UNOD,
igen? Nem érdekel már egy csöppet sem? Oh, magam is unom, de nem most untam meg, se tavaly, untam mielőtt kitört. Untam, hogy ilyen mesterséges szerencsétlenség fölött fog majd zajongani sokáig az emberi társaság az isten csodálatos világán, ahol körülöttünk természet és bennünk lélek van. Röstelltem kiváncsinak lenni, rajongani, történelmi levegőt szivni, kortársnak lenni és nagy idők tanujává emelkedni azon az áron, hogy akár egyetlenegy Jánosnak is levágják a féllábát. Oh az olyan háborut szerettem volna, amelyikben teremtett embernek semmi baja nem esik, az olyan háborut, ami csupa fényes játék és huncut ünnepély lett volna, az olyan háborut vártam és vágytam volna, az olyan boldog háboruba el se mentem volna, csak néztem volna messziről, mint az emberek minden majálisait.
Szóval te már unod, nem érdekel az egész dolog és nem törődöl vele. Te ugy teszel, mintha már nem is lenne háboru. Bocsáss meg, hogy ki is mertem ejteni ezt a szót. Tudom hogy unalmas vagyok vele. Sejtem, hogy ellenszenves és szamár dolog felhozni, hogy háboru van. Tapintatlanság lehet, mit tudom én. Egy szivet tudok, amely mindig üzemben van, azaz dobog és nem vágyik leszokni az istenadta érzésekről. Háboru van. Kitört dacára annak, hogy untam a kitörését és tart dacára annak, hogy unod már. Szép volna, ha attól, hogy te unod már a bénát nézni, a bénának visszanőne a levágott lába. Szép volna tőle, amint szép tőled, hogy unod őtet.
Most már nem mondod rá: szegény. Mert unod. Miért dörzsölöd le a lábbadozó honvédet a villamos lépcsőjéről. Ezt nem tetted volna 1914 augusztus hónapban. Akkor az ilyen befáslizott lábu katona dicső sebesült volt, hős. Most lesurolod és legyőződ a villamosról. Pedig érdemei és szenvedései éppen olyanok ennek is, mint akit áhitattal néztél husz hónappal ezelőtt. Elfelejtetted mennyi fiatal férfit megvakitottak a háboruban? Ők nem felejtették el. Ők talán megszokták, de fájdalom, nem szokták le az ő vakságukat. Szép volna, ha attól, hogy te már szemet hunysz az ő sorsuk fölött, nekik fölnyilna a szemük.
De nem. Ők ma is vakok. És vakok maradnak a halál virradatáig. Ők, ha reggel az égre néznek, feketét látnak, s ha a fehér falra néznek, feketét látnak, s ha a templom fényüző oltára felé néznek, feketét látnak. Ha anyjuk áll előttük, vagy feleségük, vagy gyermekük, vagy az orvos, vagy a felügyelő: ők csak feketét látnak. Az az ifju, akinek a jobbkezét levágták, soha nem fogja a szivére szoritani jobbkezét, hogy azt mondhassa: De nagysád, esküszöm hogy…
Ha unod tudni, hogy ez vagy az a tiszt Szibériában van hadifogságban, ő nem jöhet azért haza. Te nem gondolsz rá, de ő tovább is a nemzet nevében, a te nevedben vár, óhajtozik és sóhajtozik és ölelő karjai a sovány levegőt ölelik.
Megszoktad, beletörődtél, s tul vagy már rajta, hogy mi történik Európával, a huszadik századdal, s az emberrel, embertársaiddal, akiket egy isten buktatott fel egy örök sülyesztőből, a látás, indulatok és beszéd csodálatos megbizatásával. Oh mennyire lehetünk még ez után a háboru után boldogok vagy micsodák e földön, mindannak az emlékével ami történt hazánkkal és idegen országokkal. Vagy te el fogod felejteni mindezt? Elhányod a tanulságokat? Magadba szálltál volt és megint kihurcolkodol magadból, mint egy szükségbarakkból? Minden megdöbbenést leszokol? A nyers életöröm, a könnyü ambiciók, a felületes elvek lerázzák magukról mindazt a terhet, önvádat, kiábrándulást, keserüséget és gyógyulást, amivel ez az ugynevezett háboru traktált bennünket?
Háboru van. Éppen olyan, mint az első hónapban. A katonákra, akiket békében embereknek hivnak, élessel lőnek. Ma is elesik egy-egy katona. Unod hogy ilyen együgyü dolgot mesélek? Lenézel? Kinevetsz? Ha szép fogad van, szivesen nevettetem ki magamat. Aki ma elesik, annak a halál éppen olyan meglepetés, mintha a legelső ütközetben esett volna el. És a halál a háboru huszadik hónapja után is éppen olyan hideg és örök, mint volt az első napon. Ha minden napra csak egy pillanatot alapitanál, amelyben azokra gondolnál, akik sóvár életüket egyszerre kilélegzik a harctéren vagy a hadikórházban. Ha tudnák szegények, hogy unod már. Bocsáss meg nekik és nekem is, hogy még mindig háboru van. Nem én csináltam. Én nem voltam kiváncsi rá. Te csináltad, mert te kiváncsi voltál.