Kenyér

Ahonnét a meglepetést várta mindig az ember, ahonnét a tiszta, meleg, nevető igazságot remélte (mig várakozás és remény, mint két siró árva, el nem aludtak egymás árnyékában), Franciaország, a franciák hona, kábán és ügyefogyottan kullog utánunk mindenféle kedélytelen óvatosságokkal, amelyekkel tovább vonszolhatják a háborut, mintha az valami nagy szerencse volna. Utánoznak a franciák, akik kegyetlen mosollyal szokták volt nézni, hogy őket utánozzák. A franciák utánozták a zárórát, utánozták a hustalan napot, utánozzák a cukorhiányt és utánozzák a kenyérjegyet.

Egyformák lettek ellenségeikkel, ugyanazt a célt kiáltják, ugyanazok az ötleteik, a gondolataik és gondjaik. És a fájdalom ó betüje, mely annyira divatba jött a szavak között, éppen oly szaporán hangzik a franca ajkakon is. Ha jól a szeme közé néznének egymásnak ezek a népek, csodálkoznának, hogy mennyire hasonlitanak már egymáshoz. Munkájuk, szenvedelmeik és szenvedéseik, szempontjaik, életmódjuk, szivük vagy szivtelenségük, lelkük vagy lelketlenségük, egész világuk mennyire harmonizál vagy hogy mondjam. Ennyi közösség, ilyen azonosság, ily egyetértés még nem is volt sohasem. Ilyen összebeszélés még nem volt a világon. Mintha rokonok lennének, testvérek, ugy egyeznek minden dolgukban. Micsoda különbség, micsoda idegenség, miféle nézeteltérés volna még itt a nemzetek között? Elvarázsoltan, elátkozottan, lankadtan küzködőknek tünnek mind egy hideg mezőben, gyászborulat alatt és misztikus iparkodással siettetik egymást a Halál elé, ki nyugton áll a horizonton.

A legujabb francia szellemesség az, hogy a kenyeret csak egyféle lisztből szabad ezután sütni. Bizonyára nem abból a szép fehér lisztből, amiből akkor sütötték, mikor még minden idegennek szerettek adni belőle. Jó kenyér volt a párisi kenyér, kedves kenyér volt. Fehér volt a béle, mint a kalácsnak és a formája is olyan volt, mintha kalács lenne. Hosszu fehér kalácsot kapott az ember a Duvalban, a Café-Restaurantban, a Brasserieben a tányérja mellé. Nem számitották fel, mennyi kenyeret evett, ahogy vendégségben se számitják, és sok kicsi vendéglőben, ahol az ember megfordult, a bort is ugy adták ebédhez vagy vacsorához, mintha szüreten volnánk. Az üveg bor is járt az étkezéshez, mint Isten áldása. Mindez elmult és tönkrement.

Kimehetünk még valaha Párisba, s ha mehetünk, kivánnunk-e menni vissza oda, hol Páris volt és ezután Franciaország fővárosa lesz ottan és az emberek franciául beszélnek majd, mégsem a franciák lesznek ők. És ha megint abból a fehér lisztből sütik hosszu, ropogós kenyerüket, annak az izét elveszi valami. Nem lesz kenyerünk a francia kenyér.