Kenyér

Szegény varjak, gondoltam, ezeket ugyan aligha jut eszébe valakinek sajnálni. A varjak nyomorognak, éheznek és fáznak itt a hinterlandban. Bátorságot vettem magamnak felemliteni őket és azt mondani róluk: szegények, ami már a szimpátia hangja, de legalább is az irgalomé. Tudom pedig, milyen félelmes és utálatos az ember szemében a varju. De vajjon mi rosszat tett nekünk az a varju, aki itt a főváros területén lepottyan a levegőből és ott fekszik a havon. Háton fekszik, croque-mort öltözete borzas és havas. Szárnyai, mint a falhoz dörzsölődött frakkszárnyak, fehér foltosak. Két karmát mozdulatlanul tartja fölfelé. Tán belé akart kapaszkodni a kék égbe, mielőtt kimult volna. Tiltakozott az ellen, hogy ő neki vége és egy kétségbeesett és rajongó mozdulatot tett. Könyörgött karmaival, erőszakoskodott, megőrült tán és azt hihette a záró pillanatban, hogy a levegő visszakapja őt magához, hogy valami zendülés kél a természetben köröskörül, az ő megmentése végett és ő tovább szállhat és károghat. Nem történt semmi, a varju fagyottan fekszik a hátán és szemhéjai száraz hártyáit lehuzta szemeire, ki van ábrándulva, nem nézi már az eget, pedig az odafenn borul kéken, világosan. Ki tudja számát a varjaknak, akik igy feküsznek elszórva a tél fehér földjén, soványan és temetetlen? Ezek a példányok, akik megfagyva leesnek, teljesen ártatlanoknak látszanak és ugyanazon végzet áldozatai gyanánt tünnek elő, amelynek mi s minden egyéb élőlények vagyunk virgonc és fájdalmas játékai.

Sok varju meghalhat ezekben a nagy hidegekben. Látni varjakat, akik élnek még, de már a végit járják. Járják, szószerint. A havon gyalogolnak, a fa körül, gyengélkedő lépésekkel, el nem repülnek, ha közel ér az ember hozzájuk, olyan gyenge a szárnyuk. A szárnyukból megy ki leghamarabb az erő, a vér, a melegség. Meg se birják emelni szárnyukat. Meg lehet őket fogni. Valahol egy tulvilágon, majd ha hallják a férfilelkek gyász kórusában az ő nevüket idézni, ezek méla panasszal igazolhatják magukat, hogy a nagy időkben ők egy-egy polgári vidéken voltak varjak és csókák és nem volt mit enni nekik és megfagytak e tulságos télben.

Nemcsak ők szenvednek, a rigók is eléheznek például. Lebukfenceznek az ágról, anélkül hogy hármat rikkantanának tiszta sárga csőrükkel. És nincsen ujságjuk, ahová panaszos leveleket irnának és nincsen előljáróságuk, amelyben eszelősen reménykednének és nincsen társaskörük, kávéházuk, pálinkamérésük, ahol összejönnének és összejajgatnák nélkülözésüket. Mind magában nyomorog egy ágon és azt hiheti, mindenki másnak jó dolga van, csak őrá magára jár ilyen rossz világ. És a kinokkal kinos emberi társaságban Catullus se öleli meg most lantját, a bánattól elbájolva, bucsuztatni az éhenhalt rigót. És Catullus is csak a maga dalos madarát siratta meg latin könyekkel, mikor a madárka kimult. Kérdés, hogy a régi Róma többi kis madarai, kiknek szintén ki kellett mulni, sejtettek és élveztek-e valamit az édes gyászdal dicsőségéből és vigaszából.

De szenvednek itt az ég alatt nemcsak ezek a madarak, egyéb teremtések is. Látni mikor a tél exponált szenvedői, kocsis, váltóállitó, hólapátoló, őr, hordár, kofa, rikkancs, egyéb ilyenek a két karjukat emelik és tornásznak a nagy hidegben. Ez ugy néz ki, mintha madarak a szárnyukat kapkodnák. Mintha türelmetlenségben, unalomban eszmélnének, el akarnának ismét repülni. Más tempókat is csinálnak az emberek, mikor igy fáznak. A kezöket dörzsölik szaporán, mintha valamivel nagyon meg volnának elégedve. Futni kezdenek, mint a szilaj kis fiuk. A fülükhöz kapkodnak tenyerükkel, forognak, a derekukat rázzák, fél-féllábukon illegnek, felugrálnak egy helyből s összeverik a bokájukat és összeveregetik frissen a két sarkukat, mint ahogy szokták volt az erdei nyári mulatságon, mikor a sebes csárdást járták. Valami tapasztalatlan népek, akik másik csillagon laknak, ha néznek onnan minket, azt hihetik hogy a legjobb dolgunk van a világon.