Kenyér

Egy tündöklő ellenség lobbant fel az ember ellen. A nap. Elkábit, legyöngit, főz, hervaszt, el akar altatni és nem adja az álmot. Felforralja a fejet és megfájitja, hogy az észt harcképtelenné tegye. Kótyagossá teszi a szellemet és lealázza a lelket. Elmázolja vigyorogva, mint egy barbár, azt az ideális képet, amit a mesterek kévékkel, virágos kosarakkal és erős és vidám némberekkel pingáltak, aminek neve volt: Nyár.

A muszka fogoly elhajitja tányérsipkáját, levetkezte agyagszinü bluzát és piros ingét és semleges felsőtestével meggörnyed, feje lekushad, ugy jár a mezei munkában. A föld örök rabja, ember, aki lesujtva verejtékezik verejtékével az ég alatt, az alacsony földre ragadva mindig egy lábbal és nincs megengedve derekának, hogy egyenes legyen. A madarak elalszanak. A fák unják magukat. A fü elsáppad és lesoványodik. A virág megbánja vidámságát, magába borul, émelyedik és elvénül. A szunyog kél és a légy jön hatalmas rokonai ellen, a teremtett barom és az ember ellen. Reszketteti a ló husát és az ökör szügyét és véres sebeket áskál rajtuk és zug és zenél vékonyan és gonoszul és nekimegy az ember nemes arcának és megint nekimegy és ujra nekimegy és csipésével és hangjával kerülgeti és üldözi, mintha meg akarná bolonditani.

A város falai tüzelnek és ablakai fénylenek mint a lángok. A hitvány ló minden lépésnél meg akar állani a kocsival. A villamosok zugva sietnek némán és mozdulattalan szenvedő rakományukkal. A kirakatok eszméletlenül merednek az utcára. A járókelők fényes, panaszos arccal mennek, megöregedett lassusággal, ostoba figyelemmel, unalommal vagy ájulattal néznek előre. Valami nagyon nehezet visz minden ember: az életet. De nem is érzik. A meleg lebeszéli az életet bennük. A gond nem tud magáról, a gondolat lemond, a fájvalom, az irtózat, a sajnálat, a remény, a szándék és az emlék mind magán kivül van. A százszorszép szavakból, amelyek az ember nyelve alatt vannak, a csodálatos tehetségekből, amelyek az ember lelkében álmodoznak, egy brutális és nyavalyás nyilatkozat lesz, egy tehetetlen nyögés: öh. Az emberek közt egy mártirarcu katona megy a járdán, bottal, végtelen lassan és az aszfaltot nézi lépései alatt a megmaradt élet csalódásával.

Valami folyik és folyik a világon s mintha eszmélet és jaj nélkül folyna már. Mintha senki nem intézné már, mintha senki nem gondolna már reá, mintha magától lenne és menne ok és bánat nélkül. Mintha a fegyverek maguktól müködnének vagy elhallgattak volna azok is és az ellankadt emberek öntudatlanul hajolnának egymásra és dülnének el s a halál vizszintjén mintha jóféle meglepetés frissitené őket, mint mikor árnyékba és hüvösbe jutunk.

A halálos nyárból elhagyatva néz föl az égbe a Niobe-arcu Föld.