NYAKKENDŐK
Engedj egy percig a kirakat előtt állanom drága jó olvasó s te egész világ, engedd, hogy minden dolgodtól nehéz szivemet a ragyogó nappal játszó nagy üveg felé forditsam s odaadjam szemeimet a tavaszi nyakkendők tarka vonzásának. Csak egy percig, mert sietek, s az idők kábulatában egy-egy percre tudom ellopni magam néha, hogy az örök föld göröngyeit megnézzem, egy elrebbenő verébre fölfigyeljek, tanuja legyek a hullám egy vonaglásának a folyó szinén, megrendüljek a csillagok jelenlétén este és elfogadjam a hold sütését lelkemen. Nézd, uj nyakkendők. Vagyis a régi nyakkendők. Saison elején a frissen kispekulált szineket, formákat kitárják a kirakatokba. Itt vannak megint. Most is. Akik méltatni szokták a divatlevélben, hol vannak? Akik válogatni szokták s a tükör előtt lusta, gyöngéd babrával megkötni szokták, hova lettek és hol vannak? Hányan viselhetnek még nyakkendőt? A nyakkendők itt függenek, ni, itt virágoznak és bokrosodnak minden igény és izlés számára a kirakat hüvös és ájult rendjében, a nyugvó kalapok közt, a vizszintes rézrudacskákról lehanyatló zsebkendők közt, az ingek fehér jégmezői közt, a kirakat sarkába dült sima sétabotok közt. Milyen kényes gond a kirakatban. Európa kifogástalanul fölöltözik, mint az uri öngyilkos.
A nyakkendők selymei habozva mosolyognak. Egyik nyakkendőben csikok futnak párhuzamosan, a másikban pettyek ugrálnak, a harmadikban apró karikák köröznek, a negyedikben rhombusok hatolnak egymásba, ebben itt hullámvonalak ölelkeznek össze-vissza, abban szabálytalanul changeant-foltok terjengenek, emebben meg valami virágok ismétlődnek, de nem hasonlitanak egyetlen élő virághoz sem, a szeszély, az unalom, a merengés, a honvágy, az álom kertjében nőnek ezek a nyakkendőbe szőtt virágfajták, amelyek az ember mellén szoktak volt diszleni, mint pavillonjai s jelzőzászlói minden szép és fájdalmas határozatlannak, amely a nyakkendő mögött, az ember mellében nyüzsög. (Most az emberek végig begombolkoztak és elzárták teljesen keblüket, mert meg kell halniok.)
Istenem, minden boldogságról lemondtunk volna, csak annyi időt kaptunk volna s annyi nyugalmat, hogy körültapogassuk életünket s közel hajoljunk magunkhoz s összenézhessünk s elmondjuk meglepetésünket. Oh szép lett volna utánajárni annak is, mit jelentenek a nyakkendők ábrái, miért olyanok, amilyenek és miért ilyenek, miért és mit akarnak vajjon? És mit dadognak a guirlandeok az asztalfutón és mit sóhajtoznak szaggatottan a himzések és csipkék mintái és mit álmodnak az ágyteritők végtelen pazar uborkái és elvarázsolt halvány szivei és mit dübörögnek, amikor utazunk, a vasuti kocsi falán a tapéták, amelyeknek egyforma holt levelei oly végtelenül és értelmetlenül nőnek, bomlanak, remegnek s folynak szét mozdulatlanul felejtődött tekintetükben?
Micsoda földöntuli parkból csempészték ide magukat a szőnyegek és hol vannak, hol, azok a dolgok, amelyeket a barok rajzok ábrázolnak? Hol fogjuk élni azt az időt, amely alatt megbeszéljük, hogy láttunk és éreztünk? Hol jövünk majd össze, hogy elmondjuk végre egymásnak mindazt, amit magunkban beszéltünk összeragadt ajkakkal, hang nélkül az életen véges-végig. Szegény Bergson, Páris gondolkozója, egy pillanatra a te pergamentből való arcod futott el emlékemben, neked az a foglalkozásod, hogy ember vagy. Miről beszélsz vajjon ma Párisban?