A KUTYA MEG A VERÉB
Ma reggel a város határában megállottam egy fa előtt s eltöltöttem ott egy pár percet a mai napból és életemből. Megállottam, mert jól esett elnéznem egy fehér kutyát, aki a fa körül ugrándozott ugatva. A fán egy veréb ült, a kutya a verebet ugatta. A veréb nyugtalankodott, le-lepislogott és másik ágra ugrott, de nem repült el. A kutya meg felugrott, kapkodta a fejét, nézte a verebet és követelően hangoztatta: hau, hau, hau! Mikor a kutya nagyot ugrott, olyankor a veréb idegesen csipogott egyet és magasabb ágra szökkent. A szamár kutya elvakultan folytatta ezt a kilátástalan üldözést és a csacsi veréb hizelgett neki avval, hogy ijedezett. Mintha eszébe se jutott volna, hogy el is repülhet a fáról és mintha nem is látná, hogy a kutya nem tud fölugrani a fa tetejébe. A tavasz fekete fáján, a titokzatos rendetlenséggel nyujtózó ágakon pici zöld pontok vidultak, mintha ebben a pillanatban ugrottak volna elő, hogy mulassanak a kutya meg a veréb hercehurcáján. A kutya meg a veréb harcoltak tovább, egyik a földön, másik a fán, lehet, hogy nem is komolyan csinálták, csak játszottak, lehet hogy a veréb csak ugratta a kutyát s lehet, hogy a kutya csak enyelgett a verébbel.
Az ágak közt az ég bámult és fényeskedett, szürke charmeuse-felhők boritották, olyan szürkék, mint a távol tenger hullámai s a friss zölddel futtatott fekete mező fölött teremtő szellők édes és meleg Golf-árama járt. A bujkáló nap esőt jelzett, langy, könnyü tavaszi záport, az ilyen engedékeny levegőben az emberi sziv kezes lesz minden olyan érzéssel szemben, amely nem fér össze az élet érdekeivel: remények, vágyak szöknek vissza a sziv hasadékain s minden szabályozatlan s kiirtatlan óhajok, amelyek együttvéve az ugynevezett egyéni boldogságot jelentenék. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy a kutyának meg a verébnek milyen jó dolguk van a világon, akik itt reggel eljátszanak s a puszta létezés örömét bennük az értelem és a sziv szörnyü közelharca tönkre nem teszi. S felnéztem a verébre s lenéztem a kutyára s bocsánatot kértem tőlük pillantásommal azért a gyöngeségért, hogy irigylem őket. Egyszer csak a veréb a legfelsőbb ágacskára ugrott, azt mondta: rrrrr, s elrepült.
Egy pár lépésre a fától, az árok partján pedig egy vak ember ült és a kezét nyujtotta előre és énekelt egy éneket, amelynek szövegét és zenéjét ő maga szerezhette abból az alkalomból, hogy a jó isten elvette a szemevilágát. A kalapja az ölében ült, az üregével fölfele és rézpénz látszott a kalapban. Erre sok katona jár, a katonák hullatják belé a pénzt. A vak koldus énekelt:
– Az a boldogságos szép Szüz Mária segélje meg magakot…
– Őrizze meg életeket, két lábakot, karjakot…
– Nézzenek csak egy szegény keserves világtalant, nézzenek…
– A mindenható kegyelmes Uristen ne engedje elragadni szemeket…
– Békességet, boldogságot, szép családot, nyugodalmas álmakot…
– A szépséges fényes Szűz Mária áldja meg a kedves szíveket…
A tavaszi szellő járt a vak koldus körül és gyér szürke hajszálai föl-fölrezzentek koponyáján s hajlongtak jobbra-balra.
A fehér kutya nyitott szájjal, lelkendezve elfutott a vak koldus előtt, a feje nyugtalanul fordult fölfele, az ég minden irányába, az elröpült verebet kereste.