Kant prolegomenái minden leendő metafizikához

6. §.

Íme egy nagy s kipróbált ismeret, mely már most is bámulatos terjedelmű s határtalan kiterjedést igér a jövőben; mely minden izében apodiktikusan bizonyos, azaz föltétlenül szükséges, tehát nem alapszik tapasztalati okokon, ennélfogva tiszta szüleménye az észnek, de azonfölül minden izében szintetikai. «Hogyan képes az emberi ész ily ismeretet egészen a priori hozni létre?» Minthogy nem alapúl s nem alapúlhat tapasztalatokon, nem tételez-e föl e képesség valamely a priori ismeretalapot, mely mélyen rejtőzik, de ha csak első csiráit szorgalmasan kutatjuk, e hatásaiból talán mégis megismerhető?

7. §.

Azt találjuk, hogy minden mathematikai ismeretben az a sajátos, hogy fogalmát előbb a szemléletben, még pedig a priori, tehát nem empirikus, hanem tiszta szemléletben kell föltüntetnie, ami nélkül egy lépést sem tehet előre; ítéletei ezért intuitivak, míg a filozofiának puszta fogalmakból vont diskurziv ítéletekkel kell beérnie s apodiktikus tanait a szemlélet segitségével megvilágosíthatja ugyan, de le belőle nem vonhatja. A mathematika mivoltának e megfigyelése már is elvezet lehetségének első s legfelső föltételéhez: valamely tiszta szemlélet kell hogy alapúl szolgáljon neki, melyben minden fogalmát in concreto s mégis a priori tüntetheti föl, vagy amint mondani szokás, megszerkesztheti.9) Ha e tiszta szemléletet s ennek lehetségét megtalálhatjuk, akkor könnyen magyarázható belőle, mikép lehetségesek a priori szintetikai tételek a mathematikában, tehát az is, mikép lehetséges maga e tudomány. Mert valamint a tapasztalati szemlélet minden nehézség nélkül lehetővé teszi, hogy a szemlélet valamely tárgyáról alkotott fogalmunkat oly állítmányokkal, melyeket maga a szemlélet szolgáltat, a tapasztalatban szintetikailag kibővíthessük, azonkép a tiszta szemlélet is lehetővé teszi ezt, csak azzal a különbséggel, hogy az utóbbi esetben a szintetikai ítélet a priori bizonyos s apodiktikus lesz, az előbbi esetben pedig csak a posteriori s tapasztalatilag bizonyos; mert emebben csak az foglaltatik, ami a véletlen tapasztalati szemléletben, amabban pedig, ami a tiszta szemléletben szükségkép találtatik; mert mint a priori szemlélet minden tapasztalat vagy egyes észrevevés előtt van elválaszthatatlanúl összekötve a fogalommal.

8. §.

De a nehézség ezzel úgy látszik inkább nő, mint csökken. Mert most az a kérdés: Mikép lehet valamit a priori szemlélni? Szemlélet oly képzet, mely mintha közvetetlenül függne a tárgy jelenlététől. Lehetetlennek látszik ennélfogva, a priori eredetileg szemlélni, mert akkor a szemlélet előbb jelen volt vagy most jelen levő tárgy nélkül való volna, tehát szemlélet sem lehetne. Fogalmak oly természetűek ugyan, hogy némelyeket, t. i. azokat, melyekkel csak a tárgyat általában gondoljuk, a priori alkothatunk, anélkül, hogy a tárgyhoz közvetetlen viszonyban volnánk, pl. a mennyiség, ok stb. fogalma; de még ezek is, hogy értelmet s jelentést nyerjenek, rászorúlnak arra, hogy in concreto használjuk, azaz valamely szemléletre alkalmazzuk, mely által nekünk ennek tárgya adatik. De mikép előzheti meg a tárgy szemlélete magát a tárgyat?

9. §.

Ha szemléletünknek oly fajtájúnak kellene lennie, hogy dolgokat úgy állít maga elé, amint magukban vannak, akkor a priori szemlélet lehetetlen volna, akkor minden szemlélet empirikus volna. Mert hogy mi foglaltatik magában a tárgyban, csak úgy tudhatom, ha jelen s adva van előttem. Igaz, hogy akkor is megfoghatatlan, mikép ismertetheti meg velem valamely jelenlevő dolog szemlélete magát a dolgot, amint magában van, minthogy tulajdonságai nem szállhatnak át az én értelmembe; de ha ezt mégis lehetségesnek gondoljuk, az efféle szemlélet még sem lehetne a priori, azaz mielőtt a tárgyat szemlélem; mert enélkül nem található ki, min alapúlna képzetünknek a tárgyra való vonatkozása, hacsak nem sugallaton. Azért csak egy mód van, mikép előzheti meg szemléletem a valóságos tárgyat, s lehet a priori ismeret, ha ugyanis nem foglal magában egyebet, mint az érzékiség formáját, mely énemben minden való benyomást, melylyel tárgyak engem illetnek, megelőz. Mert hogy érzékek tárgyai csak az érzékiség e formája szerint szemlélhetők, azt a priori tudhatom. Ebből következik, hogy tételek, melyek az érzéki szemléletnek csak e formájára vonatkoznak, az érzékek tárgyaira vonatkozólag lehetségesek s érvényesek lesznek; hasonlókép megfordítva: szemléletek, melyek a priori lehetségesek, soha egyébre, mint érzékeink tárgyaira, nem vonatkozhatnak.

10. §.

Csak az érzéki szemlélet formája által szemlélhetünk tehát dolgokat a priori, de ennek következtében a tárgyakat csak úgy ismerhetjük meg, amint nekünk (érzékeinknek) megjelenhetnek, nem amint magukban vannak; és e föltevés okvetetlenül szükséges, hogy szintetikai a priori tételeket lehetségeseknek ismerjünk el, vagy ha tényleg rájuk akadunk, lehetségüket megértsük s eleve megállapítsuk.

De tér s idő azok a szemléletek, melyeket a tiszta mathematika minden apodiktikus és szükséges ismeretének s ítéletének alapúl vet; mert a mathematikának minden fogalmát előbb a szemléletben, a tiszta mathematikának pedig a tiszta szemléletben kell feltüntetnie, azaz megszerkesztenie, ami nélkül (minthogy nem analitikailag, t. i. a fogalmak taglalása útján, hanem csak szintetikailag járhat el) nem tehet egy lépést sem, mert hiányzik a tiszta szemlélet, melyben egyedűl a szintetikai a priori itéletekhez való anyag adva van. A geometria a tér tiszta szemléletét veti alapúl. Az arithematika még számfogalmait is az egységeknek sorban való hozzáadásával az időben hozza létre, de főkép a tiszta mechanika a mozgásról való fogalmait csak az idő képzete segítségével hozhatja létre. Mindkét képzet azonban pusztán szemlélet; mert ha a testek s ezek változásainak (mozgás) empirikus szemléletéből minden empirikus elemet t. i. ami az érzékletre tartozik, elhagyunk: megmarad a tér s idő, amelyek tehát tiszta szemléletek; ezek amazoknak a priori szolgálnak alapúl, s azért maguk nem hagyhatók el soha; de épen azzal, hogy tiszta a priori szemléletek, azt bizonyítják, hogy érzékiségünknek puszta formái, melyeknek minden tapasztalati szemléletet, azaz valódi dolgok észrevevését meg kell előzniök, s melyek szerint tárgyak a priori megismerhetők, de persze csak amint nekünk megjelennek.

11. §.

A jelen szakasz feladata tehát meg van oldva. Tiszta mathematika mint szintetikai a priori ismeret csak úgy lehetséges, hogy nem vonatkozik egyébre, mint az érzékek tárgyaira, melyek tapasztalati szemléletének tiszta szemlélet (a tér és időé) még pedig a priori szolgál alapúl, s azért szolgálhat alapúl, mert e tiszta szemlélet nem egyéb, mint az érzékiség puszta formája, mely a tárgyak valódi megjelenését megelőzi, valósággal lehetővé tevén ezt. De ez a priori szemlélés lehetsége a jelenségnek nem anyagára vonatkozik, t. i. arra, ami benne érzéklet, mert ez tapasztalati benne, hanem csak formájára, térre meg időre. Ha valaki csak legkevésbbé is kételkednék benne, hogy mindkettő nem maguknak a dolgoknak határozmánya, hanem a dolgoknak az érzékiséghez való viszonyáé, szeretném tudni, mikép tudhatjuk a priori, tehát a dolgokkal való ismeretségünk előtt, t. i. mielőtt ezek adva volnának, hogy szemléletüknek milyen mivoltúnak kell lennie, amint ezt a térre s időre vonatkozólag valóban tudjuk. Ellenben ez igen is érthető, ha mindkettőt csak érzékiségünk formai föltételének, a tárgyakat pedig csak jelenségeknek tartjuk, mert akkor a jelenség formáját, azaz a tiszta szemléletet igenis magunkból, azaz a priori képzelhetjük.

12. §.

A dolgot megvilágítja s megerősíti, ha a geometerek rendes s okvetlen szükséges eljárását tekintjük. Két adott alak teljes hasonlóságáról (amidőn az egyik minden tekintetben a másik helyére tehető) szóló minden bizonyítás végre is azon alapszik, hogy a kettő egymást födi, ami nyilván nem egyéb, mint közvetetlen szemléleten alapuló szintetikai tétel; s e szemléletnek tisztának s a priori adottnak kell lennie, különben ama tételt nem tarthatnók apodiktikusan bizonyosnak, csak tapasztalati bizonyosságú volna. Azt mondanók: így látni ezt mindig, s csak eddigi észleletünk határain belül érvényes. Az a tétel, hogy a teljes tér (mely maga nem határa többé valamely más térnek) három kiterjedésű, s tér egyáltalán nem is lehet több kiterjedésű, azon a tételen alapszik, hogy egy pontban csak három vonal metszheti egymást derékszög alatt; ez a tétel azonban nem is bizonyítható fogalmakból, hanem közvetetlenül szemléleten alapúl, még pedig tiszta a priori szemléleten, mert apodiktikusan bizonyos; az efféle követelések lehetősége is: egy vonal a végtelenig (in infinitum) húzandó, vagy a változásoknak sora (pl. mozgás által megjárt útak) végtelenbe folytatandó, a tér meg idő oly képzetét tételezi föl, mely pusztán a szemlélettől függ, t. i. amennyiben magában nem határolja semmi; fogalmakból soha sem következtethetnők. A mathematikának tehát valóban tiszta a priori szemléletek szolgálnak alapúl, amelyek annak szintetikai s apodiktikailag érvényes tételeit lehetővé teszik; transscendentalis dedukciónk a tér meg időbeli fogalmainkról tehát egyszersmind a tiszta mathematika lehetőségét magyarázza, amelyet ily dedukció nélkül, s anélkűl, hogy föltételeznők, hogy «mindazt, ami érzékeinknek adathatik (a külsőknek a térben, a belsőknek az időben) csak amint megjelenik, nem amint magában van, szemléljük», megengedhetünk ugyan, de semmiképen át nem láthatunk.

13. §.

Akik még nem tudnak attól a felfogástól szabadulni, hogy tér meg idő valódi tulajdonságok, melyek magukhoz a dolgokhoz tartoznak, éleselműségüket a következő paradoxonon gyakorolhatják s ha hiába fáradoztak megoldásán, legalább néhány pillanatra előitéletektől menten gyaníthatják, hogy a tér meg időnek érzéki szemléletünk puszta formáivá való sülyesztése talán mégis alapos.

Ha két dolog minden tekintetben, mely mindeniken külön egyáltalán megismerhető (minden a mennyiséghez s minőséghez tartozó határozmányban) azonegy, abból azt kell következtetnünk, hogy az egyik minden esetben s tekintetben a másik helyére tehető, anélkül, hogy e csere a legkisebb fölismerhető különbséget okozná. Ez így is van a sík alakokkal a geometriában; de különböző szferikus alakok ama teljes belső megegyezés ellenére külső viszonyukban mégis annyira különbözők, hogy az egyik épenséggel nem tehető a másik helyére; pl. két gömbháromszög a két félgömbön, melynek közös alapja az æquatornak egy íve, teljesen egyenlő lehet, mind vonalaiban, mind szögeiben, úgy hogy ha az egyiket külön s teljesen leírom, semmit sem találhatok benne, ami nem volna meg a másiknak leírásában, s az egyik még sem tehető a másik helyére (t. i. az ellenkező félgömbre); itt tehát mégis oly belső különbség van a két háromszög között, melyet semmiféle értelem belsőlegesnek nem mondhat s amely csak a térbeli külső viszonyban nyilvánúl. De közönségesebb eseteket akarok felhozni, melyek a mindennapi életből vehetők.

Mi lehet hasonlóbb kezemhez vagy fülemhez s vele minden tekintetben egyenlőbb, mint képe a tükörben? S még sem tehetem azt a kezet, melyet a tükörben látok, az eredetinek a helyébe; mert ha ez jobb kéz volt, az a tükörben balkéz, a jobb fül képe bal fül, mely amannak a helyére nem tehető. Itt semmiféle, értelemmel kigondolható belső különbség nincs; mégis a különbség, amennyire érzékeim tanuskodnak róla, belsőleges, mert a bal kéz a jobbal minden kölcsönös egyenlősége s hasonlósága mellett sem foglalható ugyanazon határok közé (nem kongruálhatnak), az egyik kézre való keztyűt nem húzhatom föl a másikra. Mi itt a megoldás? E tárgyak nem képzetek a dolgokról, amint magukban vannak, s amint a tiszta ész megismerhetné, hanem érzéki szemléletek, azaz jelenségek, melyeknek lehetsége bizonyos magukban ismeretlen dolgoknak máshoz, t. i. érzékiségünkhöz való viszonyán alapszik. Ez érzékiségben már most a tér a külső szemlélet formája, s minden tér belső meghatározása csak az által lehetséges, hogy külső viszonyát az egész térhez, melynek amaz csak egyik része, megállapítjuk; más szavakkal, a rész csak az egész által lehetséges, ami maguknál a dolgoknál, mint a puszta értelem tárgyainál sohasem fordúlhat elő, de puszta jelenségeknél igenis előfordúlhat. Hasonló s egyenlő, de mégis inkongruens dolgoknak (pl. ellenkező értelemben kanyarodó csigáknak) különbségét azért nem is magyarázhatjuk meg semmiféle fogalommal, csak a jobb és balkézhez való viszonyukkal, ami közvetetlenül a szemlélet dolga.

I. Jegyzet.

A tiszta mathematikának s főleg a tiszta geometriának csak azon föltétel mellett lehet objektiv valósága, hogy pusztán érzékek tárgyaira irányúl, de ezekre vonatkozólag áll az az alapelv, hogy érzéki képzetünk épenséggel nem maguknak a dolgoknak képzete, hanem csak ama módé, amint megjelennek nekünk. Ebből következik, hogy a geometria tételei nem valahogy költő képzeletünk puszta szüleményének határozmányai, tehát valódi tárgyakra biztossággal nem vonatkoztathatók, hanem szükségkép érvényesek a térre, tehát mindenre is, ami a térben található, mert a tér nem egyéb, mint minden külső jelenség formája, amelyben érzékek tárgyai egyedül adhatók nekünk. Az érzékiségen, melynek formáját a geometria alapúl veti, alapszik külső jelenségek lehetsége; ezekben tehát sohasem lehet egyéb, mint amit a geometria megszab nekik. Egészen másképen állna a dolog, ha az érzékeknek a tárgyakat, amint magukban vannak, kellene föltüntetniök. Mert akkor a tér képzetéből, melyet a geometer ennek mindenféle sajátságával a priori alapúl vesz, semmikép sem következnék, hogy mindez azzal együtt, ami belőle következhetik, ép így van meg a természetben is. A geometer terét puszta képzelménynek tartanók s nem tulajdonítanánk neki objektiv érvényességet, mert nem láthatnók át, mikép egyeznek meg szükségkép tárgyak ama képpel, melyet magunktól s eleve róluk alkotunk. Ellenben ha e kép, vagy inkább e formális szemlélet érzékiségünk lényeges tulajdonsága, mely által egyedül tárgyak adhatók nekünk, az érzékiség pedig nem magukat a tárgyakat, hanem csak jelenségeiket tünteti föl, könnyen megértjük, egyszersmind kétségbevonhatatlanúl bebizonyítottuk, hogy érzéki világunk minden külső tárgyának szükségkép pontosan meg kell egyeznie a geometria tételeivel, minthogy csak az érzékiség, külső szemléletének formája (a tér) által, amellyel a geometer foglalkozik, teszi ama tárgyakat, mint puszta jelenségeket lehetségessé. Mindenkorra figyelemre méltó tünemény marad a filozófia történetében, hogy volt idő, midőn még mathematikusok is, kik egyszersmind filozófusok voltak, nem ugyan geometriai tételeik helyességében, amennyiben pusztán a térre vonatkoztak, hanem magának e fogalomnak objektiv érvényességében s az ő, valamint geometriai meghatározásainak a természetre való alkalmazásában kételkedni kezdtek, mert tartottak tőle, hátha a vonal a természetben mégis fizikai pontokból, a valódi tér tehát a tárgyban egyszerű részekből áll, bárha az a tér, melyre a geometer gondol, semmikép sem állhat ilyenekből. Nem látták át, hogy csak ez a gondolatbeli tér teszi lehetővé a fizikai tért, t. i. magát az anyagnak a kiterjedését; hogy a tér nem maguknak a dolgoknak tulajdonsága, hanem csak érzéki képzeterőnk formája; hogy mind a tárgyak a térben puszta jelenségek, azaz nem magukban levő dolgok, hanem érzéki szemléletünk képzetei, s minthogy a tér, amint a geometer gondolja, egészen pontosan az érzéki szemlélet ama formája, melyet a priori magunkban találunk, s amely (formájukat illetőleg) mind a külső jelenségek lehetőségének alapját teszi, ennélfogva a jelenségeknek szükségkép s a legszabatosabban meg kell egyezniök a geometer tételeivel, melyeket ő nem holmi költött fogalomból, hanem minden külső jelenség szubjektiv alapjából, t. i. az érzékiségből származtat le. Csakis ezen a módon biztosítható a geometer tételeinek kétségbe nem vonható objektiv valósága a selejtes metafizika agyarkodásai ellen, ha ez szükségkép meglepőnek tetszik is e metafizikának, mert fogalmainak forrásáig nem hatol előre.

II. Jegyzet.

Csak ami a szemléletben adatik, lehet nekünk tárgy. De minden szemléletünk csak az érzékek útján történik; az értelem nem szemlél, csak reflektál. Minthogy azonban az érzékek, amint előbb bizonyítottuk, soha és semmiben nem ismertetik meg velünk magukat a tárgyakat, hanem csak jelenségeiket, ezek pedig csak az érzékiség képzetei, «ennélfogva mind a tárgyakat, magával a térrel együtt, melyben vannak, puszta bennünk levő képzeteknek kell tartanunk, amelyek sehol sincsenek, csupán gondolkodásunkban». Nem a nyilvánvaló idealizmus-e ez?

Az idealizmus lényege abban az állításban van, hogy mások mint gondolkodó lények nincsenek, a többi dolgok, melyeket a szemléletben észrevenni vélünk, csak a gondolkodó lényben levő képzetek, melyeknek ezeken kívül való tárgy tényleg nem felel meg. Én ellenben azt mondom: dolgok mint érzékeinknek rajtunk kívül lévő tárgyai adva vannak nekünk, de hogy magukban milyenek, nem tudjuk, csak jelenségeiket ismerjük, azaz azokat a képzeteket, melyeket, érzékeinket megilletvén, bennünk előidéznek. Tehát igenis elismerem, hogy vannak testek rajtunk kívül, t. i. dolgok, melyekről teljességgel nem tudjuk ugyan, hogy milyenek magukban, de amelyeket ama képzetekből ismerünk, melyeket érzékiségünkre való hatásuk folytán nyerünk, ezeket nevezzük testeknek; ez a szó tehát annak az ismeretlen, de azért nem kevésbbé való tárgynak csak jelenségét jelenti. Idealizmusnak nevezhető-e ez? Hiszen egyenes ellentéte.

Hogy külső dolgok valódi lételét nem érintve, számos tulajdonságukról mondhatjuk, hogy nem magukhoz e dolgokhoz, hanem csak jelenségeikhez tartoznak s gondolkodásunkon kívül külön nem léteznek, azt már rég Locke előtt, de leginkább ő utána általánosan elfogadták és elismerték; ide tartozik a hő, szín, íz stb. Hogy én fontos okokból ezeken kívül a testek többi tulajdonságait, melyeket primarius-oknak neveznek, a kiterjedést, a helyet s általában a tért mindennel, ami hozzátartozik (áthatatlanság vagy anyagiság, alak stb.) szintén csak a puszta jelenségekhez számítom – ez ellen nem mondhatni semmit; s amily kevéssé nevezhető idealistának, aki a színeket nem a tárgyhoz tartozó tulajdonságoknak, hanem csak a látás érzéke módosításainak tartja, époly kevéssé mondható az én elméletem idealisztikusnak, csak azért, mert azt találom, hogy még több, sőt minden tulajdonság, mely valamely test szemléletét teszi, pusztán jelenségéhez tartozik; ama dolog lételét ugyanis, amely megjelenik, ezzel nem szüntetjük meg, mint az igazi idealizmus teszi, hanem csak kimutatjuk, hogy amint magában van, az érzékek által nem ismerhetjük meg.

Szeretném tudni, milyeneknek kellene lenniök állításaimnak, hogy idealizmus ne legyen bennök; bizonyára azt kellene mondanom, hogy a tér képzete nemcsak teljesen megfelel érzékiségünk viszonyának a tárgyakhoz, mert hiszen ezt mondottam; hanem hogy teljesen hasonló a tárgyhoz, de ennek az állításnak előttem nincs értelme, valamint nem értem, hogy a vörös színnek érzete hasonló a cinóber ama tulajdonságához, mely ez érzetet bennem előidézi.

III. Jegyzet.

Ennek alapján azt a könnyen előrelátható, de semmis ellenvetést könnyen elutasíthatjuk: «hogy a tér meg idő idealitása az egész érzéki világot puszta látszattá változtatná». Miután ugyanis előbb az érzéki ismeret mivoltának filozofiai megértését azzal rontották meg, hogy az érzékiséget csak zavaros képzetfajnak állították, mellyel azért a dolgokat, amint magukban vannak, megismerhetjük, csakhogy nem vagyunk képesek mindent, ami e képzetünkben van, tisztán tudatossá tenni; míg ellenben mi kimutattuk, hogy az érzékiséget nem a világosságnak vagy homályosságnak ez a logikai, hanem az ismeret eredetének genetikai különbsége jellemzi; mert az érzéki ismeret, nem is amint magukban vannak, tünteti föl a dolgokat, hanem csak ama módot, ahogy megilletik érzékeinket, tehát csak jelenségeket, nem magukat a dolgokat adja az értelemnek reflexió végett: e szükséges helyreigazítás után ama megbocsáthatatlan s majdnem szándékos ferdítésből eredő ellenvetés támad, hogy elméletem az érzéki világ minden dolgát puszta látszattá változtatja.

Ha valamely tünemény adva van, még tőlünk függ, mikép akarjuk belőle a dolgot megitélni. Amaz, a tünemény, az érzékeken alapúl, a megítélés azonban az értelmen, és csak az a kérdés, vajjon a tárgy meghatározásában igazság van-e vagy sem. Az igazság meg álom közti különbséget azonban nem a tárgyakra vonatkoztatott képzetek mivolta állapítja meg, mert a képzetek mindkét esetben egyformák, hanem ama szabályok szerint való kapcsolatuk, melyek a képzetek összefüggését valamely tárgy fogalmában meghatározzák s hogy mennyiben férhetnek meg egy tapasztalatban vagy sem. Tehát épen nem a tünemények okai annak, ha megismerésünk a látszatot valóságnak nézi, azaz, ha a szemléletet, mely által valamely tárgy adatik, a tárgy fogalmának tartjuk, vagy pedig létele fogalmának, melyet csak az értelem gondolhat. A bolygók pályáját az érzékek majd jobb felé, majd visszafelé haladónak mutatják s ebben nincs sem igazság, sem igaztalanság, mert amíg arra szorítkozunk, hogy ez még csak tünemény, addig mozgásuk objektiv mivoltáról még nem is ítéltünk. De mert, ha az értelem nem vigyáz rá, hogy e szubjektiv képzetmódot ne objektivnek tartsuk, könnyen hamis ítélet támad, azért mondjuk, úgy látszik, mintha visszafelé mennének; de a látszat nem az érzékeknek, hanem az értelemnek esik rovására, az ő dolga lévén a tünemény alapján objektiv ítéletet mondani.

Ilyetén módon, ha képzeteink eredetéről nem is gondolkodnánk és érzékeink szemléleteit, bármit foglalnak is magukban, minden ismeretnek egy tapasztalatban való összefüggése szabályai szerint térben meg időben egybekapcsoljuk, akkor aszerint, mint vigyázatlanúl vagy óvatosan járunk el, csaló látszat vagy igazság származhatik; ez csak az érzéki képzeteknek az értelemben való fölhasználására vonatkozik, nem pedig eredetökre. Hasonlóképen ha az érzékek képzeteit mind, formájukkal együtt, t. i. tért meg időt, csak jelenségeknek veszem, tért meg időt pedig az érzékiség formájának, mely rajta kívül a tárgyakon nem található, s ha e képzetekkel csak lehetséges tapasztalatra vonatkoztatva élek, akkor az, hogy csak jelenségeknek tartom, legkevésbbé sem foglal magában látszatot vagy tévedésre való legcsekélyebb csábítást; mert emellett is helyesen összefügghetnek a tapasztalatban az igazság szabályai szerint. Ilyetén módon érvényes a geometriának minden a térről szóló tétele az érzékek minden tárgyára, tehát minden tapasztalatra, akár az érzékiség puszta formájának, akár magukhoz a dolgokhoz tartozó valaminek tekintsem a tért; ámbár csak az előbbi esetben érthetem meg, mikép lehetséges ama tételeket a külső szemlélet minden tárgyáról a priori tudni; de különben minden lehetséges tapasztalatot tekintve minden úgy marad, mintha nem pártoltam volna el a közönséges véleménytől.

De ha a tér meg időről szóló fogalmammal minden lehetséges tapasztalaton túl merészkedem lépni, a mi elkerülhetetlen ha magukhoz a dolgokhoz tartozó tulajdonságoknak mondom őket, (mert mi akadályozhatna meg akkor engem abban, hogy ugyane dolgokra ne tekintsem őket érvényeseknek, ha érzékeim más szerkezetűek is s hozzájuk illenek vagy nem illenek), akkor fontos tévedés származhatik, mely látszaton alapúl, mert ez esetben azt, mi a dolgok szemléletének csak énemhez tartozó föltétele s az érzékek minden tárgyára, tehát minden lehetséges tapasztalatra érvényes, egyetemes érvényűnek állítván, magukra a dolgokra vonatkoztattam s nem a tapasztalat föltételeire szoritottam.

Tanításom a tér meg idő idealitásáról tehát annyira nem teszi az egész érzéki világot látszattá, hogy ellenkezőleg egyedüli eszköze annak, mikép biztosíthatni a legfontosabb ismeretek egyikének, t. i. annak, melyet a mathematika a priori ad elő, valódi tárgyakra való alkalmazását, s mikép kerülhetni el, hogy ne puszta látszatnak tartassék; e nélkül ugyanis teljesen lehetetlen volna eldönteni, hogy a tér meg idő szemléletei, melyeket semmiféle tapasztalat útján nem szerzünk, s melyek mégis a priori vannak meg gondolkodásunkban, nem puszta önalkotta képzelmények-e, melyeknek semmiféle tárgy, legalább adæquate nem felel meg, így tehát a geometria is nem látszat-e; míg ellenben nekünk sikerűlt kimutatnunk, hogy az érzéki világ minden tárgyára kétségtelenűl érvényesek, épen azért, mert e tárgyak puszta jelenségek.

Ez elveim továbbá, az érzékek képzeteiből tüneményeket csinálván, oly annyira nem változtatják ezzel a tapasztalat igazságát puszta látszattá, hogy ellenkezőleg ők az egyedüli eszköz arra, mikép kerülhetni el a transscendentalis látszatot, mely kezdettől fogva csalódásba vitte a metafizikát s arra a gyerekes törekvésre csábította, hogy szappanbuborékok után kapkodjék, mert jelenségeket, melyek puszta képzetek, magánvaló dolgoknak tartották. Ebből származtak azután az ész antinomiájának mind ama furcsa jelenetei, melyekről alább említést teszek s melyeket az az egy megjegyzés szüntet meg, hogy a jelenség, amíg a tapasztalat körén belül marad, igazság, mihelyt azonban ennek határait átlépi s transscendens-sé válik, csak látszatot idéz elő.

Minthogy tehát a dolgoknak, melyeket érzékeinkkel fölfogunk, meghagyom valóságukat és csak e dolgokról való érzéki szemléletünket szorítom arra, hogy semmi részében, még a tér s idő tiszta szemléletében sem, egyebet tüntet föl, mint ama dolgok jelenségét, soha magukban való mivoltukat: ennélfogva ez nem valamely általam a természetre költött általános látszat; az idealizmus rámfogása ellen való óvásom oly határozott s meggyőző, hogy fölöslegesnek is látszhatnék, ha nem volnának jogosulatlan bírák, kik ferde, habár közönséges nézetüktől való minden eltérésnek régi nevet keresve, és soha filozofiai megnevezések szellemét meg nem ítélve, hanem csak a betűhöz tapadva, mindig készek arra, hogy saját balhitüket jól meghatározott fogalmak helyére tegyék s őket ezáltal elferdítsék s eléktelenítsék. Az hogy magam adtam ez elméletnek a transscendentalis idealizmus nevét, senkit sem jogosít fel arra, hogy azt Cartesius tapasztalati idealizmusával (habár ez csak oly föladat féle volt, melynek megoldhatatlansága miatt Cartesius szerint mindenkinek szabadságában áll a testi világ létét tagadni, mert kielégítőleg nem adhattak rá feleletet soha) vagy Berkeley misztikus és rajongó idealizmusával (sőt ellene, valamint hasonló agyrémek ellen kritikánk épen a voltaképi ellenszert foglalja magában) cseréljék föl. Mert ez az én úgynevezett idealizmusom nem vonatkozik a dolgok létére (pedig ezek kétségbevonása teszi az idealismust a szó elfogadott jelentésében) mert ennek kétségbevonása soha eszembe nem jutott; hanem csak a dolgok érzéki képzetére, melyhez első sorban tér meg idő tartozik: s csak ezekről, tehát valamennyi jelenségről általában mutattam ki, hogy nem dolgok (hanem puszta képzetfajok), sem pedig magukhoz a dolgokhoz tartozó határozmányok. Annak a szónak pedig: transscendentalis, mely nálam soha sem jelenti ismereteinknek a dolgokra, hanem az ismereterőre való vonatkozását, meg kellett volna akadályoznia e félreértést. Inkább hogy sem továbbra is erre okot szolgáltasson, visszavonom e megnevezést s idealizmusomat kritikainak nevezem. Ha azonban valóban elvetendő az olyan idealizmus, mely való dolgokat (nem jelenségeket) puszta képzetekké változtat, minek nevezzük majd azt, mely megfordítva puszta képzeteket dolgokká változtat? Azt hiszem, ezt álmadozó idealizmusnak nevezhetni, megkülönböztetésül az előbbitől, melyet rajongónak nevezhetünk; ennek a kettőnek a távoltartása az én azelőtt transscendentalisnak, helyesebben azonban kritikainak nevezett idealizmusomnak feladata.