Kenyér

Bizony. Más világ van és másképpen fest minden vagy sehogyse. Ezelőtt kérdezgették:

– Hány cukorral issza a kávét?

– Én? Hárommal.

Vagy azt mondták:

– Öt kockát kérek, köszönöm.

Hova lett annyi egyéniség, szeszély, karakter. Két kockától lefelé lehetnek csak különös gusztusaink. Egy kockával ihatja valaki a kávéját, ha akarja vagy cukor nélkül, hogy ize ne legyen édesebb, mint korunk.

Aztán a társalgás alatt, amely a civil világban is feltünő sokat szokott repdesni a dohányzás körül, kikérdezték egymást az urak:

– Hány szivart szí egy nap?

– Én, tizennyolc-husz trabuccot, amellett pihenésül nyolc-tiz cigarettet.

– Kolosszális. Én cigarettázom, negyvenötöt elszivok és ebéd után, meg este egy-egy kis Bock-szivart, pihenésül.

Igy az erős dohányosok. Mindez, az emberek kis világa a nagy világon, elváltozott, lesülyedt, tönkrement. Ki hányat sziv? Mintha az valami örökreszóló döntvény lett volna. Most annyit szí körülbelül, ahányat kap. Ahányat kerit. Hármat, kettőt, egyet, néha egynél is kevesebbet. És ez a kivételes állapot a dohányzónak éppen ugy jelenje és jövője, mint az életnek a háboru.

Furcsa. Azt hallja az ember.

– Megyünk ma este a prömierre?

A moziba mennek. Premiére-re. Este, kocsiban, bonbonnal és cachouval és a rendkivüliség becses hangulatával. Premiére. Annyi ez, mint a szinházi premiére? Mi a különbség? Van még különbség? Hol az irodalom és mit jelent az? Ki vigyáz, kinek van a kezében valami rendőri bot, álljt parancsolni az egymásba behatoló fogalmaknak és dolgoknak. Van-é, ki akármiért is felelősséget érez a világon, van-e, ki ügyel, aggódik, vészjelt sipol magában, van itt még valaki, kinek nem mindegy minden?

Oh itt a városban találkozik két ismerős. Ezelőtt első kérdésük volt: Hogy van? Ma azon kezdik: Mi ujság? Vajjon a kicsi városban meg a faluban, ott is csak igy van? A hogy van? leszokik az ajkakról? Engedje meg az olvasó, ki iránt mélyen érdeklődöm, hogy igen távolról aggódva s minden tapintattal és egész halkan, hangtalan kérdezem: hogy van?