Kenyér

– Hol van a kocsis?

– Itt vagyok – mondja egy szürkeruhás asszony, aki a falnál áll a konflis mellett a standon. Odatámaszkodott volt a falhoz, a két kezét hátratette és a két tenyerével nyomta a falat. Előjön, leüti a taxizászlót, felül a bakra.

– Menjen kérem ide meg ide.

Indit, megyünk. A Rákóczi-utra fordultunk ki. Az asszonynak a háta előttem megy a bakon. A Rákóczi-utat sokat láttam életemben, ennek az asszonynak a hátát sohasem láttam, azt néztem. Görbe a háta. A nyaka sovány, a csigolyák fölött be van esve. Sovány, fakó haja fel van huzva a kalapja alá. Fekete szalmakalapja van, nagyon széles a karimája. Árvaházi leányok, intézeti vak leányok s idős német nevelőnők hordanak ilyen kalapot nyáron. Egy kicsit félre van a kalap a fejében ennek a nőnek, átszurta kötőtüvel. Mennyi hiuság lehetett benne, mikor a kalapját feltette és a tüt keresztbe szurta? Nézett a tükörbe? Nem hiszem, hogy ne nézett volna valami tükörbe, mert nő. De az ő női hiuságát csak azokkal a fehér szemecskékkel lehetne megmérni, melyek a gyógyszertár mérlegén gurulnak, amikor a grammnál kisebb sulyt kell megállapitani. Ez a női kocsis. Vagyis kocsisné. Hogy szólitják? Kocsisné? Nem hallottam még. Valószinü, hogy sehogyse szólitják, csak azt mondják neki: Hallja! Nézze! Mondja! S ha az utca beszél hozzá, azt mondja neki: maga. És azt mondja neki: majd megmutatom én magának! És azt mondja neki: majd elbánnak magával a rendőrségen!

Lassan haladunk. A ló görbén megy. Az asszonynak a két könyöke mindig hátraugrik. Rángatja a száját a lónak. A ló olyankor még lassabb lesz. Az asszony emeli a gyeplőt, lecsapkodja a ló farkára, aztán megint meghuzza a száját. A ló csak görbén megy, csak lassan megy. Villamosok zugnak, csengnek, autó puffog, fiakker pattog, mentőautó vonit, stráfszekér dübörög, postakocsi zördül össze-vissza, az asszony némán harcol a lármában. Szólok valamit a hátának, nem hallja. Miért ült a bakra ez az asszony? Az ura helyett hajt, gondolom. Az ura elment a háboruba, él-e, hal-e, talán mindegy már az asszonynak, talán az urának magának is mindegy már, talán csak nekem magamnak nem tud mindegy lenni. A ló csak görbén kocog. Szelid hullámvonalat csinál a kocsi utja a kövezeten, tudom, hogy elmulik mindörökre mögöttünk ez a vonal, tudom, hogy nem marad nyoma, tudom, hogy senki sem lohol a kocsi után, hogy krétával meghuzza az utját. Ilyen hosszu hullámvonalat a gyermek szokott rajzolni, mikor magában szórakozik s ugy sejtem a végtelenség szándéka az, ami olyankor a gyermek kezét vezeti.

A ló nem akar egyenesen menni. Kezdő. A ló nem megy magától egyenesen. De miért megy görbén? Jobbra huz és balra huz, valamely öntudatlan szabályossággal. Ezt honnan tudja? Talán a habozás, vagy a lemondás van ennek a lónak csekély agyában, talán a cél nem kell neki, talán minden percben megpróbál kitérni a messzi végzet elől, mert nem tudja, hogy nem lehet. Az emberek tudják és egyenesen mennek előre, csak a részegek mennek ilyen görbén, mert részegségükben elfelejtik. Az asszony csak huzgálja a ló száját. A ló meg-megáll. Nem unalmas már ez a dolog az olvasónak? Az utasnak nagyon is. Bevergődünk a Rákóczi-utról egy mellékutcába, ott már inkább lehet szólni az asszonynak.

– Ne huzza a ló száját, akkor azt hiszi, meg kell állni.

– Mit csináljak vele? – fordul hátra az asszony. Roppant kedvetlen az arca.

– Ostorral hajtsa.

Az asszony előrefordult, igy felel:

– Akkor megszalad.

– Szóljon neki. Hogy hivják a lovát?

– Nem tudom én. Nincs ennek neve.

A ló megint meg akar állni. Az asszony szenved.

– Csapja meg az ostorral. Csettintsen neki.

– Nem tudok még csettinteni, kérem.

Hanem kikapja az ostort a tartójából, megsuhogtatja, megrázkódik a bakon szenvedélyesen és nekiereszti a gyeplőt és lesujt az ostorral a lovára:

– Gyü nyomoruság, gyü!