Kenyér

Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva… azt mondja M. Briand. Abban a drága szép Párisban mondta, átszellemülten szomoru novemberi napon, mikor Boulogne erdejének lombjai kékszürke fátyollá lettek, mikor a Tuileriák kertjében a Csók márványszobrát a köd álomba rejti, mikor azokat a rucákat, akik a Parc Monceauban egy művelt tócsán uszkáltak, kiveszik onnan, hogy be ne fagyjanak és aztán nem tudom mit csinálnak velük, talán ugy gondoskodnak jövőjükről, hogy megeszik őket. (Tán nem is uszkáltak már ezen a nyáron ott a francia kacsák, tán oda kellett adniok életüket a hazának, vagyis a közélelmezésnek, anélkül, hogy az előkelő sétakert tavacskáján egy napig is illegethették volna hátuljukat). Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva, mondta M. Briand, franciául, azon a nyelven, amely nyelven Flaubert a Szent Antal megkisértetését leirta, amely nyelven de Musset sirdogált, Talma deklamált, Yvette dalolta édes-hamis dalocskáit.

Példa nélkül lesz… a franciaországi szivek már abban vannak, mikor öt óra van, hogy hatra vége lesz a háborunak, hat órakor, hogy hétnél tovább már igazán nem tarthat és fél nyolcra már annak rendje és módja szerint megkötötték azt a rossz békét. M. Briand azt mondja most, hogy a tavaszi offenziva példa nélkül lesz. A tapintatnak, művészetnek, kellemnek, bonmot-knak, gyöngédségnek és fényes emberségnek nyelvén mond ilyet M. Briand. M. Briand egy sovány, fakó képü, fekete bajszos ur. Arcában valami démonit keresnék, valami kisértetieset, de nem látok rajta semmit. Tavaszi offenziva. Még legalább egy félesztendőt mond be a maga véréből való férfiaknak és anyáknak és szerelmeseknek és testvéreknek. A francia nyelv mintha a pokol hivatalos nyelve lenne már. Ez is olyan fájdalmas lenne, ha ezen minden nem fájna jobban. Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva. Az emberrel délibáb incselkedik egy pár pillanatig, óh milyen offenziva lesz az, ami példa nélkül lesz? Szalagos fehér selyem zászlókkal, hóbortos karneváli jelmezekben, amelyeken a nagy gombok pogácsából vannak, bolond nagy ibolyacsokrokkal a szivük felett, almabortól édes és ferde szájjal, mi-carémei hólyagsipokat fujva küldik majd a tavasszal rohamra a franciákat az ugynevezett ellenség ellen és a támogató tüzérség hátulról lekváros lepényt, kolbászt és gyürükkel és cukorkákkal és datolyával töltött szerencse-zacskókat lő majd a német árkok közé s a poiluk medvemozdulatokkal, vihogva ölelkeznek össze majd a boche-okkal és bolondos jelekkel mutogatják majd egymásnak, mennyire örvendenek a szerencsének és otromba nagy csókokat cuppantanak egymás orrára, mint a bohócok szoktak az arénában. Ez a tavaszi offenziva példa nélkül volna, igazán. Ilyen offenziva még nem igen adta magát elő a történelemben. M. Briand nem ilyesmit gondol. Együgyü felfogásommal nem birok rettenetesebb offenzivát elképzelni az olyannál, amelyben csak egy ember is meghal. Egyetlenegy ember. Mint mikor az ember egy ujját tartja föl mutatni: egy. Akármennyire hatalmasakat és pazarakat gondol M. Briand magában, a franciák se tudnak tán egyebet találni benne, mint a legutálatosabb tehetségtelenséget.