Kenyér

Mi veszett el? Nem látni mi veszett el, mert mig megvolt is, nem volt egyéb, mint valami hártya a szem hártyái fölött. A valóság maradt az embereknek, ami elől menekültek, amit eldanolva, fényképezve, pingálva, puderezve, eljátszva, elmesélve, tulképzelve s álmodva szerettek. A levegőben volt az emberi élet, mint a délibáb. A levegőben nincs már semmi, kiszivattyuzták. A felhők jelentőség nélkül, fölöslegesen, elárulva csüngenek, akár a szuffiták nappal a lehordott szinpad fölött. A naptár maradt, piros napok nélkül. Az ábécé maradt, nagybetük nélkül. A pont maradt, felkiáltójelet és kérdőjelet nem kiván maga fölé. Az állott esőviz maradt, amelynek szinén az olajos szivárványozás a napon nem látszik. Minden megvan és minden hiába van, mindenről lement az illuzió.

A könyvek ott vannak a polcon, kemény a táblájuk, aranyos a sarkuk, olyanok, mint a könyvformára csinált cukorkadobozok mikor már a cukorka kifogyott belőlük. Mintha üresek lennének a könyvek. Millió fekete betü van egy ilyen könyvben. Minek? Mi értelme? Egy ismeretlen könyvnek ünnepélyessége, izgalma elszökött. Az olvasott könyvek emléke sötét szivfájdalom. Akik olvasni tudtak, azok nem olvasnak. Azok tudnak legkevésbbé olvasni, akik legjobban olvastak. A nehéz és mély zene idegesit és kétségbeejt. A költészet szépsége s fájdalma félelmes, akiknek legjobb örömük volt, azok nem tudják most elviselni. Rengeteg lapot olvasnak, mert irtóznak tőle. A szinházi pletykákat tudják figyelmesen végigolvasni s a mozidarabok tartalmát olvassák a programmban áhitattal. Az érdeklődést, amely a legnemesebb literaturához nevelődött, valami tökéletes rossz csábitja legjobban, utánzat, bárgyuság, naiv ringy-rongy, kómikum, ez ád mosolyt és morbid gyönyörüséget azokra a félórákra vagy percekre, melyek a betünek jutnak a gondok közt és a gondolatok felett.

A hallgatás uralmának is nevezheti napjainkat az a történetiró, ki jő majd az emberek történelmét leirni. Csodálatos képei vannak a hallgatásnak. Tartalékszázad ül az erdőben a fák alatt, az ütközet ropog, az emberek mind hallgatnak. Sebesültek vonulnak egymás nyomában hosszan, hallgatnak. Fogolyszállitmány ballag az uton fel, ezer ember, kétezer ember, egy se szól egy hangot sem. A trafik előtt egy sürü deputáció várakozik, mig az ajtót kinyitják és az aszfaltra néznek lefelé az emberek és nem beszélgetnek. Az élelmiszerüzlet előtt sorakozó asszonynép is hallgatag. Inkább van szavuk, mint a férfiaknak, de némák ahhoz képest, amit összeperelnének, pletykálnának, sugdolóznának, hogyha más világ lenne. Meg vannak csendesedve. Hallgatni tudnak. Soha ennyi hallgatnivalójuk nem volt az embereknek. Az élet öröktől fogva olyan volt, hogy a legkivántabb szavakat nem mondták ki az ajkak. Nem merték, nem volt szabad, nem volt illő, nem volt alkalom, nem volt érdemes, nem voltak kéznél a szavak, nem tudták kifejezni az emberek, amit mondani legjobban szerettek volna életükben és az nem is volt talán benne a nyelvben. Mennyi hallgatag embert ismertem életemben. Gyermekkoruktól hallgatag természetek vannak, és vannak akik megtanulták a csendet és áttértek a hallgatásra. Amit beszélnek, az kényszerüség vagy illem. Szavaik nem az övék. Az ő szavaik nem hangzanak el és ugy távoznak ők innen, mint a némák. Mennyire nem fontos, milyen semmit jelent őnáluk a beszéd, mennyivel több, jelentékenyebb és valóságosabb az, amit hallgatnak. A normális beszélők, a közlékenyek, a fecsegők és a szószaporitók, azok kibeszélték magukat életükben? Ahogy a nyelvbotlást kijavitják, ahogy a tévedést helyreigazitják, ugy szokták fejben, magukban korrigálni a szavakat, amelyeket kimondtak, és amelyekkel nem voltak megelégedve, s amelyeket megbántak. Vannak sikerületlen, zavaros pillanatok társaságban, mikor az ember elkezd mondani valamit, észreveszi, hogy éppen másfelé figyeltek és elhallgat. Rosszul érzi magát az ember, a fejében fejezi be mondanivalóját és lopva néz körül, mintha a legidegenebb környezetben volna s szokatlan homályos benyomása támad. Ami az embert legjobban érdekli: a maga haláláról mindig hallgat. Egy férfi vagy egy nő, ki világéletében a szerelemmel nem találkozott, ajkaira nem veszi föl a legigazibb szavakat. Két év óta, mióta az embereket elváltoztatták, a hallgatás mérhetelen mértékben jelentékenyebb lett a beszédnél. Amit beszélnek: a szárazföld, amit hallgatnak: a tengerek. Tulnyomó, határtalan a hallgatás. A dalok, amelyeket azóta nem daloltak, a vasárnapok kacajai, melyek elmaradtak, a meg nem tartott bálok zenéi, mind ebben a tengerben vannak. A millió s millió halottak szavai, melyeket hosszu életükben beszéltek volna, mind a tengerben áramlanak. Az élők mást beszélnek két év óta, mint amiket beszéltek volna, ha nem történt volna a történelem. Hol vannak eredeti szavaik? Mást mondanak a szavak, mint amit az emberek akarnak, vágynak, éreznek, mást mint amit sejtenek, mást mint ami a lélek életét meséli. A szó mostoha gyermeke a gondolatnak, de még a gondolat se szent igaz, a gondolaton tul a csend van és a csendben van minden igazság. Mindennek, ami a világon van, az igazsága nem ott hallgat az eltemetett katona fogain? Járt már valaha annyi hamis szó az emberi ajkakon, mint időnkben, vagy mindig ilyen hamis volt minden, amit beszéltek a földön? De annyian s annyian leszoktak és szoknak lefele a sok szóról, jóról-rosszról, a szavak hiusága, csalódása miatt, fáradtságból, kedvetlenségből. A ki nem mondott szavakat elhóditja a hallgatás. A hallgatagok szerzete szaporodik, ugy venni észre. Mintha örökös törvény borulna a fejünk fölött. Hol vannak szavaink, az élet eszményi szavai? Fönn fekete ég terül minden fölé, ha lemegy a nap, szertelen apró csillag szikrázik az éjben. Talán azok a mi valódi szavaink.

Láttam, éreztem, tudom, hogy megy az és ujra s ujra elővett egy hangulat vagy micsoda s oly egyformán jött vissza, mint ugyanaz a kép egy muzeumban. A háboru ez: alkonyat, büvös violabibor ég, gyöngyszin levegő, a férfiak rajongó arccal, amelyre pirosan süt a nap, lóháton sereglenek össze s nem is nyulnak egymáshoz, csak összerohannak és hátrahanyatlanak a nyeregben, meghalnak. Jaj és zaj nélkül, csak szép zengés hallatszott felettük mindig. A lovak visszaszáguldoztak uj lovasokért. Messze, árnyékos zöld gyepen játszódott ez a kép és oly ünnepélyes volt mindig, hogy szivfájdalom volt arra nézni.

Meglepett egyszer-egyszer valaminek az olcsósága. Egy rózsát kérdeztem az utcán a virágos kofától, mi az ára. Tiz krajcár. Nagy és friss rózsa volt. Tiz krajcár. Mintha megsértettek volna. Egy cipőtalpalás, azt hallottam, huszonöt korona. Kedvem lett volna alkudni a kofával, de fölfelé, hogy hát tizenötért nem adja? Egy könyvnek az ára két-három korona. Ha négy korona, már drága. Tiz krajcárért egy Olcsó Könyvtár-füzetet kapni, melyből Horatius ódáit lehet elolvasni nemes forditásban. A költőknek igazolásukra lehet, hogy a virág is olyan olcsó. Mit csinálnak vajjon mind a költők most, akik életben vannak? Az idegen költők is, akik kevésbbé idegenek az embernek, mint a testvérek? Kiknek ugyanaz a világ ragyog és fáj, akiknek ugyanarra a halálra mered a szemük, akiknek lantalaku sziv van a mellükben, akik egy közös birodalomnak, a végtelenségnek futárjai? Kik összeénekeltek és itt együtt keringtek egy nagy mezőn és ugy nyujtják egymás felé most is a kezüket, mint a gyermekek, mikor a határban játszanak egy játékot összefogózva s a lánc hirtelen széjjelszakadt és ők kezüket tovább kitartják, remegnek ujjaik, nyugtalanul várják vissza a másiknak a kezét.