Igy is történhetik: Novellák

SZELEZSÁN RAKHEL KISÉRTETE.

Tegnap vitték el az ablakom előtt, térdig érő sárban négy legény vitte, a Szelezsán Rákhel kék koporsóját. Hétfőn kapott levelet Amerikából a vőlegényétől, nem bírja az éhséget már, segítse őt haza Rákhel. Rákhelnek csak fehér arca, finom teste, szép karcsúsága s húsz esztendős ifjusága volt. Elsírta magát, estére fázni kezdett, kedden még felkelt az ágyból, szerdán már nagyon sokat beszélt, de nem értelmesen, csütörtökön piócákat raktak kemény, forró két melle alá, pénteken nagyon foltos lett a teste s szombaton már, amint illik, kék koporsóba fektették Rákhelt. Doktorra pénz se került volna, de különben is száz kocsit és száz doktort nyelne el erre mifelénk a tavaszi sár. Vasárnap délután temették, mindenki sajnálta, mert fiatal volt, szép, s ha napszámba ment dolgozni, égett a keze alatt a munka. Azután pedig esküdött mindenki, hogy a bánat vitte el, akármennyire is megfoltosodott a teste. Még húsz esztendővel ezelőtt az ilyen regényes skárlát-esetekből nóta született a falukban. Most megjelent a pópa kedvetlenül, mert vajmi kevés stólára volt kilátás és sárosan. Dünnyögött, gajdolt és nyugtalanul nézegetett az égre, mely egyre feketébb, feketébb lett. Mire az én ablakom elé értek, már tombolt a csúnya tavaszi fergeteg. Ömlött a víz a fekete felhőkből s a kék koporsóról mosva hordta le a friss kék festéket. Ott volt a menetben a fél falu, elől a pópa, mint egy leöntött fekete ördög. Mi majdnem kárörvendve néztük ezt az ablakból a vén Jepura Tomával.

Jepura Toma szemben lakik velünk s ő is a falu végén lakik. Haszontalan, vén, részeges ember, de bölcs ember, talán ő is azért lakik itt a temető mellett. Mert mi a temető mellett laktunk Jepura Tomával s mi már sok dolgon nem csodálkozunk, amiken mások még csodálkoznak. Jepura pláne sírt is ás, ha nincs fizetősebb munkája s ha elég pálinkát kap, hiszen itt van a temető mellett. Szóval mi már ketten olyan emberek vagyunk Jepurával, akik túllátnak a falun s egy kicsit a hivságos életen is. Beszélni még nem beszéltünk egymással Jepura és én, de nézzük egymást és talán nem dicsekvés, hogy szeretettel nézzük. Sok temetést láttunk mi már, sok sírt ástunk, a vén Jepura ásóval, én más szerszámmal. Hogy ő rongyosabb mint én, kevesebbet jár a világban, nem ír és nem olvas, ez csak a gyöngék szemében különbség. Azonban úgy tapasztaltam, hogy sem Japura, sem én nem vagyunk ám olyan tökéletesek, amilyeneknek magunkat hisszük. Csak éppen, hogy kevesebb gyarlóság él bennünk, mint a temetőtől távolabb lakókban. De például nem vagyunk mentesítve az egészségi állapot, az ital, az időjárás, a pénz és az asszony ereje alól. Nekem legalább nincs feleségem, de Jepurának, akit a pópa Jepurénak hív jól oláhul, hites felesége van. Ez az asszony nagyon megöregedett, a bölcs és korhely ember pedig haláláig megőriz valamit a legénységéből.

Vasárnap temették el Szelezsán Rákhelt rettenetes időben s ez a bolond március hétfőre kicsípte magát. Olyan tavaszra ébredtünk, olyan édes nyugtalansággal, mintha legalább június volna. Kinéztem az ablakon. Jepura Toma a tornácon süttette az áldott nappal a hasát. Valósággal, mert megoldotta derekán a madzagot, mely egy régi, gombatlan úri kabátot tartott a testén. Az ingét is kihúzta alóla, hadd lakjon jól napsugárral az ebadta has, ha a tél alatt koplalt. Vén, szakállas, gondozatlan, szennyes arca úgy ragyogott közben Jepura Tomának, hogy rögtön sejtettem, baj lesz. Délután három órakor még ott melegedett a tornácon Jepura. Talán nem is evett, a bölcs emberek nem szoktak nagy dolgot csinálni az evésből. Kezében egy fűzfavessző volt s avval vidáman csapkodta a szikkadó sarat. Látszott az arcán, hogy legjobban szeretne lovasdit játszani, lovagolni egy kicsit a fűzfavesszővel. A régi temetőben, az új mellett, gyerekek játszottak s közéjük szeretett volna állani Jepura. Az igazat megvallva, én is, mert tavaszszal mindig sok erőszakkal tartom magamat vissza, hogy ne üljek föl egy vesszőre, vagy egy napraforgó-kóróra. Délután három óra után kimászott Jepuráék konyhájából az öreg asszony, ismertem, Jepuráné volt. Ő is süttette magát egy kicsit a nappal s azután leült a tornácra Jepura mellé. Azt hiszem, tíz esztendő óta nem voltak egymáshoz, a verekedéseken kivül, ilyen közel, de legalább is tavaly tavasz óta. Óvatosan hátra húzódtam az ablakomnál, isten ments, semmiféle nászt megrontani. A szerelmek mind-mind az égben köttetnek, még a vén házasok tavaszi szerelmei is. Nincs joga senkinek akármilyen szerelmet zavarni vagy finnyásan nem szeretni.

A vén, bölcs Jepura hirtelen úgy kezdett viselkedni, mint egy ifjú jogász a kávéházi trónus előtt. Csak jelekből vettem ki, tréfás disznóságokat mondott s megfogta felesége kezét. Udvarolt a maga módja szerint, éppen úgy, mint harminc-harmincöt évvel ezelőtt. Az öreg asszony leányosan kacagott, sikoltozott s néha-néha ráütött a Jepura kezére. Nem vették észre, hogy délnyugaton, az égen furcsa dolgok történnek. Visszajöttek a tegnapi felhők, feketék, csúnyák s hamm, elnyelték a napot. Az öreg Jepuránénak most kezdett a kedve megjönni, de hirtelen sötét lett. Megszégyelték nyomban mindketten magukat, különösen Jepura, a bölcs. Erre én már kinyitottam az ablakot, füleltem, hallani is akartam. Hideg eső kezdett esni s az öreg Jepura káromkodva küldte be az asszonyt.

– Nem szégyenled magad, ilyen öreg mámi, úgy tesz, mintha kis leány volna? A férfinál más, a férfi más, a férfi gondolhat szamárságra, ha vén is. Te akarsz szerelmeskedni, amikor Szelezsán Rákhelnek ott kell feküdni a sírban?

A vén asszony besomfordált, a vén Jepura és én pedig a sűrű esőn keresztűl bámultunk a temető felé, ahova tegnap kivitték a szép, húsz esztendős, talán csókot sem ismert Szelezsán Rákhelt.

KIS VINCE SÁNDOR.

A hegyes-dombos Dobokából származott a síkságra Kis Vince Sándor, mivel amott már nem tudott megélni s Amerikába pedig öregnek érezte magát, de ha csak másfél vármegyényi távolságra szakadt is el Dobokától, elvesztette önmagát mégis egészen a kicsi, öreg, oláhos magyar ember. Fájt a szemének, a szívének, a lábának a síkság, a meredektelen laposság s az új vidék, amely mintha gyülölte volna a hegyes-dombos helyekről jötteket.

– Klári, – sóhajtozott a feleségének sokszor Kis Vince Sándor – bár inkább Amerikába mentünk volna, ha messzebb van is.

Klári asszony tizenöt évvel volt fiatalabb az uránál, elszánt, jó, erős asszony, ki a süldő legények gusztusa s gyermekük nem volt.

Ott a síkságon béres-gazdának telepedett le Kis Vince Sándor s egy kis tanyán laktak, küzködtek, távol a faluktól. Az asszony majdnem minden nap legyalogolt valamelyik faluba s főként az úrék falujába, kiké a kis tanya volt. Gyermektelen asszonynak joga van a járás-keléshez s a nyugtalansághoz – vélte helyesen maga Kis Vince Sándor is. Fájt nagyon neki, hogy így van, de az asszony harmincötéves és ő pedig ötvenéves, húszéves házasok lesznek idestova. Bajos itt már változtatni, remélni s különben is csak a baj, az élet-nyomoruság volna nagyobb, ha gyermek is volna.

Jobban fájt Kis Vince Sándornak a hontalanság, a kényelmetlenség s ennek a másfajtájú vidéknek a félelmessége. Itt is laktak magyarok és oláhok is, de a magyarok se úgy beszéltek, mint Dobokában s az oláhok se. Más volt az öltözetük, mindent másképpen csináltak, még a kálvinista templomban is mások voltak a szokások és rendek. A síksági emberek olyanok, mintha mindig innának s valami rablótekintet van a szemükben, valami támadó szándék. S legénykék, akik Dobokában elbujnak az asszonyok szoknyája mögé, itt kacagva mernek incselkedni olyan asszonnyal, aki anyjuk lehetne. Ősszel pedig a köd az, ami kibírhatatlan, mert nem olyan köd, mint a hegyes-dombos vidékeké. Ha egyszer, október végén vagy november elején el kezd áradni a köd, nincs határa. S az embert a lábai se igazítják el, mert nincsenek dombok, melyeket a láb bármilyen vak estéken és éjszakákon megmérhet és fölismerhet.

S a kis tanya úgy feküdt négy-öt falu határainak szögletében, mint egy útszéli csárda s ha jött az őszi köd, innen ellátni sehova se lehetett.

– Nem baj, – mondogatta Klári az urának – egyforma a világ mindenütt, azután élni muszáj és mindenütt vannak jó emberek és rossz emberek.

De Kis Vince Sándor nem vígasztalódott s különösen ősszel félt, amikor az embereknek kezd több idejök lenni, hogy egyik faluból a másikba átnézzenek. Holott ilyenkor Klári is otthonülőbb volt s este hét órakor már olyan rémséges volt a csönd és a sötétség, hogy le kellett feküdni. Négy ökör, egy kiselejtezett csikó, két csatangoló természetű kölyök kutya, öt disznó, egy háromszínű macska, két tinó éltek még a kis tanyán. Éjjel kötelesség szerint ki kellett volna egyszer-kétszer mindig néznie Kis Vince Sándornak, hogy rendben vannak-e állatok és dolgok. De a kis, öreg ember dühös gyávasággal szegte meg a kötelességét, különösen kissé ősszel és télnek idején.

– Klári, – mondotta az asszonynak, – ezen az átkozott helyen nem maradunk s a jövő Szent Mihály-napkor visszamegyünk Dobokába.

Már három év óta fogadkozott így a kis hamar öreg férfiu és Klári már meg se hallotta ezeket a Kis Vince Sándorhoz sehogysem illő, bátor szavakat. Klári egészségeseket, hatalmasakat és nyugalmasakat aludt, mikor valamelyik faluba nem mehetett a sártól és esőtől, átment a legközelebbi tanyára. Itt egy fiatal juhász telelt néhány száz juhval, ez még alföldibb legény volt s olyan víg és bolondos, hogy megfizethetetlen öröm volt a nagy árvaságban. És beszóló, megálló, gyalogos, utas emberek is akadtak sűrüen, mikor Kis Vince Sándor éppen nem is volt közel a tanyai házhoz. Vagy a jószágokat sétáltatta, vagy füzet vágott az Ér-partján, vagy általában gondos, céltalan, fürkésző utakat tett a tanyai földeken. Nappal mégis csak a vitézebb természete kerekedett felül Kis Vince Sándornak s ha nyáron eltemette a dolog, késő ősszel és télen volt ideje a szemlélődésre is. Járkálván, fontolta, fontolgatta az eseteket s mivel nem volt egészen tökkelütött férfiu, a fiatal juhász is gyakran eszébe jutott. Nono, lehet, – gondolta – hogy a fiunak jó volna az asszony mulatságra, de Klári nem nagyon viszi és adja neki a bizakodást. Hiszen az asszony csak akkor áll vele szóba, amikor a faluba nem mehet be s különben is Klára nem volt legénykedvelő asszony otthon, Dobokában sem. Mégis jó volna azonban elmenni erről a vidékről, ahol sem az emberek, sem a napok nem hasonlítanak az otthoniakhoz.

Őszi-téli, sivár nap volt s Klári mégis bennjárt az úrék falujában s emiatt az evés is későbben történt. Kis Vince Sándor szidta, mint a bokrot, Klárit, de Klári csodálatosan tűrte e napon Kis Vince Sándor hősieskedését. Délután már korán jött a ködár, este Klári arról beszélt, hogy mit hallott a faluban: lopások történnek s jó lesz éjszakánkint gyakrabban kinézni.

– Mifelénk, – dühöngött Kis Vince Sándor – lopnak fát, szalmát, szerszámot, de állatot nem. Átkozott hely ez s a jövő Szent Mihály-napkor hazamegyünk, Klári, inkább éhezek otthon, minthogy itt háromszor lakjam jól naponkint.

Korán lefeküdtek, mert nagy volt a köd és a sötétség, de egy órai alvás után Kis Vince Sándor megemberelte magát. Lámpát gyujtott, kiment, körüljárta az udvart, benézett az istállóba, az ólba. Néma, vak, süket éjszaka volt, de mintha nagyon távolról ütemes lépések zaja jött volna. Klári, a nyugalmas alvó, nyugtalankodott, ébren volt, azonban Kis Vince Sándor nem ütődött meg ezen. Elfujta a lámpást s már-már megint elaludt volna, de hirtelen, keményen megverték az ablakot.

– Hé, jó emberek, utas ember vagyok s egy korty vizet akarnék, ha adnának.

Kis Vince Sándor s Klári is feltápászkodtak és Klári aggodalmasan sugta:

– Gyujts lámpást, nézz ki, mert tolvajok lehetnek.

Kis Vince Sándor rettegett, káromkodott, de lámpást gyujtott, ajtót nyitott s kilépett. Először is a csikó nyerítését hallotta meg, a csikó az udvaron dobogott, tehát valaki eloldta a kötelét. Azután a ködben egy lámpást látott s aki a lámpást vihette, az távozóban volt a tanyától, talán viszi a csikót. Mégis utána kell menni, mert baj lesz – gondolta az egeket szedegetve Kis Vince Sándor s megindult a lámpással a másik lámpás után.

Egy óráig csalta, vonta a ködben a másik lámpás Kis Vince Sándort s még egy óra kellett, amíg hazatalált. Klári aludt s mikor felébredt, ingerült volt és rákiáltott Kis Vince Sándorra:

– Vén bolond, hát kend hol járt ilyen sokáig s itthagy engem egy idegen emberrel? Egy dohányoslegény volt a szomszéd faluból, vizet adtam neki s elment a dolgára.

Künn az udvaron nyerített a kiselejtezett csikó, tehát nem lopták el a csikót s nem tolvaj járt itt. De hogyan lehetett két ember az egy ember s ki után kóborolt ő, míg a vízivó legény itt járt? Kis Vince Sándor kiment ismét a lámpással, künn mindent rendben talált, de a felindulástól alig tudott beszélni.

– Átkozott tájék, talán nem is ember volt, aki a lámpással olyan messze elcsalt. A jövő Szent Mihálykor hazamegyünk Dobokába, Klári – kiáltotta Kis Vince Sándor s a nehéz éjszaka alatt szorongva lapult meg a kis öreg férfiu.

VÍG AVAY ÁBRIS.

Avay Ábris bácsinál és feleségénél, Ókuthy Ágnes néninél voltam én valamikor, régen, kosztos diák. Ábris bácsit úgy hívták, hogy víg Avay Ábris, Ágnes néninek szomoru Ókuthy Ágnes volt a neve. Volt egy fiuk, Zoltán, akire ma is kacagva kell gondolnom: bolondos lurkó volt. Másik magzatjukat, az Enőke nevű furcsa leányt, nem is merem megidézni, mert elsírom magamat. Víg és bolondos volt Zoltán, síró és bús volt Enőke és ők nem tehettek arról, hogy ilyenek. Ábris bácsi túlontúl sokat dalolt, Ágnes néni túlontúl sokat sírt s ez volt a hiba. Ábris bácsi irnoknak jött be a városba, a vármegyeházára járt s a főispánt is öcsémnek szólította. Ősz hajú, piros óriás volt, ötezer hold földet dalolt el, de a daloktól nem ment el a kedve. Nagy, öreg pörökből olykor-olykor kis summák érkeztek, vagy hónap elsején fizetés volt. Mi esténként összeültünk lesrófolt lámpa mellett szomoru Ókuthy Ágnes nénivel. Zoltán, Enőke, három kosztos diák, távoli atyafiak, keveset fizetők. Kávét vacsoráztunk sok kenyérrel és fogadtuk a híreket a rossz gyermekről, Ábris bácsiról. Be-bejött egy-egy régi cimbora tanyáról, faluról s vitte magával néha Ábris bácsit. A petróleumlámpát esténként egyre spórolóbban égettük: nem volt pénz. Mi, a kosztos fiuk, keveset fizettünk s Ágnes néni ebből a mi kis pénzünkből gazdálkodott. Ábris bácsi néha eltünt dalolni három-négy napra s olykor éjszakánként riadtunk fel. Érkezett Ábris bácsi s még rekedt se volt, a víg vén, rossz gyermek még mindig dalolt. „Az alispán kalapomhoz rózsát tett“, avagy „Fölszállott a páva a vármegye-házra.“ Négyen háltunk egy kicsi szobában, Zoltán és mi hárman, a kosztos diákok, tizennégy-tizenöt évesek. Mi, a kosztos fiuk, Ágnes nénire gondoltunk és arra, hogy íme, megzavarják az álmunkat, Zoltán azonban vígan ugrott ki az ágyból, mert az apja mindig ajándékot hozott neki. Ágnes néni és Enőke ott háltak a szomszéd szobában s mi hallottuk, hogy sírnak. Hangosan, jajveszékelve, olyan hangosan sírtak, hogy majd elnyomták az Ábris bácsi nótáját. Mi dideregve, bosszusan, kíváncsian és keserüen forgolódtunk az ágyunkban. Zoltán szaladt ki az apja elé s mi hallgatóztunk, remegtünk, jaj, mi lesz.

*

Szomoru Ókuthy Ágnes néni hangját hallottuk először, kétségbeesett vad hang volt:

– Hol jártál, mi lesz belőlünk, míkor lesz már ennek vége, Ábris?

Ábris bácsi bevégezte először a nótát, egy öreg revolverrel járt mindig s hallottuk, ahogy az asztalra dobta:

– Batizfaluban voltam, Dobos Pista vitt ki, négy lóval mentünk, röpültünk. Hát nem hallatszott ide a hangom, mikor három nap óta mindig daloltunk? Anyus, feleség, a te nótádat daloltuk legtöbbször, a te nótádat. Ejnye-ejnye, nem hallottátok, hiszen hat mértföldre sincsen ide Batizfalva. Tudod, azt daloltuk: „Szép asszonynak, jónak, a jóljáró lónak.“

Nem volt több beszéd: Ábris bácsi végigdalolta a nótát. Ágnes néni sírt. Enőke már ilyenkor nem sírt s mi valami csodálatos, finom, majdnem babonás gyermek-ösztönnel jobban szerettük volna, ha Enőkét is halljuk sírni. Enőke már tizenhat éves elmult, bokáig ért a haja, ha kibontotta s szomoru, nagy, fölséges szépsége után utánabámult az egész város.

Azután Zoltán beszélt, derüsen, élénken, mintha nem is álmából zavarták volna föl:

– Mit hoztál apa, Dobos Krisztike nem küldte el a hímzett cigaretta-tárcát? Még tavaly nyáron megígérte, úrileánynak illik az ígéretét beváltani, ugy-e, apa?

Az Enőke hangját ezután se hallottuk. Ábris bácsi se dalolt tovább. Ágnes néni egyre fáradtabban és halkabban sírt és hajnalra csönd lett. Zoltán bejött, nem hagyott bennünket aludni, mutogatta a tárcát, amelyet Dobos Krisztike küldött neki. Mi zavartak és álmosak voltunk, de Zoltán beszélt, ragyogott az arca:

– Négy nap óta nem aludt apa, de még négy napig bírná. Csak anyus és Enőke ne nyafognának, apa nem olyan ember, hogy sírjanak neki. Apa dalolni szeret, én is dalolni szeretek, dalolni kell. Visszafeküdt az ágyába s dúdolta, hogy mi szinte fölizgultunk belé, hetykén, legényesen: „Barna legény fekete subája.“

*

Ilyen éjszakák után mindig bőjtös, keserves napok következtek. Ágnes néni szemei vörösek voltak. Enőke szebb volt, mint valaha, de szomoru dac ült az arcán. Nem mertünk reánézni, olyan szép, olyan elszánt, olyan szomoru volt Enőke. Ilyenkor, ilyen napokon sírtunk mi külön-külön titkosan, három kosztos diákok, akik mindnyájan szerelmesek voltak Enőkébe. Ilyenkor, ilyen napokon, láttuk vagy hallottuk, hogy Enőkével a fiatal gróf sétált a főtéren. Enőkének le volt eresztve a haja, nagyon hangosakat kacagott s meg lehetett tébolyodni a szerelemtől és bánattól, aki ilyenkor látta. Ilyenkor és ilyen napokon volt szabad a huszártiszteknek egészen hazáig elkísérni Enőkét. Szomoru Ókuthy Ágnes néninek erre és emiatt már könnyei se voltak, csak nézett és úgy nézett, hogy én megesküdnék, hogy órákig nem rebbentek meg a kisírt szemei. E bőjtös napokon viszont Ábris bácsi fölfordította az egész házat. Zsarnokoskodott. Ágnes néninek előttünk azt mondta, hogy őt rászedték. Ő nem is volt józan, amikor Ágnes nénit elvette, nem aludt, dalolva nem aludt azelőtt két hétig. Csak Zoltánt szerette, becézte az ilyen napokon is. Tőlünk, kosztos diákoktól fölkérdezte a német könyvnélkülit, pedig mi tudtuk, hogy Ábris bácsi nem tud németül. Átnézte a számtani feladványainkat s kijelentette, hogy gazember semmirevaló kölykök vagyunk, akikből nem lesz semmi. Délelőtt, amikor az iskolából hazajöttünk, nem kaptuk meg az almánkat és a darab kenyerünket. Beszélni, ellentmondani nem lehetett s arról is hallgatnunk kellett, hogy Zoltán némely este kiszökik és későn jön, lopózik haza. Gonoszul, a fiatal lények önzésével azért imádkoztunk ez esetekben: bárcsak elmenne dalolni megint néhány napra Ábris bácsi.

*

És Ábris bácsi nem türte a bőjtös napokat sokáig: a vármegyeházára sűrüen jöttek a régi cimborák. Egyszer az történt, hogy már három nap óta még hírek se érkeztek víg Avay Ábris bácsiról. Zoltánnak az osztályfőnöke kétszer üzent ez időben, hogy baj lesz. A fiu vásott, nem tanul s az utcákon leányokat kísérget. Mi azt is megtudtuk, hogy Zoltán korcsmába jár s szeret dalolni, oly nagyon, nagyon dalolni, mint az apja szokta. Egyéb nagy, síralmas dolgok is történtek a háznál, nagyon síralmasak és fájdalmasak. Früstökre kifli helyett száraz kenyeret s kávé helyett vizes tejet kaptunk mi, kosztosok. Ágnes néni pedig már nem sírt, mintha nem tudott volna már sírni. Enőke pedig, az áldott, az agyonimádott, a szomorú Enőke olyan jókedvű volt, mintha megbolondult volna.

Elmult négy nap és még mindig nem jött hír Ábris bácsiról. Öt nap eltelt, hat nap eltelt s csak egy hét múlva érkezett Ábris bácsi. Akkor mi már, három kosztos diákok, írtunk apánknak, anyánknak, hogy jőjjenek, vigyenek el bennünket akárhova.

Dalolva és ismét éjszaka érkezett haza egy hét után víg Avay Ábris bácsi. „Bárcsak ez az éjszaka“, hejh, hol vannak a gyerekek?

– Enőke, hejh, az áldóját, Zoltán, alszol, te álomszuszék?

Vártuk, hogy sírni fog Ágnes néni, de mert nem sírt, tudtuk, miért nem sír. És hallgatóztunk, mint máskor és jobban reszkettünk, mint máskor. Hallottuk szomoru Ókuthy Ágnes néninek száraz, jajatlan beszédjét:

– Enőkét elvitte a gróf, majd megláthatod, ha akarod két-három hét múlva egy pesti utcán.

Ábris bácsi, mintha semmit se értett volna, dalolt tovább s Ágnes néni is tovább beszélt:

– Zoltánt tegnapelőtt kicsapták a gimnáziumból, azóta nem láttam.

Zuhanást hallottunk s ma se igen tudom, ki vágódott el. Másnap bejöttek a szüleink s elvittek bennünket más kosztadó helyre, három kosztos, megzavarított diákokat.

TARTALOMJEGYZÉK.

• Előszó 5
• Az öreg Borkonyi 7
• Mihályi Rozália csókja 13
• A Bimbura halála 21
• Fekete Sándor levelei 27
• A Cirle szemei 31
• Szabó Márton asszonyai 35
• Az asszonytalan Pándyak 41
• Héla, Melánia, Jutka 46
• A „Két Elefánt“ 51
• Anitta, a jósnő 56
• Gyeley Farkas butykosa 62
• Az érzékeny Rubek 66
• A Tilala-tó titka 71
• Gencs Sándor leánya 75
• Johanna három férje 80
• Eszterkuthy Éva huga 84
• Egy éjszaka Port-Arthurban 91
• Tamás és Tilda 96
• Matild, Elza, Mary 102
• Mikor Bodrit legyőzték 107
• Béni az apostol 112
• Keresztelő Szent János 116
• Szelezsán Rákhel kísértete 120
• Kis Vince Sándor 124
• Vig Avay Ábris 129