A SZIV ALBUMÁBA
Ne hidd, nem igaz. Semmi nem igaz, ami történik és amit ugy hinak: valóság. Ne hagyd lebeszélni magadat. Ami történik, az mind véletlen, az nincs rendben, ahhoz semmi közöd, mert az lehetetlen. Nem igaz, amit látsz, nem igaz, amit hallasz, nem igaz, amit mondanak neked, nem igaz, amit Te mondsz másnak, nem igaz, ami fáj, nem igaz, ami utáltat és kétségbe ejt. Ami igaz, az mind csak jó és szép, mert csak jót és szépet akarunk, mert csak jóért és szépért jöttünk, mert csak jó és szép, ami kell nekünk. Olyan jó és olyan szép és olyan drágalátos finom minden, ami igaz, hogy itt csak belepné a por és elsorvadna a melegtől és széttépődne a széltől és megfagyna a hidegtől és összetörne a lármától.
Az mind el van téve nekünk reggelre, mikor kipihenve felébredünk és a rózsázó napsütésben a friss csendben magunk körül nézünk. Egy csuda nagy fehér sziv dobog értünk mindnyájunkért a határon, ameddig ellátunk, mikor a szemünk fölé homlokunkhoz illesztjük tenyerünk egyenes ernyőjét. Ott kezdődik az igazság, ahol az allée összeér, ahol a két sin egybecsuszik, ahol a mező leszalad, ahol az égi kékség lejön, mert lekivánkozik, mert kiváncsi, mert hajlik arra, ami lennről ajánlja magát.
Nem az arcod igaz, hanem a fényképed igaz, amely ünnepélylyel néz mindig és amelynek homlokára nem jön ránc. A felhők szinezése igaz, amit látsz és sehogy se tudsz a szinek neveivel elnevezni. A pitypalatty igaz, amit hallasz és nem tudsz elkapni a markodba. A gondolat igaz. A képzelet igaz. A szórakozottság igaz. Az önfeledtség igaz. Az álom igaz.
Honnan van remény? A sziv tudja, mi igaz, azt várja. A várakozást nevezték el reménynek. Csalódásnak nevezik a csalást, amit a jogtalan valóság üz velünk. Fájdalomnak nevezzük azt a birálatot, amit a tisztában lévő sziv gyakorol a valóság felett. Életnek nevezi az ember azt a meglepetést, azt a türelmet, azt a fáradalmat, azt a készülődést, azt a vitát, azt a csodálkozást, azt az időtöltést, azt a különbséget, ami a valóság közt van, meg a közt, amit elhagytunk volt s ami felé igyekezünk vissza.
Egy sóhajnyira van ez a messzeség. Egy rövid sóhaj van csak köztünk és jövőnk között. Egy sóhajnyira vagyunk saját magunktól. Vagy egy éjszakányira. Holnap véletlenül és váratlanul itt lesz minden, ami a miénk. Reggelre. Ajándékot kapunk, előre jön ami olyan messzi vár, segitséget nyerünk hozzá, valami tulzás fog történni, csoda, ami éppen olyan természetes lesz, amilyen csodálatos minden, ami természetes. Reggelre a tenger idecsap és felfalja a forró gonoszságot. A barlangok és szakadékok öt világból ideugrálnak és bekapják mind az ostobaságot, hiuságot, gyülöletet és hazugságot. A felhők zengedeznek ezen szavakkal: Ide nézzetek, milyen érdekesek vagyunk! Az ég legmagosabb közepén büvészet lesz, száz szivárvány jön fel egyszerre, egymás mellé vonódnak és csavarodnak és cikkcakkoznak és forgolódnak egymás körül és olyan erős szinök lesz, mintha lángolnának. Ugy oda lesz a világ, hogy mindenki minden szerszámot elejt és csak bámul és a fájdalmasok, akik jajgatnak, a jajt csodálkozásukban elnyujtják és édesen huzzák: jaaaaj és szemeikből a tüzelő büvös világitás kiszikkasztja a könnyeket és az emberek a jobbkezükkel végigsimitják homlokukat és mindent elfelejtenek.