„TEGYE AZT!“
– Ne jöjjenek már, hisz megfulladok itt – mondta, vagyis nyögte a kalauzné a perronon, aki mintha viharos tengeren hánykolódna a hullámokban, ugy küzködött vállaival a testek közt és a karjával a csengő szijját rángatta, hogy jelt adjon, vagy talán csak beléfogózott, hogy állva tudjon maradni s ne gázolja le az az izgatott népgyülés, amely a villamos perronján minden eszményi cél nélkül összecsődült.
– Tegye azt – lőtte le a kalauzné zokszavát egy középkoru polgári férfi, aki legutoljára felküzdötte magát a lépcsőn és a talpa alatt a biztos talajat érezte. Tegye azt – mondta fürgén az uriember és ugy nézett körül, mint akinek sikere van és a tapsot akarja megköszönni. Csak annyi sikere volt, hogy a kalauzné elnémult, egyébként nem volt sikere, nem nevettek és nem mosolyogtak és nem volt elég kényelmük, hogy vele rokonszenves pillantást cseréljenek. Sőt észrevettem, hogy egy bágyadt arcu s őszülő halántéku hadnagy utálva nézte meg az arcát ennek az uriembernek és szemmelláthatólag rágta egy kicsit az állkapcsát csukott ajkai mögött. Bizonyára kedve lett volna leinteni e kedélyes uriembert, aki a kalauznénak azt mondta: Tegye azt. De az ilyen szerep katonának nagyon kényelmetlen, jobb hallgatni.
Jobban tenném magam is, ha hallgatnék, vagyis jobban tenné ez a penna is, ha ezt a milliótlan milló baj között elenyésző csekélységet fel nem hozná a nagyközönség előtt. Bizonyára müveltebb és hálásabb témát is lehetett volna keriteni a jelen hivatlan penzumhoz, amelynek ugy sincs semmi szerepe az élet rendezésében és semmi reménysége nincsen, hogy változtathatna valamit a világon.
Csak az volt eszemben, hogy a régi világban sokat lehetett hallani ezt a vicces kiszólást: Tegye azt. Tán tiz éve, hogy a legjobban divatban volt, akkoriban nem volt vidéki szinpad, amelyen a jellemkómikus ne mondta volna több izben egy felvonás alatt, hogy: Tegye azt! Az anyósnak, aki kijelentette, hogy: „Akkor örökre elhagyom ezt a házat!“ – annak felelte: Tegye azt! Vagy ugy mondta: Tegye azt óh! Kávéházakban, házibálokon, kedélyes összejöveteleken használták sokat ezt a közös szellemességet, amihez nem kellett szellem, csak éppen hogy tudja az ember és az alkalmas pillanatban elsüthesse. Egy pár éve nem igen hallani, hogy „tegye azt“, az ilyen portéka megunódik és lejárja magát.
El is felejtettem már, hogy hallottam valaha s az az uriember deritette vissza memóriámban, aki ma a kalauznénak azt mondta: Tegye azt. A kalauzné attól tartott a perronon, hogy megfullad, vagy legalább is azt hitte, hogy meg kell fulladnia vagy csak képzelte, hogy megfullad, ha ennyien dörzsölik, préselik, lapitják, vasalják, furják és gázolják köröskörül. A kalauzné, ha képzeletben levesszük róla a sapkát, szürke bluzt, jegytáskát és mindent, egy Éva, ki csókra s anyaságra teremtődött és aki teljesen ártatlan abban a hátborzongató bünben, hogy legeslegelső elődje megkóstolt egy szép almát. Ez a mai uriember azt kivánta, hogy fulladjon meg a kalauzné. Azt mondta neki: tegye azt. Halálra itélte. Ha meggondoljuk, hogy a kalauzné nem vétett egyebet, mint hogy meg akart mozdulni s el akarta inditani a kocsit és jegyet akart adogatni, nagyon is tulzottnak látszik számára a halálbüntetés, akármilyen alacsonyra szállitotta le korunk az emberélet értékét.