XXXI. FEJEZET.
A halál révén.
Nehány hónapra az előbbi fejezetben elmondottak után egy komor őszi estén, lélekszakadt sietséggel tért meg szokott sétájából János ur, a becsületes óriás. Olyan visszatarthatatlan rohanással és szörnyű robajjal rontott be a várlakba, mint a hogyan valaha, életének fénynapjai egyikén, Volturnonál az ellenség megriadt csapatai közé tört.
Az öreg tudós kezéből kihullott a téntafoltos ludtoll s a megrettent Mari a szomszéd szobából varrásával szaladt ki a kezében.
– Apám, édes apám, megvan, megtaláltam!
– Mi az, fiam? Kit találtál meg?
– Mi baj, bátyám, az istenért?
– Semmi baj. Meg van, a kit egész életemben kerestem. Nem hiába az igaz ember csak nyomra szokott találni előbb-utóbb. Megvan, megtaláltam! Az én nagylelkű jótevőmet, a ki nélkül régesrég elporladtam volna száz meg száz mértföldnyire innét.
– Ki az, fiam? Hol akadtál rá?
– Megvan. Csak jőjjön velem az István legény, vagy akárki, hogy behozhassuk szépen onnan kivülről. Ott fekszik szegény nyavalyásan a kert alatti árokban. A nyögésére siettem oda. Mindjárt ráismertem. Ő az, ő az, nem csalódhatom. Mari, vess rögtön ágyat, mert ide hozzuk be a szobába. Mennyivel tartozom én annak az embernek!
A nagylelkü jóltevő csakugyan ott hevert az árokparton, magán kivül, kinos vivódás közt, a halállal küzdve s az őszi szél hideg, kegyetlen kezétől meg-megcsapkodva. A beborult égről nehéz, sötét-kék és fekete felhők vigaszt nem hozva tekintettek le rá s csupán a láthatár nyugoti szélén volt egy kis világos folt, az is olyan kénessárga szinnel tündökölt, mintha az alvilági rémes tüzek kemenczéjének ajtaja lenne. Ott feküdt a hideg földön, nem félve többé a vihartól, nem látva az ég sötét borulását, nem hallva a szél zugását, nem rettegve a halál közeledtét. Magányosan, elhagyatva, megtépve, betegen, nyomorultan hevert ott, mintha elevenen tért volna sirjába. Kifáradt lábai már nem birták el a haragosan mormogó viznek partjáig, melybe temetkezni akart kedvese mellé, kinek haláláért egész életét bünhődésben töltötte. Az utolsó pillanatban roskadt össze és vesztette el eszméletét. Nem látta senki. Mindenki házába menekült a közelgő égiháboru elől. Csak egy kivert, gazdátlan kutya állott meg mellette; azok olykor részvétet szoktak érezni az ilyenfajta nyomor iránt. De az idő czudar volt; ki vehette rossz néven tőle, hogy egy-két keserves vonítás után tovább iramodott?
A nyomorult még hörgött, mikor két roppant hatalmas kar olyan gyöngéden füződött vállai körül, mintha csak édesanyjáé lett volna. Még más kettő segített neki s az elhagyatott embert, mielőtt az esőnek első csöppjei lehullottak volna, bevitték a legelső házba s puha, meleg ágyba fektették.
A korán meggyujtott lámpa lángját erősen lobogtatta az ablak és ajtó résein beszabadult szél. Hol árny, hol fény vetődött a szegény beteg arczára, mely kék volt és sárral befecskendezett, elfehéredett szemeire, kicserepesedett ajkaira és megtépett öltözetére. Mindegyiknél egyformán borzasztó volt. De a mint ez eltorzult ábrázaton az első sugár felismerhetőkké tette azokat a vonásokat, melyek a teremtő kezéből kerültek ki s a szörnyü sorstól nem töröltethettek le egészen: egy éles, szivmetsző, gyilkoló vagy föltámasztó sikoltás hasította át a levegőt. Mari szivéből tört elő, és elhatván az öreg atya füléig, bevádolta előtte a nyomorultat, hogy: ez volt a bűnös. De elhatott, bizonyára elhatott az örök biró trónusáig is és ott kétségbeesve könyörgött: ne büntesse tovább, mert ő megbocsát neki.
Nagy, érző szive volt e szerencsétlen leánynak; kis rejtekében hosszu, hosszu évek során át égett titkon megcsalt, szégyenbe tévedt szerelme. A keservnek haragos füstje, mely eleinte kormával befogta, lassankint eloszlott s csak a legszentebb, legtisztább, maga előtt is titkolt érzés lángja maradt meg. Ennek világánál kisérte lépten hajdani kedvesét. Hallott felőle hireket; sok szomoru hirt! Ismerte sorsát egész addig a napig, melyen megütötték a dobot az ősi kastély előtt. Akkor szakadt vége idegen nevü bujdoklásának és került vissza az apai házba. Mindent tudott, csak egyet nem: hogy ő volt Bélának egyetlen szerelme. Most, hogy ily rettentő helyzetben találkozott vele, egyszerre megütötte ennek sejtése is szivét s egy önfeledt sikoltással, melyben majd egy évtizednek titkolt szenvedése és rejtegetett szerelme tört utat magának, odaborult a nehezen ziháló mellre.
– Béla, Béla, Béla!
Az egész kis háznép ott állt a betegágy körül. Az öreg professzor, kinek szemei csak a legközelebbi pillanatokban nyiltak meg a nem sejtett világosság előtt, nem az az ember volt, kinek jóságos tekintetén a komor szemrehányás le tudta volna győzni a bus részvétet és meleg szánakozást. Az első percz megdöbbenése után elfeledett mindent azon kivül, hogy egykori kedvencz növendéke haldoklik előtte. Gyöngéden lehajolt és homlokon csókolta zokogó leányát; azután a jajveszéklő Örzsétől sürgősen követelte botját és kalapját, hogy maga fusson el iziben Barkó kollegáért.
– Csak menjen, apám; menjen, menjen!
A becsületes óriás meg szörnyű munkában volt az öreg szekrényeivel. A megszámlálhatlan sokaságu rejtek-fiókokat egymásután nyitogatta föl s keresett, kutatott, dobált összevissza mindent, époly kevés tekintettel levén a legtudósabb irományok, mint a legszükségesebb házi jegyzetek iránt.
– Meg kell keresnem, – mondá magában, – elő kell keresnem a föld alól is azt a nyugtatványt, hogy a kölcsön-pénzt jótékony czélra ajándékoztam. Szeplőtelen becsületem kivánja, hogy a legeslegelső perczben, melyben szemeit fölnyitja, elibe tarthassam. Egy szempillantásig sem szabad abban a hitben hagynom, hogy valami hitvány csavargóra pazarolta jótéteményét. De miért is nem jelentkezett hamarabb? Én szivesen segítettem volna rajta.
És kutatott tovább.
Ott állt az ágy lábánál a kis Béla is. A mint nagy fekete, könnyes szemeit, – kezében mint bátyja legutóbbi ajándékát, egy nagy, faragott huszárt tartogatva – szánóan vetette szegény anyjára, úgy tetszett, mintha az a kálozdi platánok alatt pihenő kis ártatlan támadt volna fel, miután nehány esztendő elröpült fölötte szűk, kicsiny sirjában.
Mari még mindig ölelte, élesztette, támasztotta a haldoklót.
– Béla, ébredj! ébredj! Kis fiam, térdelj le és csókold meg atyád kezét, talán fölébred rá! Béla, tudom mind, a mit szenvedtél! Megbocsátottam mindent, mindent, csak ébredj, ébredj!
A nehéz, kinos lázban vergődő beteg száraz ajkai mozogni kezdtek; de mintha lehelletének forróságában megfultak volna a szavak, nyelve csak érthetetlenül dadogott.
– Mit mondasz? Az istenért, mit mondasz?
Egy csunya, kopasz, a szakadó esőben átázott fekete madár szökött be az ajtón. A mátyás volt, mely kedves asszonyát ide kisérte Gelséről. Szárnyairól rázta mindenfelé a vizet és csőrével a padlót vagdosva kiáltozott:
– Mari, Mari, Mari!
Mintha csak ő tanította volna az első szóra a beteget, az égő ajkak utána suttogták:
– Mari!
– Én vagyok az, Béla, én vagyok! – esedezett, zokogott, reszketett hálájában a leány.
A beteg egy mély, melléből hörögve fölszakadt lélekzettel szóhoz jutott.
– Jó emberek, – könyörgött, – hagyjatok meghalni… Én a kis fiam sirjától jövök és a törvény elől menekülök… Elszöktem Istóktól… Hagyjatok itt meghalni, a hol Mari nyugszik.
A kitágult, üregeikben alig férő szemek hosszan bámultak Marira és a reszkető, könnyező gyermekre. Egyszerre csak elborította őket az a vészes fehérség, melyet a vas izzása tetőpontján vesz magára. A kék arcz kitüzesedett, a fagyos kezek remegni kezdtek s Béla látott mindent, ráismert mindenre maga körül. De lelke az életnek s a lázálmok világának határmesgyéjén bujdosott. Hangja valami tompa erőt nyert s torz vonásaira csöndes mosoly ült, mintha épen nem lepné meg, a mit lát.
– Mari, kis fiam, – beszélt, – sokáig kellett-e várakoznotok rám?… Úgy-e jobb itt a csillagok fölött, mint odalenn? Oh jobb, jobb!… Mari angyalom, mindig szerettelek! Megbocsátasz-e? Nyujtsd a kezedet. Köszönöm… Bélácska, el se bucsuztál tőlem, mikor magamra hagytál! Ide is elhoztad magaddal a kedves játékodat? Csókolj meg és vezess be a fényesség hajlékába!
Ujra lehunyta szemeit s mire a nagytiszteletű ur megjött Barkóval, álomba merült. Soha nem lestek égőbb vágygyal szót, mint a minővel Mari reszketett az itéletért. Soha nem papolt a tudós kolléga hosszasabban a betegségek sajátságos természetéről, mint most.
– Az istenre, orvos ur, él-e vagy meghal?
– A tudományt, kedves kisasszony, csalhatatlannak tartják ugyan, de azért az emberek gyakran kifognak rajta. Elaludt, hm. Az álom hol jó, hol meg igen rossz jel. Hanem annyit, azt hiszem, a tapasztalatra támaszkodva mondhatok, hogy ha betegünk ereje végképen oda van, akkor lassankint ritkulni fog a lélekzetvétele és csöndesen átmegy az örök álomba. De ha fölébred, akkor van remény.
Milyen éjtszaka volt az! Odakünn sivított a szél és zuhogott az eső; idebenn egy szegény haldoklónak utolsó sóhajtását lesték. Mindenki lenyugodott, csak Mari és a gyermek voltak ébren. A kicsinyt az ágy mellé térdeltette anyja és imádkoztak együtt.
A beteg aludt s mindig csöndesebben lihegett. Szóltak hozzá, nem hallotta; csókolták lecsüngő kezeit, nem érezte. A vihar pedig tombolt odakünn, mintha azon haragudnék, hogy mégsem kaphatja sebes szárnyára azt a nyomorult lelket.
A keletnek fekvő ablak szürkülni kezdett s beszökkent a szobába az első sugár. A térdelő gyermek elszunnyadt s feje lehanyatlott a párnára atyjáé mellé. Mari kiszáradt szemekkel és összekulcsolt kezekkel leste Bélának minden sóhajtását.
A föltetsző hajnali világosságnál látni lehetett, minő sápadt és nyugodt a szegény ember. Mint maga a halál. Pedig már az életé volt. A fekete madár, mely az ágy alatt huzta meg magát éjjelre, legelőbb megérezte és vigan kezdett csörögni.
A zajra lassan fölnyitotta szemeit Béla. Egy örömsikoltás előtte, valami csodálatos rikoltozás az ágy alatt, egészen fölébresztették. Látott. Látta a két lényt maga előtt, kiket legjobban szeretett a világon; de a kiket elszakított tőle a halál. Látott, de nem értett semmit. Nyitott ajkakkal bámult maga elé és kezeivel végigsimogatta homlokát.
– Mi ez? – rebegte. Mari… fiam… meghaltam-e én?
– Föltámadtál, Béla, – zokogott a leány.
– Ez a te hangod! – kapott felé az ébredő. Mi történt velem?… Ez a kicsiny itt, kinek sirjánál jártam!… Hol vagyok?
– Köztünk vagy, Béla. Föltámadtunk mi is.
– És a gyilkosság… Artur?… Hova szökött Ilona?… Hol van a feleségem?
– Én leszek az, Béla!
A megváltás harangja megkondult.