KERESIK EGYMÁST
Ugy tenni mindig, mintha nem tudnék semmiről semmit. Hallgatni, hallgatni, a szavakat mind hátrahullatni egy fekete mélységbe, honnét soha többé fel nem jönnek. Mindig félrenézni, mindig másról próbálni beszélni. Mindig a kettészakitott élet végzetes pillanatára meredni, mikor elváltunk önmagunktól. A váratlant mint programmot türni, a tévedést mint világrendet szenvedni, a katasztrófát mint sorsot szolgálni és elfujhatatlan eszmélettel és lebeszélhetetlen szivvel emlékezni, érezni, látni és képzelni mindent ugy, ahogy azelőtt. Létünk, világunk olyanformán tünik elő, mint a hold tükre, mikor egyik fele világos, a másik fele el van homályosodva.
Nap mint nap a szemem elé vonulnak a kicsi hirek egymás után az ujságban: az erdélyi menekültek keresik egymást. Életjelek derengenek, mint kék mécsek messziről, elkeveredett sikoltások, nyögések futnak és vonaglanak a sötétben tétova. Hol vagy? Apám! Élsz? Jövök! Gyermekem! Itt vagyok! Anyám! Élek! Nem látok…
Kedves székelyföldi nevek, melyek ó balladákból, régi históriákból, diákkorban olvasott krónikákból zendülnek vissza, gyülekeznek most a bánat kirakatába. Cimek ragózkodnak melléjök, budapesti utcanevek, házszámok, emeletek, ajtószámok. Meg alföldi és dunántuli városok, falvak, idegen gazdák adresszáival. Keresik egymást. Nem látják egymást. Nem tudnak egymásról. Mennyien még mindig. Széjjel vannak, mint az uton elmaradt kalászok, mint a pitypang eliramlott pihéi, mint a megcibált madár elszállingózott tollui, mint az őszi levelek, akiket a szélroham kisérteties indulattal forgat fel a földön és hajtja, hajszolja százfelé.
Keresik egymást, akik ismerték egymást. Keresik egymást, akik egymásé voltak. Keresik egymást, akik már találkoztak. Keresik egymást, akik egy test, egy lélek voltak. Keresik egymást, akik egy hus, egy vér voltak. Keresik egymást, akik egymásnak a szemében benne voltak és egymás szivében voltak és benne voltak egymás életében. Rokon meg rokon, hitves meg hitves, szülő meg gyermek, testvér meg testvér vesztek el egymástól. Keresik egymást.
Volt egy világ, emlékszem, mintha mindig keresték volna egymást az emberek. Akkor a Boldogtalanság ült a trónuson az élet fölött. Nevek és adresszák nélkül keresték egymást milliótlan milliók, idegenek, a tekintet merengő fényjeleivel, a sóhaj téveteg táviródrótján. Istent, lelket, ideált. Valakit. Ismeretlenek az ismeretlent. Aki azért nincs, hogy keresni lehessen. Álmodtak. Nyujtózkodtak. Homlokukra tették tenyerüket és lehunyták szemeiket. Utaztak és eltörölték a vonat ablakának izzadását, kinéztek és a táj határáig bánkódtak. A tengert bámulták, a sós tengert, amely könyezésre tud izgatni. Regényt olvastak és képzelődtek. Költeményeket szerettek meg és annak adták titokban magukat, aminek igaznak kellene lenni, igen, annak, ami lehetetlen. Keresték egymást. És keresett az ember valakit, aki olyan közel van, aki olyan ismerősnek látszik, akivel együtt van éjjel-nappal és akiről oly keveset tudott, aki oly idegennek rémlett sokszor és olyan távolinak, hogy talán soha nem találkozik vele az ember, azzal, akit ugy hivunk: én.