UTOLSÓ FEJEZET.
A történet vége.
Már megirtam az utolsó vonásokat is ez elbeszélésen, mikor a Karámosi hiradó-nak egy ujabb száma a kezembe került. Abban olvastam a következő ujdonságot:
gyászhír. Szomorodott szivvel jelentjük úgy a magunk, mint az egész karámos-vármegyei tisztikar nevében, e diszes testület egyik nagyérdemű veteránjának, tekintetes Varjasi Varju Vincze központi főszolgabiró urnak e hó 29-én tisztességben és munkásságban töltött életének 69-ik évében, guta-ütés folytán bekövetkezett gyászos elhunytát. Mindazok, kik velünk együtt a boldogultat, úgy magánéletében, mint a közügyeknek szentelt teendői közt ismerték, benne az igazi régi magyar gárda egyik kidőlt oszlopát gyászolják, melynek tisztes képviselői s velük a hajdani nemes erények egyre ritkulnak napjainkban. Áldás poraira.
Ez a nehány sor juttatta eszembe, hogy mielőtt kedves ismerőseimtől ott Karámos vidékén örökre elszakadnék, illenék egy bucsuzó kéz-szorításra ellátogatnom hozzájuk.
Ellátogattam a dunaszögi templom-utczai házba. Együtt értem oda egy kis, két tagu pesti családdal: Hajós Mátyással és nejével, kik Béla és Mari csöndes esküvőjére utaztak. Egy vén barátom, valami Pallérosi Pallér István nevü, kit szivemből becsülök, ezen a napon másodszor volt életében násznagy. Örömben ragyogott az egész ház és a mályvarózsák sohasem mosolyogtak édesebben. Mosolyogjanak is örökké nekik és minden léptükben mindent mosolyogva találjanak! Két nemes lélek megváltatásának napja volt ez. Az egyik lelke nagy terhétől és nyomasztó bilincseitől megszabadulva, a mindenható szeretet által megváltva, gyógyult sebekkel, szegényen, de nyugodtan megy neki ujból az élet harczának; a másik úgy kiséri, mint egy égből szállott nemtő. Előttük halad a gyermek s a mi mögöttük van, azt takarja a feledés köde!
Betekintettem az ivándi urilakba is és gyönyörködtem a jóltevő fényen, melyet ott találtam; a ragyogó bájon, melyet egy nemes női lélek terjeszt maga körül; a megérdemlett boldogságon, mely egy becsületes embert jutalmaz; és a szép gyermekeken, kikből egytül-egyig derék ember igérkezik.
És mit láttam a gadóczi paplakban? A csöndes, árnyas méhesben nyoma sincs többé a zsörtölődő, kaján öregnek. A fiatal lelkipásztor készül ott egy szent beszédre, melylyel holnap templomsori ifj. Öreg-Czirok Dánielt össze fogja adni a szive választottjával. Milyen ékes szavakkal tudja eldicsérni a házas életet! Hanem azért maga csak agglegény marad.
Hollaki Pető direktor ur dráma- és népszinműtársulatának is ellátogattam egy előadására Rábavárott. Zsufolt ház volt, mert a szinlapok ökölnyi betükkel hirdették, hogy aznap lép föl először a művészethez visszapártolt kitünő hősnő: Vándor Ilona asszony. A szép selyemruhák, melyekben pompázott, azokból az összegecskékből kerültek, melyeket férjétől a válásba való beleegyezéseért kicsikarhatott. Tapsolták, tapsolták; de mindenki csak azt mondta, hogy megvénült. Ha tudták volna, hogy az ő hányatott életének épen ez a tragikus fordulója!
A kálozdi kastély meg… ott most a számtalan sok zsidó kisasszony uralkodik még számtalanabb udvarlójának lármás seregein. Az utóbbiak közül egyet épen akkor terített le a földre egy jámbor paripa, a mint odaértem. Én különben nem is Hazafiéknál jártam. Csak egy kis sirt mentem megnézni a platánok alatt. Rendben volt. Tele koszoruval és virággal.