Görbe tükör

(De Foe nyomán átdolgozva.)

I. FEJEZET.

(Melyben elmondatik a fiatal Krausz születése, ifjusága és atyjával való beszélgetése.)

Születtem a Külső-Szerecseny-utca 34. számú házban, fönt az emeleten a 119. ajtószám alatt, a lichthóf közvetlen közelében.

Atyám ugyane háznak az utcára nyíló homlokzatában jónévnek örvendő kalmár volt: sajtárúkkal és más tejtermékekkel űzött állandó és kiterjedt kereskedést; a ház majdnem minden előkelőbb ajtószámával és lichthófjával üzleti összeköttetésben állott: – még az akkor jóhírű Goldberger-családnak is szállított naponta két és félliter pasztörizáltat a 32-es alá, félliter külön, akiknek pedig cselédjük is volt.

Atyámat Krausz S. N. Robin-nak hívták: zsenge gyermekkoromban a második emeleti gangon éppen ezért »der, der verfluchte, ist der Robin’s Sohn« jelzéssel pofozott a házmester; innen neveztem magam később Robinson-nak.

Sorsomat talán éppen az döntötte el, hogy tejkereskedésünk volt: itt tanultam megismerni és megszeretni főelemem, a vizet, mely később elhatározó fontosságuvá lőn életem folyásában. A tejeskannák előtt üldögélve sok, sok vizet láttam magam előtt: – oceánok és tengerek lebegtek szemeim ködében. Igazi tengerészvér folyt ereimben: gyülöltem és megvetettem a hitvány kis édesvizeket.

– Hallom, Móric, te ganef, – szólt spanyolul atyám – hogy nem akarsz mosdani.

Ekkor könnyekben törtem ki és mindent bevallottam neki: hogy mennyire irtózom a nyomorult édesvíztől és hogy csak a tenger végtelen keserü hullámai felé vonz minden vágyakozásom.

– Majd adok én neked keserüvizet – mondotta ősz atyám portugál nyelven. – Takarodj a szemem elől!

Ezután elmondotta, hogy fivérem néhány év előtt éppen ily makacsul vágyakozott a keserüvíz után, mely őt addig hajtotta, míg végre is teljesen elhajtotta az atyai háztól. Hajósinassá lett, de a balsors átvitte őt Budára, ahol a Lukácsfürdőbe került és most tyúkszemvágói rabszolgaságban sínylődik.

Boldogtalan fivérem sorsa könnyekig lágyította atyámat: zokogva rúgott hármat a fenekembe és kért, hogy térjek a jó útra.

Megigértem neki és néhány napig igyekeztem elfojtani magamban a rossz gerjedelmeket. De természetünkön nem tehetünk erőszakot. Nekem is csak alkalomra volt szükségem, hogy vágyaim újult erővel törjenek ki belőlem ismét és ez az alkalom nem váratott magára soká.

II. FEJEZET.

(Melyben bennfoglaltatik, mint hagyta el szülői házát a fiatal Krausz, s mint ismerkedett meg a propeller-kapitánnyal, és a hajótörés.)

Egy napon lejött az emeletről Brechmittl s ekként szólított meg:

– Te srác, gyere stülni.

(»Stülni« óportugál nyelven – járkálni, járni, járókálni, járadozni. Ballagi, Nagy Szótár.)

Kisétáltunk a Dob-utcába, ahol azután a fiatal Brechmittl elmondta, hogy le akar menni a Dunapartra, ahová tudja az egyenes utat. Bennem egyszerre feltámadt régi ábrándom, melyet Brechmittl hajhúzással és fülcibálással még csak jobban szított. Nem tudtam ellenállani részint a vágynak, hogy álmaim tárgyát, a nyilt vizet végre megláthatom; részint pedig Brechmittl mancsának, mellyel elől a hajamat fogta.

(»Mancs« óportugál nyelven: Manche, manches, csatorna, csatornázni, csatorázni, csatákozni, csatos cipővel lóbálni, lófrálni, lóbak. Átvitt értelemben: erdei nyünyüke, papi gefrence, valakivel gefrencét ugratni, becsapni; gőzturbina. Ballagi, Nagy Szótár.)

Elhatároztam, hogy elhagyom szülői házamat: ifju, bohó fejjel belerohantam a világba. Vajh sokszor megbántam azután, mindenki a maga szerencséjének kovácsa, más kárán tanul az okos, tiszteld életedet, hogy hosszú apád és anyád legyen a földön.

Nagy kóborlások után végre leértünk a Dunapartra és én megpillanthattam a végtelen, tajtékos vizet, melyet azonban inkább találtam tajtékosnak, mint végtelennek. Lent a hajóállomáson nagy sürgés-forgás volt, a karcsu, héttonnás propeller-fregatt ott himbálódzott már láncain.

– Jerünk a fedélzetre, – mondotta nekem Brechmittl – most még nem kell fizetni, aztán gyorsan leszaladunk, mielőtt megindul.

És a csalfa álbarát hátbavágásokkal felcsábított a propeller-fregatt fedélzetére. Bámulva néztem a tárgyakat és bámészkodás közben nem vettem észre, hogy Brechmittl eltűnik oldalam mellől. Heves, éjszaki szél fujdogált. Megfordulva, egyszerre csak kifeszített, négyszögletes vásznat pillantottam meg, mely a kéményről lelógó madzagra volt erősítve s melyet a szél feszesre duzzasztott ki.

– Felhúzták a vitorlákat! – kiáltottam ijedten. – Itt maradtam a hajón!

Egy hosszú, vékony ember állt mellettem. Azonnal megismertem a kapitányt. Kissé csodálkozva nézett rám.

– A vitorlákat? – kérdezte. – Mer’ ha ezt a zsebkendőt tetszik gondolni, amit szárítani…

– Kapitány úr! – vágtam közbe. – Nem látja, hogy feszíti vitorlánkat a szél?

– No ja, már látom, hát persze – mondta bizonytalanul. – Tudom én, mi egy hajó! Hát igazán azt tetszik gondolni, hogy ez egy vitorla?

– Természetesen.

– Akkor jó – kiáltott, és büszkén vágta ki mellét. – ’Sz én is mindig azt mondom, de nem hiszik. Parolát, fiatal barátom. Vén tengeri medve üdvözli ifju kartársát. Ön megért engem. Igyunk egy pohár bagót és maradj itt, fiatal fóka, tudod mit, nem is kell fizetned az ötvast. Hollá, hollá, fel a vitorlákkal, ki a vízre, a vízre!

És karjára kapva, nagyokat táncolt örömében. Közben erős füttyentés hallszott és a hajó megindult.

A kapitány rumot hozatott és leülve a fedélzeten, régi viselt dolgairól mesélt nekem, hajótörésekről, viharokról, hajókról: – borzongva hallgattam elbeszélését.

Igy utaztunk sokáig a part hosszában, azután beljebb merészkedtünk. A kapitány azonban kissé sokat talált inni a rumból, s este, mikor elváltunk, a lépcsőn lefelé menet egyszerre éles rázkódás rántott ki szobámból. Felugrottam és lerohantam a fülkébe, ahol elterülve láttam feküdni a kapitányt.

– Mi az? – kiáltottam rémülten.

– Bevertem a fejem, – nyögte ő – léket vertem ebbe a koszos fejembe.

– Léket? – kiáltottam rémülten. – De hiszen akkor sülyedünk.

Bután nézett rám.

– Gondolja? – kérdezte.

– Hát nem tudja, kapitány úr, hogy ha a hajó valahol léket kap, akkor elsülyed?

– Akkor is, ha a kapitány kapja a léket?

– A kapitány és a hajó: egy.

Gondolkozott.

– Mit csináljunk? – kérdezte.

– Azonnal be kell ugornunk a vízbe, hogy úszással próbáljuk megmenteni életünket.

– Beugorni?

– Igen. Először a kapitány úr, azután én.

– Nem! – kiáltotta tisztán csengő hangon a kapitány. – Akkor rosszul ismer engem. Egy kapitány utoljára hagyhatja el csak a hajóját, bár ott kelljen pusztulnia is! Csak ugorjon maga. Bátorság, bátorság!

És nagyot lökött rajtam. Mit volt mit tennem, belevetettem magam a bőgő vizek közé, melyeket inkább vizeknek, mint bőgőknek találtam.

III. FEJEZET.

(Melyben az ifju Krausz bent van a vízben, némi megfontolás után kijön belőle és szerencsésen megmenekül.)

Rettenetes érzés volt. Azonnal tisztában voltam vele, hogy életemnek fordulópontjához érkeztem. Olyan dolog történt velem, amire nem számítottam, s amit nem éreztem még soha: egész testem, a szó legszorosabb értelmében, nedves lett. Ez a különös folyadék, melyet eddig csak atyám tejeskannáiban láttam, s melyből itt annyi volt: belefolyt zsebeimbe és mindenütt hozzámért, akárhogy lökdöstem el magamtól. Körülöttem, mint már említettem, bőgtek a vizek, és a hullámok oly magasra ugrottak fel, mint egy torony, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy egy torony egyáltalában nem ugrik.

Kétségbeesetten gondolkozni kezdtem, s eszembe jutott, hogy De Foe szerint én most úszással mentem meg életemet. Hogy úszni hogyan kell, azt tudtam. Egyszer atyám boltjában, egyik tejeskannában láttam egy svábbogártól: gyorsan mozgatta a lábait és közben büdös volt. Nem fontolgattam tovább, gyorsan mozogni kezdtem: a többiről nem kellett gondoskodnom.

De már az első mozdulatnál irtózatos rémület fogott el. Kitűnt, hogy nem nyujthattam ki lábaimat, – mert azok beleütköztek valami keménybe, ami sáros volt. Kezeimet próbáltam kinyujtani: de azok is beleütköztek. A következő percben a hasam is beleütközött.

Rettenetes pillanat volt. Hiszen, villant át agyamon, ha folyton beleütöm a lábamat és kezemet, sőt hasamat a fenékbe, akkor nem tudok úszni, és ha nem tudok úszni, menthetetlenül elpusztulok. Végem van.

Buzgó fohászt küldtem a mennyek urához, aki meghallgatta szavamat. Rövid félórai kapálódzás után egy sötét tárgyat láttam úszni felém a vízen: valami deszkaféle lehetett, és aggódva vártam, elég lapos lesz-e, hogy ráülhessek. Az ég meghallgatta könyörgésem: Hangay Sándor összes költeményei voltak egy kötetben, ára 2 korona.

IV. FEJEZET.

(Melyben a hajótörött Krausz kivetődik a partra és meggyőződik róla, hogy lakatlan szigetre került.)

A távolból sötéten és szikáran meredt felém egy rengeteg tömeg körvonala: valami sziklafoknak néztem. Csakhamar odajutottam és kezem egyenletes, pázsitnemű fűszálakba kapaszkodott bele. Kimásztam és végigfeküdtem a parton. Elaludtam és ebben a helyzetben töltöttem az éjszakát.

Másnap reggel a kelő nap ébresztett fel, talpraugortam és első pillantásom a vizekre esett, hogy látom-e még a propeller-fregattot. Ó igen, láttam még: véghetetlen messzeségben, elérhetetlen távolságban lebegett a láthatáron, már majdnem a budai part mellett volt. Fedélzetén megpillantottam a kapitányt, amint balszeme fölött éppen egy mitesszert nyomott ki, és zápfogával bajuszáról lerágott egy sörtét. Búsan integetett felém, és odasugott nekem, hogy nem vittem-e magammal véletlenül a rumosüveget.

Szomoruan fordultam meg és elindultam, hogy megismerjem a vidéket. Már néhány lépésnyi út meggyőzött róla, hogy tropikus, egzotikus növényzetű, valószínüleg afrikai vidékre kerültem. Különös, egzotikus virágok, óriáspálmák, rengeteg, páfrányszerű erdőbe fogadtak mindenfelé. A legkülönösebb az volt, hogy a virágokat nem lehetett letépni: szívósak és nyúlósak voltak, mintha vászonból lennének és a szárukon végig gummi volt. Mikor az egyiket megfogtam, utána festékes volt a kezem.

Mindig csodálatosabb, tarkább növényzet vett körül. Egy órai út meggyőzött róla, hogy szigeten vagyok, egészen kerekalakú, különös, lakatlan szigeten, melynek közepéből kerek, lapostetejű fennsík mered ki, rengeteg erdőséggel és tropikus növényzettel borítva. Állatokat eleinte nem láttam. A part hosszában gátszerű töltés húzódott végig, körül az egész szigeten: e töltés hosszában mohhal bélelt barlangokat láttam, amint elhaladtam előttük.

Törtem a fejem, mely vidékére a világnak vetett ki végzetem. Földrajzból csak a Kalahári-szigeteket ismertem: úgy emlékeztem, hogy ott pingvinek vannak. De nem tudtam, hogy kinéz egy pingvin. Az egyik barlangból egyszerre borzasztó ugrással barna, hegyesfejű fenevad vetette rám magát: nyakamba harapott, hogy felordítottam. Azonnal felismertem a Bolhus Budapestus nevű állatot: még volt annyi időm, hogy a kezemben hordott Hangay-kötettel fejbeüthettem: a Bolha széthasadt koponyával zuhant a földre.

És ekkor, egy fordulónál hirtelen óriási, fényes gömb ötlött szemembe, amely a domb lejtős oldalából látszott kigömbölyödni. Vele szemben a domb túlsó partján óriási, hegyes dárda állott ki tíz méternyire a talajból.

Most megértettem mindent és szívemet kétségbeesett tompaság töltötte el. Igen, szigeten voltam: egy megfeneklett szárazföldrész felszínén, mely valamikor, diluviális időkben ittragadt s a víz nem tudta magával vinni. Amelyet a tudósok női kalapnak neveznek.

V. FEJEZET.

(Melyben Robinson Krausz berendezkedik a hosszú egyedüllétre, és házat épít.)

Leültem a sziget egyik felére és kalapommal letakartam a másikat: kinyujtottam lábaimat is, melyek valamibe beleütköztek, amire fel is raktam őket: – tekintve, hogy kissé rövidlátó vagyok, lábaim végét már nem vehettem ki tisztán; a messzeség ködébe veszve folytak be azok a vizek láthatárának vonalába és így igazán nem tudhattam, mi az, amire rátettem őket.

Közben eszembe jutott keserű sorsom és két nehéz könnyet töröltem ki orromból, míg egyszerű, gyermeki lelkem keseregve idézte vissza a multak boldog ábrándjait.1)

– Ojvej, ojvej, uu-u-u! – siránkoztam, az annyira kedvelt pesti automobilok tülkölését negélyezve. – Miért hagytam el szüleim házát, ősz atyám szelid feddő pofonjait. Most itt vagyok, távol idegenben, mindenki a maga szerencséjének kovácsa, égre követ ne dobj, mert magad esel bele, mindenütt jó, de legrosszabb otthon.

– Miért tetszik úgy jajgatni? – kérdezte egy hang mögöttem.

– Hát ne jajgassak, – mondtam dühösem – most itt vagyok egy teljesen elhagyott szigeten, egyedül, mutterzéle egyedül, mindenkitű felasszn. És még azt mondja, hogy ne jajgassak.

– Hát hogy akar maga egy Robinson lenni? – folytatta a hang. – A Krepecné zsúrján akar maga egy Robinson lenni? Vagy vasárnap este a Buzalka tánc- és illemteremben akar maga egy Robinson lenni? Vagy premierelőadás után a szinházi ruhatárban akar maga egy Robinson lenni? Az persze, hogy egy Robinsonnak egyedül kell lenni. Azért Robinson.

– De mit csináljak? – kérdeztem.

– Először is: ne törje a fejét. Azért vagyok én itt. Én a »Robinsonokat Kellékekkel és Kannibálokkal Felszerelő Részvénytársaság« képviselője vagyok. Van szerencsém a következő cikkeket ajánlhatni.

Ezzel a hang kinyujtotta kezét és egymásután rakta elém a tárgyakat, amiket megnevezett.

1. Egy teljes Robinson-öltözet 25 évi jótállással. Nyers szőrkucsma, húscafatokkal, kitünően félreszabott macskabőr kabát, rozsdás vasdarabok gomb helyett, cérna helyett dróttal varrva, modern Robinsonnak nélkülözhetetlen.

2. Egy pár elegáns fakéregcipő, gombócnagyságú rücskökkel, mohhal bélelve. Tessék a cégre vigyázni, nemtetszőért visszaadjuk a pénzt.

3. Egy doboz válogatott, kutyazsírban áztatott homok mosdásra. Eredeti csak a »Yes« szócskával.

4. Egy szabályozható barlanglámpa, szárított agyagutánzat, elrejtett villamoségővel, égés közben eredeti faggyubűzt áraszt, kívánt mennyiségben.

5. Egy automatikus pók, mely a sarokban helyezendő el, nyomásra lemászik és az illető Robinsonnak a kezéből eszik. Egyszerre több legyet nem kell adni, mert elromlik a szerkezet. Ugyanez szabad zárral, bármely színben, tucatonkint olcsóbb.

6. Egy mércével ellátott lábnyomkutasz, mellyel a homokban azonnal felismerni a meztelen kannibállábnyomot. Ugyanez…

– Megálljon! – ordítottam közbe. – Micsoda lábnyomokról beszél itt maga?

– Hát mit akar uraságod, – dühösködött a hang – hát meddig akar itt maradni? Egy Robinsonnak egyszer csak muszáj kannibállábnyomokat találni. Igen ajánlom ezt a vörös lábnyomot, tucatonkint…

– Hagyja abba, – mondtam – nekem nincs pénzem.

– Ne tessék aggódni, – mosolygott szivélyes kézdörzsöléssel a hang – már elküldtük a számlát a kedves tatának.

– Szent Jeromos! Hát mi lesz velem?

– Urasága itt fog robinsonkodni, míg nem jön valami kannibál.

– De mit csináljak én addig?

– Tőlem kérdi? Hát elmélkedni fog. Az ember ilyenkor elmélkedik.

– Mirül elmélkedjem?

– Tudja mit, – mondta a hang, zsebrevágva az árjegyzéket, fejére csapva a kalapot és begombolva a kabátját – elmélkedjék, hogy mért választották be Róka Pált a Petőfi-társaságba. Ajánlom magamat, legyen máskor is szerencsénk.

Ezzel a hang el is tűnt.

VI. FEJEZET.

(Melyben Robinson hasznos elmélkedéseknek szenteli idejét és viszont.)

Szomoruan fölvettem a Robinson-egyenruhát, a 227-es számu szőrkucsmát húscafatokkal, működésbe hoztam a pókot és leültem elmélkedni, hogy miért választották be Róka Pált a Petőfi-társaságba.

De nem jutottam eredményre. Bús egyhanguságban teltek az órák és fogalmam se volt róla, mihez kezdjek. Három napi elmélkedés után végre nem bírtam tovább, és »Boldogtalan asszony« címre a következő kérdéseket intéztem a Pesti Hirlap szerkesztőségébe:

Tisztelt szerkesztőség!

1. Lehet-e őszinte barátság férfi és nő között, igen vagy nem, és ha igen, miért nem?

2. Igaz-e, hogy egy bolha harmincszor olyan erős, mint egy elefánt és ki ír Alba Nevis álnév alatt?

3. Frász Ferenc mért nem ír álnév alatt?

4. Aki Alba Nevis álnév alatt ír, az hol lakik?

5. Miért kell megsértődni egy tisztességes fiatal leánynak, ha valaki Balatonfüreden megvakarja a talpát?

6. Miért rövid a nyúl farka?

Néhány nap mulva megjött a válasz.

Boldogtalan asszony, 218. 1. Sokan, vajmi sokan törték már fejüket azon, ha vajjon lehetséges-e őszinte, igaz és nemes barátság egy férfi és – mondjuk – egy nő között. Engedje, hogy a kételkedők álláspontjára helyezkedve felsóhajtsunk Szomaházy Istvánnal: ki tudja? Mi csak sejthetünk. Tisztességes asszonynak egyiránt nem ajánljuk férje távollétében az ilyesmit. 2. Majd utána nézünk. Alba Nevis álnév alatt ő maga ír. 3. Igen. 4. Egyelőre még ő se tudja. 5. Lehetséges. 6. Erre a kérdésre a »Mindennapi Problémák«-ban fog felelni a bölcs Kádi.

VII. FEJEZET.

(Melyben Robinsonunk, mint olyan, némi érdeklődés középpontjába kerül.)

Egy reggel kijöttem a barlangból és gyorsan összehajtogatva, bedugtam a tokba. Nagyon melegen sütött a nap, lementem sétálni a partra. De már az első fordulónál kővé meredt minden hajamszála és kiütött rajtam egy hideg veriték, habbal, minden nélkül.

A plüs-pázsiton, lábait a vizbe lógatva, ült egy borzasztó kinézésű vadember és egy szövetkezeti igazgatót evett. Az igazgató már félig meg volt éve, csak derekától kezdve lefelé, a fejéig, lógott még ki a kannibál szájából és dühösen hadonászva magyarázta ez utóbbinak, hogy ő azokat a részvényeket még áprilisban átadta és hogy hagyják őt békében, mert rágalmazási pert indít. A kannibál azonban hidegen rágalmazta tovább és csak a kezével, egy könnyed mozdulattal jelezte, hogy nem tud felelni, mert tele van a szája.

Vízáthatlan eternit-kővé meredve, szemléltem a rettenetes jelenetet. E percben azonban észrevett a kannibál és egy hirtelen slukkal egyszerre lenyelve a szövetkezeti igazgatót, egyenesen felém tartott. Rémülten futásnak akartam eredni, de ő megelőzött.

– Péntek? – kiáltottam elfúlva.

– Igen, – felelt ő – tizenharmadika, déli tizenegy óra. Tizenkettőkor zárjuk a lapot. Addig meg kell írnom ezt a cikket is.

– Mit akar tőlem?

– Semmit. Egy interjuvicseket. Nincs revicsek. Ne féljen, tata. Én kérdezek és maga nem felel.

Egy darab papirt vett elő és sorba bejegyezte a kérdéseket:

1. Mióta van már ezen a lakatlan szigeten uraságod?

2. Egészen önzetlenül folytatja ezt az életmódot, vagy valami érdekszövetkezet áll mögötte, mely pausáléval támogatja?

3. Szterényit ismeri?

4. Milyennek találja itt a viszonyokat ön és nem vállalná liberális alapon a kultuszminiszteri tárcát?

5. Ezzel a visszavonulással a titkos választójog mellett akar ön tüntetni, jelezve, hogy kívül akar maradni minden párton?

Másnap »A Nap«-ban a következő cikk jelent meg:

A cikknek megvolt a maga hatása. Az érdeklődés minden oldalról megindult: a reporterek kezdtek felfülelni és naponta több interjunak kellett alávetnem magam, ami, visszavonult életemre való tekintettel, eleinte meglehetősen fárasztott. De az eredmény nem maradt el.

A következő héten ugyanis megjelent arcképem a »Tolnai Világlapjá«-ban, alatta ezzel a cikkel:

VIII. FEJEZET.

(Melyben az elaggott Robinson helyzete némileg csökken és gyanánt.)

Az ismertetés feltűnést keltett. Kezdtem divatba jönni. A zsúrokon rólam beszéltek az emberek és a »Vegyes« rovatokban viták indultak meg, hogy mennyit eszik rendes körülmények között egy normálisan fejlett Robinson és hány évig él a pingvin. »Az Ujság« karácsonyi körkérdésére: »Lehet-e tisztességes nőnek szeretni egy Robinsont?« válaszolnom kellett. Kalapomat és ruhámat kitették a Holzernél: néhány nap mulva megjelentek az első hús-cafatos női szőrkalapok a Kossuth Lajos-utcában és divatba jöttek a facipők is. Robinson-láz kezdte izgalomba hozni Budapestet. Egy napon megjelent nálam a »Nyugat« szerkesztője és felszólított, hogy próbáljak egy verset írni nagyhírű lapjába, azután esetleg tarthatnék felolvasást a Royalban.

Elfogadtam a felszólítást és két verset írtam, egyet a »Nyugat«-ba és egyet a »Hét«-be.

A »Nyugat«-ba:

A »Hét«-be:

Verseim általános, titkos feltűnést keltettek; senki se beszélt róluk, de mindenki dühös volt. Felolvasást tartottunk a Royalban, óriási közönség előtt; előadtam, mily szomorú, reménytelen a helyzete egy Robinsonnak, aki egyedül és elhagyatva él az emberek sokaságától távol és akit nem ért meg senki. A felolvasást robinzongora kísérte. Ötezer koronát vettünk be.

Visszatérve a szigetre, már messziről egy épülő, hatalmas arányú palota favázának körvonalait pillantottam meg. A »Finom Robinson«-hoz címzett szálloda volt ez, mely ezer szobával és gázfütéssel most alakult a sziget északi csúcsán. A prospektus szerint kissé fáradságos szerepet szánt nekem a vállalkozást kiaknázó részvénytársaság.

Délelőttönkint két órára bekerített nagy térségre szabadon elővezettek: – a korlátok mellett ilyenkor már érdeklődve tolongott a Lipót- és Belváros műértő közönsége. Nekem egy barlangból kellett kijönni, teljes felszerelésben, hosszú, fehér szakállban, vad kifejezéssel néhányszor szomorúan körüljárni, közben elmondani a Pakots József által e célra írt és pályadíjat nyert »Ó mily egyedül vagyok« kezdetű monológot. Ezután a szálloda libériás szolgája két csínos, faragványokkal diszített fatörzset nyujtott át nekem, melyeket addig kellett dörzsölnöm, míg meggyúlnak, ez volt a legnehezebb, mert sokszor már előbb meggyúltak. Póketetés és más apróságok fejezték be a hivatalos órákat.

Ezért a munkáért járt nekem a szállodában egy csínosan berendezett szoba, koszt, fütés, világítás stb. Eleinte meg voltam elégedve, de később, mikor nagyobb lett a forgalom, mindenfélét követeltek tőlem, körülszaladgáljak, furcsa hangokat mondva közben és az égő fatörzsekkel dobáljak, melyeket szájammal kelle elkapnom. Vadembert is kellett adnom, ebbe nehezen tudtam belejönni. A prospektus szerint mindenkinek, aki a belépőjegyet befizette, joga volt engem megtapogatni: ezek aztán emléktárgyakat vágtak ki a ruhámból és ősz, bozontos szakállam fürtökre tépdesték.

Januárban állt be a válság. A társulatnak ugyanis ebben az időben oly jól ment már, hogy általános irigységet keltett mindenütt. E hónap elején azután vakmerő konkurrencia támadt fel ellenünk: a szomszédos Szunyog-szigeten ellen-Robinsont léptettek fel, klerikális programmal. Az új Robinson bejárta a vidéket és mindenféle újításokat igért: – friss szigetet, olajjal szagtalanított barlangot, rendes személyzetet vademberekben és egyebekben és tisztességes svéd dörzsölő-fadarabokat.

»Robinson és Vidéke« címen lapot indítottunk, melyet az Első Magyar Leszámítoló Robinson támogatott s melynek szerkesztésével engem bíztak meg. Az érdeklődés óriási tömegeket csalt szigetünkre. Terjeszteni kellett a fürdővendégek részére szánt telepet: – a számomra bekerített térséget mindennap szűkebbre kellett összehúzni. Egy napon az »Ó mily szörnyű az egyedüllét« című monológot sem tudtam már rendesen elmondani, mert oly kicsi volt már a hely a korlátokon belül, hogy gesztikulálás közben folytonosan beleütöttem a kezem a zsúfoltan szorongó tömeg orraiba és több szemet kivertem. E napon elkeseredve mentem fel az igazgatóhoz.

– Igy nem mehet tovább, – mondtam – hiszen nem tudom már kinyujtani a lábaimat. És ez a folytonos lárma, ez a rettenetes sok ember tönkretesz. Állandó ideglázban élek, nem bírom ki így. Egy percig, egy percig akarok csak egyedül lenni, egyedül… ó!… egyedül…

És sirtam.

Az igazgató savanyuan vonogatta a vállait.

– Micsináljak magával?

Igaz, mit tehetett, fájó szívvel furakodtam vissza a tömegen keresztül robinsonságom sivár tanyájára – de már későn volt. A barlang körül egyáltalán nem lehetett már helyről szó. Ki akartam dugni fejemet, a sokaság feje fölött – de kezeimet már nem nyujthattam ki. Kinyomtak, keresztül nyomtak a korláton, lepréseltek a partról, belegyömöszöltek a vízbe.

A szigeten nem volt már számomra egy talpalatnyi hely!

Zokogva úsztam ki a pesti partra. Végigrohantam az utcákon, egyetlen zúgot keresve, ahol egyedül lehetek… Be szerettem volna bújni a kanálisba, fel szerettem volna mászni a telegráfdrótra – minden hiába!

Egy ásító, sötét kapu nyílott meg előttem. Vakon, kétségbeesetten berohantam. Nyirkos hüvösség csapta meg arcomat. Körülnéztem: – tágas, boldog üresség fogadott mindenütt, megkönnyebbülve, hörögve sóhajtottam fel és leroskadtam a földre… Azután fölvetettem szemeim.

Egy ősz, fehérszakállú aggastyán állott előttem egy magaslaton és hajlongott.

– Hol vagyok és ki vagy te? – rebegtem.

– Én Mihálovics Ödön vagyok – felelte bölcs mosollyal az agg. – És ez a Magyar Királyi Opera egy »Eliana« előadása.

Hosszú, tompa kongás búgott fel szavaira – az óriási helyiség zúgott és búgva rengett, mint egy titáni tengeri kagyló. Megkönnyebbülve, hosszú sóhajjal terültem el a földön és kiadtam nemes lelkemet egy kötetben, az Athenaeum kiadásában, ára 3 korona.