WeRead Powered by ReaderPub
Kenyér cover

Kenyér

Chapter 58: II.
Open in WeRead

About This Book

Rövid, lírai prózarészek sorozata, amely apró jelenetekből és belső elmélkedésekből építkezik; a háborús háttér ellenére a szerző a mindennapi élet egyszerű örömeit és fájdalmát, a reményt és a felejtés szükségességét vizsgálja. Természet- és városi képek, véletlenszerű találkozások és érzékeny megfigyelések váltakoznak a szövegekben, miközben a valóság és a képzelet viszonyáról, az emberi együttérzésről és a belső fokozódó élettapasztalatról elmélkedik. A laza, meditáló szerkezet személyes hangon tár fel erkölcsi kérdéseket és hétköznapi pillanatokat, amelyek együtt teremtik meg a mű hangulatát.

GYUFA ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

I.

A gyufát – ezt egy főpincér beszélte el – lopják az urak a kávéházból. Mert hogy ott ültem a minap este s nem láttam gyufatartót magam körül a kávéházban, hát mondom szeliden a főpincérnek, aki történetesen asztalom előtt haladt:

– Mért teszik el a gyufát, mikor még vendég van – mondom.

– Mert ha mink nem tesszük el kérem, elteszik a vendégek kérem. Vannak olyan urak kérem, tessék elhinni.

Én mindent elhiszek. A főpincér a zsebéből saját privát skatulyát vett elő, abból egy szál gyufát kivett, rágyujtott a cigarettre, mely ajkaim között várakozott és mig hanyag előkelőséggel engedtem a füstkarikákat, tovább tájékoztatott:

– Ajjéj, annyi ezresem legyen – szólt egyik cipőjét áttéve a másik cipője felett. – A békében is megtették, hogy mikor éjszaka hazamentek a kávéházból, egy skatulya gyufát tettek a zsebükbe. Kérem az akkor szokásdolog volt. Az nem numerált. Akkor más világ volt kérem. De most háboru van kérem, három krajcár egy csomag gyufa, már most csak vegyük kérem alásan, hogy nekem csak tiz asztalról hazaviszik a gyufát à hat fillér kérem, máris egész tisztességes károm van kérem, tessék elhinni kérem.

Elhiszem kérem.

– Kérem és nem is szórakozottságból csinálják az urak, hogy zsebrevágnak egy skatulya gyufát, mint annak előtte kérem, sőt direkt mert drága a gyufa kérem. Utálatos egy dolog ez, amit felvettek az urak tessék elhinni.

– No no.

– Tessék elhinni, hogy a háboru csinálja ezt. Az erkölcsök lettek ilyen csunyák tessék elhinni. Tessék elhinni jobb volt a béke, ajjé…

Én még ezt is elhittem a főpincérnek, akit mindig egyenes jellemü, józan és okos embernek ismertem. Odakinn a kávéház ablakán kivül a főpincér elbeszélése alatt esett a hó s az egész utca fehér volt, az ég meg fekete volt, mert mikor esik a hó, mindig ugy látszik, hogy az ég fekete.

II.

Ezt már magam vagyok kénytelen elbeszélni, nincs aki segitsen. Minden éjszaka vadlibák utaznak át Budapesten. A Duna felett repülnek. Dél felől jönnek, az isten tudja, hová mennek. A Margitszigeten le szoktak szállani pihenni. Ilyenkor osztán társalognak egymás közt keserü vad hangjukkal, amelyet érdekes hallani. Sokszor hallgattam már a vadlibákat és kedvem lett volna tudomásukra adni, hogy Maupassant megénekelte őket, hátha örülnek majd neki. De fájdalom, ők se értik az ember szavát, ahogy az ember sem érti az ő szavukat. Reménylem, semmi háborus érdeket nem sértek vele s reménylem a hirlapirói minőséggel sem összeférhetetlen, ha közzéteszem azt a tapasztalatomat, hogy igy télen feltünő nagy kravált csapnak a vadlibák a Dunán, hajnali utjuk alatt, mikor a partok házai még alusznak sötét ablakokkal. Talán fáznak a vadlibák, vagy a jégtáblák zajától ijedeznek, amelyek a hid oszlopainak mennek és összevissza zuzzák magukat. És nem tudom és ki se találhatom, hanem ez elszálló kalandorok, e nagy sötét madarak hangjait hallom és hallom és mert nem látni őket, olyan furcsán van az ember a vadlibák hangjával, tessék elhinni. Ugy jön elő, mintha az alvó város lelkeit hallaná jajgatni az ember.

III.

Egy urat láttam a villamosban olvasni. Könyvet vett elő a belső zsebéből, kinyitotta s belétette a fejét. Este volt. A villamos csordultig teli volt. A perronon dult a harc a kalauznő s a közönség közt, százan egy ellen. Az az ur, akit mondok, hogy olvasni kezdett, nem törődött a nyomódással és lármával, ő a sarokba huzódva csak a könyvbe nézett. Szoktak a villamosban olvasni, különösen a hivatalokba iparkodó kisasszonyok reggel, még az álom gyengéd fátyolával szemükön; álomból regénybe osonnak, miközben szivtelen hivatalba mennek a borzas lakásból, mintha csak usznának eszméletlenül a valóságon át, amely nékik idegen. No szóval az ur is olvas. Vagyis olvasna, de a villamosban elhalványulnak fenn a villanyos körték. Akkor az ur felnéz, vár. A világitás megint müködik. Az ur visszanéz a könyvbe. Olvas vagy egy sort, megint homályba borulnak a körték. Az ur megcsóválja a fejét, leereszti a könyvet ölébe. Felnéz, fixirozza a sötét körtéket. A körték feleszmélnek, megint világitanak. Az ur nem ugrik be, egy pár pillanatig vár még, aztán felemeli a könyvet. Hopp, a körték megint elalszanak. Ahogy ez már elő szokott jönni a villamoson. Az ur visszateszi a könyvet a belső zsebébe. Megnézi az embereket, akik szemben ülnek vele. Kinéz az ablakon. Szemeiről egy Winterri megtudná állapitani, hogy lelke mily szomoru lett és minő kedélytelen dolgok járnak a fejében. No ajállom magamat, méltóztassanak a hireket olvasni.