BÉKEAJÁNLAT
Csudálatos egy nap volt ez a mai nap, a keddi nap. A volt világban minden nap csudálatos volt, mert a világon voltunk, de talán ildomtalan ilyenkor ilyesmit dadogni. Ma békeajánlatot tett egyik Európa a másik Európának. Ketten, két ismerős és önmagának idegen tömeg, rajongva összebeszélt a halálra. Mintha két egyén tette volna. Mint a minap irta a lap, hogy két reménytelen postáskisasszony együtt ment meghalni. Ugy ment világunk két darabja összeölelkezve pusztulni. Most az egyik világ ocsudik, bontakozik a halálos öleletből és bánattal és jósággal kezdi: éljünk.
Mintha lemondás volna, mikor békét akarnak. Istenem, mik jönnek és mennek az embernek zavart és eladott fejében. Valamit felfedeznek talán holnapra a földön, egy rengés a földnek és a tengernek minden pontján egyszerre fog érződni, egy zengés az egész égen egyszerre hallik minden tájak felett, talán egyszerre ejtik ki minden nyelven a népek: emberek vagyunk. Mint a regále-udvaron vasárnap az összeveszett nép közt elhallik egy ember szava: magyarok vagyunk, ne bántsuk egymást.
Az ember, mint egy bölcs külföldi, kimondta, soha nem áll élményei magaslatán. Mi volt ez a mai nap a világnak, mi volt minden fajta embernek külön-külön, mi volt nekem, aki mindenki helyébe képzelem magam és nem tudom ki és mi vagyok, nem látom és nem mondhatom, mit ért és mit jelentett és mit müvelt a mai nap. Mi történt ezen a napon? Délben azt hallottam, hogy valami előzetes fegyverszünet lesz. Akkor még nem volt az utcán az ujság. Egy órakor azt ujságolta valaki, hogy Románia letette a fegyvert.
Látni nem lehetett semmit a világ eseményeiből, csak az esőt, azt se mindenki látta talán, mert nem érnek rá figyelemmel kisérni a végtelen párhuzamosan és ködös szintelenséggel suhanó és suhanó vizcérnákat, csak nedvességet és a szurkálást és a hidegséget és a kellemetlen hangulatot tapasztalják és gondolják és mondogatják: esik az eső.
Mi volt ez a nap nehéz betegeknek, akiknek öntudatuk már elment előre szállást csinálni, kik a kórházi vaságyon feküdtek és ujjaik az ágy szélét tapogatták szórakozottan és szemeik a fehér plafond-t vizsgálták megmagyarázatlan kitartással? Mit tudtak ők a mai napról? Mit láttak ebből a keddi napból a vakok, akiket megvakitottak, vagy akik megvakultak? Mit hallottak a süketek, akiket megsüketitettek, vagy akik megsüketültek már harmadév előtt vagy süketen jöttek a világra? Mit mondtak a némák? Mit gondoltak az együgyüek és eszelősek és háborodottak?
Mi volt ez a mai nap a harctéren? A katonának, aki a shrapnell gyári szükölését hallgatta, meg a golyó varrótű fényére emlékeztető sugárát, vagy pihenőben, a fedezék unalmában a gramofon részvétlen rekedt dalát hallgatta, annak mi volt a mai nap, a katonának, ki testének ismert térfogatában egész életét odakint tartja, az mit tudott erről a napról, a katona? Az ember, akit katonának nevezünk?
Az emberiség meg nem választott képviselői, a költők, e legboldogabb és legboldogtalanabb lelkek, e világ véletlenjei, vendégei, kémjei, incognito jött, idegen származásu látogatói a világnak, akik a sötét kutba néznek lefelé, mióta az van, amit háborunak kereszteltek el, ők felpróbálják emelni fejüket ma? Ők mit vágynak, mit akarnak s mit tudnak kimondani?
A rikkancs nyargal a járdán, elpöndöriti, akit surol futtában és lázit orditásával: Békeajánlat! Békeajánlat! Én hallom, felelőtlen visszhangot érzek melegedni, gerjedni, magamból, minden ablak mögül, az eltakart utcákból, vidékről, más honokból, tengeren tulról és a rikkancsot is ugy hallom, mintha a maga ajánlatát tenné. Békeajánlat nekem, békeajánlat mindenkinek, békeajánlat a világnak. Ugy kiabál. Csak elhallana a katonákhoz, mielőtt még a lapot megkapják. Még ma hallanák. De jó egy jó szó is az életben azoknak, akik élnek.