Kenyér

Nem vétek bevallani ebben a világban, hogy jól esett valami? Oly jól esett hallani máma, hogy van papir. Mindig attól félek, hogy les valamerre egy irgalmatlan isten, aki a magos megfigyelőből követi mindenki mozdulatait és minden érzését és bünül rója fel, ha akárminek egy pillanatig is örülni merünk a legmélyebb csalódás korában, amikor csak szenvedni szabad annak, aki itt ember s amikor a mosoly és a nyugalom annak jár, aki kilehelte a lelket testéből. Meg egy eszményi barátra gondolok sokszor, akivel távol idegenben fogok találkozni s akinek a legrészletesebben kell elmesélnem az életet s azzal is be kell számolnom neki, hogy azalatt az idő alatt, amit háborunak neveztünk, megesett, hogy elaltattam egy-egy virágon eszméletemet, vagy elragadtattam szememet az ég szinétől vagy az utcán a nők vakmerő szép lábaitól.

Hogy fogom tudni igazolni mind ez örömért magam a távol várakozó előtt, akinek mellem ajtó lesz és homlokom ablak. Azt el tudom majd mondani neki, hogy ez a hirtelen papirhiány milyen szomoruság volt az ujságnál, mert az usjágiró az ujságé és az ujság az országé. És hogy akik másoknak, mindenkinek frissitésére és vigasztalására dolgoznak, mennyire rosszul esik azoknak pihenni és várakozni.

Drága barátom, aki az összeérő fasoron tul vársz, a jövőben s akinek a beszélgetés számára az élet benyomásait rejtegetem és akinek a leiratlan naplót viszem magammal: az emlékezést, teneked el fogom mesélni azt is, hogy a pálya kezdő napjain mily szorongással néztem, hogy guritják a nyomda kapuja alá a nehéz fehér hengereket, amelyekbe az ujságpapir van préselve. Nem igen dübörögtek, de kemény, nagy masszák voltak és olybá tüntek, mint valami óriás szekerének a kerekei. Talán a végzeté. Legördültek a nyomda pincéjébe s vagy egy tucat papirhenger mindig ott állott a kapu alatt. Gondoltam, ezt a rengeteg papirt teli kell nyomtatni. A papirgyár, meg mindenki biztosra veszi, hogy holnap és azután is mindig megint gyilkosság, lopás, sikkasztás és vasuti katasztrófa fog történni és hogy politika lesz és szinielőadások lesznek. Mindezt tudják előre és készülnek rá, gördül az ujságpapir, gördül lefele a pincébe az ablakpárkányra támasztott deszkán.

A végtelen ujságpapir, ami fából, rongyból készül, mint a költészet természetből és rongyos életből. Mi lenne, gondoltam, ha holnap reggelre elöntené a földet a boldogság, mint rózsavizözön és hirtelen nem lenne több betörés, gyujtogatás, párbaj, elgázolás, családirtás, se politika, se bécsi operette. Akkor nekem adnák mind ezeket az ujságpapirhengereket, én kigöngyölném végesvégig és irnék és irnék a felhőkről, mert a felhőkről annyit lehetne közölni, hogy az egy bál ujságpapiron el nem férne.

De a felhők tulságos magasan mennek, idelenn pedig bajos emberek és szomoru asszonyok jönnek fel a szerkesztőség lépcsőjén és sürü levélrakás jön minden reggel, amelyben annyi gond, kin és nyugtalanság szorul össze s postautalványok jönnek, átutazóban a szenvedés felé, s az utalványok szine gyönge rózsaszin, mint a jóságé. És tudom, hogy az ujság harang a harangok helyett, amelyeket elvittek a torony sötét gerendázata alól. A felhőket pedig türöm, hogy mulnak elfele és dicsőségnek tartom azt is, hogy látom őket.