A CSIRKEKOLERA
Édes májusi nap. A barna tyukot megfogták, beültették a kosárba. A kosár feneke lágy rongygyal meg volt ágyazva, huszonegy fehér tojás nyugodott benne. A tyuk elkezdett ülni a tojásokon a kosárban a tornác sarkában. Ott ült reggeltől estig, estétől reggelig a kosárban, mintha onnét nőtt volna ki. Ugy ült, mintha gondolkozna és mintha a nagy világnak ellensége volna. Minden neszszel és minden mozdulattal szemben elfogult volt. Gyanakodó volt. Ideges. Kedélytelen. Gyáva és felfuvalkodott volt. Gonosz volt. Hallgatagon ült nap mint nap s ami hangot adott ritkán, komor és beteges változata volt a kotkodácsnak.
Huszonegyedik napra a szakácsné odatette a fülét a kosárra és hallotta, hogy a tojásokat gyengén kopogtatják belülről. A töretlen tiszta fehér tojásból egyéb hang is jött, halovány csipogás. Aznap a tojások hegye megtöredezett, mint mikor a kávéházban a nagyságos ur a kis kanállal veregeti. A kis csirkék kezdtek kikelni. Gyengén, nedvesen és az élet friss ájulatával keltek föl és a tojáshéjat otthagyták összetöredezve a kosár fenekén. Amelyik már lábra állt, azt gyengéd női kezek vitték a konyhába és puha pihébe tették. Mikor mind kikeltek s lábon voltak, a tyuk végérvényesen elhagyta a kosarat és másnap, harmadnap a kis udvarban tipegtek már össze-vissza sárgán, könnyedén, észtelen pici fejükkel és finom fürdetett lábacskáikkal, mint valami tünde liliputi ballerinák, vagy mint elkallódott nagy mimóza-pelyhek a fuvalomtól sodortatva. A nagy barna tyuk mindig köztük volt, mellettük volt, utánuk és előttük járt, mint egy mama, mint egy tanerő, mint egy lelkész, mint egy juhász, mint egy parancsnok. Tekintete bizalmasabb lett és ujra a rendes hangnemben kotkodált a pici sárga csibék pi-pi-pije közt, ami ugy hangzott, mint a folytonos, édes apró sipolás.
Napjában többször vidáman étkezett a társaság. Őrölt és megdarált köleskásából s kukoricalisztből kevert, vizzel higitott reggelit, ebédet, uzsonnát, vacsorát. A tyuk szigoruan kapkodta fejét az étkezések alatt. Mindenki más passzióval nézte a kicsi csirkék táplálkozását, a család, a konyha népe, a kutyák, a macskák, a fák, amelyek lehajtották zöld lombjaikat, hogy árnyékot adjanak nekik és maga a nap is az égen, amely csak azért is a fa alá sütött és melegitette és világitotta a csirkék sárga selyem testecskéit. Délután hat órakor, mikor még az este távol van, pláne a régi időszámitás szerint csak öt óra van és az egész világ javában folytatja hivatását, a barna tyuk kotkodácsolt szaporán és hitta, vitte, kergette hazafelé, a tyukól felé a csibéket. Lefeküdtek. A csibék sipoltak, a tyuk hallgatott, a csibék is elhallgattak.
Igy éltek és vidultak és gömbölyödtek és nőttek nap-nap. Némelyik már kezdte elveszteni a gyermekkor sárga pihéjét. A konyhában már ábrándoztak jövőjük felől, párja már megér három koronát, négy koronát, hat koronát s mindig többet és többet fognak érni. Már háromhetesek elmultak.
A minap egy kis csirke reggel nem akart fölkelni. Bágyadtan sipitott és aztán el is hallgatott. Hasmenése volt. Nem evett. A görcs rángatta. Megkapta a csirkekolerát. Délre már hat-hét kis csirke volt kolerában. Honnét jön a csirkekolera, a kert szelid veteményeiből, a porhanyó szürke földből, a drága jó levegőből, a csodálatos kék égből, honnan? A szél hozza? Az isten küldi vagy kicsoda? A sors pancsolja láthatatlan laboratóriumának lombikjai közt?
Három csibe megdöglött első nap. Másnap öt csibe hullott el. A háznép sürgősen orvosolni próbálta a bajt. Timsós vizet, karbolos oldatot adtak a csirkéknek. Nem ért semmit. Nincs orvosság a csirkekolera ellen. Harmadnap hét döglött meg. Elrejtették tetemeiket a szemétdombba. Nagy bánat volt a háznál. Tegnap estére mind elpusztult. Az utolsó csibének megnéztem a holttestét. Egy kendőben feküdt a konyhában az asztalon. Teste fehér volt és szürke, mert már nőtt volt a tolla. Gyenge tollazata borzas és merev volt, mintegy vihartól meggyötörve és fagytól összehuzva. Szemei le voltak zárulva és szemhéjai kékek voltak. A husa összeaszott. A lábacskái felhuzódva, a kis karmai felgörbülve és széjjelállottak és szurósak voltak és idegenek és fenyegetőek, mint valami ragadozó madáré. Rossz illata volt. A halálé volt.