Kenyér

Illik talán már megköszönni a jó Istennek a virágokat. Itt vannak. Az idén is feldugták drága fejecskéjüket. Hozzájuk kell hajolni, tapogatni kell őket s szivni és szivni szép szagukat, hogy elhigyje az ember, hogy igazak. Virág ezen a világon. Virág és világ. Milyen ócska és minden verselő diáktól és rigmusban levelező cselédtől fölfedezett és kizsákmányolt rim. Ember és tenger, ez is ugy rimel. Micsoda össze nem pászoló dolgok rimelnek itten az ég alatt. A határtalan örök tiszta viz és ez a szegény, nevetséges kis szörnyeteg, ez a forró, gonosz, boldogtalan apróság, az ember. Világ és virág. Hol lehet szebb föld, mint a Földön, melyik másvilágon vannak szebb kulisszák és csodálatosabb szőnyegek, mint itt körülöttünk erdők, hegyek s lábunk előtt virágok. Abban a menyországban talán, amelylyel szenvedő korok biztatják egymást, abban talán nincs ilyen diszités, mint e világon, lehet, hogy az oda megtértek lábai puszta homokon járnak vagy unalmas hideg jégen, mint a pazar viszontagságok után megérkezett sarkutazók lábai. A boldog másvilágon nincsen szépség, mert nincsen rutság, nem kell szivárvány, mert nincs sóhaj, nem kell felhő, mert nincsen emlék, nem kell illat, mert nincs gyötrelem, nem kell énekes madár, mert nincs zokogás, nem kellenek virágok, mert nincsen élet.

Itt vannak a virágok. Istenke virágai a vidéki csöndes kertben, az ágyásokon és az ágyások körül a bokrokon. Mintha régi divatu, friss, tiszta és bájos ruháikban vizitbe jöttek volna össze, mind a maga kedves, egyszerü illatával parfumözve és szép szeliden ülnek, ragyognak ártatlan vidámságukban s orcáik virulásával és édes illatozásukkal tereferélnek. Itt a tömzsi labdarózsa, az ábrándos viola, a hüvös és izléses tazetta, itt a csodálatos három testvér: a szent fehér liliom, a regényes sárga liliom és az excentrikus lilaszin liliom. Itt a szorgalmas és csinos boglár, itt a vérmes és szégyenlős bazsarózsa, itt a cifra és cinikus császárszakáll, mintha azt rikitaná: én szinésznő akarok lenni!

Én mindet szeretem és mindnek imádója vagyok, mig élek és csodálkozom csodálatosságukon és jól esik nézvén a virágokat felőlük gondolkoznom és nem gondolkoznom semmit se, csak nézni. Az ágyás két szélén két hosszu sorban nefelejcs meg árvácska. Egyik sor nefelejcs, a másik sor árvácska. Pici kis kék bokrok fogóznak össze végig. Egy-egy remek csillagocska minden nefelejcs-virág az apró bokron. Az árvácskák hárman négyen állanak egy-egy kis csapatban, igy sorakoznak végig, mintha játszani készülnének valamit. És igy hallgatnak elbájolva mind alacsonyan a földön a virágok, a sziv kis barátnői. Mindenki szereti a virágokat, még az ugynevezett rossz emberek is szeretik a virágokat, csak a virágárusnők nem szeretik a virágokat, mert élni kell nekik a virágokból. Ők viszont szeretik a szép tapétákat, amelyek a jómódu polgári házak ablakain át láthatók és szeretik a hagymás rostélyos illatát s a libapecsenye illatát, amiket éreznek az étteremben, ahová bejárnak virágkosarukkal. Nekik is van tehát a világon szép és finom jelenség, ami által ábrándozni lehet.

Nefelejcs, nefelejcs, mindig odaejtődik a tekintetem a pici nefelejcsek közé és az árvácskákon is végig-végig utazom pillantásommal. Oly sokan vannak. Tapsifüles bársonyleveleik sárgák, violaszinüek, kékesek és feketék, tiszta feketék. A legtöbb árvácska fekete. Szépek, bársonyból vannak, nem tudnak felmosolyogni a napra, feketék. Csak ők látszanak bánkódni, valami elvarázsolt hangulatban gyászolnak itt a kedves társágban, mintha éjszaka lenne nekik. A nefelejcsek körül növendék darazsak keringenek, meg fürge, szemtelen repülő bogarak, le-leereszkednek, szivogatják, csipkedik a nefelejcset. Rongálják. Tönkre akarják tenni. A fekete árvácskák meg annyian vannak és olyan feketék.