FÁTYOL
Rajtok maradt az utcai lámpákon a fátyol, amibe tegnapra pólyálták fázós üvegjüket. Ma reggel is halovány fekete bánattal nézegettek álló helyükben a lámpák. Intézkedés volt-é, hogy fátyolban maradjanak még valameddig, vagy még nem intézkedtek a fátyolburkolat leszedése iránt és véletlen, hogy a mai napot is fátyolban töltik, én nem tudom. Az éjszaka nagy siralmat csinált minékünk a láthatatlan bakter, aki az egész világon igazgatja a sineket az ő saját regulája szerint. Az utcai lámpák Pesten fátyolban maradtak mára. Látod a fátyolos lámpákat? Nézed? Mert a lámpa lát, néz téged, fekete fátyolban tekint reád. Mintha csendesebb lenne a zörgés az utcán, mintha valami halkság lenne az utca felett, mint mikor nagy hó van, nem? Mintha fátyollal hangzanának a lópatkók és a kerekek és a csengetések. A fátyolos lámpáktól van. Olyanok, mintha máskor is láttuk volna már igy az utcán őket, régen valamikor, de mikor? Soha. Csak ugy képzeli az ember. Olyan az, mint a szüzi révülés, mikor olyan tájat, jelenetet, arcot látunk viszont, akit soha nem láttunk még, olyan mint mikor nyomasztó emlékeink jönnek olyan dolgokról, amelyek meg nem történtek velünk. Igy kivánjuk sejtelmünkben a lámpákat? Igy kellene fátyolban állaniok?
Mintha lelkek volnának ezek a fátyolba vont lámpák, érzékeny és virrasztó lelkek a városon. Mintha a költők szemei néznék itt az életet, ugy néznek ezek a fátyolos lámpák. Fájdalom és ünnepély minden fölött. Az emberek szegénykék csak ugy forgolódtak a fátyolos lámpák alatt ma is, mint szoktak akármikor. Olyanok voltak, mint szoktak lenni. Csakugy gyürték egymást a Nyugatinál, mikor a váltóállitó fiu a villamos lépcsőjén a tompa kolompot rázta nekik. Az iskolás lányok, akik délben haza felé libbentek, éppen ugy nevetgéltek egymás közt, mint szoktak, valami cuki dologról, ami óra alatt történt és rajongtak tán arról is, milyen guzi lesz megint korcsolyázni, mert itt a december és maholnap jég lesz már. És a kocsis éppen olyan keserves méreggel szállott le a bakról, hogy az elesett lovat feltámassza a kövezetről.
És a férfiak éppen ugy agyonpillantották a járdán azokat a szép nőket, akik izlésüknek és ösztönüknek kedveztek. És azok az emberek, akiknek nem áll mindig erre a fejük, éppen ugy loholtak vagy lógtak az utcán végig és keresztbe, üzletükbe, gondjukba, bajukba, hóbortjaikba s betegségeikbe sülyedve mint fejük tetejéig érő vizbe, melyből nem látszik ki nekik a világ és a saját maguk élete sem látszik nekik. A monstre-küldöttségek a trafikok előtt éppen olyan rendben és buskomolyságban néztek maguk elé és a rendőr éppen olyan türelmesen hátratett kezekkel sétált oldalt a tömeg mellett fel és alá, mint szokott. Mindig olyan minden, mint szokott lenni.
Szivemben az van, hogy ilyen nehéz még soha nem volt az élet az embereknek. De igaz ez vajjon? Isten a tudója, ő a megmondhatója. Akad gyanakvó pillanat eszméletemben, hogy talán most a legkönnyebb nekünk, beszélő, gondoló, vágyódó, mozgó, nyugtalan mulandó csodáknak, mert csak állapotaink vannak már, mert a csapásoktól, amelyeket nyertünk, elvesztettük magunkat, mert a csillagoktól a szájig zuhantunk, amibe a falatot be kell adni, mert egy hig ürből páránk sürü, meleg, fáradt kicsi ködébe kerültünk, mert kinlódunk csak és nem szenvedünk, mert itt vagyunk és nem is tudjuk, hogy a világon vagyunk, észre se vesszük, hogy élünk és észre se vesszük, hogy eltününk.