GYERMEKEK
Kerülöm, kerülném, elnézek, szórakozott próbálok lenni… ugy fáj szóba hozni s még ugyabban fáj hallgatni róla s a forró panaszt leparancsolni. Egy gyermek öngyilkos lett. Egy tizennégy éves gimnazista Pesten az anyja után elszökött a végtelenbe. Tudom, hogy kellemesebb dolgokkal illenék előhozakodni. Tudom, hogy a szives olvasót szórakoztatni kellene, a szivtelent pláne, ha van szivtelen. Tudom, hogy e világban a könyeken teher a köny és minden igazság fölösleges, tudom, hogy a gondolat fárasztó, látom, hogy a levert Muzsák zörgőket kötnek s bokájukat farsangi táncokra igazitják. De megölte magát Pesten egy ismeretlen barátom, egy gyermek.
A mult héten is benne volt az ujságban egy kicsi fiu öngyilkossága. Az meg tizenhárom esztendős volt, az Alföldön egy tanyán követte el azt a dolgot, amire gondolni életünkben szenvedély és borzadály. A tizenhárom esztendős parasztgyerek az ákácos tanyán, mielőtt felment volna a padlásra, egy darab papirosra ráirta plajbásszal: Nagyon szomoru vagyok. Mintha egy szürkehaju férfi irta volna, aki olyan fáradt, hogy nem tud már védekezni maga ellen. A gyerek felment a padlásra és onnan a temetőbe került. Azt irta: Nagyon szomoru vagyok. Mintha varjumadarak kelnének arról a tanyáról és szárnyalnának lassu tempóban, hangtalan a világ végéig és azon is tul.
Hányszor nézi el az ember a gyerekeket, ők a nagy időkben a kis időket élik, játszanak, tanulnak, rosszak és kedvesek és kiváncsiak és elmerültek és a fekete történelem a fejük fölött megy el és lenn hagyja életüket. Egy más nemzet, egy más világ, egy más emberiség. Minden, amit elejtettünk, az övék. Ők a szerencsétlenség szinhelyén uj kertekben fognak ülni. A páratlan ajándékot, az életet ők végigtanulhatják. Az övék lesz az ifjuság, a szerelem, a bál, a bánat, a természet, az ismeret és az ismeretlen. Ők az isteni világon lesznek, mi már nem vagyunk rajta, csak diszleteit tartottuk meg, az eget és a növényzetet. Ők emberek lesznek, mi már nem vagyunk, csak más nevet nem tudunk magunknak. Itt vannak a gyermekek. Rájuk hagyjuk vadonat álmainkat, öltözzék fel majd magukra.
De egy-egy gyermek összetörik, Hány? Csak ez a kettő tette? Hányra nem emlékszem? Hányról nem tud az ember, aki más országban adta magának a halált? Egyetlenegy nem annyi, mint millió vagy mind? Nem a leggyászosabb bukása minden jóságnak és szépségnek, minden betünek és minden szinü festékeknek és minden zenei hangoknak és nem kietlen mostohasága s erőtlensége a kék menyboltozatnak s a büvös virágoknak, hogy egy gyermek össze tud beszélni a halállal? Nem lehet visszaédesgetni ezt a pesti kis boldogultat, se a másikat. Egy jaj menekül utánuk, nem találja meg őket.