A CSÓK
Az éjszaka láttam a csókot a nagyköruton, egy órakor, mikor a csengő gombját megnyomtam a hotelem kapuján. Az ember, ha becsönget, visszafordul az utca felé, néz egy fél percig, mig a portás előjön a kaput kinyitni. Egy konflis zajlott el az elhagyott kövezeten, a konflisban egy katona meg egy nő ült. Az ülés közepén ültek mind a ketten, egymás felé voltak fordulva, a fejük szembe nézett egymással s az orruk hegye egymásnak támaszkodott. A katona csókolta a nőt. A katonának kemény fekete sapka volt a fejében, a nyakán a rangjelzést nem láttam, mert el volt fordulva, csak annyit láttam, hogy fiatal és katona. És hogy csókol. A nő is fiatal volt. Egy fiatal férfi, meg egy fiatal nő. Egy ember meg egy asszony. Egy fiu meg egy leány. A katona balkarja a nő nyakán ment félkörbe. Ajkaik fedték egymást. Nem mozdultak. A csók tartotta fejüket. A lámpával szemben vitte el őket a kocsi, a nőnek az arcát láttam a csók alatt, két szeme be volt téve, s az arca fehér fényben vonult el és mintha meg lett volna fagyva s mintha be lett volna balzsamozva. A hold fenn volt az égen, éppen a nagykörut fölött állott, a sötétkék égen haloványkék felhők látszottak mint emlékek s a csillagok teljes számmal képviselve voltak. A konflis előre kalapált a kövön, utána néztem, a két fej meg nem moccant. Vitték a csókot.
Mikor megpillantottam őket, egy drogeria előtt volt a konflis, aztán jött egy kézmü- és divatáru-üzlet, azután egy kapu és fölötte egy nagy névtelen fogorvosi cégtábla, azután egy kávéház jött, azután utcasarok, azután másik utcasarok, azután zeneműkereskedés, azután harisnyaáruház, azután nem tudtam már kivenni, miféle bolt. Mindnek a redőnye a földig le volt huzva.
A csók tartott a drogeriától a harisnyaáruházig, de már előbb kezdődhetett s még a harisnyaáruháznál se vették széjjel a fejüket. Csak én vontam vissza már tekintetemet, mert a kapu már kinyilt volt s az éjszakai portás ott állott mögöttem és szántszándékkal köhögött, célzatosan.
Bementem, a kapu gyönge s nehéz ütődéssel betevődött mögöttünk, a portás ideadta a kulcsot és egy nagy árkus papirosra felirta a költést. Nem a költést gondolom, ami a költők óriási sziveiből támad, s forró homlokuk mögött ég mint a pokol s didereg mint a tenger fehér habjai. Nem a költészetet értem, hanem a költést, amit az éjszakai portás egy számmal bejegyez s a szolga reggel a bejegyzett órában jön, kopogtatja az ajtót és költi felfele az embert.