DÁTUM
November 3, az van irva szinlapokra, bélyegzőben a levelen, ez látszik, az ujság homlokán is legfelül. Egybehangzóan vallják, hogy november harmadika van. Gondolom, nem sokat adtak rá a szedők, akik a dátumot kiszedik a nyomdában, sem a postán a szolga, ki a bélyegzőben éjfélkor a dátum számát kicseréli. Csak az lehetett a fejükben, hogy 2 után 3 következik. Oh magam se lelem abba kedvemet, hogy az egész világ ellen megálljak magamban azon töprenkedni, hogy tegnap másodika volt, ma meg már harmadika van. Ugy kell annak lenni, ahogy elintézte korunk, hogy az ember a maga belső világát kiüritse s bizonyára nevetséges volna még a földön azon fennakadni, hogy a nap lemegy az égen és a hold feljön, amennyiben asztronómiai körülmények nem akadályozzák. Bizonyára bármilyen nagy és akármilyen csekély dolgon eltünődni szégyen volna. Bizonyára természetes, hogy a gondolatok, amelyek emberi fejben villogtak és amelyeket drágakövek gyanánt kezeltünk, egyszer csak elvesztették értéküket és annyiba se számitanak, mint a máramarosi gyémánt. Ez igy van rendjén bizonyára s a jövendő emberiség eltüri szépen, hogy az eszében mindenféle megfoghatatlan izék uszkálnak és nem fogják egymás fejét bóditani gondolataikkal. Az élet helyettesitette az ember eredeti fájdalmait és talán mindörökre ugy lesz, hogy többet foglalkoztatja a halandók lelkét az, hogy a cipő milyen drága vagy milyen olcsó, mint az, hogy a mai nap elmulik és vissza nem tér sohasem. Illetlenség volna bizonyára most az embernek a száján kiszalasztani, hogy istenem, a tegnap odavan és nem lehet spárgával visszahuzni, mint a gyermek a sárkányt, ha el akar szökni a széllel.
Az elveszett világban alighanem akadtak olyan kedélyek, akik estefele halk szobában, mikor a csipkefüggöny rajzolatja a polituros ajtóra vetődik, elcsodálkoztak és elborultak mint a szobában a világosság és rajtacsipték életüket, amint lábujjhegyen oson elfele s mesélhetetlen megdöbbenést éreztek a nap lementén. Vagy a fasorban estek át az elmuló nap meglepetésén, mikor a kigyulladt lámpák átsütnek a lombozaton és a fa lebocsátja maga elé árnyékát, mintha le akarna rá feküdni. De mi már ezen az elfordult világon fel vagyunk mentve a teremtés háboritó titokzatai alól. Kérlek, véletlen olvasóm, avval ne gyanusits valahogy, hogy valami haszontalansággal akarnék itten tolakodni abból, ami az ember ugynevezett lelkében bennemaradt a multból, mint rostában a pelyva. Azon, hogy harmadika van, ártatlanul akadt meg a szemem ma az ujság homlokán. Mást olvastam volna, de ott fehér volt a lap, igy osztán a pillantásom ráért eldévánkozni a dátum céltalan számjegyén.
Aztán elnéztem a fehérséget, ahol máskor fekete betük szoktak sorakozni s eszembe jutott a fehér szinről a hó. Nagy ügyesen elgondoltam, hogy a hó megint le fog esni nemsoká, legalább amióta élek, minden télen leomlott a hó a mennyboltból. Gondoltam, a hó maga olyan nagy csoda, hogy igazán sokkal kisebb csoda lenne, ha szőrme lenne most, ami lehull majd, fehér szőrme, hóprém, vagy hógyapju vagy mi s idelenn bélésnek, gallérnak, muffnak, mindennek használhatnák. És esetleg kiderülne, hogy ez a rendkivüli hó a leggyöngédebb és legnemesebb az összes szőrmefélék közt és szegény delnőcskék megsemmisülve tapogatnák az ő drága hermelinjeiket és csincsilláikat.