink erejét ezáltal nem növeltük s hisszük, hogy a magunkét sem fogyasztottuk.
Mi a békét szerettük, de nem a halál alakjában s ha a nemzet életének egyedüli feltétele az, hogy küzdjön, legyen bármilyen hosszú a küzdelem, elfogadjuk.
Magyarország kormányzójává Kossuth Lajos neveztetett ki.
Ki becsületességben, hazafiságban, polgár erényben hisz, nyugodt lehet.
Mi üdvözöljük a kormányzót.
Üdvözöljük benne Magyarország függetlenségének elvét. S szavainkat tettekkel fogjuk igazolni.
Erőnk kevés, de az egészen a hazáé.
Éljen a szabad Magyarország!
X.
Windischgrätz.
Windischgrätz nem fogja Pestet lövethetni.
Hétezer betege volt Pesten a kápolnai csata után, most a szolnoki, bagi, bicskei és isaszegi ütközetek után van 15 ezer sebesültje és betege, kikkel Pesten minden középület telve van.
Ezeket ő nem szándékozik magával vinni, nem is vihetné őket a hátán, hanem rábízza az ellenfél nagylelküségére.
Ha ezért a nagylelküségért bombákkal akarná lefizetni a felpénzt, igen rosszul lenne gondoskodva arról a tömérdek sebesültjeiről.
*
Windischgrätz elmondhatja magáról, hogy cirkumdederunt me.
Egyfelől a magyar seregek, másfelől a császári család szorítják.
Jaj neki, ha megáll, jaj neki, ha elfut.
Húsz millióval volt adósa az osztrák családnak, az fundusul Magyarországot mutatta ki neki; az exekutio nem sikerült s a császári család nagyban viseli a pörköltségeket.
A német lapok teli vannak Windischgrätz szidásával.
Megérdemli.
Nyomorult pénzérdekért szegődött hóhérává ajánlkozott a dinasztiának, alkudott egy népnek vérére s megcsalta a dinasztiát magát.
Annyi győzelemről hazudott neki, hogy az magát egészen rábízva, oly nagyszerű lépést tett, melylyel mint az álomjáró a toronyról, kiléptette magát az élők sorából.
Windischgrätz sokat vétett Magyarország ellen, sokat a szabadság ellen, de az az egy érdeme megmarad, hogy Ausztriát ő tette semmivé.
*
Ausztria betiltotta tulajdon hazánk földén magyar bankjegyeinket.
És mi mégis késünk hasonlót hasonlóval fizetni vissza.
Többé nincsenek számunkra kiengesztelés eszközei, meg kell ölnünk ellenségeinket.
Igen: hogyha mi az osztrák bankjegyeket betiltjuk, ellenségévé tesszük ügyünknek az egész tőzsér világot, csak az a kérdés, hogy nagyobb ellenségünk lesz-e akkor, mint volt eddig? És az is igaz, hogy azontúl az osztrák banknak nincs hosszú élete.
Mi úgy hisszük ez eljárásnál a zavarokat elkerülhetőknek, hogy a kormány az osztrák bankjegyeit váltsa be magyarokra, határidőt tűzvén ki, melyen túl azok el nem fogadtatnak. S mi itt sem tanácsoljuk Windischgrätz eljárását, ki beváltás helyett nyugtatványozott.
Nem jó minekünk ellenségeinktől tanulnunk, sem eszük, sem erényeik, miket tőlük irigyelni okunk lehetne.
XI.
Nekünk az új alkotmány készítésénél egyre kell figyelnünk, hogy azt ne a külföld mintáiból, ne más nemzetek alkotmányairól tanuljuk el, hanem tulajdon belviszonyainkból.
Annak a mi vérünkből valónak kell lenni, nem idegen statusok tükörképének.
Minden nemzetnek meg vannak ősi sajátságai, az alkotmány évek során ezekből növi ki magát, s ha kell változnia, változik a nép szükségeihez képest.
A mi aristokratiánk nem oly hatalmas, mint az angolé, hogy alkotmányunkat reá építhessük, minket az ő gabona-törvényeik nem érdekelnek, mi kereskedő nemzet sem helyzetünknél, sem népünk charakterénél fogva nem leszünk; mi az angol alkotmányt magyarra nem fordíthatjuk.
Francziaország egy század óta küzd önmagával, hol politikai, hol sociális téren s azon változások, mik ez idő alatt alkotmányos életében történtek, tanusítják: hogy nekünk tőle tanulni nem szabad.
Vannak a mi népünknek saját szükségei, saját fájdalmai, miket orvosolni kell, vannak erényei, mikben bízni lehet, vannak saját hibái, miket fel kell fedezni; – ki ezeket tanulta ismerni, azt mondhatja magáról: én készítendem a magyarok új alkotmányát!
*
Az emberek csinálnak maguknak ijesztő képeket, hogy azoktól féljenek, mint festettek hajdan isteneket maguknak, hogy azokat imádják.
Ilyen félő kép a muszka.
Mindenki fejcsóválva emlékezik rá és mondja magában: csak azt ne.
Kérdjük meg tőle: hogy miért ne?
Mert földje nagy.
Hátha e föld szegény, néptelen, hátha ezeknek megtartása többe kerül, mint a mennyit birhatása behoz, hátha e földek olyanok, miknek lakóival a birtokos folytonos háborúban él? Ki tud róluk valami emlékeztetőt, valami nevezetest?
Vagy tán ereje nagy?
Látjuk. Évek óta nem bir a maroknyi cserkesz néppel, a lengyeleket nem birta leigázni. Lengyelt kelle a lengyelre támasztani, hogy őket legyőzhesse. Az elgyengült török birodalom képes ellenében jogait fentartani, s mikor egyszer lett volna módjában vitézségét megmutatni Napoleon ellen, az elemek segítségéhez folyamodott.
Vagy pénze sok?
Csalódnak, kik azt hiszik: hogy a királyok a leggazdagabb emberek.
Gazdag a nép, gazdagság a hitel; hol a nép koldus, ott a birodalom szegény.
Oroszországnak sem kereskedelme, sem ipara, sem földészete nem virágzó, a mi adót népessége behajt, azt a kormány fölemészti.
Mi okunk van hát a muszkától félni?
Alkalmasint az, a mi minden félelemnek alapja, a nem ismerés.
Kisértet az csak, közel kell menni hozzá.
XII.
Az április 20-iki ülés ismét egyike volt parlamentáris életünk sarkpontjainak.
Nem azért, mert Madarász politikai életét bevégezé. Ő kicsiny pont a magyar históriában: ha ellenségünk irandja azt, hallgatni fog róla, mert érdemeiről nem tudand; ha barátunk, mellőzendi, mert ismeri hibáit.
Nem mentette őt senki, még tulajdon maga sem.
A vádra adott válasza, mert mentségnek nem nevezhető, miután a tárgyról nem beszélt, nehezebb volt, mint maga a vád.
Ellenfelei megsajnálták, barátai elitélték. Béke hamvaira.
Nem az ő esete teszi nevezetessé a tegnapi ülést.
Hanem az: hogy egy képviselő még ez eset után is azt mondá: azért nem szününk meg áldozni annál az oltárnál, a mely előtt az áldozók között tisztátalan is találtatott. Tehát a képviselő még most is érzi egy «mi és ti» választó vonal lételét, mely a nemzetet két külön erővé, két külön párttá osztja.
Mi és ti…
Átkozott a percz, mely e szót először hallotta hangzani.
De akkor tán lehetett ok ezt mondani, a mint most nincs.
Lehetett két párt: személyek pártjai.
Lehetett két párt, kik közül az egyik a végletekre akart menni, a másik minden lehetőségnek fenn akarta tartani útját. S ezek nevezheték egymást e gyülöletvevő szóval: mi és ti!
Most személyek nem csinálnak pártot többé.
Magas biró a közvélemény, ez itélt fölöttünk, elhullottak, kihullottak a pártból: – és a pártok még is fogják-e egymást úgy nevezni: mi és ti?
Az események itéltek az elvek fölött, a possibilitások elvei elhullottak, csak egy lehetőség maradt fenn: élni, együtt Magyarországgal vagy együtt meghalni vele; megölni az ellenséget vagy megöletni általa és a pártok is fogják-e egymást így nevezni: mi és ti?
Mi azon oltár, melynél az említett képviselő tovább is áldozni akar ezen firma alatt «mi»- és nem akar másokat engedni áldozni, kiket «ti»-nek nevez?
A szabadság oltára e? Ott áldozunk mi is. És nem tegnapóta; mióta élünk.
A gyülölet oltára-e? Ott is füstölögnek áldozataink, nem gyülölte senki elébb a zsarnokokat, mint mi, és senki keserűbben.
A honszeretet oltára-e? Ha azok közt, kik ez oltár körül járnak, volt különbség: az lehetett, hogy egyik az oltárra rakta áldozatait, a másik elvette onnan. E különbség nincs köztünk többé. Egyikünk többet, másikunk kevesebbet áldozott, de mindnyájan mindenünket és mindnyáján örömest. Ott is egyenlők vagyunk.
Miért tehát: hogy mégis mi és tinek nevezzük egymast?
Tán mert egyikünk a hatalomban, a másikunk azon kívül van?
Ez csak egy testnek két része, nem két különböző test.
Két kar, mely egymásnak segít, és nem egymással küzd. Mikor nevezte a balkéz a jobbkezet mi vagy tinek?
Tán mert egyikünk építeni, a másikunk rontani akar.
Együtt jár mind a kettő, csak a mit és hogyan? kérdések teszik a különbséget.
Mondjon bárki jót, üdvöst, elérhetőt, mi pártolandjuk és hiszszük azt is: hogy ha a jó, az üdvös, az elérhető, tőlünk fog származni, annak is barátai lesznek azok, kik a hazának, kik a szabadságnak barátai, bárha nem neveztetünk nostrasoknak.
Ki itt, ki most a mi és ti vezér fonalát feltudja találni, annak csak személyek, csak érdek adják a pártkérdést, nem elv.
Elv csak egy van: szabadság, nemzetiség.
És ez senkinek sem tulajdona.
De nem is fegyvere.
Midőn valaki a képviselők soraiból harczot kezdett a visszaélések ellen, ti azt a szabadság ellenének; ki vele egyetértett, szabadság elleni pártnak neveztétek vagy hagytátok nevezni, mert az, ki ellen a harcz intézve volt, mentség helyett, mellét verte és mondá: én a szabadság vértanuja vagyok. Ellenünk emeltétek védelmére a szabadság paizsát.
Mi inkább hagytuk magunkat sujtani a fegyverrel, melynek neve szabadság, mint azt azon kézben összetörjük, mely azt ránk emelte.
Most látjátok, hogy kit védtetek e fegyverrel? ismeritek a kezet, mely azt elejté, újra fel akarjátok-e venni?
A helyett, hogy azt mondanátok: csalódtunk, ellenségeinknek láttunk, de jól esik tudnunk: hogy ha voltatok is ellenségeink, nem voltatok a szabadság ellenségei, akartok-e pártharczot folytatni, melynek okát nem tudjátok adni?
Mi nem mondjuk tinektek, hogy ellenségeink vagytok, mert Madarásznak vagytok barátai, de ti se mondjátok azt: hogy nem vagyunk barátaitok, mert nem áldozunk a ti oltáraitokon.
Mi nem küzdünk ellenetek, közületek támadt egyéniségek vétkeivel, ti se küzdjetek ellenünk elvek hatalmával, melyek mieink voltak mindig és lesznek mindig, mint a tieitek.
Nekünk nem fegyver a ti barátaitok bűne, nektek nem paizs barátaitok erénye.
És egyik sem ok arra: hogy magunknak külön oltárokat építsünk, hol külön áldozzék a Juda, külön Israel.