ROMÁNOK
Maholnap a vasuti töltésen, szántóföldön, kertben, meg egynémely városi munkánál ujfajta munkásokat látni majd az országban. Nem az a kerek sipkájok lesz, ami az orosz munkásoknak van, sem olyan nem lesz, mint a szerb emberek fakó sárga sipkája, melynek formája az ujságpapirból hajtogatott katonasipka (gyanutlan gyermekkor csákója), hanem az eleje felfelé ugrik, mint a negyvennyolcas honvédsipkának vagy a francia communardok sipkájának. Román katonasipkában lesznek uj munkásaink. Mennyi jut hazánknak az uj foglyokból, nem tudni, de biztos, hogy sokkalta több, mint uralkodójuk sejtette, mikor a megfelelő szép szavak kiséretében a csillagos nyári estén elküldte háboruba őket.
Tán már dolgoznak is a magyar földön román foglyok s a román sipka se valami nagy ujság. Ha Pestre is jut belőlük, itt is csak egy-két napig kapnak egy-egy pillantást a járókelőktől, akik harmadik esztendeje járnak-kelnek a háboru vénitő levegőjében és rokkant kiváncsiságuk alig is veszi fel már az uj figurákat. Hogy a román munkások is katonák voltak, ellenségek, puskát szorongattak és szuronyt markoltak drága magyar gyerekekkel szemben és hogy a halál borzadályos cirkuszából jönnek, az már talán eszébe se jut senkinek, mikor meglátja őket. Az oroszról ki gondol valami idegent, valami melanchólikusat, ünnepit vagy vadat, mikor a hidon át csendesen hajtja a két lovat és viszi Budára a szenet és szórakozottan legyinget az ostorral s szokásból jelez a lónak ajkaival: prrr… és álmosan néz oldalt a Dunára, mintha Pétervárott menne a fuvarral a Néva hidján átal.
Csakugyan ugy néz ki, mint egy igazi orosz, mig le nem ugrik az ülésről, mert az ismerős jegyszedő intett neki, hogy van egy kis bagó. A tenyerébe teszik a bagót s akkor megköszöni, azt mondja: köszönöm szépen, Isten áldja meg. Egy külön nagyocska néphez tartozik ő, a hadifoglyok népéhez, amely el van szórva a világon, mint Izrael fiai hajdanában. Az orosz is, a szerb is, aki nehezebb természet, de végzi dolgát az állat eszméletlenségével (vagy intelligenciájával). Vannak még a hadifoglyoknak álmaik? Vagy álmatlanságuk, az van-e még? A vizbe, amit isznak, mennyi csepp került bele a Léthe vizéből? Tünődni ha ráérnek, mennyit tünődnek még arról a világról, ami volt és ami állandónak igérte magát? A képek, amelyekkel körül van aggatva lelkük tiszta szobája, mennyit fakultak már eddig?
A régi hangok emlékezetükben mennyit vesztettek eddig erejükből? Mellük tegezéből nem fogytak ki még a messzi távolba suhanó gyengéd nyilvesszők: a sóhajok? Van még egy sóhajuk minden estére? Tartanak-e még sok titkos husvétot az élet hétköznapjain: szemeikből meglocsolják-e képüket könyekkel? E folyékony és tünendő drágagyöngyökkel szokták-e s módjukban van-e még magukat ajándékozni? Szivükön nehezebb lett-e vagy könnyebb a fájdalom bársony takarója, annyi napok és napok után? Dicső teher volna mindent tudni mindenféle emberről, minden változatait, szakadásait, rongyolódását, foltozódását, pókhálóját, mohát és aranylását minden egyes életnek e világon.
A szokatlan sipkáju románok is itt fognak kapálni, kaszálni, masinázni, zsákolni s fuvarozni, mint ezek a többiek. Vajjon mennyire szokják meg a magyarok ezeket a morc és satnya uj foglyokat? Milyen munkások lesznek belőlük? Ők mennyire szeretik majd meg ezt a népet? Nem nagyon bánnám, ha természetüket nem lenne idő kiismerni s e fölösleges kérdésekre nem válaszolna a jövő s kibeszélhetetlen szivességgel mondanék le a legszerényebb elmélkedésről is sorsuk felett, ha akár már holnap olyan világ jönne, hogy a román foglyok és mindenféle foglyok indulnának vissza a maguk hazájába.