ERDÉLYIEK
Törődött bőrkofferek, összeszijazott kockás vászonkofferek, nagy, fehér kalapskatulyák, madzaggal átkötözött fekete cukorskatulyák, amilyenekben öt kiló kockacukrot szoktak volt árulni. Most a cukorskatulyában fehérnemü van, vagy gyermekcipők vannak benne, vagy az eszceigot hányták bele s a hosszu uton a madzag kikezdte a skatulya széleit. A konflison szorongtak ezek az uti holmik, 3-as taxival, s a Különdij rovatába is fehér számok pattannak a taxigépen.
A konflison egy család jön, vidékiek. Nem szentistvánnapi felrándulók, nem látogatók, nem átutazó fürdővendégek. Ez a konflis a hajlékuk most, mig benne ülnek, a kofferek és skatulyák az ő butoraik. Olyan fatális és olyan végtelen szegényes az ő nevük, amely kiséri kocsijukat: menekültek ők. A fájdalom vonatján utaztak, a fergeteg küldi őket, mint a faleveleket.
Láttam már menekülőket, elüldözött lakosságot, sivár országuton, hideg esőben, a népvándorlás nyomoruságát előbabonázó durva szekereken, sok-sok egyforma szekeret láttam elvánszorogni egymás után, mind a szekéren egy-egy háznépet szalmában gubbasztva vad pokrócok, rikitó sovány cihák közt, anyákat és banyákat, vén embereket és unokákat és csecsemőt a bölcsőben a szekér közepén és a lőcsökhöz kötött tehénkéket és a gyenge borjakat, akik a saroglyákban állottak és bámultak visszafelé. És hallgattam az asszonyok sirását és figyeltem az öregek és a gyermekek hallgatását, mig vonultak előre, amerre köd volt. És vonulnak emlékemben velem, mint a kétségbeesés és reménytelenség illusztrációja. De ezek a menekülők más népből valók voltak… és a konflis menekülőinek látása az embertársi fájdalomnál tulzóbb fájdalom, ez nem hagyja ott a szivet, ha másfele nézünk és másra gondolunk, ugy-e érted: ezek magyarok. Ezek az erdélyi menekültek. Ezek a bájos és drága székely nemzetet jelentik.
Nézegetnek kétfele a konflisról, nézik az emeleteket. A diákgyerek nem igen láthatta még Pestet, a naiv fehér kalapos bakfislány se, talán a mama se volt még Pesten. A dajka ölében cuclizik a baba, ő még nem tud bánkódni, még nem tud csodálkozni sem.
És kipakolnak a hotel előtt és bejönnek a hallba és szobát kérnek. És körülmerengenek ez idegen magas plafond alatt, ahol telefoncsengés van és könyvelés és lótás-futás és várakozás van. És jönnek-mennek mellettük és senki sem szól hozzájuk, mert ilyesmi nem szokásos. És a portás megmondja nekik, hogy nem lehet szobát kapni és a menekültek kivonulnak a hallból és ez megy észrevétlen, csendesen, mintha mindez Budapest mindennapi életéhez tartozna. És a menekültek visszapakolnak a konflisra és a konflis továbbzörög velük. Hová?