Kenyér

A bal felső karja meg a bordázata közt vékony fekete könyv szorul. Index. Az Egyetem-térről jön, az egyetemen volt beiratkozni. De még nem egyetemista, mert most vakáció van, tavaly meg még gimnázista volt. Most, ahogy ő magát kifejezi: menetszázadista. Katonaruha van rajta, bő és szigoru egyforma posztó, minőt rajongó ifju szerzetesek és gyermekapácák öltenek fel egész életükre. Ez a posztó ezen a fiun kék-szürke, a nap már félig-meddig elvette a szinét. Bőrből való öv ráncolja a bluz derekát, baloldalt izmos kés csüng róla fekete vastokban. A bluz két karján alul sárga stráf szalad körbe.

A tizennyolc éves katona lábán vastag, puritán sárga cipő van, az alsó lábszárán csavaros vászon lábszárvédő, amilyenben Stanley vándorolt a Kongó vidékén. Lábaszára vékony, mint szüz leányé, karjai is vékonyak, de lába is, karja is szivós, mint a kötél. Arcának bőre gyengéd, bajusza nincsen, de oly hatalmas epekedéssel kivánkozik kifelé belülről, csoda, hogy a sima epidermis vissza birja tartani. Az arc vonásai még nem fejeződtek be, mégis váratlan férfiasság van ezen az arcon. Sovány és barna az arc, a napsütés olajosan fénylik az orcák közepén.

A szemek érintetlenül komolyak és vidámak, a tekintet egyenes, mint a nyil futása. A fej mintha villamerőre fordulna, a jobbkéz mereven repül fel a sapka szélihez, a balkéz lerándul a kés tokjára: szalutált. Szemei egészen s kifejezés nélkül vetődnek a tiszt tekintetébe. A hadapródot, zászlóst, ifju hadnagyot, akiknek kitüntetések világitanak a mellükön, ártatlan irigy hódolattal nézi meg, mint a kicsi diák néz a nagy diákra, aki az Olympiádról jött haza rudugrásból, uszásból, nyujtóból kapott érmeivel.

Nem siet, nem sétál, egyformán és biztosan megy. A kofa előtt megáll, tanakodik, apró barackot vásárol, zsebrerakja. Se nem gyermek, se nem ifju. A gyermekkor és az ifjuság mint a hinta két kötele hintálják életét. A gyakorlótéren alázatos és pontos, néma és hangos, üde mint egy pásztorjáték szereplője és gép mint a gép a gyárban. A szünetben, mikor fáradtnak kellene lenni, beáll a Ki a napos? nevü játékba és leguggol a bakugrás sorába. Az óvodai szigoruságu futólépésbüntetésnél komoly nézéssel, feltartott fejjel végzi kurta, gyors lépéseit, mellére emelt öklökkel, számolva magában és minden negyedik lépést erősen toppantva. A villamosban, mikor hazamegy, a bluz zsebéből elővesz egy Magyar Könyvtár-füzetet. Nothnagel: A halálról. Ez a füzet cime. Tizenöt krajcár ilyen füzet. Olvas. Nem hallja, mikor a sapkás munkásleány elébe áll: Hova tetszik. Késéssel veszi észre, hogy előtte áll a munkásleány, szórakozott karral emeli elő bérletjegyét, fel nem néz a füzetből.

Odahaza hegedüje van. Gyakorolt volt sokat délutánonkint, jobblábával egyenletesen tapodva, szinezés nélkül s korrektül játszotta kedvenc darabjait: Beethoven Berceuse-ét s az Alla Turca-indulót egy Mozart-kottából, amelynek födelén régi, nemes, halovány metszett betükkel van kinyomtatva: Entführung aus dem Serail. Magyar dolgozatait időrendben sorakoztatva eltette. Növénygyüjteménye is megvan. Négy évesek a leragasztott virágok, már elérték üdvözült szineiket és tartják hervadáson tul való illatukat. Mértani testei is megvannak, csak az oktoéder hiányzik. Arra ráült véletlenül, az tönkrement. A lepkegyüjteménye már elporlott, szétzüllött.

Tizennyolc éves. Álma, étvágya tökéletes. A nőkre nem igen néz az utcán, olyanok most szemeinek, mint a képek s mint a képzelet. Uralkodó szenvedélye, dühe és rajongása: a football.

Halál, te nekem barátom lettél, utmutatóm, tanitóm, vezérem, lelkiatyám, doktorom és megváltóm vagy nekem. Halál, tisztellek, egyetlenegy vagy, akit tisztelek. Kérve kérlek, könyörgök, esenden esdeklek előtted: ne bántsd ezt a fiut.

Ne nyulj a tizennyolc éves fiuhoz. Ne keritsd el őt misztikus és unalmas apró eszközeiddel, lövedékkel, gázzal, bacillussal. Ne engedd, hogy szerszámaid csak meg is rongálják őt. Jaj, ne bántsd. Ragadtasd el szivemet, tégy csodát, tégy boldoggá: kiméld meg őt. Tapsolni fogok és meglepő kellemetes versekben fogom dicséretedet énekelni, hárfám isten gyanánt fog magasztalni, ámbrát és rózsafelleget terjesztek lábod elé: ne nyulj hozzá.

Utállak és utáltatni foglak, ha bántod, ha elgázolod részegségedben. Gyalázatos fintorokkal, szemérmetlen mutatásokkal fogok arcodba nézni, ha bántod. Förtelmes szidalmakat nyállal vágok szemedbe, ha bántod. Az élet bájoló tündére szökdécsel az ő lelke friss gyepén. Halmok várják az ő életét: menyegző, diploma, tizéves találkozó, apaság, a munka sikere, utazás, jólét, nyugalom. Tudomány. Emlék. Bánat. Bölcseség. Hadd keljen, haladjon halomról-halomra. Járasd. Játszasd. Szórakozz rajta. Azután, végre lekonyul fehér kis feje, sovány szárai megtörnek: leesik. Akkor tedd vissza a katulyába, mint a fiu a bazári gépfigurát, amely felhuzva lépked, táncol, handabandázik és mikor lejárt benne a rugó, lassul, megáll. Engedd őt Halál végig mozogni. Élni.