Kenyér

volt a világon ugynevezett béke, ha még emlékezne rá valaki. Oh, az borzasztó és értelmetlen idő volt. Emlékszem, láttam börtönépületet, tébolydát, klinikát, mulatóhelyet. Emlékszem, láttam szikkadt, agg jobbkezet reszketegen előnyulni egy krajcárért. Emlékszem, hogy vakok mentek karonfogvást a hidon átal. Emlékszem, hogy láttam sánta kicsi fiut és pupos leányt. Emlékszem, hogy láttam az utcán szellemes embert előre köszönni egy ostobának. Emlékszem, az erkélyen könyökölt az unalom, az ablakon kinézett a szomoruság, a függönyök mögött temetkezett a zokogás. Emlékszem, mennyire meglepődve néztem körül sokszor és nem csudáltam volna, ha egy sereg angyal leszárnyal hirtelen az égből, segitséget adni a világnak. Azt, hogy soha se jön ilyen segitség, azt nagyon csudáltam.

Emlékszem a békére, mikor megismertem az ember sorsát. Néhanapján az a gyanum jött, hogy ez itt alkalmasint a pokol, nem pedig az élet. Mert hallottam volt prédikálni, hogy van pokol és az ember a pokolban fizet meg a gyönyörüségekért. Gondoltam, a gondviselés olyan finoman csinálhatta, hogy az ember előre megyen át a pokol büntetésén, aztán jön majd az élete, az aztán olyan édes lesz, mint a puncs. Mennyivel kellemetlenebb is lenne forditva, gondoltam, hogy megkeseritené a drága szép életet az, hogy utána menni kell a pokolba.

Egy nap még annál a pokolnál is rosszabb világ jött. Arról már nem is tudtam mit gondolni, csak sejtettem, hogy az emberek unják a poklot, nyugtalanok és nagy hühóval igyekeznek szabadulni belőle.

De azért abban a régi rossz világban sok minden kedveset és kellemetest láttam. Emlékszem a csemegeüzletre például, téli estén, milyen kivánatos tolongás volt a márványpult előtt, milyen egészséges sietség volt a pult mögött, milyen frissen világitott a kirakat az utcára, hal havon tapodtunk s a magosból hópelyhek ereszkedtek s a szinház előtt három fehér gömb ragyogott. És piroshátu szalonna és izmos barna kolbász és hajnalszin karcsu angolnák és ezüstözött tengeri halak és halvány pástétomok kinálkoztak a kirakatban, köröskörül mosolygó hideg almával, alvó szőlővel és varázsosan elnyomott déligyümölccsel és lepecsételt üvegekkel, amelyekben idegen zamat és melegség várakozott és függő madarakkal, akiknek tollazata nyugodt és tarka volt, mint a csendélet pingált madarainak s haláluk oly könnyü lehetett, mint életük. És hámozott dió és héjatlan mogyoró és nemes mandula és rózsás pogácsa süritette a portékát. És fordultak be és ki az üveges ajtón a népek, nőtlen urak, nagyságos asszonyok, szobaleányok s mind olyan friss hidegségben és kellemességben tüntek elő, mint az üzlet husai és gyümölcsei. És fiatal pár állott oda a kirakat elé, sürgős szemlére és besiettek az üzletbe és örvendezni látszottak. És ők és az egész zajló csemegeüzlet a havas estén olyan hangulatot tettek, ami eszébe hozta az embernek a boldogságot, azt a nemtudommit, ami felől ifjonnan folyton képzelődtünk.

Talán éppen abban a csemegeboltban voltam ma, amelyiknek a jó érzése a régi világból bennem felejtődött. A csemegebolt portékája, ami annak idején igazán ennivalóan kedves volt, most szinte életuntan néz az emberre. Kevés és gyenge minden, ami nem hiányzik. Egy férfi vacsorálni valót csomagoltatott. Mikor a vékonyka sertéskarmonádlit lekapták a mérlegről, az urias kinézésü ur igy csinált: c, c. S mikor a sajtocskát megmérték, megint igy tett: c, c. hm. Aztán odament egy kosárhoz, kivett belőle egy szép nagy őszibarackot.

– Mennyibe kerül ez a barack? – kérdi.

– Ötven fillér.

– Ötven fillér, höhh, egy barack – mondta a férfi és feltartotta a kezében és felnézett rá és megcsóválta a fejét és boszuságában mosolygott. És e pillanatokban ruházat nélkül képzeltem őt, mint ahogy a barackon nincs ruha s azt gondoltam, hogy igy állott meg és igy nézett föl Ádám az édenkertben s igy mosolyodott el s igy ingatta fejét elragadtatásában, mikor megcsodálta a remek gyümölcsöt.