SZEMEK, ARCOK
Nem lesz olyan messzirelátó messzilátója a történetirónak, hogy visszanézhetne ebbe a mai világba és látná rajta az eleven embereket, akik most itt mozognak és akiken ez az idő végiggázol. A történetiró látja majd az okokat és a következményeket, látja mi ment tönkre, mi virágzott, mi maradt el, mi fejlődött, mi hogy változott, miből mi lett és minden hogy áll. Ő majd olvas. De ő nem látja a testszint és nem hallja a hangokat. A háboru apró és egyformáknak látszó kis eszközei: emberek. Bámulatos adomány van bennük, démoni átok, tündéri szerencse, végtelen tehetség, kimondhatatlan génie: az élet. Élnek. A történetiró nem fogja látni ezeket a szemeket és arcokat például ma, 1916 május 19-ikén. Egy tiszt, aki szabadságát tölti itthon, a kávéház előtt ül, néz. Milyen a szeme? Bámész, szórakozott, idegen. A gyermek néz ilyen hihetetlenül a panoráma ládájába, ahol csodadolgokat lát a lyukon, de tudja, hogy a való világ a háta mögött van. Egy másik tiszt beszélget egy idős civillel. Az idős ur beszél. A katona néz rá és hallgatja és a két szeme egy pillanatban mély meglepetéstől világosodik. Ez a tekintet azt mondja: Milyen sértés az reám nézve, hogy te másról beszélsz nekem, mikor háboru van és az én életem olyan sürgősen bizonytalan. Egy harmadik tiszt nyugodt, komoly, s ha nőt pillant meg, erősen fölkapja a pilláit. Van olyan, aki mintha nem szeretne itt semmit látni, a földet nézegeti járásközben. Vannak, akik nyiltan, derülten néznek, gondtalanul, mintha nem történne semmi különös, vagy mintha ami történik, csupa öröm lenne. Vannak, akik ugy járnak háboruból békébe és vissza, mint levegőváltozásra. Látni szemeket, amelyek mindent kérdeznek, látni szemeket, amelyek semmire nem felelnek. Látni a szentek nagy és fáradt szemeit, látni gyengült tekinteteket, amelyekből a csalódás többé ki nem takarodik, látni biztos és vakmerő szemeket, látni mindig figyelő és kapkodó tekinteteket. Látni sok-sok szemet, amelyek ugy tünnek, mintha megnőttek és kikerekedtek volna, amelyek fölnyiltak, pedig azelőtt is nyitva voltak, s meggyógyultak, pedig nem voltak betegek. Látni mindhalálig elrévedt szemeket.
Látni Jézus gyengéd és fájdalmas fehér arcait, látni vassá vált arcokat, látni megvénült és kiszikkadt arcokat, látni kövérré és pirospozsgássá lett arcokat. Látni katonaarcokat, amelyeknek odakinn is megmaradt a polgári szinük és egyformaságuk. Igazodj el az emberek közt és mondd rá egyre, hogy ez az, akit az isten a saját képére teremtett.
Látok és hallok mindig mindenkit. Nemcsak katonákat, az igyekvő boltosokat, üldögélő néniket, maguknak szenvedő és rajongó müvészeket, egyet üző hivatalnokokat, türelmetlenül vagy türelmesen muló asszonyokat és a fehér tenniszre siető bakfisokat és szórakozott gyermekeket. Nézem az élvezetet és az elitélt szegénységet és a lebeszélhetetlen csüggedtséget és a reményt, amelynek az özönviz óta ilyen évadja nem volt. Ha a reményt most mint a virágokat össze lehetne szedni és koszoruba letenni az Uristen lábai elé. Ha mint a füvet le lehetne kaszálni és boglyákba emelni. Ha mint a vizet rá lehetne bocsátani egy lapályra. Mennyi mindent látok, mintha az alkonyat tökéletes tiszta világitásában néznék körül mindig. Mennyit lehetne mondani.