KORCSOLYÁZNAK
Fényes acél csillan és csörren a kisasszonykák, asszonykák, fiuk és kurta kis gyerekek oldalán. Jó angyalok, ha még mindig le szoktatok pillantani mihozzánk, ne ijedjetek meg kérlek e gyanus acélszerszámoktól. Ez nem háboru. Ez béke. Ez sport. Ez passzió. Ez élet. Nem emlékeztek? Korcsolya. Tél van, mennek a jégre. Végre.
Nem megy az olyan simán, mint a jég amilyen sima, hogy hát itt a tél, lehet korcsolyázni. Mert a tél itt van és a nyomoruságot mint valami rongy köpenyeget ráteszi a világra, s mindenféle nyavalyákat lehet kapni és a szemeket és sziveket vigasztaló hó csak nem akar hullani szép szeliden mint a szinpadon mikor télben játszik a felvonás. Imitt-amott jön egy kevés belőle mutatóba s abból is pocsolya lesz a földön. Tél apó, talán mert csakugyan egy tutyimutyi vén ember, elfelejti mi minden kell ilyenkor a népeknek, elfelejti például hogy a városban korcsolyázni is akarnak.
De a jégpálya kinyilik, ha csak sárból, ködből és szomoruságból van is összekombinálva a tél és az igazgatóság irodáiban ég a villany délután, irógépelnek, intézkednek. Kihirdetik a lapban, hogy a jégpálya megnyilt és kiadják a tagság! jegyeket és felállitják a pályán a lámpákat és a zászlórudakat. És kiadják a buffet-t és a ruhatárt. És egy nap osztán megkeményedik a föld és az utcán a népek behuzott fejjel sietnek és köhögnek és szijják az orrukat.
Akkor aztán felhuzzák a lobogókat a rudakra s éjjel égnek az erős nagy lámpák a pályán és apró sötét emberek nagy vizipuskákból spriccelik a vizet szerteszéjjel a fekete földre. Ugyanennek a földnek a hátán más és másfelé különböző eltévedt katonák fagynak meg egyedül és otthontalan menekülők ágyalnak meg örökre az országuton az árokban és az ismeretlen szegénysorsuak akiknek fütőanyaguk nincsen, tulontul megkeserednek szivükben. A pályán pedig a lámpák ragyognak, mint a diadal és a lobogók lobognak, mint az üde remény.
Reggel aztán jön a nap, nyájasan mosolyog. A jégpályán ott a nagy sár. A zászlókat leakasztják. A lámpák elaludtak. A locsolók nincsenek a pályán. Vajjon hol vannak és mit csinálnak vajjon, mikor nem locsolnak? Mondjuk egy hét mulva megint elkezd fagyni, hamar felhuzzák a zászlókat, meggyujtják az ivlámpákat, nagyba locsolnak megint egész éjszaka. Igy megy ez az idén december óta, igy cicázik a tél mindig a jégpályával, mint a sors szokta csinálni a hiszékeny és remélő élettel. S oly késve jött a jég is, mint az örömök jönni szoktak. De végre-valahára nyüzsögnek, futnak, keringelnek, andalognak és cikáznak a nagy-nagy sápadt táblán a korcsolyázók és a vidám zsivajt, ami hallik a jégről, gondolom jó néven veszik az angyalok, akik jóindulatu semlegességgel vannak az emberiség iránt.