KRÓNIKA VAGY MIFÉLE
Légy csak betüverő, légy csak hólapátolója a hulló Időnek, légy csak akkordmunkása a kényszernek és az ideálnak, légy csak egy tintába mártott toll, légy csak ujságszükséglet, légy csak a háborodott világon bukdácsoló gályán egy lebilincselt kezü evezős, légy csak ilyen firkász és este hajtsd le homlokod valami témára, csak próbáld meg. Ember vagy mint az emberek, melledben balfelé sziv dobog, eredben vér bukdosik mint a kezdő patak szokott iparkodni kavicsokon, a homlokodban a sötét őrjöngés mögött az igazság gázlángja ugrál kinzó sistergéssel. A halál van szép szivedben és az élethez kell dörzsölőznöd. Letagadod, tulnézed, elköltöd, agyonálmodod, elengeded a valóságot s tetedned kell, hogy számit előtted mindaz, ami történik.
Amit gondolsz magadban, a jó istennek küldöd lepecsételve, ajánlva, saját kezébe. Kivánságaidat az angyalok felé sóhajtod és vádjaidat is az angyaloknak jelented föl. Beszélni csak az emberekkel beszélhetsz, akiknek a nyelvét a legnehezebb elsajátitani. Mikor azt képzeled, hogy ugy megtanultad az emberek nyelvét, hogy jobban már nem tudnád és epedve megszólalsz, akkor kezdenek meg nem érteni. Jaj vigyázz, te, nem jó helyen jársz itt. El ne áruld magad, huzd össze magad, bujj el, a fal mellett eredj, meg ne mondd senkinek mért jöttél, ki ne takard amivel küldtek. Jön valaki, meg ne szólitsd. Ha beszélnek, azt mondd mindenre: igen.
Itt van a mai nap előtted. Hol vagy benne? Mire felelsz? Ki semmi nem akarsz itt lenni, ki vagy azok közt, akik élnek és elrebbentek ma lelked fái között? Te vagy az arany király is, aki szenet fuvaroztat. Te vagy a csonka katona is, aki ráérve, merengve megy önmaga után, kit utól nem ér soha. Te vagy a villamos vezetője, kinek semmi követelése már a földön, csak hogy annyi helyet adjanak a könyökének, hogy a csengőt az öklével verhesse. Te vagy akárki a tömegből, amely áll, áll, állva áll és áll a bolt felé s vár, mint mikor élet volt, az ifjuság végtelen küldöttsége várakozott a boldogságra, amit egy szélhámos szövetkezet: vágy, sejtelem, illat, elbujt tavaszi trillázás és a felhőszin igért az életnek. Te vagy a nő, ki az irógépnél egy orv pillanat szurására hátraveti hajas fejét s felnéz és a plafond-tól kérdezi, miért kell dolgozni? Láttad ma a kis Rottot is véletlenül, nem a szinpadon, hanem az utcán. És hallottad őtet beszélni, s nem nevettél. Vonásait a gond és bánkódás kendőzték. Azt mondta: annyi és annyi család egzisztenciája. A kis Rott, akin ugy kacagtunk, hogy az irigy nyilallás azt mondta: no, no, no, elég legyen. Olyan komoly és keserves volt a kis Rott máma. Mert a Foliest bezárják. Te sajnáltad a kis Rottot, aki az artisták családjait sajnálja. Te sajnáltad a szilfák levelét is, amely a csatában aranyos délben iszonyu sivitásban és krákogásban lefele pillangózott a szilfaerdőben. Pedig esze ágába nem volt még lejönni a fáról. A szilfalevélnek nem mestersége a háboru, semmi köze hozzá, ha mesélnék neki hogy és mint csinálják a népek a háborut, nem is értené, oda se hallgatna. Nem azért jött a fára, s mégis azért szakadt le róla. Csak annyi bizonyos, hogy annak a falevélnek, amelyet néztél lebbenése közben, az évszakok összevonódtak, ősze sürgősen jött, s ő társai társaságában (mert nemcsak az az egy szállott le) a szilfák alatt éppen olyan külső bájjal és benső szendeséggel nyugodott el, mint a kései őszön esett levelek szoktak. Az embereknél az élet és a halál közt való különbség feltünően kevesebbedik. Az enciklopedista Diderot a vakok felől szólván, azt mondja, hogy nekik sokkal könnyebb meghalni, mint azoknak, akik látnak. Mert ők itt vakok voltak és nem látták az eget, a tengert, a földeket, az állatokat és a gyermekeknek, asszonyoknak és a napnak és a holdnak gyönyörü orcáit. Mi folyik itt végestelen végig az emberek világában, mi változás, mi alakulás, mi vita vagy összebeszélés, mi magyarázkodás? Mi sötétülés, mi tisztázódás ez mind? Ki mond meg mindent? Kinél van a titka mindennek a mi most az emberek élete? Sokszor szorongasz és azt hiszed, valaki közeledik, egy idegen, vagy egy ismerős, aki eddig hallgatott és most neked elkezdi majd mondani. Ki az? Senki? Mind olyan rendesen néznek kétfele s köszöngetnek az utcán. Hébe-korba, mikor kocsira szeretnél ülni, az uttesten felszólsz a bakon ülő valakinek:
Az az ember, aki fenn ül a bakon, meg se mozditja nyakát, néz lefelé. Megint csak szólitod:
– Hallja. Álljon meg hát. Hé.
Ő borusan van burkolózva vak lebernyegekbe s nem moccan. Hangja nincs. Elmulik tova-tovább álmos vonalban, árnyék lesz a távolban. Nézel utána, nem érted e fellegnemü lassu, baljós utazót, aki magánosan, némán vonult fenn előtted és elvész a szemed elől. Egy más égi zónából jött erre s tulmegy ezen a földön? Mért haladt el itt köztünk? Talán ő, ki nem felel, nem szól, nem néz rád, tán ő tudná megmondani, mi az élet.