A MADARAK
Egy fehér galamb kirepült a duc alól és előre szállott a levegőbe. Tavaszias idő volt. Az ég alatt olyan világos volt, mintha millió vagy még több arany lámpa sugárzott volna. A galamb széttette szárnyait és ugy szárnyalt ebben az édes világosságban és fehérsége fényt és mosolygást kapott és olyan gyönyörü volt repülése a levegőben, hogy azt megmondani nem is lehet, csak látni s érezni, mint ahogy mindenki láthatta s érezhette már milyen gyönyörüek napfényben elszálló fehérszinü galambok.
Hát amint a legszebben repülne a mi galambunk, jön egy csapat fekete holló. Egyenesen szembe a galambbal. Utját állották:
– Hé, hova olyan sebesen?
– Sehova – szólott a galamb –, a szabadba, a világba.
– Vissza! – kiáltották a hollók. – Rontod a levegőt. A kenyerünkre törsz.
– Én? – álmélkodott a galamb. – Én?
– Te, igenis te, – hallatszott köröskörül. – Most már nemcsak hollók voltak ott, odarepültek hirtelen sasok, ölyvek is és borzolták tollazatukat, szemeiket fel-le görgették szemüregeikben és szenvedélyesen kapkodtak előre görbe karmaikkal. Sötétség lett a galamb körül.
– Hadd szállok, hadd szállok – rimánkodott a galamb –, olyan szép a tiszta levegő, olyan jó a napon, oly csodálatos az isten világa, oly aranyos a szabadság, olyan jól esik élni. Én nem bántok senkit, csak hadd szállok…
– Neked nem kell a diadal? – vicsoritottak rá a sasok. – Semmi helyed itt a magasban!
– Mars! Mi itt sportolunk – vijjogott egy ölyü –, mi párbajozunk, mi keringelünk mint a forgószél és futunk lefelé, mint a villám az áldozat fölé. Mit keresel a pályán, nyavalyás! Mars vissza abba a ducba!
– Takarodj, takarodj! – károgtak, vijjogtak, huhogtak köröskörül mindenféle szárnyasok. A kuvik is ott repkedett, a denevér is ott járt:
– Fogd be a csőrödet – támadtak rá –, kit érdekelsz te, te ostoba! Tünj el innen, bántod a szemünket!
– Csunya, utálatos! – krákogtak és sipitottak a sötét madarak közt a cifra madarak, kakaduk, paradicsommadarak, a hiuság és élvezet madarai. – Irigyel bennünket! Meg akar koppasztani! El kell kergetni!
– Engedjetek már, – vergődött a fehér galamb.
– Ne bántsuk, jaj ne bántsuk, – csipogtak a verebek, akik felszemtelenkedtek a madártársaság háta mögé.
– Engedjétek, hadd repüljön! Ő repül legszebben, ő a legkedvesebb, neki van igaza, ő ártatlan – esengett egy pár odaérkezett énekes madár. De a támadók lármájában alig hallott az ő csipogásuk és nyögdicsélésük. És a verebek oly betegesek voltak, hogy alig állottak szárnyukon odafenn és hamarosan le is repültek magok és morzsák után nézni, mert megéheztek már ebben a felruccanásban. Az énekes madarak meg olyan kisebbségben voltak és olyan gyengék voltak ők is és olyan snasz volt a kinézésük, hogy észre se igen vették őket. Hangicsálásuk is elmaradt a zsivaj hangjai közt.
A galambnak pedig nekiestek a többi madarak, kemény szárnyaikkal megverték, csőreikkel meghasgatták, karmaikkal megszurkálták, addig bántották, mig a galamb egy bukfencet vetett és lehullott merőlegesen és olyan sebesen, hogy kiszaggatott tollai csak utána libegtek lefele s vérének cseppjei is utána hullottak a mezőre, mint valami csekély piros eső.