1) A mely idézetek mellett a mű címe nincs kitéve, ott a lapszámok a «Prolegomenák» e magyar kiadására vonatkoznak. Kant munkáiból vett egyéb idézetek az új nagy Kant-kiadásra vonatkoznak: Kant Gesammelte Schriften, herausgegeben von der Königl. Pr. Akademie d. Wissensch. Bd. IV. Berlin 1903.

2) Ezen a helyen említjük, hogy Scheffner hagyatékában két folio ívet találtak, mely a Prolegomenák két helyének más fogalmazását tartalmazza. A változatok nem fontosak. L. Warda Altpreussische Monatsschrift, XXXVII. köt. 533–553 l.

3) Immanuel Kant Prolegomena etc. herausgegeben und historisch erklärt von Benno Erdmann. Leipzig. L. Voss. 1878. V. ö. Emil Arnoldt előbb említett művét. Kuno Fischer Geschichte der neuen Philosophie III. Bd. Dritte neu bearbeitete Auflage. München 1882. Vierteljahrsschrift f. wiss. Phil. II. 484. l.

4) L. Die Erdmann-Arnoldt’sche Controverse über Kants Prolegomena von H. Vaihinger, Phil. Monatshefte XVI. 44–71. Altpreussische Monatshefte, 1900. 37. köt. Otto Schöndörffer Kants Briefwechsel 364–374. l. Vaihinger szerint a külső események Erdmann föltevésének mind a kivonat és a Proleg. tárgyi azonosságát, mind a két alkatrész időbeli különbségét tekintve, határozottan kedveznek. De vajjon a két alkatrész minden pontjában helyesen van-e elkülönítve, s vajjon szükséges-e ezeket egészben oly ellentéteseknek fogni föl, hogy kettős szerkesztésről lehessen szó, az oly kérdés, mely csak a Prolegomenák belső mivoltának beható vizsgálata által dönthető el. Ezt a kérdéspárt Arnoldt, aki a mellékkérdésekben nyomós okokat hozott föl E. ellen és általában lényegesen hozzájárult az egész ügy tisztázásához, idáig nem érintette (l. 70–71. l.). Schöndörffer ahhoz az eredményhez jut, hogy Kant sem népszerű kivonatot, sem tankönyvet nem írt, hanem az említett birálat folytán írta a Proleg. uno tenore. A porosz akadémia kiadásában Erdmann kisérletet sem tesz régi nézetének fenntartására és érvényesítésére, csak a föntemlített adatokat a mű keletkezésére vonatkozólag állítja össze.

5) L. Die angebliche Blattversetzung in Kants Prolegomena von Dr. J. H. Witte. Phil. Monatshefte XIX. köt. 145–174. l. Vaihinger: Eine angebliche Widerlegung der Blattversetzung in Kants Prolegomena. Phil. Monatshefte. 1883. IX–X.

6)

7) Mindazáltal Hume ép ezt a romboló filozófiát nevezte metafizikának s nagy becsben tartotta. «Metafizika és erkölcstan, úgymond (Értek. IV. r.) a tudomány legfontosabb ágai; mathematika s természettudomány fél annyit se érnek». Az éleselmű férfiú itt csak azt a negativ hasznot tekinti, mellyel a spekulativ ész szertelen követeléseinek mérséklése járna: tudniillik annak a sok végtelen s üldöző vitatkozásnak, mely az emberiséget megzavarja, mindenkorra véget vetne; e miatt nem látta meg azt a pozitiv kárt, mely abból származik, ha az észt megfosztjuk ama legfontosabb kilátásaitól, melyek alapján egyedül képes az akaratnak törekvése legfőbb céljait kitűzni.

8) Nem kerűlhetjük el, hogy az ismeret haladtával bizonyos már klasszikusakká vált kifejezések, melyek még a tudomány gyermekkorából valók, később elégtelenekké s alkalmatlanakká ne váljanak és újabb s megfelelőbb használatuk a régivel való összetévesztés veszélyébe ne kerüljön. Analitikai módszer mint a szintetikainak ellentéte egészen más valami, mint analitikai tételek foglalatja; csak annyit jelent, hogy abból, amit keresünk, mint ha adott volna, indulunk ki, és azokhoz a föltételekhez nyomulunk előre, melyek mellett egyedül lehetséges. E tanítási módszerben néha csupa szintetikai tétellel élünk, mire a mathematikai analizis ád példát; s inkább regressziv tanítási módszernek lehetne nevezni, megkülönböztetésül a szintetikai vagy progressziv módszertől. Az analitika mint a logikának egyik főrésze is előfordúl, s itt az igazság logikáját értjük rajta s ellentétbe helyezzük a dialektikával, anélkül, hogy tekintettel volnánk arra, vajjon az amazokhoz tartozó ismeretek analitikaik-e vagy szintetikaiak.

9) L. Kritika 713. l. (741. l. II. kiadás).

10) Szivesen elismerem, hogy e példák nem oly észrevevési ítéletek, melyek valaha, ha értelmi fogalmat hozzá tennének is, tapasztalati ítéletekké válhatnának, mert csak az érzésre vonatkoznak, melyet mindenki szubjektivnek ismer föl, melyet tehát soha sem szabad a tárgynak tulajdonítani; azért nem is válhatnak soha objektivekké; csak oly ítéletnek akartam egyelőre példáját adni, mely pusztán szubjektiv érvényességű s magában alapot szükséges egyetemes érvényességhez s ezzel tárgyra való vonatkozáshoz nem foglal magában. Oly észrevevési ítéletnek példája, mely hozzákapcsolt értelmi fogalom által tapasztalati ítéletté válik, a legközelebbi jegyzetben következik.

11) Hogy könnyebben érthető példánk legyen, vegyük a következőt: ha a nap a kőre süt, ez megmelegszik. Ez az ítélet puszta észrevevési ítélet s nem foglal magában szükségességet, akár hányszor vettem is észre én vagy mások; az észrevevéseket csak rendesen így egybekapcsolva találtuk. De ha azt mondom: a nap megmelegíti a követ, akkor az észrevevésen felül az ok értelmi fogalma járult hozzá, amely a napfény fogalmával a melegségét szükségkép kapcsolja egybe s a szintetikai ítélet szükségessé s egyetemessé, tehát objektivvé s észrevevésből tapasztalássá válik.

12) Így nevezném inkább azokat az ítéleteket, melyeknek neve a logikában particularia. Mert ez utóbbi kifejezés már azt a gondolatot foglalja magában, hogy nem egyetemesek. De ha az egységen (egyes ítéletekben) kezdem és így haladok a mindenség felé, még nem szabad a mindenségre való vonatkozást hozzá elegyíteni; csak a sokaságot gondolom a mindenség nélkül, nem az alóla való kivételt. Ez szükséges, ha a logikai momentumokat a tiszta értelmi fogalmaknak alapúl vettem; a logikai használatban megmaradhatunk a régi mellett.

13) Miképen egyezik azonban meg az a tétel, hogy tapasztalati ítéletek az észrevevések szintezisében szükségességet rejtenek magukban, azzal az előbbi sokszor hangsúlyozott tételemmel, hogy a tapasztalat, mint a posteriori ismeret csak esetleges ítéleteket adhat? Ha azt mondom, a tapasztalat tanít valamire, ezzel mindig csak a benne levő észrevevést értem, például hogy a kőnek a naptól való megvilágítására melegség következik s ennyiben a tapasztalati tétel mindig esetleges. Hogy e melegítés szükségkép következik a naptól való megvilágításra, benne foglaltatik ugyan a tapasztalati ítéletben (az ok fogalma folytán) de ezt nem a tapasztalatból tanulom, hanem megfordítva, a tapasztalat csak az értelmi fogalomnak (az ok fogalmának) az észrevevéshez való e hozzá tétele folytán származik. Mikép jut az észrevevés e járulékhoz, a Kritikában a transscendentalis ítéleterőről szóló szakaszban (137. l. sf.¹ 176. l. a II. kiadásban. A tiszta értelmi fogalmak sematizmusa) olvasandó.

14) E három egymásra következő szakasz nehezen érthető meg kellően, ha a Kritikának az alaptételekre vonatkozó részét nem vesszük számba; de az a hasznuk lehet, hogy ennek egyetemes részét jobban át lehet tekinteni s a főmozzanatokra jobban figyelni.

15) Hőség, világosság stb. kis térben (fokilag) ép akkorák, mint nagyban; hasonlókép fokilag nem kisebbek a belső képzetek, a fájdalom, a tudat általában, akár hosszú, akár rövid ideig tartanak. Azért a mennyiség itt egy pontban, vagy pillanatban ép akkora, mint bármekkora térben vagy időben. Fokok tehát nagyobbak, de nem a szemléletben, hanem csak az érzéklésben, vagy pedig egy szemlélet alapjának mennyiségében, s csak az 1-nek 0-hoz való viszony által foghatók föl mint mennyiségek, azaz az által, hogy mindegyik végtelen átmeneti fokok által a megszűnésig, vagy pedig a zerótól a gyarapodás végtelen mozzanatain át egy bizonyos időben levő meghatározott érzéklésig nőhet. (Quantitas qualitatis est gradus.)

16) 176 s tov. s. 294. l. s tov. a II. kiadásban «A tiszta értelmi fogalmak sematizmusa» s «A tárgyaknak általában fenomenákra s noumenákra való osztásának okáról» c. főszakaszok. A ford.

17) Nem pedig (mint rendesen mondják) intellektualis világ. Mert intellektualisak ismereteink az értelem folytán s ezek érzéki világunkra is vonatkoznak; intelligibilisek azonban oly tárgyak, melyeket csak az értelem gondolhat s amelyekre érzéki szemléletünk nem vonatkozhatik. Minthogy azonban minden tárgynak kell hogy valamely lehetséges szemlélet feleljen meg, oly értelmet kellene képzelnünk, mely közvetetlenül szemlél dolgokat; ily értelemről azonban nincs a legcsekélyebb fogalmunk sem, tehát azokról az értelmi lényekről sem, melyekre vonatkoznék.

18) Csak Crusius tudott középutat, t. i. hogy egy tévedni s csalni nem tudó szellem eredetileg belénk oltotta e természeti törvényeket. Minthogy azonban gyakran csalfa alaptételek is belopóznak, mire magának e férfiúnak rendszere nem kevés példát szolgáltat s biztos ismertető jeleink az igaz eredetnek az igaztalantól való megkülönböztetésére nincsen: ily alaptétel használata nagyon bajos dolog, mert sohse tudhatjuk biztosan, mit csepegtetett belénk az igazság szelleme, mit a hazugságok atyja.

19) 1. Substantia. 2. Qualitas. 3. Quantitas. 4. Relatio. 5. Actio. 6. Passio. 7. Quando. 8. Ubi. 9. Situs. 10. Habitus.

20) Oppositum, Prius, Simul, Motus, Habere.

21) Második kiadás 442. és 403. l. A két tábla «A tiszta ész paralogizmusairól» című szakaszban s a tiszta ész antinomiája első szakaszában: «A kozmológiai eszmék rendszere».

A ford.

22) Második kiadás 348. l. «A reflexió fogalmainak amfiboliájáról» című szakasz végén.

A ford.

23) A kategoriáknak itt felállított táblájáról mindenféle érdekes megjegyzés tehető, minő l. hogy a harmadik az elsőnek s másodiknak egy fogalomba való kapcsolatából származik; 2. hogy a mennyiség s minőség kategoriáiban csak az egységtől a mindenségig vagy a valamitől a semmiig (e célra a minőség kategoriái így helyezendők el; realitás, korlátozás, teljes negatio) van haladás correlatak vagy oppositak nélkül, míg a relatio s modalitás kategoriáiban ilyenek igen is vannak; 3. hogy valamint a logikában kategoriai ítéletek szolgálnak mindig a többieknek alapul, hasonlókép a szubstancia kategoriája szolgál alapul valódi dolgok minden fogalmának; 4. hogy valamint a modalitás az ítéletben nem külön állítmány, hasonlókép a modalfogalmak sem tesznek hozzá meghatározást a dolgokhoz stb.; ilyféle elmélkedéseknek megvan a maguk nagy haszna. Ha pedig azonfölül a praedicabiliákat mind felsoroljuk, melyeket körülbelül teljes számban minden jó ontologiában (példáúl Baumgartenében) találhatni, és osztályonként a kategoriák alá foglaljuk és mind e fogalmak lehetőleg tökéletes taglálására ügyelünk: akkor így a metafizikának egy pusztán analitikai része származik, melyben még egy szintetikai mondat sincs s amely megelőzhetné a másodikat (a szintetikait) s határozottságával meg teljességével nemcsak hasznot hozhatna, hanem rendszerességében bizonyos szépséget is mutatna.

24) Második kiadás 316. l. «A reflexió fogalmainak amfiboliájáról» című szakasz elején.

A ford.

25) Ha mondhatni, mihelyt valamely tudományról be van bizonyítva, hogy feladatait az emberi ész természete mindenkinek föladja, úgy hogy megoldásuknak sok, habár hibás kisérlete elkerülhetetlen, hogy e tudomány legalább minden ember eszméjében van meg valósággal, akkor bizonyára mondhatni, hogy a metafizika szubjektive (még pedig szükségkép) valósággal megvan s joggal kérdezzük, hogy (objekive) mikép lehetséges.

26) A diszjunktiv ítéletben minden lehetőséget egy bizonyos fogalomra vonatkoztatva, beosztottnak tekintjük. Valamely dolog teljes meghatározásának ontologiai elve (minden lehető ellentett állítmányból minden dolgot egy illet meg), mely egyszersmind minden diszjunktiv ítélet alapelve, minden lehetőség foglalatját veti alapul, melyben minden dolognak általában lehetősége meghatározhatónak tekintetik. Ez némi fölvilágosítására szolgál ama fentebbi tételnek, hogy az észbeli funkció diszjunktiv észkövetkeztetésekben formailag azonegy azzal, mely által minden realitás foglalatjának amaz eszméjét hozza létre, mely valamennyi egymásnak ellentett állítmány pozitivumát magában foglalja.

27) «A tiszta ész paralogizmusairól» című főszakasz, melyről azonban megjegyzendő, hogy a Kritika II. kiadásában egészen át van dolgozva. Minden újabb kiadás az I. és II. kiadás szövegét közli.

A ford.

28) Ha az appercepció képzete, az Én, fogalom volna, mely által valamit gondolhatni, akkor mint állítmányt más dolgokról is használni, lehetne, vagy pedig ily állítmányokat magában foglalna. De nem egyéb, mint a létel érzete, a legkisebb fogalom nélkül és csak annak képzete, amihez minden gondolkodás viszonyban (relatione accidentis) van.

29) Második kiadás 224. lap. «A tapasztalat analogiáiról» című fejezetben.

A ford.

30) Valóban nevezetes dolog, hogy a metafizikusok mindenkor oly gondtalanúl siklottak át a szubstancia tartósságának alaptételén, anélkül, hogy valaha bizonyítását kisérlették volna meg; kétségtelenül, mert mihelyt a szubstancia fogalmával volt dolguk, minden bizonyításnak híjjával voltak. A közönséges értelem, mely jól látta, hogy e föltevés nélkül az észrevevéseknek egy tapasztalatban való egyesítése lehetetlen, e hiányt posztulatummal pótolta; mert magából a tapasztalatból nem vonhatta le ezt az alaptételt, részint mert a tapasztalat az anyagokat (szubstanciákat) nem követheti annyira nyomon minden változásukban s feloldásukban, hogy az anyagot mindig hiány nélkül megtalálja, részint mert az alaptétel szükségességet foglal magában, mely mindig a priori elvnek a jele. Bizvást alkalmazták már most ez alaptételt a léleknek mint substanciának a fogalmára s következtetést vontak az ember halálán túl való szükséges fenmaradására (főleg minthogy e szubstancia egyszerűsége, melyet a tudat oszthatatlanságából következtettek, a felbomlás által való elenyészés ellen biztosította őket). Ha ez alaptétel igazi forrását találták volna, ami azonban sokkal mélyebb kutatásokat követel, mint aminőkre nekik valaha kedvük volt, akkor átlátták volna, hogy a szubstanciák tartósságának törvénye csak tapasztalati célra érvényes, tehát csak dolgokra, amennyiben tapasztalatilag ismerhetők meg s másokkal kapcsolandók egybe, nem pedig minden lehető tapasztalatot mellőzve, tehát nem is a lélekre a halál után, vonatkozhatik.

31) Második kiadás 432. l. «A tiszta ész antinomiája» c. főrész.

32) Kivánatosnak tartom azért, hogy a kritikai olvasó főleg ezzel az antinomiával foglalkozzék, mert maga a természet úgy látszik állította föl, hogy az észt merész követeléseiben meghökkentse, s önbirálatra késztesse. Mindegyik bizonyításért, melylyel a tételt csakúgy, mint az ellentételt bebizonyítottam, kész vagyok felelni s ezzel az ész elkerülhetetlen antinomiájának bizonyosságát kimutatni. Ha e különös jelenség arra birja az olvasót, hogy az alapúl szolgáló föltevés vizsgálatára tér, akkor kénytelen lesz, mint én, a tiszta ész minden ismeretének ősalapját mélyebben megvizsgálni.

33) A szabadság eszméjének csak az intellektualisnak mint oknak a jelenséghez, mint okozathoz való viszonyában van helye. Azért az anyagnak, tekintve ama folytonos cselekedetét, mellyel helyét betölti, nem tulajdoníthatunk szabadságot, habár e cselekedet belső elvből történik. Ép oly kevéssé tarthatjuk megfelelőnek tiszta értelmi lényeknek, például Istennek, amennyiben cselekedetei immanensek, szabadságot tulajdonítani. Mert cselekedete, habár külső határozó okoktól független, mégis örök eszében, tehát az isteni természetben meg van határozva. Csak ha cselekedet által valaminek kezdődni kell, s ennélfogva az okozatnak az időrendben, tehát az érzéki világban kell találtatnia, vetődik fel a kérdés, kell-e az ok causalitásának is kezdődnie, vagy pedig kezdhet-e az ok okozatot anélkül, hogy a maga causalitása is kezdődnék. Az előbbi esetben a causalitás fogalma a természeti szükségesség fogalma, az utóbbiban a szabadságé. Ebből láthatja az olvasó, hogy mivel a szabadságot úgy magyaráztam, hogy az valamely eseménynek magától való megkezdésének a tehetsége, fején találtam a szöget, azt a fogalmat, mely a metafizika problemája.

34) Második kiadás 599. l. «A transscendentális ideálról» című szakasz.

A ford.

35) Platner úr azért éleselműen mondja aforizmusaiban (728., 729. §.): «Ha az ész kriterium, akkor nem lehetséges oly fogalom, mely az emberi ész előtt megfoghatatlan. Csak a valóságban van megfoghatatlanság. Itt a megfoghatatlanság a szerzett eszmék elégtelenségéből ered». Tehát csak paradoxnak hangzik, különben azonban nem meglepő, ha azt mondjuk, hogy a természetben sokat nem értünk meg (például a nemzés tehetségét), de ha még magasabbra emelkedünk, s túl megyünk magán a természeten, minden ismét megérthető lesz: mert akkor egészen elhagyjuk a tárgyakat, melyek tapasztalhatók és csak eszmékkel foglalkozunk, melyekben a törvényt, melyet az ész bennük tapasztalati használata céljából az értelemnek megszab, nagyon jól megértjük, mert hiszen ez a törvény magának az észnek szüleménye.

36) Így analogia van emberi cselekedetek jogviszonya s a mozgató erők mechanikai viszonya közt; nem tehetek más ellen semmit, anélkül, hogy jogot ne adnék neki arra, hogy ugyanazon föltételek mellett ugyanazt ellenem ne tegye, valamint: egy test sem hathat a másikra mozgató erejével anélkül, hogy ezzel ne okozná, hogy a másik ugyanoly ellenhatást ne tegyen. Itt jog és mozgató erők egészen hasonlótlan dolgok, de viszonyukban mégis teljes hasonlóság van. Az ily analogia segítségével tehát teljesen ismeretlen dolgokról viszonyfogalmat adhatok. Például: Amint viszonylik a gyermekek boldogságának elősegítése = a a szülők szeretetéhez = b, úgy viszonylik az emberiség jóléte = c ahhoz az ismeretlen dologhoz istenben = x, melyet szeretetnek nevezünk; nem mintha ez legkevésbbé is hasonlítana valamely emberi hajlandósághoz, hanem mert a világhoz való viszonyát hasonlónak tehetjük a világ dolgainak egymáshoz való viszonyához. A viszonyfogalom pedig itt puszta kategoria, tudniillik az ok fogalma, melynek semmi köze az érzékiséghez.

37) Azt fogom mondani: a legfőbb ok causalitása ugyanaz a világra vonatkozólag, ami a maga műalkotásaira vonatkozólag az emberi ész. A legfőbb ok mivolta maga emellett ismeretlen marad előttem; csak előttem ismeretes hatását (a világrendet) s annak észszerűségét összehasonlítom az emberi észnek előttem ismeretes hatásaival s ennek alapján nevezem amazt észnek, anélkül azonban, hogy ezzel azt, mit az emberben e kifejezésen értek, vagy egyéb előttem ismeretest tulajdonság gyanánt tulajdonítanék neki.

38) Mint – gondolhassuk: a fordító toldása. Ez a mondat az eredeti szövegben nyilván befejezetlen. Az ajánlottam toldásra nézve l. Kant Ges. Schriften. IV. szöveg 363. l. Variansok 619. l. Erdmann ott más toldást ajánl.

39) Második kiadás 670–696. l. A transscendentalis dialektikához való függelékben: «A tiszta ész eszméinek regulativ használatáról».

40) Kritikámban mindig azon voltam, hogy semmit el ne mulasszak, ami a tiszta ész mivoltának vizsgálatát teljessé tehetné, ha még oly mélyen rejtőznék is. Mindenkinek azután szabadságában áll, vizsgálódásait amennyire akarja folytatni, ha csak kijelölik neki, melyek ejtendők még meg. Ezt pedig méltán várhatni meg attól, ki feladatává tette, hogy az egész területet kimérje s azután jövő megmunkálásra s tetszés szerinti felosztásra másoknak átengedje. Ide tartozik ez a két scholion is, mely szárazságával műkedvelőknek nem igen fog ajánlkozni s azért csak hozzáértők számára tétetett ide.

41) Az istenért nem: magasabb. Magas tornyok s a hozzájuk hasonló nagy metafizikusok, melyek mindketteje körül rendesen nagy a szél, nem nekem valók. Az én helyem a tapasztalat termékeny «bathos»-a s e szó transcendentalis, melynek általam annyiszor megjelölt jelentését a biráló meg sem értette (oly futólag nézett meg mindent), nem olyat jelent, ami minden tapasztalaton túl megy, hanem ami (a priori) megelőzi ugyan, de mégis nem egyébre való, mint csakis a tapasztalati használatnak lehetővé tételére. Ha e fogalmak meghaladják a tapasztalatot, akkor használatuk transscendensnek neveztetik, melyet immanens t. i. a tapasztalatra szorított használatuktól megkülönböztetünk. Mind az efféle félreértéseknek a műben elejét vettem; de a biráló félreértésekben találta hasznát.

42) A tulajdonképi idealizmusnak mindig rajongó szándéka van, ami nem is lehet máskép. Az enyém ellenben csak arra való, hogy a tapasztalat tárgyairól való a priori ismeretünk lehetőségét, mely eddig meg nem oldott, de még föl se vetett probléma volt, megértesse. Ezzel halomra dűl az egész rajongó idealizmus, mely (mint már Platonál is látható) a priori ismereteinkből (még a geometriáéiból is) mindig mást (t. i. intellektualis) szemléletre, mint aminő az érzéki, következtet, mert eszébe se jutott senkinek, hogy érzékek a priori is szemlélhetnének.

43) A biráló legtöbbször saját árnyékával hadakozik. Ha én a tapasztalat igazságát az álommal állítom szembe, ő nem is gondol arra, hogy itt csak a Wolf-féle filozófiának ismeretes somnium objective sumtum-járól van szó, mely pusztán formai, s amelynél az álom és ébrenlét különbségét nem tekintjük s transscendentalis filozófiában nem is tekinthetjük. Különben dedukciómat a kategoriákról s az értelmi alaptételek tábláját «a logika s ontologia közismeretes, idealisztikus módon kifejezett alaptételeinek» nevezi. Az olvasónak csak e prolegomenákat kell olvasnia, hogy lássa, hogy nyomorultabb s még históriailag is helytelenebb ítélet nem mondható.

44) II. Kiadás: 454–489. l.