A GÓLEM
Az éjszaka találkoztam a gólemmel. Vagy nagy betüvel mondjam, Gólemmel? Mindegy nekem. A hidon mentem csendben, éjfél volt, a rakpartok kevés lámpáikkal vakoskodtak, fény, mozgás, hang, minden meg volt halva a város két testében, mintha csakugyan halva lenne minden élet vagy valami alkalmasabb világra szökött volna el. A Dunából lennről futó neszek hallottak fel, mintha a tengerhez vonagló hullámok kéjes nyögései lennének, vagy mintha rég elmult öngyilkosok utolsó sóhajai kérezkedtek volna fel. No szóval éjfél volt. Egyszer csak jön szembe velem a gólem. Rögtön megismertem, még mielőtt megijedtem volna.
A két karját felfelé tartotta, mint a cirkuszban az idomitott ló a lakkcsizmás és parókás stallmeister urral szembe, ki ostorát emelve hátrál előtte. Két idomtalan lábát szétvetve lépegetett a gólem, mint egy nehéz részeg ember. Ugyanaz a nagy feje volt és ugyanaz a krumpli-orra, mint amilyennek a moziban láttam egyszer Wegener ur alakitásában. Mondom, mindjárt megismertem. Aztán megijedtem. De ahogy közelebb-közelebb dülöngött és néztem a képébe, egész rémületem dacára muszáj volt elnevetnem magamat, olyan egy buta pofája volt. No most megesz, villant át agyamon. E villanás után ujabb villanás jött, az villant át agyamon, hogy a gólem a moziban sem evett. Enni azt nem tud. Nyugalmat erőltetve vártam, mig elhalad mellettem. De a gólem megállott előttem. Kitértem neki. A gólem felém fordult:
– Hö, hö – azt mondja –, te, állj meg.
Egy életem, egy halálom, megállottam, felnéztem rá, szóltam neki:
– Mit akarsz? (Tegeztem, mert ő is tegezett.)
– Én vagyok a gólem, – mondja nehéz, tompa gólemhangon. – Ki vagy te?
– Én nem vagyok gólem, – mondom.
– Én megyek a szinházba, – társalog tovább.
– Jó, mondom, eredj a szinházba.
– Én megyek az orfeumba, – szól megint.
– Jó, jó, eredj az orfeumba.
– Én megyek a kabaréba, – folytatja.
– Menj, menj – mondok, – csak eredj át inkább a másik oldalra, aki Buda felől jön, annak ott kell menni.
– Én megyek a moziba, – feleli.
– No, csak siess.
– Én megyek mindenüvé.
– Én nem tartóztatlak.
Indulni akartam, a gólem megingott, dülöngőzött egy kicsit, aztán megtorpant és csak nem hagyott békét. Mintha valami mérgesség keveredett volna fád hangjába:
– Te nem tudsz énrólam semmit.
– Dehogynem, mondom, tudok én mindent rólad. Olvastam már régen a te históriádat. Nagyon szép történetek vannak a héber irodalomban, még szebbek is, mint a tiéd, ismered például a babyloni testvérek történetét, akiket Nabukodonozor…
– Nem, nem, nem – próbált toppantani –, én vagyok a gólem. Beszélj énrólam.
– Igen? – mondom. – Unlak gólem. Nem szeretlek gólem. Nem érdekelsz gólem. Utálom már a nevedet hallani gólem. Az embereket szeretem, gólem. Az emberek izgatnak, akik élnek. Az emberekért vagyok oda, akik megöletik egymástól magukat. Az eleven emberek miatt kinlódik képzeletem, akiknek egyszer meg kell halni. Hátha nem is igaz, te, hátha csak valami tévedés, üzemzavar vagy mi volt, hogy idáig a világon még mindenki meghalt, hátha végre valamelyik embernél kiderülne, hogy nincs halandónak teremtve, itt kell neki maradni örökre, mint az isten okos és boldog kedvencének.
És akkor soha meg nem hal többet senki. Megládd, hogy megértik egymást és milyen szépen elrendezkednek a földön, ha látják, hogy örökös ez az eddig felfoghatatlannak látszott állapot, amit életnek kereszteltek el. Mit lehet tudni, ki az az ember, akinél kiderül ez a rejtelem? Hátha én, hátha a jegyszedő, aki ott szendereg abban a fülkében, hátha az a honvéd, aki amoda sántikál lassan a Lipót-köruton, nem látod? Hátha az emberek most megölik maguk közt azt a csodálatost is, aki különben soha meg nem halt volna s aki kiterjesztette volna mindenkire, ki él és élni jön, az isteni megoldást, mint a nap a világosságot, mikor feljön kelet felől.
Én minden embert bámulok és minden embertől csudát várok, én minden emberért reszketek, én minden ember fölött szorongást és rajongást érzek magamban. Én ezt nem a te kedvedért hadartam el, nem neked mondom, hogy halljad, te gólem, nem hiuságom, hogy szenvedélyemet közöljem teveled, te gólem. Csak magamnak beszéltem, mert nincs itt senki aki hallja, hát hangosan beszéltem egyedül a csillagok alatt, akik nem árulkodnak. Az emberekkel nem beszélhet az ember, mert ők nem kiváncsiak emberre, hanem terád kiváncsiak, mert te gólem vagy és ugy jársz és ugy nézegetsz és ugy csinálsz utánuk mindent, hogy azt hiszik, hogy ők is gólemek.
Eredj oszt gólemelj, oszt gólemeld el a várost és gólemeld meg ezt az egész rongy világot, eredj, mondom, mert nem állom ki ezt az ostoba képedet, eredj már innen, mert olyat toszitok rajtad, hogy beledülsz ebbe a Dunába ni!
Igy fel mertem lépni a gólemmel szemben egymagamban a hidon éjfélkor, igy nem szorultam tőle, ilyen nagy vitéz voltam én. Ki elhiszi, bélest egyen, ki nem hiszi, pisze legyen.