LEVÉL
Drága érdeklődő, nemes és óhajtott ismeretlen, kinek cimét elvesztettem, kinek nevét hallottam és elfeledtem, itt adok hirt Kegyednek őszi gondomról, bánatomról és jó érzésemről. Leveleim, amelyeket a természet ilyen tájon küld az én szivemnek, itt vannak. Hullanak, gyülnek a földön, halmozódnak. Olyanok ha tekinted, mint aranyos alkonyi felleg, mint hervadt smyrnaszőnyeg, mint gobelin, amelynek andalitó eseménye százados időben elkopott, ábránddá haloványodott. A fák a levélhalom felett állanak meglepődve szabadságukon és ágaikkal a lágy égi kékségbe fogóznak. A levelek a földre érkeznek. Világraszóló néma ünnepély ez. Szüret, amelynek vigalma a lélek leghátulsó kulisszái mögül zendül. Bál, amelynek fénye a szemeken tul, benn a sötétben derül. Flóra, melynek illatozása az eszmélet alatt üditi valónkat.
Nincsenek annálok, amelyekbe hű figyelők esztendőről-évre bevezetnék az őszi dicsőséget és a lombozatok átöltözését és az aetherikus jövendőbe való kivándorlását nyomon kövessék. Akik jegyezzék gondos betükkel, milyen fajta fán kezdődik hamarabb, milyenen később a levelek szakadása a szelek idegen nyelvü sugása mellett, a mosolygó nap legmagasabb védnöksége alatt. És hogy minő vonalakat teszen a levegőben egy-egy levél verőfényes hanyatlása az ágról a földig és mennyi ideig időzik a földön, átszálló állomásán a különböző fajta falevél és milyen szineket öltenek és játszanak ők tovatünésük előtt idelent az emberi talpakkal egy magasságban.
Nekem ugy tetszik, éltem már máskor is a világon és annak idején hiv és derült szerzetese voltam a teremtésnek és tisztában voltam dolgommal a földön. Mintha emlékezném, hogy ebben az évadban a leeső levelek ajándokán csüggtem, leltároztam, könyvet vezettem róluk, minden mozdulatukat, minden változásukat jegyeztem, mert a levelek minden szokása az örökkévalóság szent törvényei szerint való és mert a lehullott levelek ajándéka is tünemény, aminek el kell mulni a szem elől. Talán mert más életem is volt, azért lep meg mindaz, amivel foglalkozni kell itt a folytonos jelenben: gond, szenvedés, mesterséges zajok, minden véletlen, ami betolakodik az eszméletbe és sértő hatást tesz a lélekben. Az ember bizonyára nem arra születik, ami történik vele életében. Az ember, ugy tetszik egy másik világból, a bámulatra, a nyugalomra, az elmulás üdvös megismerésére s az élet isteni élvezetére jön elő az eszményi hajnalból.
Lenn vannak a levelek. Az uton. Az árokban. A gyepen. Barnák, fénytelenek mint a szinházi papirfalevelek. Össze vannak sodródva, mint a csiga a lakodalmi levesben. Sárgák és frissek mint a csibék. Eleven zöldek, mint az ifjuság. Bronzszinüek és kemények, mintha bronzműnek bronzlevelei volnának. Aranyak, mint az aranypapir. Halványak, mint az elmult szavak. Vörösek, mint a kakastaréj. Fehérek és szederjesek, mint a halódó gyermekek orcái. Violák, mint a violaszin viola. Maláji sárgák és indián rézszinüek. Barnák, mint a naspolya bőre. Diószinüek. Égettek, mint a kenyér háta. Rozsdaszinüek, mint a rozsda. Hamuszinüek, nagyok és ugy terpeszkednek, mint a halottak kezei. Tiszta feketék, mint a gyászkendő. Sárgásak, rózsásak, kékesek, citrom- és narancsszinüek egyszerre, mint tündériesen öltöztetett balletnövendékek. Egy-egy levél kétfelől fel van hajolva, mint a patikában a pergamen, amelyikről a port a kis papirtokba pöcögtetik. Egy levél ráncos. Egy hólyagos. Egy husos. Egy sorvadt. Egy vékonyabb önmagánál, átszellemült és mosolygó, mint a hold. Egy horpadt. Egy hasadt. Egy lyukacsos, mint a rossz ponyva. Egy rongyos. Egynek alig van már testecskéje. Egy gömbölyüre borzasztotta magát és ugrálni kezd, mint a sánta veréb. Más levelek emelkednek, de maradnak. Aztán szökellnek, csusznak, lebbennek, sodródnak. Halvány hangu seprés vonul az uton. Egy számüzött királyné uszálya.
Sohase fogom tudni már megmondani Neked, mi az, amit látok. Mintha minden elveszett volna, ami a szemem előtt van. Az egész világot átfestették feketével.