PÜSPÖKLADÁNY
De régi állomás a püspökladányi állomás. Mióta élek, mindig ilyen zajos, homályos, füstös, ócska stáció. Debrecenben uj állomást épitettek, Nagykárolyban is, Szolnokon is, Cegléden is, nagy-nagy téglapalotákat, előttük keramitból van a perron, amelyen az átszálló utasok és a helybeli várakozók sétálnak. Szép nyári délutánokon korzónak látszanak ezek a vidéki perronok, ahol a mozgalmas nagyvilágot élvezi a fel és alá sétáló intelligencia. De Püspökladány olyan maradt, amilyen volt és ha magamnak irnék, nem az ujságnak, azt irnám, hogy olyan maradt, mint Magyarország és olyan, mint az Alföld és mint az élet és leirnám magamnak emlékbe, hogy Püspökladány pályacsarnokában a kormos tető alatt a lezárt hangulatok kezdtek ki velem, kiutasitott remények kaparták a szivem ajtaját és olyan fájdalmak üdvözöltek, amelyeknek már szégyellek visszaköszönni.
Nem is Püspökladányról van szó, csak az indóházról. Püspökladányt sohasem is láttam, amint nem igen látta senki a közt a rengeteg sürgős utas közt, aki Püspökladányban kiszáll és beszáll. Ez itten gócpont és átszállás és csatlakozás és váróterem és ugynevezett étterem. Püspökladány község valami egy kilométerre van meghuzódva az állomás háta mögött, akácfák árnyai közül nyulik fel a református templom tornya, mintha mutatóujjával mondaná a község: én is a világon vagyok, hiába nem vagytok rám kiváncsiak.
Most öreg magyar katonák ácsorognak a korlát mellett kegyetlen hosszu szuronyaikkal, az első vágányon katonavonat áll, a harmadik vágányon is katonavonat megyen el, a hatodik vagy hányadik vágányon teherkocsik unatkoznak mozdonytalan, rajtuk ágyuk, vöröskeresztes kocsik és ekhós eleségkocsik állanak és furcsa, tiszta s bánatos rajzot tesznek a mögöttük szürkülő délutáni égen és eszébe hozzák az embernek azokat az árnyékjátékokat, amelyeket idegen mutatványosok hoztak volt az orfeumba.
Az ember megnézi a vaggonja számját és beszalad az I. és II. osztályu étterembe Ladányban. Zördül és zördül mindig az üveges ajtó, teli van az étterem tisztekkel, a monarchia tisztjeivel és Németország tisztjeivel és polgári utasokkal, ülnek, állnak, forgolódnak, tolonganak, lárma van és kapkodás és csapkodás. Régente a sarokasztalnál a községi nőtlenek üldögéltek már ilyenkor, spriccereztek és gyurták ajkaik közt a Hölgy émelygős szopókáját. Mi lett velük?
Egy tea kilencven fillér. Porcukor van mellette, olyan mint a kősó. A csésze alján mult évtizedbe visszamenő sürü repedezés. Annyi baj legyen. Csak hoznák már azt a teát. Rögtön, rögtön, rögtön, ez a mai időszámitás szerint egy negyedóra. Valami süteményt is árulnak, egy asztalnál gyürik befele zörgő fluszpapirosba. Az is kilencven fillér. Odamegy az ember, szeretne belőle, mert mindenki vesz. Lekváros tészta. Az ember rámutat egy porcióra, hogy kérem azt a tésztát. Igenis, elkapja valaki. Az ember akkor maga nyul egy porció után, azt is elkapják. Köröskörül állják és táncolják az asztalt. Egy tucatszor nyujtja s tartja az ember a kezét a kezek közé, melyek markolnak, vájnak, áskálnak, repkednek és dideregnek a lekváros tészták fölött. Bizony isten, megér kilencven fillért (mert már odaadtam a pénzt) a kezek látványa, e keserü illusztráció. Jőjj művész, rajzold le hamar a kezek viharát a lekváros tészta felett és ird alá: 1916, vagy akármit irj alá, nem bánom, a legnagyobb gondom, hogy magam is kapjak már ebből a lekváros tésztából.