WeRead Powered by ReaderPub
Kenyér cover

Kenyér

Chapter 29: BÉLYEGET ADNAK
Open in WeRead

About This Book

Rövid, lírai prózarészek sorozata, amely apró jelenetekből és belső elmélkedésekből építkezik; a háborús háttér ellenére a szerző a mindennapi élet egyszerű örömeit és fájdalmát, a reményt és a felejtés szükségességét vizsgálja. Természet- és városi képek, véletlenszerű találkozások és érzékeny megfigyelések váltakoznak a szövegekben, miközben a valóság és a képzelet viszonyáról, az emberi együttérzésről és a belső fokozódó élettapasztalatról elmélkedik. A laza, meditáló szerkezet személyes hangon tár fel erkölcsi kérdéseket és hétköznapi pillanatokat, amelyek együtt teremtik meg a mű hangulatát.

BÉLYEGET ADNAK

Érdekes. Tizfilléres bélyeget adnak az embernek, pirosat. Meg hat filléreset, szürkét. Meg öt filléreset, zöldet. Meg két filléreset, szép sárgát. A főpincér adja a kávéházban, a kisasszony adja a cukrászdában, a messenger boy adja s a kocsis is kinálja a bakról. Nincs aprópénzük, azt mondják. Bélyeget adnak az embernek. Mintha valami tulzó művelt és érzelmes világ lenne, hol mindenki folytonosan levelez. Mintha a napnak óráiban szegények és gazdagok iróasztalhoz ülnének és intimus ujságokkal, jó szavakkal keresnék fel rokonaikat és barátaikat, elfogdosnák az élet tünő benyomásait, lemásolnák szivöket dobogtában és futtában a futó időt és tanáccsal és vigaszszal halmoznák el egymást. Ugy látszik csak magam nem levelezek ugy ahogy szokás. A bélyegek csufolódnak velem, nyugtalanitanak, bántanak. Ne nyujtsanak felém bélyegeket, itt a nagy nyilvánosság előtt esdeklek kegyetekhez, pincérek, kocsisok, rikkancsok. Legalább is ne honi bélyegeket adjatok, inkább adjatok szokatlan szinü, messzire való bélyegeket, Paraguai köztársaságnak, vagy a Fokföldnek, vagy a sárkányos Kinának bélyegeiből, vagy Jamaika szigetének vagy Boldog-Arábiának bélyegeiből.

Mert mindig, mindétig valami távolnál távolabb postára vágyom küldeni a levelet, elpanaszolni, hogy ezen a világtájon a Szerencsétlenség magtalan királynéja uralkodik, hogy akik élnek sem élnek szivesen, hogy ünnepeink az alvás és a könyezés, hogy a szivet itt elsorvasztják, mint a csuf szemölcsöt, amelyet cérnával elkötözni szokás, hogy a lélek itt eláll az emberben, mint a rossz szódásüvegben a gyöngyözés, hogy nem marad már egyebünk, mint a valóság, hogy egyik nap ugy ad át a másiknak, mint a fogolykisérők a tikkadt fogolyszállitmányt, amelynek mindegy hová viszik és mi lesz vele. Hogy otthagytuk a természetet, mint a tolvaj fiu a szülei házat és a kegyelmes naplementének és a tanitó ősznek tisztelői nincsenek és a hidon járók meg nem állanak már lenézni a folyóba, mert régen elfelejtettek kiváncsiaknak lenni a hullámokra és a maguk ingadozó árnyékára.

Nem, nem kérek exotikus bélyegeket se, elosont az az idő, mikor rajzaik és bélyegzőjük füszert hoztak az álmodozásnak és irni Boldog-Arábiába se volna értelme, hiszen ott is el van veszve az ég a föld felett. Nem is lehet semerre, senkinek a nagyvilágon hirt adni, följelenteni a rablógyilkos napokat. Nem is szándékoztam, csak ugy mondom.